Somogyi Néplap, 1968. április (25. évfolyam, 78-100. szám)

1968-04-21 / 93. szám

SOMOGYIKÍPLAf 8 VsäAi Hup« 1988» Aprilfi 81« KALLÓ ISTVÁN: 4 kockás lehajtja fejét A szénnel megrakott autó a járda mellé állt. Két férfi má­szott ki a vezető mellől. Egyikük — rongyos atléta tikóban, kezében papírok zizegtek — megnézte a ház­táblát, s visszaszólt a másik­nak, egy kockás ingűnek: — Ez az... — és bement a ka­pun. — Gyere hátrább egy ki­csit! — mondta a kockás a sofőrnek, s mikor a kocsi elérte a kapu vonalát: — Állj! — üvöltötte. Fenn, a szén tetején egy harmadik ember üldögélt Piros svájci­sapkáját lehúzta egészen a szemöldökéig. Lustán, kel­letlenül segített leengedni a plató hátsó oldalát. Mikor a trikós egy öregasszony kí­séretében visszatért az utcá­ra, előkészítette a mérleget a rakodáshoz. Kirugdalta a széndarabokat alóla, ide-oda M ikor a trikós az első kosárral belépett a kapun, tétován utá­nalépett, de észbekapott, kö­ténye zsebéből papírt és ce­ruzát vett elő; körülménye­sen ikszet rajzolt rá, s már csak arra ügyelt, hogv el ne tévessze ikszelt: kettő... három ... Az emberek gyorsan dol­goztak. Pengett a vaslapát, nyöszörgött a vesszőkosár; szinte futottak a teher alatt. Izmuk táncolt. az erőlködés­től, verítékük csíkokat hú­zott szénporos homlokukon. Alig múlt el negyedóra. — Tíz kosár, hét mázsa .. . — állt az öregasszony elé a trikós, és nyújtotta a szállí­tólevelet. — Itt írja alá, mama! — Igen ... Mindjárt. — Gyorsan utánaszámolta ifc; szedi — Tíz... — és nagy ákom-bákomokkal a papírra — Tíz forint neked nem pénz?! — kiáltott a trikós. Mért nem engedted, hogy el­vegyem? — Mit akartok? — gyűlt pirosra a kockás. — Nektek semmi sem elég?! __ — Kuss! Elég legyen ...! — csattant a trikós és egy gyors mozdulattal elkaota a kdckás mellén az inget. — Ha még egyszer ilyet csi­nálsz, mehetsz a francba! Nem dolgozunk veled, érted? A kockás ingű védeke­zésre készen kapta föl a kezét, de a trikós nem ütötte meg. Fár pillanatig még szemtől szem­be álltak egymással, aztán a kockás lehajtotta a fejét. A fal felé hátrált, izzadó te­nyerét végigcsúsztatta a szemcsés felületen, nagyot sóhajtott, s imbolygó léptek­kel a kocsihoz ment. Szó nélkül bújt be a sofőr mellé. A nyomában ballagó trikós előtt nyitva hagyta az ajtót TIHANY TAVASSZAL (MTI foto — Járai Rudolf felvétele) rángatta, hogy jobban fe­küdjön, aztán vedlett kosa­rat dobott rá. Lecsapta a tá­masztékot — a mérleg nyel­ve megbillent —i- Idenézzen, mama! — mondta a trikós. — Kitáráz- ruk a mázsát... A pirossapkás aéti&ny nnyacsavart vett elő nad­rágzsebéből, s a mérlegtá­nyérba rakta. A nyelvek hintázni kezdtek. — Van játéka, mi? — folytatta a trikós, és a papí­rokba nézett: — Hét mázsa jár magának; tíz kosár, mert egybe hetven kilót sze­dünk ... — Mennyit? — kérdezte az f egasszony, füléhez emelve kagylóvá formált tenyerét — Hetvenet! — kiáltott h léhajolva a trikós. — Sü­ket a nyanya, mint a nagy­ágyú... — kacsintott a koc­kásra. Közben a piros sapkás, el­nyomva egy ásítást munká­hoz látott. A súlytartóra