Somogyi Néplap, 1968. május (25. évfolyam, 101-126. szám)
1968-05-19 / 116. szám
T»sárnap. 1968. májas 19. SOMOGYI NÉPLAP Miroslaw Zulawski: A HÁTIZSÁK R eggelinél ültünk éppen, amikor csengett a telefon. Jóismerő- sümk volt, Ziuta, a gyermek- orvosnő. A feleségemmel akart beszélni. — Téged kérnek — nyújtottam át a kagylót. A feleségem végighallgatta Ziutát, s időnként bólogatva csak annyit szólt: »igen, igen" majd megkérdezte: — Milyen színű? Ziuta, úgy látszik, nagyon aprólékosan magyarázhatta a színt, mert a feleségem ismét bólogatni kezdett, és azt mondta: — Adjál neki egy széntablettát. Ostyában könnyebben be tudja vermi. És a teájába ne tégy cukrot — Nem egészen értem — szóltam a feleségemhez, miután visszatett® a kagylót—, miért fordul Ziuta hozzád tanácsért, ha a gyerekéről van szó. Elvégre ő a gyerekorvos! Ebből nem származhat semmi jó — Ziuta kitűnő orvos — mondta a feleségem —, és tudja, kihez keli fordulnia, ha az ő gyereke beteg. Én három fiút neveltem föl, és neked is el kell ismerned, hogy sohasem volt gyomorrontásuk ... Még aznap délután, amikor vendégeinkkel együtt teáztunk, a telefon újra megszólalt. — Ziuta .zokog — nyújtottam ismét a kagylót a feleségemnek. — Megmondtam, hogy semmi jó nem származhat ... A feleségem hosszan hallgatta Ziuta beszámolóját, majd így búcsúzott tőle: — Semmiség, drágám. Igazán örülök, hogy segíthettem. — Valóban zokogott Ziuta, vagy csak én hallottam úgy — kérdeztem. A barátaink is érdeklődve pillantottak rá, hisz mindnyájan nagyon szerettük Ziutát. A feleségem titokzatos mosollyal válaszolt: — Ti, férfiak! Ádám és Éva óta éltek együtt a nőkkel, és mégsem tudtok rólunk semmit Biztos vagyok benne, hogy Éva meg sem lepődött, amikor Ádámot először meglátta, és másnapra már kiismerte öt töviről hegyire, de ti, férfiak csak bámultok minden nőre, mintha először látrvtpk, és még az olyan egyszeri? dologhoz sem értetek, mint az asszo- nyi könnyek. A férfiak egyszerre kórusban tiltakoztak, mondván, hogy az asszonyi sírás nem is olyan egyszerű dolog, mint amilyennek tűnik. Aztán ismét a feleségem vette át a szót — Elmesélhetném nektek egy gyerekkori emlékemet, de azt hiszem, a jelenlevő férfiak meg sem értenék. A társaság hölgytagjai ragaszkodtak hozzá, hogy elmesélje a történetet, s az se baj, ha a férfiak valóban nem értik. Így hát nőm belefogott: — Az első világháború idején történt. Vidéken laktunk. Az a falucska azóta pompás üdülőhellyé fejlődött. Anyám, a nővérem, meg én egy kis házban éltünk, apán it pedig kinn volt a fronton. Csak onnan tudtuk, hogy van apánk, mert anya sokat mesélt róla, és a fényképe ott állt az asztalon. Folyton kérdezgettük, hogy mikor jön haza, s mindannyiszor azt válaszolták nekünk: nemsokára, hiszen a háború már a végéhez közeledik. De a háború még egyre tartott, s a helyzet mindig rosszabb lett. Még ma is emlékszem a melasz szörnyű ízére, színére és szagára, de hiába, nem Miroslaw Zulawski lengyel író 1913-ban született. Jogot végzett. 1936-ban jelent meg első írása. 1945-től 1952-ig kisebb megszakításokkal diplomáciai szolgálatot teljesített, majd újságlróskodott. Legjobb regénye, a Vörös folyó 1953-ban látott napvilágot, »melyért Allami-iöjban részeltették. volt más, amivel a kávénkat megédesíthettük volna. Anyánk nagyon bátran viselkedett, sosem láttuk sírni; esténként leült levelet írni apunak, s néha ránkbízta, hogy postára adjuk. Pedig olyan kicsik voltunk, hogy csak a kerítésre mászva értük el a postaládát. Néha-néha apától is jött levél; vastag borítékban volt, melyet a tábori posta és a cenzorok bélyegzői tarkítottak. Anyánk olyankor olvasta el őket, amikor mi már ágyban voltunk. Csak a hátát láttuk, ahogy föléjük hajolt. Aztán mesélt nekünk apuról, s egyszer elmondta, hogy megsebesült, kórházba került, majd azt, hogy nem is megy vissza többé a frontra, hanem a hadtáphoz kerül. Biztos, hogy nemsokára betoppan, és rengeteg finom falatot hoz nekünk a hátizsákjában — most könyeb- ben hozzájuthat, hiszen ott van a hadtápnál. Emlékszem, anyám említette, hogy bizonyára hoz majd füstölt szalonnát, 'olyat, amilyent