Somogyi Néplap, 1968. április (25. évfolyam, 78-100. szám)

1968-04-28 / 99. szám

Yasárnap, 1968. április 28. 7 SOMOGYI NÉPLAP TÖMEGÍZLÉS ÉS SZÍNVONAL A feladvány tulajdoniképpen megoldhatatlannak látszik. Van a nagy közönség, amelynek ízlése, kulturális igénye olyan, amilyen, hi­ganyos műfajokat, hangvételt, stílust szeret, másokat nem szeret S vannak a kulturális intézmények, amelyeknek tea hivatástudatuk, van. a kormány és • párt, amelynek van kultúrpolitikája, s vannak az írók és a művészek és mindazok, akiknek van kulturális misz- nzáójuk — ezek meg más igényeket kép­viselnek. Tekintsünk el egy pillanatig «rttól, hogy milyeneket csak annyit mondjunk, hogy másokat Ez, úgy hi­szem, világos. A bét szféra között van különbség, sok tekintetben ellentét Ugyanakkor az is nyilvánvaló, egymás­ai vannak utalva. Színházat mozit könyvkereskedést fenntartani nézők, vá­sárlók, olvasók nélkül — lehetetlenség, erteknetüenség. De fordítva is áll a kap­csolat: hogyan fedezné a közönség a maga kulturális szükségleteit ha az ál­lam, az erre hivatott intézmények, az afflcotók nem gondoskodnak róla? Lát­szólag ugyanez a helyzet a gazdaságban: a termelő és a fogyasztó hasonlóképpen egymásra van utalva. Csakhogy a kultú­ra, a művészeit az irodalom esetében, mégis más a viszony; enni, ruhdzkodni, lakai sib. mindenképpen ken, de a kul­turális fogpasztáé, a művészeti vagy vro- dabni művek iránti szükséglet, nem Upen elemi: tsz »eszi, nem eszi, nem kap mást* kényszere (amelyet a gazdasági élet felvirágoztatásával persze az áru­cserében is igyekszünk kiküszöbölni!) itt nemigen létezik, vagy csak sokkal ki­sebb mértékben érvényesül. Ha nincs olyan film, amely nekem megfelel, nem megyek moziba, ugyanez áll a színházra ét á kiállításokra. S ma már olyan szu­verén a legtöbb tévénéző, hogy 6 is ön­állóan dönt: a neki nem tetsző műsornál kikapcsolja a készüléket A legtöbb em­ber így reagál, s csak viszonylag szűk azoknak a köre, akik unaloműzésként azt is elfogadják, ami voltaképpen nem is vonzza őket Igen ám. de ha így van, afcfeor e* azt jelentené, hogy a közönség korlátlan ura a helyzetnek, tehát reménytelen mindem kísértet hogy érdeklődését Élé­séi a megszokottól el távolítsuk? Hogy a szokványnál színvonal asafob, akfcuäK- sabb, eredetibb műalkotások elfogadásá­ra bírjuk? Tudom, hogy a kérdésnek ez a megfogalmazása mesterségesen ki­élezett hogy a gyakorlatban nem vető­dik föl ilyen véglegesen. De talán még­sem szükségtelen, ha így lemeztelenít­jük, bogy a probléma magvához hozzá­férhessünk Tény és való, hogy kultúrát önkéntes közönség nélkül nem lehet csi­nálni, a közönséget tehát valamiképpen vonzani kell a műalkotásokhoz. A szo­cialista kultúrának ez különösképpen nagy gondot okoz, hisz számára első­rendű lelkiismereti kérdés, hogy emelje a tömegek kultúráját A kapitalizmus, mint ismerrtes, rtég könnyen túlteszi magát a dilemmáin: szabad utat enged a szórakoztató ipar­nak, amely gátlástalanul és pimaszul ki­használja az emberek legelmaradottabb hajlamait, a legprimitívebb ösztönöket és a legkonzervatívabb igényeket, hogy tömegpublikumot verbuváljon magának. Ilyen szempontból még a többnyire ál­lami kezelésben levő, tehát a profit- hajhászó vállalkozásoktól (állítólag) füg­getlen tévé-állomások 'is elég elszomo­rító képet nyújtanak. Kétségtelenül fej­lett (bár többnyire hallatlanul tenden­ciózus