Somogyi Néplap, 1967. december (24. évfolyam, 285-309. szám)
1967-12-17 / 299. szám
Tasimap, 1961. december 17. 7 SOMOG TI NtPtAP /--------------------------------------------------------------------------------------------------------B ertók László versei ÍÁBUJJHEGYEN, FEHÉR SÜVEGBEN Február fehér ingmelléről lepattogtok a hóvirágok. Főágak mozgásában érzem a nyújtózkodó tisztaságot Belémvágnok a kék vitorlát feszítő fény kötelei. Nincs kegyelem. Fotelban ülve nem lehet sárkányt ereszteni. Lábujjhegyen, fehér süvegben, gyanakvás nélkül vallani, hogy elkezdődött, hogy szűk az ing, az igen, az már valami EGYMÁS ÖRÖMÉRE Mi közöm a tizenöt éve eleresztett luftba llon-arcok rajzaihoz, levegőjéhez? Tiszta vagyok, mint a tavaszi ég, az emlekek géppuskatüze bevérez. Nem voltam rosszabb nálatok, ha kő repült, azt mondtam: madár, tavasszal azt: kezdődik a fák felvonulása. Nem vagyok különb nálatok: fiamnak szólítom a jövőt, , pénzt gyűjtök főbérleti lakásra. De idegeim börtönudvara emlékezik az ifjúságra: falon behajtó zöld faág, világ vevő antenna volt, alkalom a megaláztatásra. A bor dagálya hiába emel, azt az ágat nem érem el, ivem, is akarom. Fejetek fölött mesefák. ahány talaj, annyi világ, kis- és nagyhatalom. Szétpukkadt műanyag-fejek, szárán nőtt férfi-fejek, idegen világok képviselői ülünk e fordított értekezleten. Égymás örömére kellene emlékeznünk, de a magaméra sem tudokMI MARAD MEG? Ruhaszárító kötelek, zsíros edények mér tanában mi marad meg a szerelemből? Ha majd foltozott álmainkat, lelkünk minden fehérneműjét idegeinkre teregetjük, mi marad meg a szerelemből? Ha majd külön kis lábosunkban sütjük-főzzük ehetetlenre régi vágyaink maradékát, mi marad meg a szerelemből? Ha majd a megszokott ruhákat vesszük magunkra reggelente, s meztelenséget látunk mégis hogyha egymás szemébe nézünk, mi marad meg a szerelemből? Ha majd ízetlen lesz az étel, mert láthatatlan nyílvesszőkkel átfőzzük be az asztal lapját, mi marad meg a szerelemből? Mi marad meg a szerelemből? V-.____________ J A Szépművészeti Múzeum műremekei külföldön TÍMÁR MÁTÉi nak, egyet önmagának —, • a JANURIK Külföldi •' képzőművészeti kiállításokra, múzeumok alkalmi bemutatójára gyakran kérnek olyan festményeket, szobrokat kölcsön a Szépművészeti Múzeumtól, amelyeket a külföldi művészeti szakkörökben is számon tárta naiv A közelmúltban Olaszországban zárult a »i’edutisti Veneziani* kiállítás, ahova Bernardo Bellotto két firenzei látképét engedte át. Nagy sikerét bizonyítja, hogy többszörös reprodukálására kértek engedélyt. Ostendében a *L’ Europe 1900« címmel megrendezett nagyszabású kiállításra az egyetlen Toulouse-Lautrec képet, a humoros és szellemes -Ezek g hölgyek« című kompozíciót a Szépművészeti Múzeum bocsátotta rendelkezésre, A Német Szövetségi Köztársaságban, Ulmban megnyitott kiállításon a magvar múzeum szerzeményeiből két Johann Heinrich Schönfeld- művet mutattak be, köztük á ■-Salamon és Sába királynője« című új szerzeményt. A -Gathík in Österreich« osztrák kiállításra Kremsbe két rajzot kértek kölcsön, a holland Hertogenbosch Jeromius Bosch kiállításra pedig a Szépművészeti Múzeum raktárában hosszú ideig hevert művet, a szerző Madridban levő »Gyönyörök kertje« című alkotásának valószínűleg sajátkezű másolatát vitték el, amelyet akkor fedeztek fel Budapesten, amikor erre a külföldi kiállításra rendbehozták. A