a hozzánk beszállásolt osztrák tisztektől kaptunk, s amely akkoriban álmaink netovábbja volt. Ezután minden este úgy tértünk aludni, hogy magunk elé képzeltük apa roppant hátizsákját, telerakva illatos, ízes füstölt szalonnával. Mindenki azt mondta, hogy a háború már nem tarthat sokáig, de mi még mindig melasszal édesítettük üres kávénkat, és anyánk írogatta apának a leveleket. Más apukák már megérkeztek a frontokról, fakókék egyenruhában s degeszre tömött hátizsákkal, melyben füstölt szalonna, konzerv és cukor lapult. Amikor iskolatársaink mindezzel eldicsekedtek, mi csak azt tudtuk válaszolni, hogy majd hazajön a miénk is, és az ő hátizsákja nagyobb lesz, mint akármelyiküké.. > A feleségeim egy kis szünetet tartott az elbeszélésben, mintha önmagának is felidézné a képet, a csendes házét, ahol két kislány álmodozik a füs tölt szalonnáról... — Végül is megjött apánk — folytatta a feleségem. — Egy szép napon váratlanul beállított, fakókék egyenruhában, és mielőtt megölelt volna bennünket, leeresztette hatalmas hátizsákját a sarokba. Aztán véget nem értek a csókok, ölelések. Apa ölbe vett mindkettőnket. Dohány- és rumszagú volt, megengedte, hogy játszunk a mellét díszítő keresztekkel és medáliákkal, s mi szúrós arcához dörgöltük a miénket. Szóval, ez volt a mi apánk, no, lám, hát ilyen volt, ilyen szúrós arcú. Aztán egyszerre a hátizsák került érdeklődésünk középpontjába, s mintha álmainkból lépett volna elő, valóban nagyobb s még duzzadtaibb volt a többiekénél Biztosra vettük, hogy teli van jó dolgokkal, s elsősorban füstölt szalonnával, de anyánk, úgy látszik, gondolkodni sem tudott az örömtől, mert ahelyett, hogy felnyitotta volna, tejlevest és kását adott vacsorára, mint máskor, s mi megettük, ahogy jó gyerekekhez illik. Időnként lopva a hátizsákra pillantottunk, s amikor apa lefeküdt a belső szobában, s minket is ágyba parancsoltak, akkor sem tudtunk elaludni. Hozzányúlni azért mégsem mertünk, hisz tudtuk, hogy anyu nagyon megharagudna, ha hozzányúlnánk apa holmijához. De nem jött álom a szemünkre. Még akkor is csak színleltük az alvást, amikor anyu végül bejött a szobába, a petróleumlámpával. A hátizsákra nézett, aztán ránk, meg akart bizonyosodni róla, hogy alszunk, majd nehezen, erőlködve fölvette a hátizsákot, és annak egész tartalmát az asztalra borította. Megrökönyödve és elhűlve bámultunk. Az asztalon tetetitek halmazát láttok, gekben és egyesével, leveleket, és újabb leveleket, fehér, szürke és rózsaszín borítékokat, melyeken ott tar- kállottak a tábori posta meg a cenzorok bélyegzői, azokat a leveleket, amelyeket anyánk írt apának, s amelyek elborították az egész asztalt. És akkor életünkben először láttuk sírni az anyánkat. Eleinte halkan sírt, aztán rázkódni kezdett, nem tudott többé uralkodni magán. Ekkor lépett apa a szóbába. meglátta a síró anyánkat az üres hátizsák fölött. ELszo- morodott, anyánk meg csak sírt, és még a karjaiban sem vigasztalódott . meg .. . A feleségem elhallgatott és egyszerre mélységes csend támadt a szobában. Úgy tűnt hogy egyikünk sem akarja megzavarni a síró asszony emlékét, akit otthagytunk örökre az üres hátizsák fölött. Végül a feleségem törte meg a csendet: — Látjátok, ti. férfiak milyen keveset értetek a világból. Nemcsak könnyeink okát nem sejtitek, hanem azt sem, hogy milyen nagy jelentőséget tulajdonítunk a viselkedéseteknek, milyen hálásak vagyunk egy mosolyért egy mozdulatért... Fordította: Zilahi Judit Vágó János: NYÁR Hacsaturján Budapesten Csak egy csúcs őrködik a hegyek felett, homlokán fehér felhöturbán lebeg. De megjön az éj hideg félholdjával, s levágja fejét görbe jatagánnal. És minden tárgy a fekete, véres árban megfürdik a végtelen éjszakában. ŐSZI MINIATŰR Elenyészik a suhanó idő észrevétlen; vakondok fennek hosszú késeket Lenn a rétben, őszi rózsák vérébe mártják őket csöndben míg a sok levél a nyirkos földre le nem csöppen. E M LÉ KE ZTETŐ A gyors ablakában tovatűnő tájak az elmúlás szépségei; hűvös pólya, gyengéd súmogatás nyugtalan szívek beteg homlokán. Hét várost és kilenc folyót szelünk át egyetlen életben számtalan