és a kormányok politikáját aláza­tosan szolgáló) hírszolgáltatásuk és elég jó ismeretterjesztő adások mellett rend­kívül sívár kulturális programot sugá­roznak, s — igen kevés kivételtől elte­kintve — arra rendezkedtek be, hogy azt adják, amit a lehető legkevesebb ellenállással átvesznek tőlük: szórakoz­tatóipari átlagot, annak minden kellé­kével: némi hamis ragyogást, töményen szirupos vagy híg érzelmességet, sok hi­hetetlen kalandot, megfelelő adag lúd- bőröztető szörnyűséget és sok lapos, semmitmondó humort. De mit csinál­junk mi, akik nem nyugodhatunk bele abba, hogy olyan hatalmas tömegkom- ■umikációs eszközök, mint a teteviáo, rontsák vagy akárcsak a meglévő szin­ten konzerválják az emberek ízlését? Eddig szándékosain túléleztem a .szi­tuációt, hogy világosabban kitűnjék a probléma. Most azonban vegyük egy kicsit közelebbről szemügyre a valósá­gos viszonyokat. S akkor kitűnik, hogy mégsem olyan kilátástalan ez a dilem­ma. Mindenekelőtt azért nem, mert az a bizonyos tömegigény vagy ízlés, amelyre a korrrmercíaMzálódott, az üzleti szintre süllyedt kultúripar hivatkozik, nem azonos a nagyközönség igényével vagy ízlésével Ugyanabban a tömegben, ugyanazokban az embereikben létezik egész sor más, ennél jobb, nemesebb hajlam és igény. Csupán egy antidemok­ratikus, a tömegeket lebecsülő szemlé­let vagy egy teljes rezignáció állíthatja azt, hogy a tömegnek, azaz a népnek estik a hazugság kell, benne nincs igény az igazságra, a valódi szépségre. A si­ker, amelyet az előbb Jefflemzett álkul­túrával el lehet érni — s amelyet nem tagadunk — csupán azt bizonyítja, hogy a tömegek ízlését könnyű ebbe az irány­ba tereim, de korántsem azt, hogy nem lehet megjavítani is, sőt igen magas szintre fejleszteni. Igaz, az valamivel nehezebb: a profitra Sues, a komkurren- ciától hajtott tőkés kulturális apparátus ezért is (s emellett politikai és Ideoló­giai okokból) választja • kisebb ellen­állás útját Sajátos rnddoa ért, mr- Igénytelen azö­rakoatatást igazoló «ideológiát-« támaszt­ják alá azok a művészek, írók, esztéták, akik — nem kevesen közülük igazi jó- szándékkal, a változtatást akarva — az egyik végletet a másik véglettel akar­ják leküzdeni, a kommerszkulfcúrável szemben antikommerszkultúrát ajánla­nak. Az ellenkezés szándékából a si­keres sémák ellen olykor mintha való­ságos amtiséma alakulna ki: ha emez, a közönségre orientált szórakoztatás túl­ságosan is kevéssé veszi igénybe agy- rostjainkat, amaz keserves fejtörésre kényszerít bennünket, talányokkal ost­romolja fáradt fejünkéi ha itt a heppi- end a törvény, ott a kötelező norma az elbukás, ha emez langy optizmizmussal babusgat körül bennünket, amaz der­mesztő pesszimizmusban fagyasztja csantkeményre érzelmeinket, ha emitt a vágtató cselekmény átrepít minden sza­kadékon, amott úgy cammog a történés, hogy minden buktatóban nyakig elme­rülünk. No de nem a kajánkodásért tesszük ezt szóvá, hanem hogy érzékel­tessük: ez a csak azért is, ez a meredek provokálása a konzervatív és igénytelen ízlésnek, óhatatlanul hatástalan marad, nem csökkenti, hanem ellenkezőleg, nö­veli a közönség vonzalmát a másik vég­let iránt. Tragikus konfliktus ez, és a nyugati kulturális világban, bátran mondhatjuk, tipikus. Mert hát mi lesz egy művészetből amelynek legbelső moztgató rugója a puszta negáció, a kom- merszkultúra mindenáron való tagadá­sa? Ebből