Somogyi Néplap, 1967. szeptember (24. évfolyam, 207-232. szám)
1967-09-03 / 209. szám
Tasáman, 1967. szeptember 3. 7 SOMOGTINÉPLAP Az első magyar koprodukciósfilm Forgatás a Volga mellett és Budapesten Beszélgetés Jancsó Miklós rendezővel Lena Kozelkova, Jancsó Miklós és Krystyna Mikola je wska a budapesti műteremben. gyár színész: Molnár Tibor, Kozák András, Madaras József és Juhász Jácint játszik jelentős szerepet a filmben. — Kik lök? a szovjet szerep— Mihail Kazakov, Bolot Bejsendliev, Szergej Nyiko- nyenko, Lena Kozelkova és Tatjana Konyjukova. Lengyel színésznő is szerepel: Krystyna Mikolajewska nevére és alakítására a »Fáraó« című nagyszabású produkcióból nyilván emlékszik a magyar közönség. Külön meg kell említenem a harci jelenetekben Még néhány rcip és befeje- §* ződnek, az év egyik legjelentősebb magyar filmje, a »Csillagosok, katonák ...« munkálatai. Nem mindennapi feladatra vállalkozott Jancsó Miklós, a rendező. A téma ugyanis a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 50. évfordulójának ünnepi programjaként készül. Ez a film az első magyar— szovjet kopax>- jj dukció. Elkészítésére a két ország művészei, szakemberei közösen vállalkoztak. Közös munka az irodalmi alapanyag is. Hárman vettek részt a forgatókönyv elkészítésében: Jancsó Miklós, Hernádi Gyula és G. M. Divani együtt írták. — Mi a »Csillagosok, katonák« témája? — érdeklődtünk a rendezőtől. — Nincs összefüggő története — mondta Jancsó Miklós. — Nincs klasszikus értelemben vett »sztorija« ... Így határoznám meg a műfaját: eseménysorozat 1918-ból, tehát abból az esztendőből, amikor az intervenció megerősödött. A film azokról a magyar hadifoglyokról szól, akik önként a forradalom mellé álltak. Hai-colnak az igaz ügyért, és egy kivétellel valamennyien meghalnak ... Más és más módon. A forradalomért adják életüket, s ennél többet senki nem adhat. E nagy események hősei éppen olyan hétköznapi, hús- ból-vérből való emberek voltak, mint akiket majd a mostani filmben láthat a közönség... A bátorság, az önfeláldozás nem póz kérdése. Igyekszünk érzékeltetni, milyen körülmények *: játszanak köz- | re, amikor ezek az emberek vállalják sorsukat. — Hol játszódik a film? — Sok ezer kilométert utaztunk a Szovjetunióban, amíg megtaláltuk az elképzelésünknek megfelelő helyet. A Ja- Tatjana Konyjukova forgatás közben, roszlavltó! 80 kilométerre lé- (MTI-fotó - Friedmann Endre felvételei.) vő Kosztroma városára esett a választásunk. 1 szereplő csaknem ezer szovjet ' katonát, akik áldozatkészen vállalták a legnagyobb fizikai erőfeszítést kívánó feladatokat is. Parancsnokuk egyébként M. S. Sumilov volt, aki arról nevezetes, hogy előtte tette le a fegyvert és adta meg magát Sztálingrádnál Paulus tábornagy, a bekerített hatodik német hadsereg parancsnoka. A katonákon kívül még szerepelt a felvételeknél egy lovas artistacsoport. Tagjai sok nehéz és nagy vakmerőséget kívánó jelenetét játszottak el. — Itthon milyen felvételek készültek? — Budapesten mindössze két napig forgattunk. A zuglói műteremben fölépítettük a kosztromai kolostor belsejének díszleteit. Külföldi színészek is szerepeltek ezekben a jelenetekben. A két műtermi felvételi nappal a forgatás véget ért. A munka utolsó fázisa a vágás, a meglévő sok ezer méteres felvételből kiválasztjuk a legsikerültebbeket. Ez még néhány napot igénybe vesz. — Mikorra készül el a Csillagosok, katonák című film? — Szeptember elején, hiszen a vágáson kívül más munka már pines hátra. Az eredeti célunkat tehát elértük: az 50. évforduló megünneplésének napjaiban sor kerülhet a film bemutatására. Molnár Károly Tamás Menyhért: ÖRÖKSÉQ Honnan e meghajszolt fegyelem, halálig tartó igyekezet? Ki az, ki ennyi szenvedélyt szorított belém? Válaszul zúdul az emlékezet: fazekasmester nagyapám testálta rám — a keze alatt gömbölyűdé tálak irgalmatlan szédülete fogant meg bévül, korsót-formáló keze kerekített idegeimre indulatot, edényeiből ittam mámort, miközben magam is agyaggá lényegültem. Azóta dacos