Somogyi Néplap, 1967. október (24. évfolyam, 233-258. szám)
1967-10-15 / 245. szám
Vasárnap, 1967. október IS, 8 SOMOGYI NÉPTAP f Tímár Máté: EGYSZERŰ TÖRTÉNET A képzőművészet szónokai Ismerős-ismeretlen arc. Földi. De hogy lehet akkor, hogy nem tudom a nevét? A haja ezüstkeret fiatalos ábrázata körül. A beszéde halk, gesztusokkal nyomatékolt, s bár úgy tűnik néha, mintha a szavakat keresné, mégis arra gondolok inkább, hogy a gondolatait rendezgeti közben. Elhaladok mellette a zsúfolt cukrászdában, sort fogok a pultnál, kérem a cigarettám, s indulnék kifelé, hanem a társa utánam kiált a stampedlikkel terhes kis asztal mellől: — Mi az, vándorcimborám, meg sem ismer? — Dehogy nem . — Hát akkor miért kerül el? Sáfár Jánosnak hívják, alig egy esztendeje nyugdíjas, kedélyes, kvaterkázó ember. Lakatos volt az egyik fővárosi nagyüzemben, a a szabad szombatokon gyakorta utaztunk együtt. Érdemes hát a mentegetőzésre. — Nem akartam zavarni, Sáfár bácsi. — Pedig éppen maga felől beszélgettünk. Jöjjön segítsen! Kezet fogunk, leülök mellé, s a »fehér« fejűvel is nevet cserélek: — Tímár! — Tímár! Mosolygunk. Ha Jól körülszaglásznánk egymást, talán az atyafiságunkra Is fény derülne, s mégis akadozna a szó, ha Sáfár mester hun- cutkásan nem olajozgatná. — Csak aztán vigyázz, te Nándi — óvja az új ismerőst —, mert téged is megír ez a mi pennánk. — Szóval maga az? Nem is gondolná, hol olvastam én a Majoros Ádám krónikáját? — Hol? — Ogyesszában .'.': Annyira emberi, közvetlen, és természetes, hogy restellném konvencionális kérdésekkel serkenteni, inkább várok. Iszunk, dohányzunk, feketézünk, míg spontán, úgy, ahogy a hegyi patakok erednek, egymás mellé sorjáznak megfontolt mondatai, s most három nappal később, amikor visszaidézem, árnyalatnyit sem szeretnék változtatni rajtuk... e Tímár Nándornak hívnak, kilencszázhatban születtem. Tizennyolcban lakatosinas lettem Venczák Vince bácsinál. Jó mesterem volt Tavaly, amikor az ogyesszai présgépgyárban a hatvanadik születésnapomon felköszön- tött, rá is poharat emelt a továris direktor: Egészséget kívánunk neki, ha él, tisztelgünk az emléke előtt, ha meghalt, mert olyan szakmunkást nevelt az üzemnek, mint Ferdinand Ivanovios Tímár. Még a pofonjai is áldássá változtak rajtam ... Elgondolkozik, ifjúi szemét emlékek fátyolozzák, s aprókat kortyint, mielőtt folytatná ... Négyéves segéd voltam már, vasárnap keménygallér szorította a nyakamat, a munkát hozók uraztak is módjával, de a fejembe sem ötlött ilyesmi, hogy osztálytere, kizsákmányolás. Pedig Endréd — munkásfalu. Tizenkilencben egész zászlóaljat adott a proletárhadseregnek, s már a húszas években újra szerveződött titokban a párt. Én azonban azon törtem a fejem, hogy nyithatnék saját műhelyt, míg az a szerelem ... No, kedves egészségünkre! Az italon átcsillan a napfény, s azt a könnycseppecskét is gyönggyé változtatja, ami hívatlanul ott remeg a szeme szögletében ... No de ne érzelegjünk. Nem szeretem ón az operettet, ha a Csárdáskirálynöt meg is könnyeztem, amikor Moszkvában játszották. Szóval, a lány gazdag volt, én szegény, merényletnek tűnt a faluban ez a szerelem az úri világ ellen. Ki is menekültem előle Törökországba, Ankarába, ahová munkásokat toboroztak Kemál pasa nagy építkezéseihez. De itt a kudarc már politikai csengést kapott. Rájöttem, hogy rossz a világ, ha nem egyenlő benne az ember, ha pedig rossz, meg kell javítani, ahogy a törött gépeket is rendbehozzuk. A kintlevő magyarok között sok volt a szocialista. Szervezkedtek, olvasták a l’Humiwuté magyar nyelvű kiadását, s közöttük én is megtanultam, hogy hány hét a világ Itthon ekkor tárgyalták a Sallai—Fürst-ügyet, a szálak túlvezettek a határokon, s minket is beidéztek a magyar követségre, ahol egy jóérzésű titkár megsúgta kinek-kinek — pedig a fejével játszott —, hogy jó lesz