csak formalizmus születhet, a mind meghökkentőbb — s mind ér- teüroetiemebb — formák kultusza, a ki­ll ívasokkal váló játék. Amely a végén — nem kis részben — oly ártalmatlanná lesz, hogy a szórakoztatóipar te bekebe­lezi remekül felhasználja a maga re­pertoárjának színesítésére: az intellek­tuális lázadásból így lesz divat, kultu­rális tömegcikk, profitot hozó áru ... yilvánvaló, hogy ez hamis alternatíva, hogy nem ez a kiül Megoldást csak az hozhial ha a tömegek kul­turális igényét a maga ösz- szetettségében érzékeljük, ha abból in­dulunk ki, hogy ugyanez a tömeg, ha számára hozzáférhető formában találko­zik vele, tud vonzódni a tartalmas, az igazi kultúra iránt. Sőt, ha rájön az ízére, az értékeire, valósággal ráveti magát a művészetre, az irodalomra, tö­meges »fogyasztójává« válik az igazi kultúrának. De ehhez fokozatosan és módszeres következetességgel el kell ve­zetni a közönséget: nem úgy, hogy a ma még legnépszerűbb termékektől eltilt­juk, elzárjuk, vagy hogy ezekkel hom­lokegyenest szembenálló művekkel ri­asztjuk, hanem úgy, hogy széles (és mind szélesebb) választékot nyújtunk neki. Ez a választék, ha úgy tetszik, ek­lektikus lesz, keveréke lesz a legkülön- Msőbb dnlantmalr (kizárva azt, anrt itt, az egyszerűség kedvéért, hadd nevez­zünk kulturális szemétnek; tudja min­denki, hogy körülbelül mit kell ideso­rolni). Lényegében ilyen »keverék« már ma is az, amit kulturális szolgáltató in­tézményeink a közönségnek nyújtanak. S lám, mit bizonyít a gyakorlat, amely minden elmélet próbája? Azt, hogy ez a sokat szidott és lekezelt közönség ko­rántsem csak a legkisebb fajsúlyú mű­vek és műsorok iránt fogékony. Ama azokat illeti, igaz többnyire ma is nekik van a legnagyobb visszhangjuk; de ez a visszhang sem krttikátlan: kitűnik, hogy az emberek idővel még a kedven­ceiktől is többet, színvonalasabbat, ere­detibbet várnak. Érdemes odafigyelni — elsősorban a tévé szerkesztői lehetnének ennek a megmondhatói —y hogyan jelentkezik itt is egy minőségi igény, hogyan szüle­tik ebben a szférában is egy új, kriti­kusan ítélő közönség. S mi a helyzet a többi, eleve több figyelmet, több elmé­lyülést követelő művekkel? Azokat egy­szerűen elutasítja a nagyközönség, nem akar róluk tudni? örökké cspM. és kizá­rólag habkönnyű semmiségeket óhajt? Dehál kivéve egy valóban éretlen ré­tegei ez egyszerűen nem igaz. A nagy­közönség érdeklődése, abban az arány­ban, ahogy egyrészt telítődik az említett szórakoztató matériával másrészt mű- vrfődBk. szélesedik látóköre, mindin­kább kiterjed a kultúra magasabb ré­gióira. S ez teljesen természetes is. Ha nem így lenne, kétségbe kellene vonni, hogy egyáltalán létezik haladás. Hadd tegyük ehhez hozzá: így lenne ez Nyu­gaton is, ha nem folytatna a nyugati szórakoztatóipar példátlan méretű, fan­tasztikus költségeket felemésztő manő­verekéi ha nem használná fel a hír­verés, a megtévesztés és csábítás min­den elképzelhető eszközét arra, hogy biztosítsa a maga uralmát az ízlés — és ezzel a gondolkodás — felett A tömeg­ízlés, mint mozdíthatatlan reakciós tömb — közönséges mumus, amelyet minden józan ítéletű ember mint ködösítést, mint misztifikációt leleplezhet. Étből persze nem jetervtéktelen köte­lezettségek következnek azokra az in­tézményekre és emberekre, akiknek a kezébe le van téve a tömegkultúra hazai gondozása. Mert az előbbi elemzésből korántsem az következik, hogy a szo­cialista kultúra szolgálata egyenlő az igények tudomásul vételével Ezek számba vétele csak kiinduló pont lehet: a feladat az, hogy széles fronton érint­kezve az igényeikkel, lépésről lépésre, fokozatosan élőbbre jussunk, emeljük az átlagos színvonalai Ez rendkívül türel­mes, nagyon átgondolt, nagyon rendsze­res munkát követel. Gondoljunk csak a tévére, és annak népszerű műfajaira, mint a különféle kvízjátékokra, a ki mit tud?