Somogyi Néplap, 1967. december (24. évfolyam, 285-309. szám)
1967-12-24 / 305. szám
Vasárnap. 1967. december ti. a SOMOGYI NfiPfíAV-------------------------------------------------------------------------------------------------------------^ BGY KIS NYELVMŰVELÉS Kiejtésünk ügye * Sokáig elhanyagoltuk a kiejtés ügyét; ideje, hogy most már huzamosabban napirenden tartsuk. Erre figyelmeztetnek bennünket az 1965. október 22—23-án e kérdésről Egerben tartott országos tanácskozás határozatai is. A konferencia egész anyaga néhány hónapja nyomtatásban is megjelent (Helyes kiejtés, szép magyar beszéd Bp., 1967. Tankönyvkiadó), így könnyen fölfissfthetjük egri emlékeinket, újra meg újra átélhetjük, eszünkbe véshetjük a helyzet fölidézte figyelmeztetést Mert aggasztóan romlik kiejtésünk, vagy legalábbis abban a változatlanul rossz állapotában van, amelyben már réges-régóta leledzik. Akadhatnak, akiik túlzásnak, sötéten látásnak minősítik ezt a megállapítást De figyeljünk csak jobban a körülöttünk hangzó magyar beszédre vagy akár a rádió- és televíziókészülékünkből hallható szóra! Bizony gyakran elszomorodhatunk Tökéletlen hangképzés, raccsolás, hadarás, hebegés, helytelen hangsúlyozás, ezzel együtt járó hibás, sokszor Idegenszerű hanglejtés, a hangnak éneklő felkunkorítása a szavak végén, a beszédszünetnek nem a maga helyén való közbeiktatása: ezek bántják figyelő fülünket szinte szakadatlanul. Az iskolában is sokkal jobban kellene törődnünk nemcsak a belső, tartalmi, szóalaktani és szerkesztettségl hibákkal, hanem a beszédben fogyatkozásokkal Is. Nemcsak a magyarórákon! Nyelvművelés és beszédápolás: mind a kettőre egyaránt szükség van. Igyekezzünk fölrázni az e tekintetben meglehetősen nemtörődöm közvéleményt Ha éberebb, kényesebb füllel figyelnénk a rádióban, televízióban, általában nyilvánosan elhangzó sok-sok beszédhibára, s jóindulattal, építő szándékkal tudtukra adnánk az illetékeseknek tárgyilagos, helytálló észrevételeinket, bizonyára kevesebb beszédhibás ember szólhatna a nagy nyilvánosság füle hallatára. Ezt mondja ld az egyik egri határozat: »A konferencia azzal a kéréssel fordul a Magyar Rádió és Televízió vezetőségéhez, hogy a fövőben is gondoskodjék bemondóinak, riportereinek beszédtechnikai képzéséről, és lehetőleg érje el, Hogy beszédhibás ember szerzőként, riportalanyként vagy más minőségben te kerülhessen mikrofon elén.----------------------------------------------------------------------------X K erék Imre: I /\ MÉDIÁS RÉS aztán vasalt feszes egyenruhában porondra léptek a tábornokok a többit már ismerjük valahonnan barbár mocsok az ősi romokon máglyára vetett gondolat drótsövény mögül sikoltó zene kivégzőosztagok vezényszavak gyötretések pokolszigete talán éppen e pillanatban meghal valahol értem valaki fölhasadt száj vagy GÖRÖGORSZÁG keresztrefeszitett tenyér utolsó érv a szabadságra kiálts érte szorulj ököllé készülj a végső nagy ütésre Kassai Ferenc: SZENEDBEN Szemedben apró háztetőket láttam, játékvárost csöpp galaktikában, szempillád hűvösébe bújva lágy füvekbe öltözik a tér, madár tollászkodik, megtérhet otthonába föld és ég, pupillád fészke mása a világnak s mert kisebb, otthonos. Álmodból — fura liliputi fajta — zöld rétre tart a hajdani lovacska, szemedben kiscsikók a tárgyak, lesz jó gazdája talán a csodának. Kettőzött lánggal lobognak szemedben « falak, székek, béke is lehet A világra szemeddel ébredek. CSILLAGSZÓRÓ (KotrocxS István felvétel») Kodály Zoltán születése napján írom ezeket a sorokat 1937-ben, harminc éve hangzott el »-riadója-« (így szoktuk emlegetni); ez volt a címe: »A magyar kiejtés romlásáról-«. ülik, hogy emlékezzünk rá a mai napon, őrá a hangzó magyar nyelv éber figyelőjére, egyáltalán a magyar nyelv- és beszédművelés ügyének nagy hatású, erélyes mozgatójára. Egri hozzászólásából Idézek, mégpedig 1 — mivel imént a rádió és .televízió példamutatásának fontosságáról esett szó — egy Idevágó részletet: »'Elejétől fogva bosszantott a rádióban állandóan hangzó rossz magyarság, és amennyire lehetett, iparkodtam is közbeszólni, régen is, újabban io.