vonaton, s a tűnő táj a változó ablakokban az elmúlás fenyegetése. Szirmai Endre fordításai, j Laco Novomesky 0904— ) a szlovák: líra tekintélyes mestere. Töprengő, gondolatgazdag, komor hangú verseiben kommunista elkötelezettséggel ir. * Hatvanötödik születésnapját ünnepli a többszörös Állami és Lenin- díjas szovjet zeneszerző, a hazánkban is rendkívül népszerű Aram Hacsaturján. Most, hogy néhány napra valósággal »beköltözött-» az Erkel Színházba — a Spartacus című balett próbáinak színhelyére — cso- dáilkozva figyelhetjük meg, mennyire nem látszik meg rajta ez a hat és fél évtized. A magyar be. balettművészet ünnepi eseménye az ókori rabszolgavezérről, Spártacus- ról szóló há- romfelvonásos balettmű bemutatója, és esemény ez Hacsaturján számára is. Kétszeresen az; nagyon szereti egyrészt ezt az 1952—54 körül komponált munkáját, másrészt nagyon jól ismeri és magasra értékeli a magyar zeneművészetet Érdekli tehát hogyan fogadja bemutatóját a budapesti közönség. Még tavaly nyáron Lenirv- grádban azt mondta e sorok írójának: — Óriási muzsikusnak tartom Bartókot. Egyik legkedvesebb zeneszerzőm, aki egyszerre európai, magyar és modem is. Bartókot azért tisztelem többek között, mert magam is tisztelem, szeretem a népzenét Én is sokat foglalkoztam örmény földön és másutt népzene-gyűjtéssel, zenémben is sok nyoma van — Bartókhoz hasonlóan — ennek a gyűjtőmunkának. Ehhez Hacsaturján még hozzátette: — Erőteljes és izmos a modern mai magyar zeneszerzők tábora is, sokuk munkáját különböző személyes találkozásaink alapján jól ismerem. Amint az Erkel színházbeli próbán folytatott rövid beszélgetésből kiderült Hacsaturján egyik első útja a budapesti Zeneakadémiára vezetett, ahol Farkas Ferenc professzor, zeneszerző óráján vett részt. A szovjet komponista, aki maga is tanít a FIATAL VIETNAMI MUNKÁS MŰVÉ SZÉK Hanoiban, as egyik művészié Jepen Hatat munkástányok alkotnak. (MTI Külföldi KépszcdgSraM moszkvai Csajkovszkij Konzervatóriumban, elragadtatással nyilatkozott azokról a fiatal magyar muzsikusokról, akiknek néhány művét meghallgatta. De nem ez az egyetlen találkozása a magyar muzsikusokkal: ellátogatott például a Bartók-Ar- chívumba és más zenei intézményünkbe is. Egyébként — amint ugyancsak megtudtuk tőle — személyes ismerőse volt Kodály Zoltánnak. Aram Hacsaturján nagyon kedvelt zeneszerző hazánkban is. Hosszú idő óta sikerrel játsszák nálunk Gajane című balettjét, és nagyon sok koncerten hangzott el mór egyik legjelentősebb műve. az 1940- ben írt és Állami-díjjal jutalmazott hegedűversenye. (A Gajane egyébkét szintén Állami-díjat kapott). És ha már művészetéről, a tömegek számára könnyen érthető, népszerű zenéjéről szólunk, érdemes megemlíteni, hogy Hacsaturján jellegzetes példája a szocialista társadalmi rendben kibontakozó nagy tehetségnek. Az 1903-ban Tbilisziben született Hacsaturján ugyanis csak viszonylag későn, 19 éves korában, a Nagy Októberi Szocialista Forradalom győzelme után kezdhetett zenét tanulni. De akkor oly eredményesen, hogy bár még a moszkvai konzervatórium hallgatója volt, első művét már megjelentették nyomtatásban. Azután egymásután komponálta meg sikeres, ma is rendkívül népszerű és méltán világhírűvé vált műveit, az I. Szimfóniát 1935-ben, az I. Zongoraversenyt 1936-ban, a Gajanet 1938-ban, a már említett I. Hegedűversenyt, majd a Csellóversenyt és a Spartacus című balettet. Ez a műve az 1958-as moszkvai bemutató óta, amikor a koreográfiát az ugyancsak világhírű Mojsze- jev készítette, összesen 19 különféle premiert ért meg. A budapesti előadás a Spartacus huszadik bemutatója. Üj koreográfiáját, szövegét, egy fiatal művész, Seregi László készítette modern elképzelések alapján. És ez a bemutató, amely a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 50. évfordulóját köszöntő jubileumi év egyik kimagasló zenei eseménye, egyben köszönti a 65. születésnapját ünneplő híres szovjet zeneszerzőt is, Aram Hacsaturjant, aki egyik külföldön tartott sajtókonferenciáján azt mondta: »a népért a népnek muzsikálok, mert tudom, hogy ez a nép érti és szereti a muzsikát“. G. L