múzeum különböző gyűjteményed iránt nagy érdeklődés nyilvánul meg külföldről. Az itt érzett műremekekről számos kiadó kívánságára készülnek monográfiák. Egy madridi cég számára a Szépművészeti Múzeum képtárából teljes áttekintést nyújtó reprezentatív kivitelű album anyagát állították össze, amelyet száz színes diapozdtíwel jelentet meg Spanyolországban. A világ minden részén található hatszáz múzeummal és intézménnyel tgrt fenn kapcsolatot, és évenként két alkalommal ezer példányos folyóiratban számol be eseményeiről. J anurik, a sánta vándorkereskedő napáldozatja előtt érkezett a tanyára, s akkora kutyaze- ne fogadta, hogy a tihanyi echót utánozták tőle a falak. Azóta is nyílt titok előttem, miért fűti olyan engesztelhetetlen gyűlölet a házőrző ebeket az országutak hontalanjai iránt Talán azért, mert ők otthon vannak, s a vándorok nem? Én mentettem meg Januri- kot jó néhány csibával, fogd- meg karóval, hogy ne legyen kutya vacsora, a köszönését már szüleim is fogadták, s ezért hálából addig kínálgatta nékik kéjt íuleskosaranak dáriusi kincseit, míg végképpen nyugovóra tért a nap. Megjárja termetű, vereské- pú ember volt Janurik, s községi) atárnyi járóföldeket begyalogolt naponta. Arasz- sza) kurtább baj lábávaJ ügy a földre döccentette a lépest, ahogy a rassz diák a kínnal szült felelet-mondat végére a pontot De beszólni, azt a legsimább nyelvű lelkiatyánál is sokkal simábban tudott A csicsocérna aranyfonállá változott a nyelve begyén, amivel hajdanán a koronázási palástokat varrták a kiráiy- fikérőkről álmodozó hercag- kisasszonyok, a rákszemcu- kor angyalkák vasárnapi csemegéjévé, s a kosár fenekére rejtett szűzdohány .,. Mivé is? Valami olyan felséges füsttől ni va lóvá amit pipájába tömni legfeljebb Szent Péter apostol, vagy a római pápa, ha méltó. S hogy mindez természetesen nem állott meg a lábán jó adag túlzás nélkül? Igyekeznie kellett árva Januríkjának szorgalmaznia a boltot Hat kicsiny Janurik várta otthon a mindennapi betevő falatot, az egész kosár-bolt alaptőkéje nem ért fel egy pár hathetes malac árával, mire ment volna csodálnivaló szótehetsége nélkül?! Akkor is lement s nap, bánatszínű felhőbe fulladt az esthajnali csillag, de még mindig dicsérte kosara kincseit, holott csak tucat patentkapcsot vett tőle édesanyám. Hanem amikor elköszönt, édesapám szív« szavakkal marasztalta, borravaló gyanánt: — Éccakázom nálunk, Janurik szomszéd. Szabad ágyunk ugyan nincsen, de ha nem nagyságos úr a dereka, ins- tál ja a kanapé... A topa kalmár hálásan köszönte, letelepedett egy bicegő gyalogszékre, s szótlanul szemlélte, ahogy vacsorázni kezdtünk. Nem is nagyon szólhatott, mert minden falat külön-külön rugózásba hozta a nyeldeklőjét Le-fel járt, üresen nyeldasett, akár a gólya a nagyra nőtt kecskebéka után. Még a fejét is előre döntötte, mintha a szája fejé lendített aludítejes kanalat az ó szájába célozta volna édesapám Nézni is kin volt azt S zülein, egymásra , kacsintottak, s ettél tö.v vé r.yerőre emelkeceít a vendéglátó invitálás. — Társuljon, szomszéd, ha meg nem vetné a szegénységünket! A laba máris lépett volna, de pányvázta az illendőség. — Köszönöm, asszonyság, félórája sincsen, hogy falatoz tam .. Bosszúból vitustánoha kezdett az ádámcsutkája — Nincsen olyan rakott szekér, amire még egy villaöltés fel ne férne — biztatta édesapám — J< íjon, na maltassa magát' — És már szorította >s neki a helyet közöttünk. A kaskás szabadkozva odabicegett — Hát csak azért, hogy sérelem ne essen, meg a megtiszteltetésért ... Leült, szempillantások alatt ürességre kárhoztatta a hatalmas tálat, melyből kenyérrel aprított aludttejet ettünk, megtoldotta új köcsöggel, jó- negyed kenyérrel, majd ara- szos szivart tekert szűzdohány Ueveiéből — egyet ódesapámfüst függönye mögött megsimogatta az arcomat... — Te mentettél meg az ebektől, apró-szomszéd, mivel lehetnék érte az örömödre? Percekig tántorogtam a kancsukacukor meg a rák- szemcukor között A kancsuka hosszabb, fura íze van, s a végigfújt nyálat buborékoltat- nj lehet a végén A ráksaera kámforé«, ropog a fog alatt, kellemesen hűti a torkot De nyom egyik után sem marad. Jobb lesz hát olyat kérni — gondoltam —, amit akkor vehetek elő, amikor akarok, mindenkor gyarapít s még a lyukas fogamba se költözik helyette a jaj ... ( — Mopdjon egy mesét, Janurik bácsi! A vándor kalmár engedclemkérés okából a szüléimre lesett — Szívesen, kisszomszéd, ha nem untatnám véle a háziakat... Az izgalom csalánmarásában égtem, míg az engedetem megszületett Születésétől fogvást sánta szegény — gondolhatta édesapám —, teliét a háborúról nincsen mit beszélni véle. Jövő-menő, a csendőrök füle-szeme is lehet, meggondolatlanság a világ sorsát hánytorgat- ni előtte. Azt meg, hogy fukar az év, szoros a szegénység, nélküle is tudjuk. Hát akkor mondjon a kedvére inkább... — Meséljen, szomszéd, az ellen nincsen paragrafus... S E s Janurik, a kaskás kereskedő olyan csodálatosat mesélt akkor nekem, ami százszor, meg egyszer a fülembe zsonduit azóta is... — Éldegélt valaha egy legény Szalonta mellett. Toldi Miklósnak hívták. De olyan régem élt ám, hogy akkor még fán termett a görögdinnye özvegy édesanyjával éldegélt ez a Miklós, sok szolgáik, nagy darab földjeik voltak, s a bátyja, György úr valámi belső lélötty volt a Lajos király udvarában. Oda vágyakozott az öccse is, egyre a vitézi életen törte a fejét, amit a bátyja elirigykedett előle, s emiatt gyakran megnyergelte a szomorúság. Míg egyszer ... Mesélt Janurik, mesélt, a keze meg szivarokat tekert közben, s a füst úgy gombly- gott a szobában, ahogy a száz- esztendős öregek háta mögött a múlt. Csodás jeleneteket formált, míg a mennyezetig go- molygott, mintha a Toldi Miklós élete-meséjét illusztrálta volna. Felmagasodott, ahogy a pelyhes állú ifjú, amikor a nyalka Laczfi hadát észrevette, megdűlt ré2sutosan, mint. vasmarkában az irányt mutató petreacarud, örvécyrlett, akár a farkas-párbaj viadala, cipóvá gömbölyödött hasasah a Toldi Lőrincné aranyaitól, majd —• mert kiment közben a bátyám, $ nyomában léghuzat keletkezett —, hátrázni kezdett, mint a Miklós taszításától a megvadult bika ... Hanem a falnál szerte is foszlott ez a mesefüst, mert két ásítás között az órára pillantott édesapám. — Aki teremtette, már tizenegyre jár! — mondta nem titkolt ingerülettel. — Heggel lucernát kaszálunk... harapja el a végét, szomszéd! — Egykettőre befejezném — védte a jussát Jan . rik— most lenne a legérdekesebb.. — Majd ha legközelebb itt éjszakázik. Nem lesz az akkor sem kurtább, inkább hosszabb. hiszen azért mese ... Annyira elkeseredtem a vámoltsorsú Toldi miatt, hogy a könnyeim te eleredtek a dunyha alatt, pedig az édesapám háta mögött háltam... A lámpái bét fűvás megfojtotta, az asztalban peroegve munkálkodott a szú, s a kanapé nagyokat nyekkent a forgolódó Janurik súlya alatt... — Nem mese ez, szomszéd, hanem história — mondta álmosan. — Rigmusba is van szedve, ott lóg a fogason a kabátom belső zsebében ... — Akkor meg várhat az alkalmára nyugodtan — zárta te a vitát édesapám egy »Nyugodalmas jóéjszakát-«- tál... Félig az övé voltam már, mégis hűtelenül elkerült az álom, s valami bitófánholt betyár telkét küldte hozzám önmaga helyett, aki egyre a fülembe sugdosott: *Mi lenne, ha kilopnád a Janurik zsebéből a Toldi históriát? Nem is lenne az lopás, legközelebb visszaszerezhetnéd a helyére észrevétlen, s addig elolvasnád. Persze, ha mernéd! Dehát gyáva vagy te...« Ki ismeri be azt, hogy gyáva? Lemásztam az ágyról, négykézláb közelítettem a Janurik kabátját, s Szent Antalnak tíz miatyánkot ígértem, ha sikerülne a vállalkozásom ... M eccsentek az ágyak, a kémény torkában du- dodászott a szél, egér mocorgott a padláson, s bennem vacogott a lólek ... Végre! Itt a kabát... itt a könyv... nem, nem, ez bu- gyelláris ... de ez már Toldi! Milyen kicsike, és mégis mennyi minden belefér ... Libabőröztető izgalommal a szekrény alá rejtettem a zsákmányomat, és visszamásztam az édesapám háta mögé. El is aludtam egykettőre. Igaz, hogy csendőrök kísértek álmomban, méghozzá vasraverve ... Reggel Janurik olyan sokáig tekergette a kapcáját, míg megszolgálta a reggelit, utána adott három rákszem- cukrot, elköszönt, és égzenge- tő »kutyazene kíséretében kibicegett az udvarról... Ettől a naptól kezdve éjjel is nap sütött a fejem fölött. Arany János Toldiját olvastam, egyszer, kétszer, ötször. A disznók legeltetése közben, a déli pihenő idején, még morzsolva a tengerit te, hiszen odatűztem a kas oldalára. S amikor a sötétség el vámolta a szemem elől a betűt, izgalmas története, csengő rí* tnei, nyelvének nemes zön- géje zsongott a fejemben, csiklandozta képzetetviiágo- mat, szürkének ítélte kimondatlan szavaimat mielőtt a nyelvem hegyére telepedtek volna... Hűtlen lettem én Toldiért még az an yaszentegy házhoz te. Szüleim ugyanis papnak szántak. ami ellen nem te lett volna ellenszavam, hiszen a tisztelendök férfiként te szoknyában. de sohase gyalog jártak, csak az az egy gond árnyalta nyolcéves agyamat: »Hogy vehetem akkor majd feleségül Ugrin Terkát?-« De Toldi ezt a gondot te legyőzte. L emondtam a papságról, s néhai jó Arany János uram jóvoltából nem lett vöaröshaskötős prelátus belőlem azóta sem. Jó ideig Toldi Miklós szerettem volna lenni, de az sem sikerült. Három erősebb cimbora te élt felénk, bárhogyan köptem a markomat, lebirkóztak Csak a Toldi György tar fejévé kinevezett tökök törtek engedelmesen darabokra a botom alatt, s a naptár Üres oldala hasalt szófogadó- an a oeruzám alá, hogy ráírhassam az első, Toldi-ihlette versemet... Janurikot sokáig visszavártam, de nem ugattatta mega kutyánkat soha többé. ügy hírlett jó idő múltán, hogy ő lett volna az az ismeretlenné ázott halott, akit a kákái gúlyakútból ki halásztak. Mások szerint házasságtörésre vetemedett, s átalszökött a választottal a Dunán ... Ha ez, ha az, az emlékéta szívemben őrizem azóta is. Valahányszor Toldi Miklósnak kéne lennem, mindig eszembe jut topa Janurik, a kaskás ván dór kalmár, aki akaratán kívül a tollforgatás- ra csábított engem, nyugodjon békében, ha holt, ne verje, de áldja a sorsa érte* ha élne.«,