« Majd így folytatta: -Felkerestem az említett vezetőt tt. i. a Rádió alelnökét], elmondtam neki, úgy látom, olyan hatalma van, hogy meg tudja változtatni a görög szavak kiejtését. Tudná-e gyakorolni ezt a hatalmát a magyar szavak kiejtésére is? Aztán ő meghallgatta néhány kifogásomat, és azt mondta: igaz, ezen segíteni kellene. EJm-andtam, hogy legjobban az bosz- szant engem, ha a sport tudósítók azt mondják be, hogy nutl-nutl. A null — magyarul nulla. Ezt az a-t nem szabad leharapni. Mire a Rádió elnökhelyettese azt mondja: erre már nem vállalkozom: ekkora hatalmam nincs! Akkor azután leszűrtem a tanulságot: könnyebb volna a Dunát Budapestről Kecskemét felé vezetni ahelyett, hogy Kalocsára megy, mint a rádió beszédén sokat javítani Vagy mégsem így van?« Reméljük, valóban nem így van, s még kevésbé lesz így. Ha többet figyelhette volna Kodály Zoltán a televízióból hangzó beszédet, természetesen ugyanúgy vélekedett volna rólam, mint a rádióéról. Persze nemcsak á null: null bosszantotta őt; az Akadémia Nyelvművelő Bizottságának ülésein egyéb hibákról is panaszkodott a maga elmés s egy kissé epés módján. A nulll: null-t persze csakugyan aligha változtathatja meg a Rádió alelnöke vagy akár elnöke. Nagyon meggyökeresedefct már ez a németesen megcsonkított szó, mint a sok kultúr- előtagú összetétel is. Ezek ellen szintén szenvedélyesen harcolt Évtizedek óta lelkes védelmezője volt Kodály a hovatovább halványodó, sőt veszni készülő zárt é hangnak, pontosabban szólva: a zárt és nyílt e hang megkülönböztetésének, amint ezt országjárásakor a magyar nyelvterület nagyobb részén elevenen meglevőnek tapasztalta. Megint idézek Egerben mondott szavaiból: »Tehát a zárt é-ért küzdeni kell, és — mint már mondottam — nagyon egyszerű módon. Ha a tankönyvekben azt látja a gyerek mindig maga előtt, hogy különbség van az e-k között, megtanulja végre.« Elmondotta egy ülésen, hogy jó néhány éve azzal a kéréssel fordult a Rádió akkori női elnökéhez, hogy olyan bemondókat alkalmazzanak,. akik megkülönböztetik beszédükben a kétféle e hangot Mi kishitúek persze úgy gondoljuk, hegy aligha valósulhatnak meg Kodály Zoltán reményei oly mértékben, amint ő szerette volna. Az e hangok országos megkülönböztetésének kérdésében sem; főként tanköpyvbeli jelölésük, azaz ennek iskolai tanítása elé tornyosulna!-: rendkívüli akadályok. Mégis jónak láttam, hogy Kodály Zoltán példájával bátorítsam azokat, akik valami félreértés folytán azon vannak, hogy elfelejtsék színesebb, helyesebb kiejtésüket az é-7-e-egybemosó kiejtés kedvéért, különösen, ha ez a fővárosi beszéd tekintélyével kísérti meg őket. A színesebb, helyesebb kiejtésen persze nem a nyelvjá- rásiasságot értem, hanem a köznyelvet vagy annak egy nagyobb területen élő változatát, az úgynevezett regionális köznyelvet. Teljesen egységes, az egész magyar nyelvterületre kiterjedő köznyelv nincs, és — bízvást kimondhatjuk — alig is lesz. Nem ismerünk egy nyelvet sem, amelyben ilyen valódi egyöntetűség megteremtődhetett volna. Nemcsak a világnyelvek között nincs ilyen, hanem például még a mesterséges eszperantót is igen eltérő módon beszélik, ejtik a más-más anyanyelvűek. A valóban egységes keznyelv, az egységes kiejtési norma olyan eszmény, amelyre mégis törekednünk kell, még ha igazában nem lehet is belőle teljes valóság. Akár é-ző, akár e-ző, akár más vidékről származunk, inkább némi »vidékiességet« vegyenek észre kiejtésünkön, mintsem magyartalanságot, idegenszerűséget. Ebben az esetben a »vidékiesség« sok százados magyar hagyomány, a másik pedig gyökértelenség, sőt nyelvünket torzító idegenség Dr. Ferenczy Géza j V___________________________J H ajnalodik Az ablak üvegére ködös derengés kúszott, és a világosodás^al együtt nyílik mind tágabbra a szemem. Ügy érzem ünnep van. Valami nagy ünnep. A fenyőgenendák gyanta szaga régi karácsonyokat juttat eszembe, és a félálom va- káeiós nyújtózkodása szétterül bennem, mint az erdőn a szabadság. Ha akarok: felkelek, ha nem akarok: nem. Holnap I» nap van, sőt azután is... S az erdő ráér. Az erdő az enyém! Persze nem úgy, hogy kivághatom felét, vagy akár egy fáját is, mert az erdő nem az enyém. Nem is kellene. Ha falum lenne, akkor se a temetőt szeretném... Az élő erdő az enyém. Levegője, gyalogút ja; vadcsapása. szállongó levele, madár kiáltása, hava, jege, csillogó égboltja, minden kósza felhője, vadja, hala mind az enyém, ’ s ezért igen nagy »úrnak« érzem magam. Kivel cserélnék? Senkivel! Szívemre teszem a kezem, magamba nézek: igazán nem cserélnék senkivel? Nézem az ablakon a reggel arcát Nézzük egymást, egyszerre ébredtünk és szeretjük egymást nagyon. — Gyere be — hívom én —, Itt minden a tied. A szoba melege, álmaim meséje^ takaróm simogató sa, sóhajtásom megelégedettsége — minden ... — Hát felkeljek? Csak ne siessünk — csillapítom magam és melengetem szívemben az ébredés boldogságának kék madarát Jó így. Hiszen szeretem én a barátaimat, de így most a legjobb. Király vagyok, várúr vagy kóbor igric — minden, amit akarok!... Ma nem lesz napsütés, de ez nem baj A reggel elácso- rog még egy kicsit az ablakom alatt, aztán benevet még egyszer és leszalad a völgybe, csak úgy porzik lába alatt a hó. Láttán, a gyertyánfa vékony ágai itt suttyogatnak ablakom előtt és néha cinkék szállnak rá. Arra . a fagyos ágra ... hogv el nem fagy a cérnaszál kis lábuk! Fúj a szél. Fekete István: Megdijngetem a »királyi vár« falát mert ez itt így szokás. Hallom, csapódik az ajtó, és bejön Gyuri. — Milyen az idő? — Hó lesz. Jó lenne elindulni. Csupa rókacsapás az erdő. Mit tagadjuk, vége a boldogságnak. Felrángatok bakancsot nadrágot megiszom a teát, és nyakamba hajítom a Quskát — Gyerünk. A vadászház dombon áll, és — mint a gazda, ha elhagyja a házatáját — körülnézek. Havas, csendes, fehér világ. A felhők lassan szállnak nehéz terhükkel, és az erdő néma, mint a gondolat A túlsó domboldalon egy róka egerészik. Gyurira nézek, aki úgy tudja a gondolatomat, mint én az övét — Meg lehet próbálni A völgyben patak, jó sűrű fűzfa bokrokkal. Odáig kell lecsúszni, aztán cincog- ni, mint az egér. — Maradjon itt! — mondom. Elnyel a sűrű fiatalos. A hó puha. mint a pehely. Tíz perc alatt a bokrok mellett vagyok. Innét nem látom a rókát, de látom Gyurit, aki bólint, hogy rendben van a dolog. Régen cincogtam már, egy fogam is éppen hiányzik a megfelelő helyről, de amikor ajkam a fogamhoz szorítom és szaggatottan megszívom a levegőt, elég élethűen hangzik. (Egy király, aki cincog!) Közben nézem Gyurit, aki mozdulatlan, s ebből tudom, hogy a róka jön. Kedves csemegéje az egér, hát miért ne jöjjön? Már látom. A puska lassan megmozdul, vállamhoz támaszkodik, aztán végigcsattan a lövés a völgyön. Szép nagy kanróka. Gyuri a kalapját lengeti, s most megint királynak érzem magam. A cinkék aztán eltűnnek, s a szél is megnyugszik. Azon gondolkodom, hogy a király vagy a várúr szokott-e magának parancsolni? S ha szokott, hopvan szokott? Mindenesetre nyolc óra ..a, és ilyenkor már illik felkelni. A róka »kabátját« hamarosan »legomboljuk«, és most már igazán elindulunk. Ezt a környéket már felzavarta a lövés, /messzebb kell menni, mert itt már hiába csalogatjuk a rókákat. A mai napra ugyanis rókahívást írtam elő magamcr I nak, s ez a nap nagyon jól kezdődött A bundát gyorsan kifeszítjük a szárítódeszkára, s a boldogult róka »földi maradványait« kiakasztjuk egy fára, hogy a cinkék hadd egyenek. Még el se indultunk, már felfedezték a rókahúst, és csipegetik szorgalmasan. Aztán tovább tapossuk a havat. JVleg-megállunk, Hall- gatózunk, és nézzük a fák sűrűjét, hogy nem mozdul-e valami. Hallgat az erdő. Várja a hóesést A dombháton régi kunyhó maradványai. A gerendák közt sarjak nőnek, az idő őrli önmagát, s odalent a cinkék eszik a rókát — Gyuri, menjen te az oldalban negyven-ötven lépést és hívjon a nyúlsíróvaL Én itt fent maradok. Szél nines, a róka bárhonnan jöhet, s ha én is lemegyek, nem látom meg, ha ismét jön. Gyuri lecsúszik, megáll és nézelődik. Vár. Meg tudnám mondani, melyik pillanatban veszi a szájához a hívót annyira egyformán gondolkodunk. Olyan élethűen sír fel a »halálos veszedelemben vergődő nyúl«, hogy megrándul kezemben a puska. Róka legyen a talpán, ha erre ide nem rohan osztozkodni. A sírás elhallgatott, s a szemem úgy jár a dombhát és az oldal között, mint a motolla. Csend. Ág se rez- dül. Csak a szívem ver figyelő élénkséggel. Hallgatom. Mintha nem is az enyém lenne. Nem tudom, mikor indult el, és nem tudom mikor áll meg. Hallgatom a szívem. Ha majd egyszer megállt, lehajolok és megcsókolom; megcsókolom, mert szeretett engem és szerette az egész világot. Jól tudom: a fényt a szemem itta, a dalt a fülem fogta, a simogatást a kezem érezte, szép utakon a lábam vitt és a gondolatok a fejemben születtek, mint az ég távoli villódzása, de mindezt a szívem gyűjtötte össze. A túlsó domboldalon most mozdul valami. Messze van még... róka! Ügy jön felénk, mintha csak éppen erre volna dolga. Siet »A nyúl elhallgatott, s most az a másik róka már eszi a csemegét...« Csak a Gyuri most ne kezdjen »sírni«. A róka gyanút fogna. Gyuri is látja a rókát és áll, mint a bálvány. Idegeim, úgy érzem, tovább már nem feszülhetnek. A havon simán csúszik az árny és — sajnos — Gyurit előbb észreveszi m : mint engem. S akkor elugrik jobbra vagy balra a pillanatot, kell elfogni. Ü_- megy a róka Gyuri fele, mintha kövesút vezetné hozzá. A finom rókafül nem téved egy millimétert se, de a gyanú ott feszül a levegőben, és megtorpan a róka Gyuri alatt, hogy semmiképpen nem lőhetek. Aztán kiugrik balra. Csattan a puska kétszer egymásután. A róka szinte repül, de aztán meglassudik a futása, tétova lesz, düPtai- gél és el fekszik. Gyuri ismételten megemeli a kalapját, és én hasonlóan visszaintek. Ezt a rókát Gyuri hívta be, fele érdem az övé, tehát ő is királynak képzelheti magát, aki a rókát ideparancsolta. A róka hátizsákba kerül, mi pedig rágyújtunk. Száll a füst Jó nagy utat bejárunk, így jólesik az ülés. A fákról néha leszakad a hó, később pedig esni kezd. — Talán elég is volt mára? Gyuri körülnéz. — Nincs miért erőltetni. Esik a hó. Száll némán, mint az álom. A kezünkön elolvad, a kucsmánkon megmarad. Elindulunk hazafelé Házunkon még füstölög a kémény, ablakából ránk néz a csend. A nagy kulcs gorombán csikorog az ajtóban, de a kis szoba álmos melege körülvesz, mint az ölelés. Teszek-veszek, öregesen, komótosan, amíg Gyuri odakint a második rókát vet- kőzteti. Múlik a téli nap. Az ablakot már a hamvas délután árnyai simogatják, a kályhában úira fellobog a tűz, és villanásai kint játszanak a padlón. — s a két rókára gondolok. A két életre, melyet elloptam az erdőtől, a két bundára, amelyet asszonyok sétáltatnak majd a vállukon... Nézem őket,