forgásban élek, igy nőtt körém a gyermekkori táj, kőtestével ' a város, jelenével a Föld! Amit látsz, nem más, mint a belőlem zúdított világ, agyagénem korongforgása, cseréppé hitem ./ti’ tüze 1 éget, V* hogy meg ne repedjen bennem a lélek! ' SIMON LAJOS: Emlék a nyárból Akkor nehéz szekerek | tördelték darabokra a dülő- utakat, magba szökött pipacsok sápadt szirmát kavarta a hirtelen támadt boszorkányszél, gépek hangja lebegett a mozgalmasságban, és olyan nehéz illat hömpölygött át a határon, mintha a mindenség minden tűhegynyi pólusát betöltötte volna az ember verejtéke. Távolról hallgattam egy vén cseplőmasina szívverés-ritmusát, de minden ízemben éreztem a munka lendületét, és tisztán, élesen hallottam a kiáltást, amelyen nem tudott győzedelmeskedni a cséplőgép zugó-morgó hangoskodása. Ismerősöm a hang! Az emberé is, a gépé is. Gyermekkoromban hányszor megcspdáltam a fekete vasbikát, a tüzesgépet, amellyel lomha bivalyok lihegtek asz tagtól asziagig, mintha nagyra nőtt testvérkéjüket tanították volna járni. Hányszor figyeltem irigyen a velem egy- ívású cimborákat, a törekes fiúkat, akik már gyermekfővel emberré váltak az én szememben, mert hitem volt, s mindmáig hitem maradt, hogy csak az lehet emelt fejű felnőtt, aki eszével, vagy dereka feszítésével, saját maga keresi a kenyerét. A zsákolókat bálványoztam leginkább, mert ők találkoztak elsőnek a föld tiszta áldásával. Ahogy kötözték a zsák száját, olykor kezükbe percent egy-egy búzaszem, amely úgy simogatott, mint a tenyérbeszálló katicabogár. Néha lapátnagyságú tenyerüket belemerítették a zsákba, s úgy gyönyörködtek a színarany gabonában. Szemem elé emelt tenyérrel bámultam a • magasban dolgozó kévevágó lányt, tudtam, hogy a munkája fenségesen szép, de azt/is, hogy halálosan veszedelmes. Veszedelmes, mert a cséplőgép »cé- pafogakkal« megtűzdelt rém- séges sebességgel pörgő dobjáról úgy vágódik vissza minden idegen anyag, mint a puskagolyő. Mert sok mindent takar a kéve. Törött kaszát, lovak patájáról lehullott szerencsepatkót — amely ilyenkor sezrencsétlenség — félbe törött kaszakövet, éles, hegyes kavicsot, két esztendeje pedig háborúból maradt lövedéket találtak a búzakévében. Az élet kévéje halált takart, még szerencse, hogy észrevette egy okos, ügyes kislány. Csak a kazalosokat nem irigyeltem soha. Jólábú legények voltak ők is, erősék, mint a fákat nyű vőlő mesebeli ember, hosszú hegyes nyársakra szúrtak egy-egy boglyányi szalmát, s azzal szuszogtak a kazal tetejére. Nem irigyeltem őket, mert ma is elém villantja az idő azt a hórihorgas Kinizsi Pál termetű legényt, aki baromi terhe alatt a földre rogyott és vízért sóhajtozott. A szalma, amit egy pillanattal előbb még szinte győr zelmi lobogóként emelt a feje fölé, testét teljesen elborította, s úgy jött az a sóhajtás a sárga-fehér halom alól, mintha sárgödörből érkezett volna. Ezt a sóhajtást én már soha nem tudom elfelejteni ... E nehéz emlék társaságában álltam, a nyár közepén, hallgattam a vén cséplőmasina szívverés-ritmusát, amely egyre halkult, lassacskán teljesen megszűnt dobogni, mint a kimúló állatok szíve. Tudtam, jól tudtam, akkor csak azért halkult a gép, mert az ég tetejére kúszott éppen a nap, s a töredezett dűlőúton feltűnt az ebédet hozó asszonyok tarka karavánja. Tudtam, hogy egy szusszanásnyi szünet után, majd ismét felmordul a gép, de az már hattyűének, a cséplőgépeit hattyú éneke, mert nehéz, szinte lelketlen munkát üldöz el a falvak határából a modem világ, a kombájnok csordája, amely oly jószívű, hogy nemcsak zsákba takarítja a termést, de napernyőt is feszít a földműves feje fölé... S a nyári emlékre — amely itt maradt bennem és jegyzet- füzetemben, e parányi boldog érzéssel borítok naplófedelet. Ennél a Volga-parti településnél minden együtt volt: kanyargó folyó, fenyveserdő, néhány olyan ház, amely az ötven esztendővel ezelőtti hangulatot kelti és építészetileg különösen értékes kolostor. — . Meddig Kosztromában? forgattak — Két hónapig. Aránylag kis magyar