tovább állani. Direkció — Bulgária! Méregetem a sorsa mélyét, raktározom a szavait. Ö mosolyog. Sáfár szomszéd pedig türelmetlenkedik. — Hát az hogy volt, Nándi, amikor leugrottál a robogó vonatról? — Ügy, hogy elengedtem a korlátot... Csend, beszédes pillanatok ... — Bulgáriából is menekülni kellett. Még a vonatra is utánam szálltak, s ahogy mentem hátrafelé, kupéból kupéba, ők utánam. Az utolsó kocsiban hagytam a csomagomat, mindenemet, és leugrottam Vészfék, mifene, de elrejtett egy erdő. Visszaszöktem Törökországba, ahonnan Ogyeszába gyámolítottak a tóvári sok. Huszonkét éves voltam akkor, jövőre lesz negyven esztendeje... A pult környékén fiatalok söröznek. Az egyikük nyakában táskarádió harsogja: Nem várok holnapig... — Bezzeg én harmincnyolc évig vártam, míg tavaly hazalátogathattam. Panaszkodnom hálátlanság lenne FeH ruháztak, szállást adtak, munkát, élelmiszerjegyeket — pedig akkor kezdődött a mező gazdaság kollektivizálása, nagyon gyötrelmes idők jártak —, s befogadtak maguk közé előbb a Lenin Gépgyár, majd a présgépgyár munkásai. Most is ott dolgozom. A hidraulikánál vagyok, nyugdíjba se engedtek el. Azt mondta a továris direktor: Csak egy Ferdinánd Iva- novicsunk van, ő Magyarország nagykövete a gyárban, nem nélkülözhetjük! A feleségemnél itthon sem találtam volna különbet, a fiam építészmérnök, a leányom, a ve- jem menyem gépészmérnökök. Az unokáim mind velem akartak jönni: Déduska, mi miért nem mehetünk haza? Pedig ukránul beszélnek. Kétszázhatvan új rubelt keresek — két átlagkeresetnél is többet —, süvegeinek akárhol járok, mégis félszívű voltam tavalyig, amikor először hazajöttem. De ehhez már magának is van valamicske köze. — Hogyhogy? — Magyar újságokat olvastam én mindig, hallgattam a rádiót — most is kívülről tudom a legjobb ma^ gyár labdarúgócsapatok tagjainak nevét —, hanem úgy hatvan körül Moszkvában, az idegen könyvek boltjában talált a leányom egy magyar regényt, aminek az íróját Tímárnak hívják, megvette, s ahogy elolvastam a Majoros Ádám krónikáját, a honvágy még kibírhatatlanabbul a szívemre térdelt. Mert ez a könyv az egész szülőfalumat, ifjúságomat feltámasztotta bennem:.. Ülünk a zsibongó cukrászda közepén körülöttünk tucatnyian. Az utcán vontatók robognak, motorok, gépkocsik, kerékpárok. Dobol az élet, mégis egyedül vagyunk önmagunkkal. Hogy ő mire gondolhat, nem tudom, én meghatottságot érzek, mint mindig, valahányszor egy emberi sors nagyszerűségét mérhetem, de Sáfár bácsi megint az önvizsgálat útjában áll: — Meglátod Nándi, hogy [ megír — mondja huncutká- san. — Megírta már a fél falut, van is ellensége elég ... — Én akkor se lennék, ha megír. Bármikor szívesen látom Ogyesszában. A címem se kérje, megmondják. Két Tímár él ott, a fiam a másik, eltévedni sem tudna. De mi megímivalót találhatna az életemben? Egyszerű kis történet, nem regénybe való... Nemcsak a lovasok; a formák, foltok is szinte vágtatnak ezen dern bolgár kompozíción. a sokatmondó moLendületes lengyel grafikák, modern csehszlovák kompozíciók, határozott hangú bolgár, német és magyar alkotások; öt szocialista ország plakátmű vészeiének együttes kiállításával ünnepük a nagy forradalom jubileumát a baráti országok kulturális képviseletei és a magyar társadalmi szervezetek. A műfaj legrangosabb szülöttei ,a politikai falragaszok láthatók a 'Néphadsereg Központi Klubjának nyári helyiségében; a forradalom évfordulóját köszöntő a szovjetunióval kötött barátságot hirdető aktuális művek. Köztük néhány emberöltő korú, muzeális értékű régi a’kotás, a harcok, a nagy történelmi pillanatok idejéből. A Magyar Tanácsköztársaság néhány nagy hírű plakátja vezeti be időrendben a tárlatot. Uitz Béla, Pór Bertalan művei, amelyek a késői utódoknak egyaránt mutatják, hogyan lelkesedett a magyar forradalom orosz példája nyomán, s hogyan teremtett új művészetet ebben az időben. Erre példák a német forradalmi munkásmozgalom ránk hagyott emlékei is, izgatottlendületes kompozíciók, amelyek október nyolcadik évfordulójára emlékeztettek 1925-ben, s lelkesítették a német munkásosztályt a tizedik jubileum alkalmából. A művészettörténet számára is igen fontos, modern művek ezek amelyek koruk legfrissebb, legeredetibb alkotói eszközeivel hirdették az évszázad legkorszerűbb, leghaladóbb gondolatát. Létükkel igazolják, hogy a plakát, amely a képzőművészet legélesebben szóló, leghatározottabb hangú műfaja, minden eszközt jól használhat igazsága hirdetéséhez. Ez a tanulság a kiállított mostani anyagból is leolvasható. Minden eszköz, stílus, módszer kitűnő, ha kitűnő kezekbe kerül. Régi forradalmi filmhíradókat és egy lendülettel húzott harsány szabálytalan foltokat izgatott, képszerű ábrázolásokat és tömör jelképeket, népművészeti motívumokat és ultramodern szín- és formakompozíciókat használnak fel szocialista plakátjaink — a grafika legharcosabb alkotásai, a képzőművészet szónokai. Gyurkó Géza: KÖLTŐ A POKOLBAN KASZASOK (Balogh Lajos linóleummetszete) | — Hát te, édes fiam? — nézeit bele határidős naplójába Szent Péter, amint szerényen bár, de meggyötörtén megjelentem a mennyek kapujában, belépő cédulát kérve és várva. — Megjöttem. Bemennék — suttogtam esdeklőn. — Nem énem — ingatta ősz szakállát Péter, hiszen te csak 32 év és négy hónap múlva vagy beütemezve. Miért siettél ennyire? — csodálkozott rám értetlenül. — Úgy történt, Péter atyám — mondtam — be kellett mennem a hivatalba, hogy pecsétet kapjak egy papírra, amely tulajdonképpen olyan fontos nem is lett volna, de hát nálunk, a Földön a nem nagyon fontos papírokra is szükség van. Amikor az íróasztal mögött ülő férfi megtudta, ki vagyok, felugrott, bezárta kulccsal az ajtót, és egy vaskos köteg papírt dugott az orrom alá . . . — Uram, örülök, hogy összehozott a sorsunk. Engedje meg, hogy felolvassam néhány versemet, szíves elbírálás végett... Amikor a takarítónő kidobott bennünket, megkért, másnap menjek vissza és azonnal lepecsételi a papírt. Nem mentem! A legkényelmesebb cipőm sarka javításra szorult. A cipészek mestere, amikor megtudta, ki vagyok, azonnal bezárta a cippentyűbolt ajtaját, kitette a »Zárva« táblát és előhúzott egy vaskos köteg papírt: — Uram, örülök, hogy jó sorsa hozzám vezette. Nagy íróval találkozik most, engedje meg, hogy ennek bizonyítására felolvassam »Kleopátra a termelőszövetkezetben« című trilógiámat ... És felolvasta. Búcsúzáskor, épperi hajnalodon, megígérte, másnap, ha visz- szahozom a cipőt, azonnal megcsinálja, csak meg egy-két kisebb elbeszélést mutat be nekem. Nem vittem vissza a cipőmet. Inkább bokasüllyedést kaptam, ami testtartási differenciákat, az utóbbi pedig máj- és vesezavarokat okozott. Elmentem hát az orvoshoz, aki lelkiismeretesen megvizsgált, mielőtt az injekciót beadta, a receptet felírta voina, megkérdezte a nevemet és a foglalkozásomat. Rendkívül megörült, amikor megtudta, hogy én vagyok a híres dráma-, regény- és esszéíró, es közölte velem: ő is ír drámákat, esszéket, regényét két, sőt verseket is. Le is tette az injekciós tűt, és megkért, jöjjek vissza rendelés után, akkor lesz ideje, hogy kényelmesen beadja nekem az injekciót — és egy-két drámáját. Nem mentem vissza. Ide jöttem. Szent Péter megcsóválta fejét, megnézte noteszát, aztán hüm- mögni kezdett: — Szerencsétlen ember. Neked voltaképpen a pokolban a helyed a följegyzések szerint. De úgy vélem, vezekeltél eleget ... Itt a cédula .... Azazhogy várj csak egy percre. Ha már olyan íróféle voltál, ezt hallgasd meg — előhúzott egy köteg fügefalevelet, és büszkén olvasni kezdte mennyei darabjának címét »Gábor és az arkangyalok-«. Musical comedy három teremtésben, harsonaszólóval ... Azonmód elindultam a pokolba,l
