Somogyi Néplap, 1967. november (24. évfolyam, 259-284. szám)
1967-11-19 / 275. szám
SOMOGYI NÉPLAP 8 Vasárnap, 1!M>7. november !#, Kovács József: RÉGI PRÉSHÁZ E. Barta Lajos: ÉSZT PALOTAI BORIS: Katica néni (Folytató* « t, oldalról) mondta alig hallhatóan az ember. Miska zsebre dugta a kezét: »Aztán mát tud maga, he?« Dádénak felcsillant a szeme: »Brácsáz- ni, kérem szépen-«. Miska kalimpálni kezdett a kezével: »No, akkor, édes öregem, menjen szépen vissza a művezetőhöz, és mondja meg neki, hogy rossz helyre jött, küldje magát a brácsaműhelybe.-« Dádé forgatni kezdte a kalapját, és elsavanyodott a képe. De nem mozdult. Miska most mór kiabált: »Mire vár?! Mondtam valamit, igaz-e?« Dádé zavartan végignézett ...rajtunk. Némák voltunk. 8 ® Lassan a fejére tette a kalapot, és elindult Csoszogott a cipője. Sajnáltam. Amikor nyikorgott az ajtó, utánaszóltam: »Jöjjön visz- sza! Hallja?! Vicceltünk.-^ Megállt, megfordult, levette a kalapját Miska ordított: »Nem hallotta, mit mondtam?!« Dádé megint elindult Most már utáltam Miskát odamentem Dódéhoz, és azt mondtam, itt marad. Miska odaszaladt megmarkolta az ingemet, és azt mondta: »Ne szólj bele! Én vagyok a brigádvezető!« Lecsaptam a kezét. . »Ide figyelj — mondtam —, nem vagy te isten!« »Na jó — mondta Miska és megfordult —, akkor fújjátok fel a brigádot!« Négyen maradtunk, és szavaztunk: itt marad-e Dádé? Hárman, Szepi, Tóni és én felemeltük a kezünket 3 Miska különvált, Dádét magam mellé vettem, és rászántam egy délelőttöt, hogy elmagyarázzam, mi lesz a dolga. Amikor mindent megértett, zsebéből bőrkesztyűt húzott elő, és felvette. Néztem, és megkérdeztem: »Minek a kesztyű?« Visszanézett: »Hát, ha elvadul az ujjam, már nem tudok muzsikálni«. Dühös lettem: »Hát ha muzsikálni akarsz, miért jöttél ide?« Simogatta a kesztyűt: »Nem vagyok bandában, és nyugdíjat akarok — mondta —, de ha lesz egy-két lagzi a faluban, még szeretném elhúzni a nótát.« Intettem, jó, vasárnap lehet, de most már elég a beszédből, fogjunk munkához. Dádé kezdte rakni az anyagot, Szepi gyanakodva nézte. »Mintha szűzlányt tapogatna« — mondta. Miska ekkor a szomszéd géptől felnevetett, és énekelni kezdte: »Nem tudom az életemet, hol rontottam én el...« Nekünk énekelte. Hozzávágtam az olajos rongyot. 4 Kedden már egyszerűen rossz kedvem volt Le kellett állnom a géppel, nem tudtam dolgozni. Dádé másfél órája a raktárba ment anyagért, és még nem jött vissza. Átkozódtam. Szepi odavágta a sapkáját, és azt mondta, kiválik ő is a brigádból, mert az cirkusz, és ő ezt tovább nem csinálja! »Jó — mondtam —, majd egy kicsit később kiválsz, de most indulás, megkeressük Dádét« Végigjártuk az egész gyárat Az anyaghordó kocsit az udvaron megtaláltuk, de Dádét sehol. Végül a nagyforgácsolóban megláttuk. Az egyik esztergánál állt, rézforgácsokat csavart az ujjúra, és egy munkással beszélt. Azt mondta: »Mester úr, lehet ebből gyűrűt csinálni?« »Lehet hát« — mondta az esztergályos. »Akkor viszek belőle« — mondta Dádé. Szepi már nem birta tovább, felordított, és rohanni kezdett: »Majd adok neked gyűrűt, megöllek, te!« Dádé is megugrott. Végigrohantunk az udvaron, egyik műhelybe be, a másikból ki, végül Dádé a kapu felé vette útját, és kiszaladt az utcára. s Dádé másnap nem jött be. Szepi csapkodott és munka után az öltözőben eltörte a tükröt Amikor ösz- szeszedte az üvegdarabokat, és bevágta a szemétkosárba, azt mondta, menjek vele, kimegy a faluba, Dádéhoz, és megveri. Lassítottam, csak nyugodtan. Azt mondta, ő akkor is kimegy, és egyedül veri meg. Vele mentem, hogy ne verje meg. Dádé nem volt otthon, csak a felesége, aki azt mondta, búcsú van, és Dádé ott muzsikál. »Na — mondta Szepi —, adok én neked olyan búcsút, hogy elbúcsúzol a nagyvilágtól örökre!« Dühösen ment, szaladt, alig tudtam a nyomába érni. Végigtekereg- tük a búcsút, de Dádé nem volt sehol. Meleg volt, izzadtunk, mint a lovak. Szepi meg fújtatott. Mondta, üljünk le, igyunk egy pohár sört. Sátor volt ott, jó hűvös, oda ültünk Szénivel, és kértünk sört. Isszuk, á, mondom, jó hideg, és akkor valaki a hátunk mögött odahajol, látom a hegedű végét, és azt kérdi: »Nacs- caágos úr. mit húzzak?« Na, kiesett a korsó sör a Szepi kezéböL Vét Sédé áll ott, Szepi hirtelen felugrott, aztán trappolt, mint a megvadult ló. Én utána, Dádé meg elől. Egyszer aztán a nagy kalamajkában eltűnt a Dádé. Hiába néztük, nem volt sehol. Egyszer aztán látjuk, Dádé már nincs is a földön, egy lámpaoszlopon ül, és ott szorítja a hegedűjét. A verekedésből nem lett semmi. De másnap reggel, amikor bementem a műhelybe, hát csudát láttam. Dádé egy nagy vaslemez mellett vigyázzba állt, a táblán krétával írt grafikon vöt, a legtetején ez; »Kökény 114 százalék.« Alatta meg még nagyobb betűkkel: »A brigádátlag lent a grafikon alatt.« Dádé még mindig vigyázzban állt, és remegett Ráordítottam: »Hát maga?! maga mit csnál itt?!« Még jobban remegett, és szalutált: »Jelentem, a Miska úr ideállított« Miska felbukott a gépe mögül, és nevetett. Dádé még mindig tisztelgett, és még mindig remegett: »Kérem szépen, munkába állhatok?« Megint ráordítottam: »Miért, mi a fenét akar itt csinálni?« Elindult, visszarántottam, és azt mondtam: »Ide figyelj, már haragszanak a többiek, a családért dolgoznak, miattad kevesebbet keresnek, és ha ez így megy tovább, le is út, fel is út!« Hallgatott, szívta a bagót kapkodva, mintha rágná. Aztán megszólalt: »Mit csináljak?« Megint felingerelt: »Mit csinálj, dolgozz — mondtam —, ahogy bírsz, hogy mi röhögjünk, és dühösöd- jön a Miska.« Felcsillant a szeme. Megugrott, elkapta a kocsirudat, és kivágtatott a kocsival. Egész nap loholt. Délben a szomszéd műhelyből át is jött egy ismerősöm, és azt mondta: »Te úgy látom, aut<ayiata lett az a fickó, rohan, mint a gyorsvasút.« ,Kicsapódott a műhelyajtó, Dádé rohant t be a kocsival, folyt róla a víz, lihegett, ledobta a vasat, megfordította a kocsit, odakiabált: »Hozom a többit!« — és rohant vissza. Miskának tátva maradt a szája. És délután, az öltözőben Szepi helyett már ő csapkodott. 7 Féntek reggel megint becsapott a villám. Fél nyolc volt, és Dádé még nem vöt sehol. Kilenc órakor jött meg. Nem öltözött át. nagy pakk volt a hóna alatt, moK atíca néni nemrég jött haza egy jugoszláviai turistautazásról. Ha nem róla lenne szó, napirendre térnék az utazás fölött. Ám ahhoz, hogy ezt az utazást kellőképpen méltányolni tudjuk, ismerni kell őt, aki ez idő szerint hetvennégy esztendős. Gyermekkorom kalandosnak tűnő utazásai mind őhozzá fűződtek. Nem sok alkalmam volt utazgatni, egy-két megálló- nyi szerény kirándulás is már Utazásnak számított. Ha most eszembe jut, Katica néni ijedt arca bukkan fel előttem, cérna kesztyűje, melyet nyugtalanul huzigált le-fel, szottyadt bőrtáskája, amint aggodalmasan vándorolt egyik kezéből a másikba. Bármilyen furcsán hangzik, már akkor is öreg volt, pedig még negyvenéves sem lehetett. De ahogy gyámoltalanul álldogált a korom solygott, és megállt előttem. Ráordítottam: »Utazik?« Nem felelt, bandzsított, és kicsomagolta a pakkot. Hát akkor, ott, le kellett ülnöm. Egy háromkéses esztergafej volt a pakkban. Szepi megrántotta: »Honnan szerezted?« Dádé nyugodtan nekidőlt egy gépnek, és szeretet volt a hangjában: »Azt mondták, hogy ezzel háromszor olyan gyorsan lehet dolgozni, hát gondoltam, jó lesz nekünk is és megmuzsikáltam.« »Tehát loptad?! — csapott rá Szepi. Csak mosolygott: »Nem loptam, csak megmuzsdkáltam« A háromkéses esztergafejet nem fogadtuk el, megparancsoltuk, hogy vigye visz- sza, de Dádét háromszor feldobtuk a levegőbe. 8 Másodikén felvettük a fizetést, brigádelszámolás volt. Amikor Szepi eltette a pénzt, és látta, hogy Miska szentségei, mert kevesebb a pénze, mint a brigádnak, odajött hozzám, és azt mondta: »Most mi van? Miska a brigádhoz tartozik vagy nem?« összehívtam a brigádot, és megmondtam, szavazni kell, eldöntjük, mi legyen Miskával, visszavesz- szük-e a brigádba? Szavaztunk. Ketten mellette, ket- ten ellene. Dádé mozdulatlanul állt, pislogott, és nem szavazott. Odamentem hozzá, szavazzon ő is, mert most ő dönti el, hogy Miskával mi legyen. Félt. Bármire szavaz — két tűz közé kerül. szagú peronon vagy egy aprócska állomás sörösüvegekkel kirakott virágágya mellett, várakozástól elgyötört arccal, pillanatonként a jegyét keresve, izgatottan pislogva az órájára, olyan öregnek látszott, mint egy megfakult fénykép, amit a fiókban felejtenek. Holott Katica néni tevékeny volt. A családban az őrangyal szerepét töltötte be, akit minden alkalomkor elő lehetett ráncigálni: lakásfestés, paradicsambefözés, kelengyevarrás, gyászeset, születésnapi uzsonna, betegség, házassági évforduló és összeveszés elképzelhetetlen volt nélküle. No és az utazás! Ha elutaztunk valahova, olyan buzgalommal kísért ki, annyi hévvel intézkedett, mintha világkörüli útra indulnánk. Szűnni nem akaró gondoskodása, szorongó készülődése úgy agyonfárasztott mindnyájunkat, hogy mire elhelyezkedtünk a fülkében, az volt az érzésünk, legjobb lenne szépen leszállni, semmi nem történhet már velünk, ami megérné ezt az izgalmat! Emlékszem egy falun töltött nyárra, amit Katica néni felügyelete alatt töltöttünk eL Hetenként be kellett jönni a városba különféle elintéznivalók miatt. Ezek a beruccanások úgy élnek bennem, hogy néha éjszaka felriadok, s Katica nénit látom szatyrával, dobozaival, spárgával átkötözött vulkánkofferjével, amint ijedten húz, vonszol magával, újra átszámolva gyerekeket és pakkokat, egyre noszogatva, sürgetve, hogy végül is egy ilyen utazás méltán versenyezhetett holmi expedíciós vállalkozás vakmerőségével, elszántságával, áldozatkészségével, nem is szólva a veszélyről... K ét vonat indult a reggeli órákban. Egyik nyolc óra ötkor, a másik fél kilenckor. Mi következetesen a fél kilencessel utaztunk. Hat órakor keltünk, s egy gyorsított filmfelvétel szédítő tempójával öltözködve, hét óra után kint voltunk az állomáson, s a jegypénztár előtt ácso- rogtunk, amely még csukva volt. — Katica néni, menjünk a nyolcórásival. — Nem lehet! — mondta drámai tömörséggel. — Miért nem? — Mert elkésünk! — mondta ellentmondást nem tűrő hangon. — De hiszen már itt vagyunk! — Akkor sem lehet! Jegyváltás, beszállás, elhelyezkedés ... — sorolta igza- tottan. És csakugyan, a nyolcórás vonat elpöfögött az orrunk előtt, s mi megadóan várakoztunk a fél kilencesre ... Ez jutott eszembe, amikor Katica néni, akit egy vicinális is lázba hozott, tengerparti útjáról számolt be. — Néhány nappal előbb ment ki az állomásra? — ugratom. De ő komoly és méltóság- teljesen maradt. —■ Nézd, édes fiam, te azt nem érted ... Azelőtt apró szolgálatoktól függött a sorsom .... Például.,. hogy sikerül-e rávennem öcsit, viselje a fogszabályozót!... Vagy éppen akkorát sóhajtottam-e, amilyenre Antal bácsi gondolt, ha panaszkodott a feleségére .,. Azért volt szükség . rám, hogy, a család ne érezzen lelkiismeret- furdalást miattam. »Jaj, gondoskodni kéne szegény Katicáról!« Esetenként igénybe vettek, amiért viseltes ruhákat kaptam, használt cipőket... Ott tartottak ebéden, vacsorán, s hazavihettem a tegnapról maradt rizskókot. A befőttet is nekem adták, amely már romlani kezdett, de ha ügyesen leszeded, Katicám a tetejét, átfőzöd, kidunsztolod, nyugodtan meg lehet enni. Nem szemrehányásképpen mondom, jelentette ki szomorkás mosollyal. Akkor ezt természetesnek találtam, annyira, hogy folyton attól féltem, hátha rosszul csinálok valamit, s nem vesznek többé igénybe. Mert a lelkiismeret- furdalásnak is van határa ... Mihelyt az ember hibázik, senki sem érez többé lelkiismeret furdalást miatta. Legyintenek, s azt mondják, azon a szerencsétlen, kétbalkezes Katicán úgysem lehet segíteni! Karom fogtam. — Most magammal viszem. Katica néni... S ietve félbeszakított: — Jaj, dehogyis érek rá! Tudod, hogy van az ... A rendszeres munka megköveteli, hogy beosz- szam az időmet. Nincs fölösleges idő! Nem lehet órákat eltölteni várakozással. — De Katica néni, hiszen most nem kell várakoznia. — Tudom, lelkem, tudom. Mióta bedolgozó vagyok a háziipari szövetkezetben, másképpen nézek a világba, s a világ is másképpen néz rám ... Egy kicsit kihúzta magát — Most éppen gyékénykosarat fonogatok. Pipacsokat varrók ki rájuk. Képzeld csak. Afrikába is rendeltek belőle. Az lenne az igazi, ha legközelebb odautaznék! Miért ne?... — mondja, és megtapogatja fájós térdét. — S ha mégse sikerül, Hajdúszoboszlóra megyek... GYÖKEREK (Serfőző Mária felvételei