forgatócsoporttal, mert odakint sokan működtek közre. A külső felvételek helyszínére velünk jött Somló Tamás operatőr és négy maV. BURENKOV: AZ UTOLSÓ TÉLI ÜDÜLÉS Andrej Iljics immár 15 éve mindig februárban vette ki szabadságát, A tervezőirodába n, ahol mint mérnök dolgozott, már hozzászoktak ehhez, sőt örömmel fogadták __ elvégre i s, ki akar télen üdülni? A munkatársak különben Andrej Iljicsről azt tartották: van magához való esze, különc alak. Egyedül élt, bár nős volt. Hasonló dolgokat nehéz titokban tartani, mindenki tudta, hogy a bérosztályon levonják tőle a gyerektartást, és elküldik egy távoli, hegyekbe vesző városba. Ennek ellenére azt, hogy hol tölti szabadságát, nem tudta senki, bár az elején sokan tudakolták, de kitért a válasz elől, a kérdésekre mindig kelletlenül felelt, és végül még ,a legkíváncsibbak is nyugton hagyták. Ezen a télen, mint mindig Andrej Iljics kivette szabadságát és elutazott Unalmas emberekkel utazott. Durákot játszottak, ettek, majd megint a kártyát vették elő, s ő majdnem egész idő alatt a folyosóra szorult. Végtelen mezők siklottak el a vonat mellett, a nap igájába fogta már őket. Itt- ott patakokat vett észre a hómezőn, mintha valami forrásból fakadtak volria. »Milyen lehet most« — riadtan s ugyanakkor reménységgel gondolt Andrej Iljics fiára, akinek pisze orrai ékesített arcát az üvegre rajzolta. Elém jön? Érdekes, megnőtt-e? Annyira szeretett volna nőni. Andrej Iljics nem tudott másra gondolni, mint a fiára, akihez utazott. Erre várt egész éven át türelmetlenül és féltőn: hátha valami megváltozott, és a fiú nem jön elébe az állomásra. Így volt ez minden alkalommal. Csak akkor nyugodott meg, amikor a szürke peronon észrevette fiát, bolyhos, fejebúbjára tolt sapkájában. Miután megnyugodott, Andrej Iljics fiatalabbnak és erősebbnek érezte magát. Könnyedén lelépett a peronra. Azután homlokon csókolta fiát, s kezet fogott vele. A fiú már a tizedik osztályba járt és felnőttnek tartotta magát. Rendszerint együtt mentek ők, pisze orrúak és kreol bőrűek a városon át a szállodába. Erről a szállodáról az a leegnda járta, hogy egyetlen szög nélkül épült föl. Különben semmiben sem különbözött más vidéki városok szállodáitól. Februr 4-én — mikor rendszerint találkoztak — volt a fiú születésnapja. Ezért a kávéházba tértek be. A kis helyiségben csend honolt, tisztaság uralkodott. A fikusz levelei otthonosan ragyogtak. Apa és fia a rozoga asztalhoz ültek, feketekávét ittak, süteményt ettek. Andrej Iljics megivott néhány stampedli konyakot. Ez volt az ő órájuk, csakis az övéké, és ezalatt senki sem férhetett hozzájuk. Halkan, nyugodtan beszélgettek közös dolgokról. Újdonság bőven alradt, hiszen egy év választotta el őket. Levelet egyikük sem szeretett írni, nem tartották az ilyesmit férfidolognak. Csak egyet kerültek el a beszélgetésben. Amikor Ö jött volna szóba, akkor hallgattak. Andrej Iljics fiát látta benne. Világosszürke szemében, elnyúló szemöldökében feleségére ismert. Sőt még a nem megalkuvó, ellentmondani szerető jellem is rá emlékeztette. Ö minden találkozásnál jelen volt, bár a kávéházban senki sem látta. Hiába, az életben nem megy minden simán. Az elválás előtt Andrej Iljics mindig megkérdezte. — Hogy van anyuka? — Köszönöm, jól. Dolgozik... Egyformán válaszolt a fiú, és ezzel a következő napig búcsút is mondtak egymásnak. A lehetőségekhez mérten a szabadság egy hónapját együtt töltötték. Aztán Andrej Iljics elutazott. A következő februárig búcsút vett fiától. A vonat elhagyta a vadrózsabokrokkal benőtt tájat, és rátért, a sima, egyenes útra. Báliról látszottak a kék tónusú hegyek, fejükön fehér sapkával; jobbról egyenes vonalakkal szántva, akár egy tanító füzete, a sztyeppe fehérlett. Az alacsony februári égen csillagok fehérlettek. Hirtelen tűnt fel a villanyfényben vakító állomás. Andrej Iljics bement a fülkébe. Lassan felöltözött és várta, mikoir múlik el a remegés, és a kalauznő bejelentése után mikor áll meg a vonat. * (Folytatás a S. oldalon) «