csak egy öt és két fél kilóst tett, aztán goyrsan kézbe kapta a lapátot, és pillanatok alatt telehányta a kosarat. —' Szóval, értettük egy­mást, fnama? — szólt me­gint a trikós. — Tíz kosár lesz... Számolja! — Zseb­be gyűrte a szállítólevelet, markába köpött, hátára rán­totta a tele kosarat, és kissé meghajolva elindult a kapu felé Az öregasszony riadtan pislogott ide-oda: az autóról az emberekre, az emberek­ről a mérlegre, aztán me­gint az emberekre. Feszülten figyelte, mit beszédnek, min­dent meg akart érteni. erőlködte nevét. Üres kosarát lóbálva ek­kor jött ki a kapun a koc­kás ingű. — Végeztünk, mama! — kiáltotta. — Jól hallottunk, ugye? Az öregasszony bólogatott, s egyre csak azt hajtogatta: — Hálistennek, kedves fiaim... — aztán a köténye alá nyúlt, s egy tízforintost húzott elő. — Ezt tegyék el — mondta. — Többet saj­nos nem tudok... — s a trikós felé nyújtotta a pénzt — Menjen már, mama! — ugrott közbe a kockás, ha­talmas, lapáttenyerével le­nyomva az öregasszony vé­kony karját — Mit akar?! Kapunk mi eleget... Nem kell nekünk a magáé!... — aztán óvatosan megfogta csontos vállát megfordítot­ta, s betuszkolta az udvarba. Még a kaput is behúzta mö­götte. Egy pillanatra megmere­vedtek a többiek. A megrö­könyödéstől megkezdett moz­dulatuk is befejezetlen ma­radt Először a piros sapkás tért magához. A szénre dobta a lapátot és leugrott a plató­ról: — Meghülyültél? — Mit játszod meg ma­gad?!— támadt rá a trikós is. — Mi vagy te? — Mennyit akart adni? — szólt ki a sofőr a fülké­ből. — Csak egy tízest... — dünnyögött a kockás, és megvonta a vállát 1 Nyerges András: HÁROMHETES HÁ­ZASOK VOLTAK, de még külön laktak, ki-ki a szüleinél. Így hát minden maradt a régiben: randevúz­tak, moziba jártak, hét végen meg kirándulni, ha jó idő ígérkezett. Ezen a csütörtökön együtt vették meg a szombati szín­házjegyeket. Pénteken egy­szer csak azt mondta Klári: — Majd elfelejtettem: nem érek rá holnap! Add el a je­i gyeket, vagy menj el egyedül. — De hiszen ... ? — Nem tudhattam előre! Ma telefonált Pépépé, hogy van egy hely a kocsijában, szombat reggel megyünk, va­sárnap este itt vagyunk. Ezt nem hagyhatom ki! — Miért nem? — düny- nyögte Gyuri csöndesen, és várta a villámokat, de Klári inkább úgy tett, mintha sem­mit sem hallott volna. A fiú tudta: Pépépé Petro- lay-Puchner Pált jelenti, az intézet igazgatóját, ahol Klá­ri az egyetem óta gyakornok­ként dolgozik. Pépépé már az- i előtt is sokat forgolódott a lány körül, azért vette oda egy esztendővel ezelőtt. Gyu­ri azt hitte: a házasság majd lehűti az öreget De hát úgy látszik, nem. Elhatározta, hogy nem szól egy szót sem. Ha Klári magától nem érzi, hogy nem kellene elmennie, ő nem szól. Akkor már úgy sincs értelme. A lány élesen figyelte az arcát. Nem bírta a hallgatást, kirobbant: — Azt mondd meg, most mi nem tetszik? Féltékeny vagy? Ne légy nevetséges! Pépépé egy vén öreg. Meg­nézzük a kiállítást. Állítólag máshol nem mutatják be, mert absztrakt. Irigyled? Szóljak az öregnek, hogy szo­rítsunk helyet neked is? — Köszönöm! — morogta sötét arccal a fiú — nem er­ről van szó. Ebből az élve­zetből nem kérek. — Elát akkor? Hallod, de undok férj vagy! Mi lesz ké­sőbb, ha már most így mo­rogsz minden apróság miatt. — Ezt nevezed apróságnak? — Hát mi? Figyelj ide: nem édeskettesben leszek ve­le, hozza a lányát meg a lá­nya udvarlóját is! Gyuri vállat vont, és elné­zett másfelé. Klári egyre in­gerültebb lett. — Mindjárt itthagylak az utcán! Azonnal mondd még, mi bajod? — Hát csak az, hogy ne­ked hat hét múlva le kéne adnod a kész tanulmányt, a nyolc ívet, és egyelőre sehol se tartasz! Ezért mész Pépé­vel kocsikázni! Arról volt szó, hogy ha összeházasod­tunk, végleg kiadod az út­ját! — Ne őrülj meg! Akkor az­tán nem lesz egy nyugodt percem se... Kiüldöz az in­tézetből! — Mondom, hogy ez a bibi! — Értsd meg, te fafejű, egy ilyen kirándulás semmit se jelent! Molnár József: KAPOS-PART — Semmit? Pépépé nem hívogat téged csak úgy! Meg­kéri az árát, amiért segít... KLÁRI MEGÁLLT, az arca vörös voit a méregtől. Most már azzal sem törődött, hogy az utcán vannak: — Vigyél te autóval. Akkor beszélj, amikor te is megtehe­ted! Elegem van belőled! Gyuri egy pillanatig szótla­nul nézte, aztán gyorsan meg­fordult, és elrohant, mielőtt — megütötte volna. Petrolay-Puchner kocsiján le lehetett csavarni a pony­vát. Ragyogó napsütésben utaztak, a gyönge kis szél kifejezetten kellemes volt. Klári föltérdelt az ülésen, él­vezte a száguldást, tulajdon­képpen semmit sem élvezett jobban, mint ez a vágtát az országúton. A haja kibomlott, valósággal szikrázott, ahogy átsütött rajta a nap. Könnyű kék blúz volt rajta, juhogó, bő szoknya és aranypánttá indiai saru. Petrolay-Puchner néha oldalt fordította a fejét, gyönyörködött a lányban. Vérmes, vőröses-lilás arca közepén lángolt a napégette rézszínű orr. Induláskor oda­súgta Klárinak: »Hagyjuk a fiatalokat hátraülni. jó-. Er­re a lány nem szólhatott semmit. Pépepé, látva a si­kert, végig megmaradt ennél a játéknál, mintha ők ketten, Klári meg ő, csak a lánya meg az udvarló gardírozására volnának itt. Amikor a kiállításon elsza­kadtak a másik kettőtől, így terelte arrébb Klárit: — Jöjjön, kedves, ne le­gyünk tapintatlanok! Klárinak imponált, hogy P ópépé tegezte a karó-vé­kony, halotti sápadt arcú absztrakt festőt, és előleget adott az egyik képére, amely­re rögtön ki is tettek egy cé­dulát: »Megvásárolva«. Ami­kor odébb léptek, Petrolay azt kérdezte Kláritól: — Tetszik magának? — Imádom! — No, akkor a maga szo­bájában fog lógni az intézet­ben! Városnézés közben Klári megcsúszott egy kőkorláton, amelyen a Petrolay lány és az udvarlója végigegyensú­lyozott. Megbillent, parányit sikított, de az öreg Pépápé mellette termett, és atyaian leemelte. Klárinak egy pilla­natra rossz érzése támadt, mert Pépépé a combjait fog­ta át — de ez a gyanúja el is illant, hiszen az öreg rögtön elengedte, és különben is, csak segíteni akart. ESTE egy extra kis ven­déglőben vacsoráztak. Klári megint ámulhatott, mert a pincér személyesen ismerte Petrolayt, és olyasmit hozott, ami az étlapon nem szerepelt. A vacsorához sűrű, édeskés, alattomos nehéz török bort ittak. Később, amikor a ven­déglő bezárt, átmentek a presszóba, ittak kávét, aztán konyakot és közben csokolá­désvégű piskótát rágcsáltak. A tenyérnyi kis placcon még táncoltak is. Klári ismét cso­dálkozott: Petrolay-Puchner finoman és sikkesen vezet­gette, akármilyen nehéz volt a teste, sohasem lépett a lány lábára. Erről Gyuri jutott az eszébe, aki a táncolást min- dig rühellte, s ha nagy ritkán rá lehetett' beszélni, tüstént összetaposta. Hazafelé menet már annyira szédült, hogy maga kérte meg Pépépét: — Belekarolhatnék magá­ba? Egy másodpercre fölrémlett Gyuri arca, de elhessegette: »Kicsit spicces vagyok, ez az egész!­Mind a négyüknek külön szobájuk volt. Ezt is Pépépé rendezte így. Mielőtt elbú csúztak volna, az öreg vi gyorogva megfenyegette újjá val a lánya udvar lóját. — Ide figyelj, öcskös. Klá­rira nekem kell vigyáznom A lányomat nem féltem — ő megvédi magát! Ha lappangott is KI ári bar. valami gyanú, ettól teljesen megnyugodott Amíg el nem aludt, magában Gyurival ve­szekedett, neki magyarázta, milyen ostobán viselkedett pénteken. EGYSZER CSAK FEL­RIADT. Valaki ült az ágya szélén. A sötétben is fölis­merte körvonalairól Pépépét — Csitt, kislány, ne csapj lármát! — suttogta. — Nem tudok elaludni, rosszul érzem magam! Klári egy . szót sem szólt, teli volt ijedelemmel. A férfi látta, mennyire megriadt, ezért azt mondta: — Akarod, hogy elmenjek? Nem lehetsz ilyen szívtelen! Hiszen én régóta ... A lány egy tétova mozdu­latot tett a fejével. Pépépé félreértette. — Az ajtó? Bezártam, ne félj! Birkóztak. A férfi csupa erő és vadság volt. Pépépé végül megunta a birkózást, és azt sziszegte: — Mit képzelsz? Minden ingyen volt? Hát bolond va­gyok én? — Aztán szelideb- ben folytatta: Ha tudnád, hányán irigyelnének ... Amikor visszaértek a vá­rosba, a professzor azt mond­ta, először Klárit szállítják haza. Ahogy befordultak a sarkon, a lány meglátta Gyu­rit Ott várt a kapu előtt Ügy érezte ebben a pillanat­ban, senki sincs a világon, akinek annyira örülne, mint ennek az undok alaknak. Szép Gyuritól, hogy belátta, milyen igazságtalan volt Lám, ő jött el bókülni. Pépépé felé éppencsak bic­centett, és hidegen ennyit mondott: — Köszönök mindent Rohant a kapu felé. — Gyurikám! — olvadt a haingja — De jó, hogy itt vagy! — Csak azért várakozom, hogy tudtodra adjam: nem csinálom ezt tovább! Elég volt — De ... hát nem békülni jöttél? A fiú válasz nélkül, szigo­rúan nézett rá. — Szóval így vagyunk! — csattant fel Klári. Aztán sae- lídebb hangra változott: — Tulajdonképpen mi hajód ve­lem? Választ most sem kapott Ettől fejébe szállt a vér: — Mondd meg, mi bajod? Te őrült! GYURI SARKON FOR DÚLT és elment. A fejét sem fordította hátra. Klári úgy érezte, gyilkolni tudna dühében. »Hiszen ő semmit se tudhat! Mi baja? Lehetetlen fráter!-« Mire felért a lakásba, mát el is döntötte: jöhet Gyuri bocsánatot kérni — nem fog szóba állni vele.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom