Somogyi Néplap, 1967. szeptember (24. évfolyam, 207-232. szám)
1967-09-17 / 221. szám
SOMOGYI NÉPLAP 8 Vasárnap, 1961. szeptember CT. Holdfényben (Kovács József festménye) Taszosz Livadiíisz:* ARS POETICA Tanulatlanok számára írok — füstök marta szemű, késő este hazatérő munkásoknak, s nektek parasztok: emlékezzetek csak a kocsmákban töltött háborús téli éjszakákra, mikor a távolból már hozzánkig ért az ágyúszó. Neked írok, ki fogod a röpcédulákat, s széthinted magvát verseinknek. A bányászoknak, a mosónőknek, a napszámosoknak nektek, bajtársaim .a halálban, elvtársaim a hitben és reményben, kikkel összeforrtunk, mélyen s elválaszthatatlan, akár az asszonyokkal. Ha meghalok, s porszemnyi sem marad belőlem utaitokon, az én egyszerű s reményes könyveimnek mindig akad hely a nép gyalulatlan asztalain a szerszámok és a kenyér között. KÜZDÖTTÜNK A szabadságért küzdöttünk, igen. S ezenkívül: gyerekkori játékaink sikátoráért, anyánk csöndes sírhantjaiért, s lombkoronájáért ama fának, ahol először csókolóztunk. (Papp Árpád * BeböptönztStt görög költő fordításai) Bál után (7. oldal folytatása) — Kint is ilyen meleg van? — kérdezte a fiát. — Ilyen — felelte — és fordult egyet, mintha mutatná, hogy aludni akar. —• Aztán mennyit költöttéi? — ült fel az ember az ágyon. A fiú morgott, mintha aludna. — Egy tízest. — Hallgatott egy ideig, majd leszállt az ágyról. Aztán csak úgy mezítláb kiment. — Hát te hova mégy? — mordult rá az apja. — Ki! Visszajött, és újra úgy tett, mintha aludna. Az öregek szintén. Horkantottak, szuszogtak, forgolódtak egyre. Talán el is szenderedtek már, amikor megint leszállt a fiú az ágyról. Nem kérdezték hova megy. — Mit ittatok? — szólt rá az apja, ahogy visszajött. — Mit ihat az ember egy tízesből? Sört! — Ahá! — dünnyögte az apja. Meg is virradt már, amikor harmadára ment ki a fiú. Ahogy kilépett, az apja megint felült az ágyon. — Na! — szólt az asszony felé. — Nekem mondja, hogy egy tízest ivott meg Hát hol van az a kocsma, ahol egy tízesért annyi sört adnak, hogy háromszor kelljen kimenni utána? Csak legyen reggel, majd megszámoltatom én! Az asszony nem szólt semmit. Feküdt moccanás nélkül. A z ember el sem aludt, várta, leste a reggelt, hogy majd megszámoltatja a fiút. De szigorúan! Ügy, hogy megemlegeti! Kirakatja az asztalra a fiúval a megmaradt pénzét. És miféle intelmeket mond majd neki. Megleckézteti. Így kell, mert másképp hamar elkanászosodik ebben a korban. Tudja magáról... Az asszony ezalatt egyre azon töprengett, miként tudna negyven forintot becsúsztatni a fiú zsebébe, hogy ne venné észre az apja. Csak a fiú aludt mélyen és nyugodtan. Azt álmodta, hogy pénzt szed ki a zsebéből, rakja az asztalra, az apja meg csóválja a fejét és ámuL BENEDEK B. ISTVÁN: Élete első randevújára 22 éves korában indult el Török Zoltán. Az elsőre még siet az ember, ő nem akart elmenni. Félt. »•Látod, ilyen a csók!« De aztán mégis elment, mert az első randevúra mindig elmegy az ember. Telefonon ismerkedett meg a lánnyal. Bár ehhez általában nem szükséges telefon, hiszen annyi ilyen alkalom kínálkozik. Például elmegy az ember táncolni, vagy megtetszik neki egy lány, hát akkor elmegy hozzá és így is jó, mert ha otthagyja, akkor úgysem ért volna az egész semmit Török Zoltán esetében azonban úgy látszott, hogy ez a legjobb alkalom, mert ő még sohasem ismerkedett meg lánnyal. Se így, se úgy, Zoltán ugyanis vak volt. Így is született, lehunyt szemmel. Szüleivel élt, akik mindent megadtak neki, csak hát nem nagyon ismert lányokat. Egyszer igaz, megcsókolta őt egy lány. A Balaton partján nyaralt, és minden este kint üldögélt a ház előtti pádon. Mindig egyedül, egyszer azonban mellé ült egy fiatal lány. Beszélgetni kezdtek, és a lány megkérdezte tőle, milyen érzés semmit se látni. Aztán azt is megkérdezte, tudja-e, hogy a Keskeny lányok és fiúk csókolózni szoktak. A lány 16 éves volt, Zoltán 21; nem tudott mit Válaszolni. A lány nevetett, és Zoltán érezte, hogy két kéz fogja körül, s ez a két kéz forró, és egészen hozzá simul, aztán a lány is egészen hozzásimult, aztán megcsókolta őt a lány. Néhány pillanatig tartott az egész. A lány felugrott, és már távolról kiáltotta: »Látod, ilyen a csók!« Nagyon jó szórakozásnak tarthatta ezt a dolgot, és bizonyára többször is elmesélte aztán barátnőinek. Telefonközpontban dolgozott, és ez azért, is nagyon jó volt. mert itt sokszor durván beszéltek vele az emberek. Természetesen csak azok beszéltek így vele, akik nem ismerték, de éppen ezért volt jó. Sokkal jobb, mint amikor udvariasan szóltak hozzá. »Tessék csak jönni, majd én átkísérem. Merre megv? Óh, én is arrafelé, csak karoljon nyugodtan belém«. Az a lány, akit telefonon ismert meg, nagvon ingerült hangon beszélt vele. Azon a napon többször is jelentkeaz utca zett, és mindig siettette. Kellemesen csengett a hangja. Zoltán csak később lepődött meg, mert amikor a lány megint hívta, akkor azt mondta hogy ne kapcsoljon senkjt, mert vele akar beszélni. Telefonközpontost csak ritkán hívnak, őt pedig soha, mindig a »melléket« kérik. Most a lány vele akar beszélni, és bocsánatot kért, hogy délelőtt úgy siettette, »de hát biztosan megérti, olyan nehéz napunk volt«. Zoltán nem tudta, mit válaszoljon. A lány nem tette le a kagylót. Miért ilyen szomorú a hangja? Ilyet még senki sem kérdezett tőlem. Hallgatta, hogy a lány beszél, és elfelejtett sok mindent, még azt is, hogy »Látod, ilyen a csók«, mert a lánynak nagyon kedvesen csengett a hangja. Már félórával a megbeszélt idő előtt ott állt és várt. Az utca néptelen volt, de éppen hét órakor lépéseket hallott. Elmúlt tíz perc. Egy hirdetőoszlop állt közöttük. Ketten, ha találkoznak, akkor együtt mennek tovább és összesimulnak. »Bújj hozzám, és hajtsd a vállamra a fejed.« »Látod, ilyen a csók.« Zoltán nem mert szólni. A lány is várt. Ketten, ha találkoznak. »Hiszen ezért jöttem. Te is megígérted, olyan szomorú volt a hangod. A lány körülnézett, de senkit sem látott. Hét óra 11 perckor Zoltán ismét hallotta a lépteket. Távolodtak. Kiáltani szeretett volna. A fehér bot kiesett a kezéből. Elindult a hangok felé. Kitárta karjait, és úgy érezte, nem kell a fehér bot, ő lát, mindent lát, a lányt is látja, és nem lehet, hogy sohase találkozzanak. A zajra megállt a lány. Mit látott? Fekete szemüveg, kitárt karok, és egy földön heverő fehér bot. Gyorsan lehajolt, fölvette és átnyújtotta. »Ne haragudjon, nem vettem észre, hogy itt volt. Átkísérjem?« »Az a hang volt, szólj már!« »Látod, ilyen a csók!« Nem szólt. A lány átkísérte a túloldalra egy vak embert, és közben többször is visszanézett. Ahogy mentek, a lány belekarolt »Most megyünk, megyünk, soha nem ér véget ez az út!« Keskeny volt az utca .. 1 hamar véget ért. Somogyi Pál: A NÁDASDI ERDÖSZÉLEN Hír: A KISZ Latinka-békemenetet szervez a Nadasd] erdőben levő mártír-emlékműhöz. Ebből az alkalomból közöljük a szerző egyik novelláját. L atinka Sándort egyes cellába zárták. Amint a börtönőr kinyitotta a cella ajtaját dohos, vérbűzös levegő áradt ki Latinka belépett. Körülnézett. A zárkában sötét volt, csak a tenyérnyi vasrácsos ablakon át szűrődött be némi világosság. Leroskadt a csikorgó vaságyra. Most valaki a benéző lyukhoz lépett, és beszólt hozzá: — Vigyázzon az életére ... Innen a halálba visz áz út. Latinka fölkelt, és az ajtóhoz lépdelt. — Ki az? — választ azonban nem kapott. A távolodó -lépések zaja is elhalkult Csönd lett, dermesztő, kínos csönd. Tudta, hogy az ismeretlen igazat mond. »Innen a halálba visz az út...« Soha nem érzett bántó izgalom vett rajta erőt. Az ablakhoz sietett, ösztönösen menekülni szeretett volna, pedig jól tudta, hogy az teljesen lehetetlen. Kinézett az ablakon. Kintről, a börtön szomszédságában levő tiszti kaszinóból kurjantások, hangos nevetés, vad tivornyázás zaja hallatszott Ellépett az ablaktól. Nem bírta ezt hallgatni. Az ajtóra esett a tekintete. »Innen a halálba visz az út« — futott át ismét az agyán. Nagyon rossz volt erre gondolni. Fiatal életének szomorú filmje pergett le lázas képzelete előtt Látta magát mint kis virgonc, kócos proligyereket a város végén a pajtásokkal. Aztán a keserves diákévek... Inasévek. Hányódás, vergődés... A sok-sok éjszakai tanulás, az érettségi vizsga, külföld... háború. A forró, nagy napok, a forradalom... Feleségének és kisfiának kedves arcát látta maga előtt... Aztán ismét rázuhant a valóság: a börtön, az egyes zárka. Daru tollas zsivány arcok. Fegyver, vér, sírgödör, feneketlen sötétség... El akarta űzni ezeket a víziókat, de csak gyötörte, nem hagyta el a rettenetes látomás. Kiről oly sokat tanult, kiről oly sokat olvasott és hallott, aki ragyogó példaképe volt: Leninre gondolt. Szíve megdobbant. Érezte, zúzott arcán perzselni kezdenek a iáz- rózsák. Izmaiba visszaköltözik az erő. Kiegyenesedve, keményen lépdelt a cella közepén, és hallotta, amint recseg, ropog a korhadt padló a lába alatt... t-\ übörgő kocsi állt meg a börtönépület előtt. Cslz- mák kopogtak a folyosón, a vaslépcsőkön. Zárkaajtók nyíltak és csapódtak be. — Készüljön, velünk jön — recsegett egy rekedt hang. — Hova? — Kihallgatásra. — Éjnek idején? — Most. — De hisz engem már kihallgattak. Hova visznek? A tisztek válasz helyett kezére, lábára bilincset vertek, majd körülvették, és kikísérték az utcára. A kapu előtt hatalmas, zárt rabszállító kocsi állt, abba tuszkolták be. Szalma, Tóth és Levin már benn ültek összeláncolva. — Hová visznek? — Mi lesz? — kérdezték a belépő Latinkát, de ő nem felelt, nem tudott mit felelni. Egy pár pillanat múlva az óriás termetű Farkas Istvánt, a mezőgazdasági ügyek Vezetőjét tuszkolták be. Aztán nagy zuhanással rájuk zárult az ajtó. A kocsis szólította a lovakat, elindultak. Előttük, utánuk autó ment, megrakva tisztekkel. A dübörgő kocsi zajától egymás szavát is alig értették. — Mi lesz? — Ki tudja. — Ez az utolsó utunk .. — Ami tőlem telt, megtettem — mondta Latinka inkább önmagának. Teste sajgott, fájt a verésektől, súlyos, nehéz volt minden tagja, de a szívét könnyűnek érezte. Bensőjét valami eddig nem érzett melegség, a büszkeség, a diadal érzése töltötte el. — Vérünk nem hull hiába, gyermekeinknek boldogságot terem majd ez a föld. — Tisztán állunk a jövő előtt — sóhajtotta Tóth Lajos. Több szó nem is esett köztük. Halálra szán tan, maguk- baszállva ültek a nagyokat zökkenő kocsiban. Talán félóra sem telt el, megállt a kocsi. Itt vagyunk — hallatszott a rekedt hang. A tisztek leugráltak az autókról, kinyitották a kocsi ajtaját, és kiszólították a foglyokat. Erdő közepén álltak, körös-körül suttogtak a magas, sötét fák hold-ezüstözte levelei. A tisztek nagy sietve egy magasabb helyre géppuskát állítattak fel. Lövésre kész fegyverrel gyűrűt alkottak a foglyok körül... A kezekről leszedték a bilincseket, s a kocsiba dobták, a láncok csak a lábakon csörögtek. — Ki hol áll, ott megássa a saját sírját — parancsolt az egyik. A foglyok akaratlanul összenéztek. A hold kibújt a felhők mögül és megvilágította a szürkés-sárga arcokat, melyeken ott ült az elszántság keménységé s a szemekben valami izzó, büszke tűz. Egyébként a verésektől és az izgalomtól kimerülve, alig álltak a lábukon. Elsőnek Farkas kezdte el az ásást. — Essünk át rajta, elvtársak mielőbb. Ásták a földet, nehezen, kínosan, szótlanul. A tisztek nevetgéltek, fütyörésztek körülöttük. Néhá- nyan az autó mellett álltak, bort ittak és trágár vicceket mondtak egymásnak, melyre hangosan felröhögtek. Levinnek a vallatásnál kicsavarták a jobb karját. Egy kézzel ásott. Szörnyen szenvedett. Felszisszent, feljajdult minden mozdulatnál. A szája szélét már véresre rágta fájdalmában. Majd remegni kezdett egész testében és összeesett. — Állj, zsidó! — rontott rá két tiszt és kicsavart jobb karjánál fogva felrántották. — Ja-aj! — sikoltott Levin. — Itt is szimulálsz? Talán majd én ásom meg a sírodat? ! Levin reszketett, ásni próbált, halálsápadt arcát hideg verejték lepte el, leroskadt. — Vágd agyon a cafat zsidaját! — bődült a rekedt hangú. Suttyogtak a nádpálcák ... — Ki van csavarva a karja. Hát nem látják?! Emberek maguk? — kiáltott a tisztek felé Tóth Lajos. — Csönd! — ütötte gyomorba puskatussal a vézna embert az egyik tiszt. Tóth hosszasan felnyögött, és ösz- szeesett. — Állat! — tört ki Farkas István és a holdfényben megvillant az ásója. A tiszt félreugrott. A többiek Farkast# hátulról leütötték és több lövést adtak le rá. Farkas István testéből lövellt a vér. Szó nélkül végignyúlt a félig kiásott gödörben. a parancsnok Latinkához sietett. Kezéből kivette az ásót, leszúrta a friss földbe, karonfogta és félrevezette. — Sokat hallottam magáról — mondta halkan, hízelgőn. — Kár magáért. Családja van, felesége, gyereke.. Fiatal. Sajnálom magát, hisz ön is tiszt volt a harctéren... Segíteni akarok magán. Persze ehhez az kell, hogy ön is a segítségünkre legyen egyben-másban. Érti? No, beszéljen ... — A kezükben vagyunk, azt tesznek velünk, amit akarnak — kezdte csendesen Latinka, aztán fölegyenesedett, fejét felemelte, és úgy folytatta: — Agyonvernek, agyonlőnek, mindegy. De engem, minket meghajtani, árulóvá tenni, nem ezt nem éritek meg soha!... A tiszt fölemelte revolverét. Latinka szeme előtt a lövés tüzében megvillant a gyűlöletes karvaly ábrázat. Fájdalom hasított a mellébe. Elsötétedett előtte minden. Megtántorodott, elesett. Kimúló öntudata egy képet idézett fel: fehér hajú anyókát, és ezt a sokat hallott anyai szót: »Fiam«. A tisztek sortüzet adtak rá. Ez gondolata utolsó szikráját is kioltotta. Mire a teli hold lágyarany arca előtűnt a keceli dombok mögött és felütötte életpiros fejét a pirkadó nap, mely most olyan volt, mintha a mártírok vérébe mártották volna — az öt kommunista félig élve, félig holtan el volt földelve. Azóta harmatkönnyével gyakran megsiratja őket az ég. És minden tavasszal színes virágaival borítja el jeltelen sírjukat az édes anyaföld. Harcos életükről, hősi halálukról lelkesítő, igaz, szép történeteket beszélnek a somogyi parasztok, kovácsok, kőművesek és a halkan susogó sudár jegenyék.