-ok, a fesztiválok, a folytatásos krimik vagy kalandos filmek. Mi sem könnyebb, mint azokat rutinosan, a megszokott sablonokon beliül maradva folytatni. De igen nehéz alkalomról al­kalomra új és tartalmasabb elemeket bétevinml gazdagabbá, színesebbé vagy gondolkodtatöbbá tenni ezeket a formá­kat S a másik oldalán: új és új módjait kell találni annak, hogy a kultúra ma- gasabbrendű termékeit közelebb hozzuk az emberekhez, megteremtsük azokat a lépcsőfokokat, amelyeken följebb tud­nak lépni. Az ismeretierjesztés, a nép­szerűsítés terén elért minden kis vív­mány — s ilyennel nem kevéssel dicse­kedhet a magyar televízió is — többet ér, mint száz hangzatos kirohanás az állítólag megváltoztathatatlan tömeg­ízlés ellen. S ugyanakkor rengeteget árt egy-egy indokolatlan engedmény, egy- egy műsor, amelyben felülkerekedik az opportunizmus, a közönség gyengéire spekuláló sikerhajhászás!... H a mégis bizalommal tekin­tünk az eljövendők elé, az mindenekelőtt azon alapul, hogy kultúránk alkotói előtt mind világosabb: csak az az út lehet a miénk, amelyen járva a szocialista, magasrendű eszmeiséghez a tömegekkel együtt lehet eljutni. ftényi Péter Szeretetti a csokit (Hadas János felvétele.) SZOVJET KÖLTŐK VERSEI Jevpenuij Vinokurov: FORMULÁK At-átesűnk a kurta formulákon. »Hogy vagy?« S a másik, a ritus szerint: »Lassan.« — »No, akkor ,..« — »Minden jót, barátom!« Azdán megtorpan mégis, rádtekint, lassan beszélni kezd: »Hát... hogy lehetnék , ÍZ f — szavai tétovák, ügyetlenek, — Feleségem... a múlt héten temették. Most meg a lányom fekszik. Nagybeteg ..: Hát. . . így vagyok. M De egyszer eljöhetnél...« Sapkája a szemén. »Sír? ...« Hosszú csend . t-t »Hogy vagy?« — »Lassan.« Ritkán mond többet ennél. De ez még, látod, semmit sem jelent. Sztcmyiszlav Kunyajev: SIETSÉQ Örök lázban, sietve éltem, és azt gondoltam: helyesen. Siettem — én magam sem értem: hová, miért — örökösen. Szerettem volna pénzt keresni, ruhákat venni, szépeket, neki — aztán: ne hajtson semmi! Élni csavargó életet! Szemügyre venni a világot! Vorrat hív, mintha mondaná: ‘— Siess! — Majd egyszer . , . Nekivágok ... Hová? Nem is tudom, hová. Siettem én, velem az évekéi Igyekeztem, türelmesen. Ki tudja: sok munkám zömének nem volt talán értelme sem. Lépteim már kényelmesebbek. Mehetnék már. Akárhová! — Siess! — Vonatok sisteregnek. Hová? . .. Már nem tudom, hová. (Rab Zsuzsa fordításai.) Apáti Miklós: DÉLIDÖ A munkások most az ebédidőben a legsimább asztalra ráhajolnak. Az ideges bádoglap meg-megzörren, ahogy bicskáik nyílnak, csukódnak. Szorgalmas tárgyaik messzire léptek, olajat falnak, zsircseppeket rágnak. Ventillátoraik asszonyt zenélnek, de kenyér formája van most a vágynak. Kenyerek, szalonnák eltünedeznek, ételnek, étel-sors épp elegendő. Hat-hét óra múlva majd újra esznek. Magúkat, minket is újra-teremtők. • ■ :V 8§SV

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom