Somogyi Néplap, 1968. március (25. évfolyam, 51-77. szám)

1968-03-03 / 53. szám

(SOMOGYI NÉPLAP

8

Vasárnap, 1968. március S.

A

z öreg Potapov egy hónappal azután halt meg, hogy Tatjana Petrovna beköltözött a házba. Így Tatjana Petrovna egyedül maradt lányával, Varjával és az öreg dadával.

A városkából kivezető út mentén az északi folyó felett emelkedő hegyen állt a 3 szobás kis ház. A lombja- vesZtett kert mögött nyírli- gat fehérlett. Csókák kiáltoztak reggeltől szürkületig a fák között A kopár csúcsok felett — esős időt jósolva — fellegek vágtattak.

Tatjana Petrovna sokáig nem tudta megszokni a kis várost, házacskáit, a nyikorgó kiskapukat, a csöndes estéket amikor még azt is hallani lehetett, hogyan ser- ceg a láng a petróleumlámpában.

»Milyeij ostoba vagyok-« — sóhajtott fel néha. Miért hagytam ott Moszkvát, miért dobtam el a színházat a barátokat? Varját Puskino- vóba kellett volna külde- nem a dajkával — ott nem voltak támadások —, én pedig maradhattam volna Moszkvában. Istenem, milyen ostoba vagyok!-«

De már lehetetlen volt visszatérni a fővárosba. Tatjana Petrovna elhatározta, hogy a katonakórházakban fog fellépni — akadt belőlük néhány a városkában —, ez aztán megnyugtatta. Mikor beköszöntött a tél a hólepte városka egészen megnyerte tetszését. Aztán szürke, nedves napok követték egymást. A folyó sokáig nem fagyott be; pára szállt fel zöldes vizéről.

Tatjana Petrovna megszokta a várost, az idegen házakat Megszokta a lehangolt zongorát is, a megsárgult fényképeket a falon, amelyek a parti védelem esetlen páncélos hajóit ábrázolták. Az öreg Potapov hajdanában hajómémök volt. Hajójának, a Gromoboj cirkálónak modellje ott állt a zöld posztóval bevont íróasztalon. Varjának tilos volt hozzáérnie ehhez a modellhez. És általában semmihez sem nyúlhatott Tatjana Petrovna tudta, hogy Potapovnak van egy tengerész fia, aki most a fekete-tengeri flottában szolgál. Fényképe a cirkáló moL dellje mellett volt az asztalon. Tatjana Petrovna néha a kezébe vette, nézegette, aztán finom szemöldökét ráncolva elgondolkodott. Ügy rémlett, valaha már találkozott vele, de nagyon régen, még szerencsétlen férjhez menetele előtt. De pontosan mikor? És hol?

A tengerész nyugodtan, kissé csúfondárosan tekintet rá, mintha azt kérdezte volna: — »Valóban nem emlékszik, hol találkoztunk?«

— Nem, nem emlékszem — felelte halkan Tatjana Petrovna.

— Máma, kivel beszélgetsz? — kiáltotta a szomszéd szobából Varja.

»A zongorával« — mosolyod ott el Tatjana.

A tél közepén ugyanazon kézzel írt levelek sora indult el Potapovnak címezve. Tatjana Petrovna az íróasztalra rakosgatta őket Egyik éjszaka felriadt. A hó bágyadtan bevilágított az ablakokon. A Potapov hagyaték, a szürke kandúr, Arhip, a diványon szunyókált.

Tatjana Petrovna köntöst kapott magára, átsietétt Potapov dolgozószobájába, és az ablakhoz állt. Egy madár hullott le zajtalanul a fáról. Fehér porként lebegő hópelyhek követték, beszitálva az ablaküveget.

Q

yertyát gyújtott, leült a karosszékbe, hosszasan figyelve a lángnyelvecske táncát. Aztán óvatosan az egyik levél után nyúlt, felbontotta és

olvasni kezdte. »Kedves apa — kezdődött a levél —, már egy hónapja kórházban fekszem. A sebem nem túl súlyos, szépen gyógyul. Az isten szerelmére, ne nyugtalankodj, és ne szívd az egyik cigarettát a másik után. Könyörgöm!«

»Gyakran eszembe jutsz, apa — olvasta tovább — te is, a házunk és a városunk is. Mindez szörnyen messze van, mintha a világ végén lenne. Behunyom a szemem, és már látom is amint kinyitom a kiskaput, belépek a kertbe. Tél van és hó, de az ösvény, amely a vén kerti lugashoz vezet — tiszta. Az orgonabokrokat dér lepte be. A szobákban pattog a kályha. Nyírfa illatát érzem. Végre felhangolták a zongorát is, a gyertyatartóba pedig azokat a sárga csavart gyertyákat állítottad, amelyeket Leningrádból hoztam. És a kották is ott vannak a zongorán: a Pique Dame nyitánya és Borogyin románca. A csengő megjavítására már nem jutott időm, vajon működik-e? Viszont látom-e mindezt?

A hosszú útról hazatérve kútvizünkkel mosakodha- tom-e, persze kancsóból? Emlékszel? Ha tudnád, innen a távolból mindez milyen kedvessé vált nekem. Ne csodálkozz, egészen komolyan beszélek: a harc legszörnyűbb perceiben is előttem voltatok. Tudtam, nemcsak hazámat, de ezt a parányi, számomra legkedvesebb szögletét is védem, és téged, a kertünket, a borzas kölyköket, a folyó menti nyírest, és még Árhip macskát is. Kérlek, ne nevess ki és ne csóváld a fejed. Lehet, mikor elbocsátanak a kórházból, hazamehetek egy kis időre. Nem tudom. De jobb. ha nem vársz.«

Tatjana Petrovna sokáig ült az asztalnál, tágra nyílt - szemekkel nézett ki az ablakon, ahol a sűrű homály már oszladozni kezdett, pir- kadt. Arra gondolt, bármelyik napon megérkezhet a frontról az ismeretlen férfi, és milyen fájdalmas lesz idegen emberekkel találkoznia, mindent egészen másként látnia, mint ahogyan elképzelte. Reggel szólt Varjának, hogy fogja a falapátot, és tisztítsa meg az utat a lugasig. A lugas teljesen rozzant volt már. A facölöpöket zuzmó nőtte be, szinte megőszültek. Maga Tatjana Petrovna javította meg a csengőt. Érintésére magas hangon tr.illázni kezdett. Ár- hipji a macska rossz néven vette a vidám csengőszó pimaszságát. elégedetlenül hegyezte fülét, és berzenkedve kivonult az előszobából. Tatjana Petrovna kipirulva, az izgatottságtól elsötétült szemekkel egy öreg zongo- rahangolót hívott a városból, egy eloroszosodott csehet, aki a petróleumfőzók, babák, és harmonika javításán kívül zongorahangolással is foglalkozott. A hangúiénak nagyon mulatságos neve volt: Nyevidal. A

cseh, miután elvégezte munkáját, megjegyezte, hogy bár a zongora régi, nagyon jó. Tatjana Petrovna ezt nélküle is tudta.

M

ikor a hangoló elment, óvatosan bekukkantott az íróasztal fiókjaiba, és megtalálta a kötegnyi gyertyát. A zongorán levő gyertyatartókba helyezte őket.

Mikor befejezte a játékot és elfújta a gyertyákat, a szobában a karácsonyok édes illata áradt szét.

Várja nem bírta magát türtőztetni. Miért nyúlsz más holmijához? — mondta Tatjana Petrovnának. — Nekem nem engeded, de magad hozzányúlsz. A csengő, a gyertyák és a zongora — mindenhez hozzányúlsz. És a zongorára is idegen kottát tettél.

— Azért, mert felnőtt vagyok — felelte Tatjana Petrovna. Várja mogorva, bizalmatlan pillantást vetett rá. Most a legkevésbé sem hasonlított Tatjana Petrovna felnőttre. Ügy ragyogott, hogy inkább arra az aranyhajú lányra hasonlított, aki elveszítette a kristálycipőt. Erről a lányról maga Tatjana mesélt Varjának.

Nyikolaj Potapov hadnagy még a vonaton kiszámította, hogy egy napnál több időt nem tölthet apjánál. A szaPausztovszkij:

A HÓ

SZOVJET KÉPZŐMŰVÉSZETI KIÁLLÍTÁS A MŰCSARNOKBAN

»

A Kulturális Kapcsolatok Intézete és a Kiállítási Intézmények a szovjet képző- művészetet bemutató tárlatot rendeznek a jubileumi kiállítás anyagából a Műcsarnokban. A szovjet képző- művészeti kiállítás iGO

művet mutat be. Képünkön: Ny. I. Korma- sov — Fiatal építők.

badság nagyon rövid volt, így maga az út fölemésztette szánté az összes időt.

A vonat nappal futott be a kisvárosba. Az ismerős vasutastól még az állomáson megtudta, hogy apja már egy hónapja halott, házukban pedig egy fiatal énekesnő telepedett le lányával.

— Evakuált — magyarázta az állomásfőnök. Potapov hallgatott, közönyös tekintete végigsiklott a teáskannákkal szaladgáló, fiemez- csizmás, vattáskabátokba öltözött utasokon. A feje szédült.

— Jó lélek volt — sóhajtotta együttérzően a vasutas — , mégis meghalt anélkül, hogy viszontláthatta volna a fiát.

— Mikor indul visszafelé vonat? — kérdezte Potapov.

— Hajnalban, 5 órakor — majd rövid hallgatás után hozzátette — maradjon nálam. Ügy sincs miért hazamennie. Teát majd ad a feleségem, akad valami harapni való is.

— Köszönöm — felelte Potapov, és kiment. Az állomásfőnök fejét csóválva nézett utána. Potapov a folyó felé tartott. Fenyegetően ma- gaslott felette a kékesszürke égbolt. Gyéren szállongtak a könnyű hópelyhek. Az úton csókák sétálgattak. Sötétedett. A szél az erdő felől, a túlsó partról fújt, köny- nyeket csalt szemébe.

. »Elkéstem — mormolta Potapov —, és most milyen idegen ez a város, a folyó, még a hó is.«

Megfordult, a város mögött emelkedő meredek hegyoldalra tévedt tekintete. Ott a zúzmaráé kert, ott sötétlett a ház. Kéményéből füst szállt, a szél a nyires felé sodorta.

Potapov a ház felé ballagott. De elhatározta, oda nem lép be, csak elmegy mellette, a kertre talán vet egy röpke pillantást, megáll a régi lugasban. Elviselhetetlen volt a gondolat, hogy az atyai házban idegenek élnek, közömbös emberek. Inkább ne lásson semmit, minthogy feldúlja a szívét, inkább elutazni, és feledni a múltat!

»Nos, igen — gondolta Potapov — minden nappal felnőttebb lesz az ember, minden elmúlt nap kényszeríti, hogy szigorúbban nézze a világot«.

A szürkület leple alatt érkezett a házhoz. Óvatosan nyomta le a kilincset, de a kapu nyikorogni kezdett. Mintha a kert is megborzongott volna. Az ágakról susogva vált el a hó. Potapov körülnézett. Tiszta utacska vezetett a lugashoz. Követte. Kezét az időrágta korlátra tette. A távolban, az erdő mögött halványan derengett az ég, a fellegek mögött felkelt a Hold. Popatov levette sapkáját, kezével végigszántott haján. Mély csend honolt mindenütt, csak a hegy lábánál csörömpöltek üres vödreikkel az asszonyok. — a lékhez mentek vízért.

Potapov rákönyökölt a korlátra, és halkan megszólalt:

— Hogy történhetett? Valaki gyengéden megérintette a vállát A fiatal- asszony fején meleg kendő, arca sápadt szigorú. Sötét, figyelmes szempár tekintett Potapovra. Szempilláin hó olvadozott.

— Tegye föl a sapkáját — mondta csöndesen az asz- szony —, megfázik. És menjünk be a házba. Nem kell itt ácsorognia.

Potapov hallgatott. Az asszony vezette egészen a tornácig. Ott Potapov megállt. Torkát sirás fojtogatta, szinte lélegezni sem tudott.

— Kérem, ne restelkedjék előttem, rögtön rendbe jön — hallotta a nyugodt hangot.

Az asszony kirázta cipőjéből a havat. Aztán hirtelen megszólalt a csengő. Potapov mélyet lélegzett, kifújta magát.

Félszegen mormolva valamit, belépett a házba, az előszobában levetette köpenyét. Enyhe nyírfaillatot érzett, és meglátta Árhipot. Árhip a diványon ült és ásított. A kanapé mellett eg’ kislány állt, vékonv varko csókkal, örvendező tekintete Potapovra tapadt, de nem

ÉK SÁNDOR: VIETNAM

az arcára, hanem a zubbonyára varrt arany rangjelzésre.

— JCerüljön beljebb —

mondta Tatjana Petrovna, és bevezette a konyhába. A hideg kútvíz ott állt a kan- csóban, és ott függött az ismerős lenkendő Is, a tölgyleveles hímzéssel. Tatjana _ Petrovna kiment. A kislány' odavitte Potapovnak a' szappant, és nézte, mint veti le zubbonyát, hogy mosakszik. Potapov zavara még mindig nem múlt el.

— Kicsoda a mamád tulajdonképpen? — kérdezte elpirulva, csupán azért, hogy mondjon valamit

— Azt hiszi, hogy felnőtt — suttogta titokzatosan a kislány —, pedig egyáltalán nem az, Inkáb kislány, mint én.

— Miért7 — érdeklődött

Potapov.

De a kislány válasz helyett elnevette magát, és kiszaladt a konyhából. Potapov egész este nem tudott megszabadulni szörnyű zavarától, mintha kellemes, de tartós álom kerítette volna hatalmába. A házban minden olyan volt, amilyennek látni kívánta. Ugyanazok a kották hevertek az asztalon, ugyanazok a csavart gyertyák világították meg sercegő lángjukkal az apja dolgozószobáját. Még a kórházból írt levelei is az asztalon hevertek — ugyanaz alatt a régi iránytű alatt, amelyet mindig apja helyezett a levelekre.

— Miután megteáztak, Tatjana elvezette Potapovot apja sírjához. A fátyolos hold már magasan járt. Gyengén megvilágította a nyírfák törzsét, azok pedig keskeny árnyékot vetettek a hb-a.

K

éső este, Tatjana Petrovna a zongorához ülve könnyedén végigfuttatta ujjait a billentyűkön; vendége felé fordult és megjegyezte:

— Egész i^ő alatt úgy tűnik, már láttam önt valahol.

— Igen, lehetséges — felelte Potapov, és ránézett. A gyertyák fénye oldalról világította meg arcát. Potapov felkelt, fel s alá járkált, majd megállt.

— Nem, nem emlékszem — mondta tompán. Tatjana Fetrovna megfordult, ijedt tekintete volt a válasz. A dolgozószoba díványán ágyazott meg Potapovnak. De nem tudott elaludni.

Feküdt csak, Árhip settenkedő lépteit figyelve, az óra ütéseit, Tatjana Petrovna suttogását hallgatta — a 'csukott ajtó mögött a dadával beszélgetett valamiről Aztán a hangok elcsendesedtek, a dajka elment, de a "ánysáv nem tűnt el az aj- ó alatt. Potapov hallotta a apók zizzenését -— Tatjana Petrovna kétségtelenül olvasott. Rájött, Tatjana azért

nem fekszik le, hogy fölébreszthesse őt a vonat indulására figyelmeztetve. Meg akarta neki mondani, hogy ő sem alszik, és hogy nem óhajtja igénybe venni Tatjana Petrovna kedvességét

Négy órakor Tatjana óvatosan kinyitotta az ajtót, és szólítgatni kezdte Potapovot Megmozdult

— Nagyon sajnálom, hogy föl kell ébresztenem, de ideje, hogy felkeljen.

Kikísérte Potapovot az állomásra, végighaladtak az éjszakai városon. A második csengetés után elbúcsúztak.

— Írjon. Már szinte úgy is rokonok vagyunk. Nem igaz? — Potapov csak a fejével intett. Néhány nap múlva Tatjana megkapta Potapov levelét

»Természetesen emlékszem arra, hogy hol találkoztunk — írta —, de erről nem akartam otthon beszélni. Ugye mond önnek valamit Krím — 27-ben? ősz. ősi platánok a Livadij parkban. Az égbolt komorrá vált, sápadt a tenger. Az Oreqndá- ba vezető ösvényen haladtam. Az út melletti pádon ült egy leány, 16 év körüli lehetett. Mikor megpillantott, felállt és elindult felém. Könnyed léptekkel sietett el mellettem, kezében nyitott könyvet lóbált. Megálltam, soká néztem utána, ön volt az a lány. Tudom, nem tévedhetek. ön után néztem és megéreztem, hogy az ment el mellettem, aki egyaránt képes arra, hogy tönkretegye életemet és arra, hogy megadja nekem a legnagyszerűbb boldogságot. Megértettem, hogy ö az, akit önmegtagadásig tudnék szeretni. Megértettem, hogy bármi áron is, de meg kell találnom önt. így gondoltam akkor, de mindeddig nem cselekedtem. Miért? Nem tudom. De ettől az időtől szeretem a Krímet, és az ösvényt, ahol csak egy pillanatra láthattam, és ahol örökre elvesztettem. De óz élet kegyéből találkoztunk újra. Es ha mindennek a befejezése is ilyen szerencsés, önnek szüksége van az életemte. az pedig természetesen az öné lesz.

Igen, megtaláltam felbontott levelemet is apám asztalán. Mindent megértettem, és a távolból is csak hálás l.eh»♦■».*» Önnek.«

T

atjana\ Petrovna ölébe eltette kezét, fátyolos tekintete a kertre révedt. úgv suttogta: — Jóságos isten, hisz én sohasem voltam a Krímben. .Soha! Van ennek bánni je- ielentősége is most? De valón é«d<=r^í's-e kiábrándítanom őt? És magamat? Felkacagott. arcát kezébe temetve. Odakünn minden úgy ragyogott, hogy a bágyadt '•<->■» r.»m kelFordnoii*»: ilies Zsuzsa