Somogyi Néplap, 1967. szeptember (24. évfolyam, 207-232. szám)
1967-09-24 / 227. szám
Vasárnap, 1967. szeptember 24. 7 SOMOGTI NÉPLAP SZAKONYI KÁROLY: TcUéc M F eri átvágott a KERTEK ALATT: Kámperék tehénistállója mögül került az udvarukba. A kerítéseket kidön- tötték a tankok, szabadon lehetett járkálni a házak között Már aikonyodott Feri végigment a ledőlt kőfal melhogy mát akar. A tiszt legyintett. — Robot, robot — mondta a katonának, s mutatta sáros bakancsát. Aztán felment a lépcsőn, benyitott a konyhába. Megkerülte a géppuskát —. a szobából hallotta az oroszok hangos beszélgetését, meg egy rádió fülsértő recse— Kifélék voltak? — kérdezte nagyanyó. — Akiket a táborban őriztek — mondta Feri. — Mind meztelen volt — Arrább lökte a bakancsait, kereste apa papuosát a dikó alatt. Amióta apa nem volt itthon, ő viselte a bőrpapucsokat (Stotz Mihály rajzaj lett, ásóját a kamra ajtajához támasztotta. Megnézte a tenyerét, vizsgál gáttá, aztán a kabátujjához dörgölte. Körülnézett A szekeret kereste. Még mindág ott állt az udvar végén, különös, lapos tákolmány: az ukránok jöttek vele, két napja. Egy öregember, két gyermek és egy asszony. A pajtában háltak a szalmán. Lovukat, a kis szőrös gebét az istállóba kötötték; furcsa jószág volt, amikor jövet megállította az udvarukban, az öregember — prrrrrr — megpergette a nyelvét, a lovacska erre a hangra állt meg. Feri mulatott ezen. »Vajon az asszony is berni van most a pajtában?« — nézelődött Feri. Szerette volna, ha láthatja, már két napja arra vár, hogy szólhasson hozzá, vizet húzhasson neki a kútról, vagy efféle. De csak az orosz tisztet látta, ott ült a ház előtt egy széken, és cigarettázott. Meleg volt, május eleje. Feri elment a tiszt előtt, amaz mondott neki valamit oroszul, de a fiú nem értette, gését, sípolását. Egyikük hirtelen kitárta az ajtót, Ferire bámult, a fiú megállt. — Nyi- csevó, nyicsevó... — mondta gyorsan a katona, s eltűnt az ajtó mögött N AGYANYÖ A KONYHÁBAN, a szokott helyén ült, a sarakban, imádkozott. Vaskos, öreg ujjaival rózsafüzért morzsolt — Te vagy? — kérdezte. Feri leült a dikóra, kifűzte sáros bakancsát. Nézte nagy- anyót a félhomályban. — Halottakat ástunk ki — mondta csendesen. Nagyanyó hallgatott Alig látszott a sarokban. — Anyád a pékhez ment — szólt később. — Sort áll kenyérért. — Ajkához emelte a rózsafüzért, és megcsókolta. — Már vagy két órája, hogy elment — Egy csomó halottat — mondta Feri. Szabaddá lett lábujjait mozgatta, fáradt volt — Egy gödörben hevertek egymáson. Kinn, a régi cukorgyárnál. — Az előbb mostam fel a követ — szólt nagyanyó. — Vidd ki azokat a koszos bakancsokat. A fiú nem mozdult. Belebújt a papucsba, s nézett maga elé. — Mind meztelen volt és sovány — mondta. A fejükön meg lyuk. — Uram, Jézus! — sóhajtott nagyanyó. — Ne beszéld el senkinek. — Miért? — nézett a homályos sarok felé a fiú. — Ott voltak az oroszok is. Egy ezredes fényképezett Álltunk a gödör szélén, ásókkal. Lefényképezett minket. — Ö, te, még bajba kerülsz! — A — mondta Feri —, tudják, hogy a németek csinálták. " Kicsit hallgatott, aztán hirtelen a szája elé kapta a kezét, öklendezett. — Nagyon büdös volt ott... Kicsit kimegyek. — Vidd ki azokat a koszos bakancsokat — mondta nagyanyó. — Felmostam a konyhát, egész délütán hajladoztam. Hallod? A fiú fogta a bakancsokat, és kiment Az ajtóban találkozott az orosz tiszttel. Ott állt a lépcsőkön, az eget vizsgálta. Már látszottak a csillagok. — Há? — nézett Ferire. — Kák gyélo? — De nem figyelt rá. Csak úgy szokásból, megveregette a fiú vállát. Feri egy cseppet elmosolyodott, de aztán megint a pajtát vizsgál gáttá, nem jött-e ki az ukrán asszony. Hátra ment, a favágítóhoz. Egy kicsit fülelt a neszekre: megint az autók az országúton, s talán tankok is. Kiválasztott néhány tüsköt; felaprította. Kapkodva fölemelt egy újabb tu skót. Észrevette, hogy az asszony megállt a pajta előtt. Megállt és intett — neki. Mintha csak most fedezte volna föl Ferit. Újra intett, hívta, fáradtan. A fiú kis görcsöt érzett a hasában, s elfogta a félelem. A nő megint fölemelte a kezét, s mondott is valamit. Várt. Feri végre ledobta a fejszét, lassan indult feléjé. Amaz bevárta, aztán előre ment a pajtába. Viharlámpás égett odabenn, tompa fáriy- nyel. A két gyermek a szalSimon Lajos: AMIKOR ELMENT... Amikor elment mellettem, visszanézett, — Ö volt — gondolta — ő volt, ismerem! öt lépés után újra visszanézett, s hogy tíz lépésre ment, tétován megállt. — Hát ilyen, aki törzsünkről letört, s elszállt, miként a szálló gondolat, mint csordából a legerősebb szarvas, mely ágaskodó fővel élrevág. Tíz lépés után visszanéztem én is, s ő hátulról is látta, hogy gyúródik bennem az érzés, arcomon a ránc. — Ilyen lennék hát én is, hogyha akkor rámszól valami intés, hogy maradj! Nem kellett volna több: csak felismerni apám tekintetén a nyugtalant. Nem kellett volna több: csak megmutatni az árpalisztből gyúrt zsengés cipót, s ilyen lennék most én is biztosan... Munkaruhám lobogtatná a nyári fullasztó szél, mely kemencéből indul, és kiszáradt ajakkal csókolóznék a korsóval, amit a szeder-szurtos gyerkőcök hoznak mezítláb a porban, de esténként villám hegyét az égre lendíteném, és szememben vinném haza legényesen az esthajnal-csillagot. És ott állnék vacsora után a kapufélnél a lánnyal, akit unos-untalan szólít az anyja, mert sokáig áll mellettem reszketve, mintha fázna. S a kedves lányt — akit szólít az anyja — nem tarthatnám, sóhajtana szegény .. . Olyan lennék hát én is bizonyosan, mint aki ment, de vissza-visszanézelt, pár éve ... ezer napja sincs talán... MEGEMLÉKEZÉS PAP KÁROLYRÓL MOST VOLNA HETVENÉVES PAP KÁROLY, a két háború közti magyar irodalom egyik legjelentősebb novellistája, ha a fasiszták nem végeznek vele közvetlenül a felszabadulás küszöbén, haláltáborban. Váratlan és szinte társtalan jelenség a magyar Irodalomban, a szélesebb olvasó- közönség még ma sem ismeri eléggé, pedig a magyar novella legavatottabb mesterei és újítói közé tartozik. Tütemény- szerű föllépését Móricz Zsigmond elragadtatott szavai jellemezhetik a leginkább: »Ügy ittam írásait, mint élő forrást, amint feltör, sarat, követ, dugványt robbant ki, aztán elúszik és megtisztul, és partjain már gyönyörűséges rétek s virágos kertek, nagyszerű tájak s élő és tűzzel táplált emberi szörnyek látszanak.« Első nagy művéről a bibliai tárgyú Megszabadítottál a haláltól című füzérről írta Móricz ezeket a megrendült sorokat. Pap Károly e művét is, csakúgy, mint novelláinak nagyobb felét, átitatják a vallásos elemek, de a csodavárás hangulatának megidézése sohasem a babonaság igazolása. Hőseinek gyermeki hite a megkövesedett dogmák, társadalmi formák elleni lázadással párosul a küszöbön álló forradalmi változás vallásos-legendás szimbolikájú előérzete. Annak az írónak közvetett vallomása ez a forradalom mellett, aki a Tanácsköztársaság bukása után szabadcsapatot akart szervezni az ellenforradalom megdöntésére, akit a terroristák meghurcoltak, börtönbe vetettek. Példázatainak emberi hitele és erkölcsi igaza, mindig vitathatatlan. Mikáéi, a Jézusra emlékeztető Pap Károly-hős, elsősorban a fennálló társadalom ellen lázad, amint az író szerint maga Jézus is a »zsidó proletariátus vezetője volt.« Írásai szigorüan zárt szerkezetűek, szinte zenei hatásúak, nemcsak stílusukban, de egész fölépítésükben is. Nyelve egyszerű, közvetlen, a fölösleges díszítő elemektől és az élőbeszéd lazaságaitól egyformán mentes, mégis természetes áradású, egyéni és megvilágorí- tó hasonlatokban gazdag. Pap Károly élete csupa küzdelem és hányattatás, akár kedves költőjéé, Csokonaié. Bár a magyar irodalom legnagyobbjai álltak mellé, Móriczon kívül Babits Mihály és Németh László is, forradalmi múltja miatt minden hivatalos elismerést megtagadtak tőle, gyakran a mindennapi betevőre se futotta sovány jövedelméből. Felesége, az ugyancsak író Pap Károlyné áldozatos segítségével tudta csak nagyszabású terveit megvalósítani. Novelláinak második csoportja és Aza- rel című regénye élesen elüt bibliai vonatkozású történeteitől. Közvetlenül az író társadalmát, sötét és gonosz előítéleteit ábrázolja; mintha egy másik Pap Károlyt ismernénk meg belőlük. A kétkedőt, a valla tót, az emberi természet gonosz hajlamaitól elrettenőt. Legmegren- dítőbb novellája az Irgalom, melynek kisgyermek hőse nem akarja megcsókolni csúfnak tartott nagyapját, végül »megkegyelmez« neki, de mélységes gyermeki ügyetlenséggel: »meg akarlak csókolni háromszor, mert ha meghalsz, az isten is annyit fog megítélni neked.« B. városában történt című nemrégiben kiadott gyűjteményes kötetéből az is kiderül, milyen otthonosan mozog az író a szegény nép között. Erényüknek tartja, hogy a kiábrándultság, a hazugság, az álszentség tengerében még őszintén hinni tudnak valamiben, mint Csuromné is, aki »istenkáromló módon« a háborúban elpusztult fia képmását ismeri föl a falon lógó feszületen, erényüknek, hogy ha'á- lukig ragaszkodnak a munkához, mint a Kéz kórházba dugott öreg parasztja. A negyvenes években előtörő fasizmus rettenete mind radikálisabb irányba viszi az írót. Sajnos, e korszakából csak kevés műve maradt fenn. De állásfoglalását jól jelzi Illyés Gyula visszaemlékezése. »Nyilvánosság elé lépni most? Csak olyan írásművei volt hajlandó, — azzal is falragaszon — amely után mindkettőnket agyonlőjenek.« Az irodalomkritikusok megegyeznek abban, hogy Pap Károly új irányzat előfutára volt: a novellát klasszikus szigorú formává nemesítette, kortársához, Gelléri Andor Endréhez és Tamási Áronhoz hasonlóan egy lebegő, varázslatos »tündén realizmus« megteremtője. MEGÉRDEMLI A MAI OLVASÓ FIGYELMÉT, szeretetét is. Életműve tiszta párlat, az emberi szellem diadalát hirdeti az elnyomó Horthy-fasizmus hatalmával szemben. mán guggolt, kenyeret rágcsáltak. Feri meglátta az öregembert is, ott feküdt a gyermekek mellett az almon. -Csend volt A nő lassan letérdelt az öregember mellé. Nézte egy darabig szótlanul, aztán föltekintett Ferire. A fiú megrémült A mozdulatlan öreg hegyes arra, a kissé kitátott száj sötét ürege, a pajta csendje, az asszony fáradt pillantása megzavarta. A nő újra visszahajolt az öreg fölé, megemelte a mozdulatlan kezet aztán elengedte. Az öregember karja visszahullt a szalmára. Feri hátrahőkölt. Egész nap halottakat temetett, most mégis megrendítette, hogy az asszony nem sír, csak leroskad a szalmára, állát a mellére ejti, és bámulja a pajta falát Lassan megfordult és kiment Az udvaron nekidőlt a lapos, különös szekérnek. Remegett a lába. Tele volt csillaggal az ég. A tiszt ismét az ajtó előtt állt cigarettázott és türelmetlenül vizsgálgatta az eget — Talán szólni kellene neki — gondolta Feri. De nem ment oda hozzá. E kkor a tiszt felkiáltott, s a katonák is mind kifutottak a házból. Fehér rakéta röppent az égre, durranása csak egy pillanat múlva hallatszott. Aztán még egy rakéta meg még egy. És hirtelen lövöldözés támadt, rakéták, lövedékek szálltak a sötétben. Valahol megszólalt egy hangszóró. Oroszul beszélt, harsogva, lelkendezve. Amikor megszakadt a szöveg, induló dallama reccsent a lövöldözésbe, utána meg egy régi sláger, a Kiskacsa. A tiszt és a katonák leszaladtak a lépcsőn, egyikük felkapta géppisztolyát, és belesorozott a levegőbe. Feri döbbenten nézte a zenebonát, nem értette. De a tiszt most észrevette őt. Odaugrott hozzá, felkapta, megpörgette, s közben egyre kiáltozott,.* vidáman, nevetett, a többiek meg egyre lövöldöztek. Ekkor jött meg anya. Kenyeret hozott a kosarában, kifulladva sietett be a kapun. — Istenem! — kiáltotta. — Feri, Ferikém!... Feri végre a földön volt, dühödten ráncigálta helyre a ruházatát. Odament az anyjához, és elvette tőle a kosarat — A háború — lihegte anya —, azt mondják, Magyarországon vége a 'háborúnak. — Vége? — kérdezte Feri, de nagyon kimerült volt, semmit sem fogott fel az egészből. Vitte be a kosarat a házba. — Mi történik itt? — méltatlankodott nagyanyó. — Mama! — lelkendezett anya —, hát látja! Fari ott állt az asztalnál, kivette a kosárból a kenyeret. Jólsütött kenyér volt, a sarkánál kis gyürke, ropogós. Letörte, harapott belőle. Anya csapdosta a kezeit, sírt és nevetett, és egyre csak azt hajtogatta: — Hát vége, látja, mama! Nagyanyó az ajkához emelte a rózsafüzért, némán mozgott a szája. Aztán azt mondta: — Az én János fiamat, a te férjedet, Róza, a te édesapádat, Ferike, vezéreld haza Jézusom... M eghalt az ukrán A PAJTÁBAN — mondta csendesen Feri. Senki sem hallgatott rá. Feri visszaült a dikó szélére, rágcsálta a gyürkét. — Az az öregember. Meghalt. Anya ránézett, de nem értette a fiát. — Hát vége, vége, és hazajön apád! — mondogatta sírva. A rakéták fénye bevilágított a konyhaablakon. t
