Somogyi Néplap, 1967. augusztus (24. évfolyam, 180-206. szám)

1967-08-13 / 191. szám

A beat és a magyar beat

A beat-zene jelentkezése ?yok ,most . úíabb erősítést rAn, az nem elsősorban ma- kéteéetelenül a? eevik leeér- kaPnak a népzenéből, ezúttal gátol a zenetol vagy tánctól dokesebb ielensée az utóbbi nem a "égerekéből, hanem függ, hanem az ifjúság ne- évek során a villa zenei tér- 32 euróPai népek hagyomá- veltetésétöl, körülményeitől, kénén Olvan stílus Tzületett nyaibóL A Beatles Együttes fegyelmétől. E kérdés tehát

egyes számait akár skót nép- főként pedagógiai és nem

köréten aLlf a viláS S zenének is elkönyvelhetnénk, zenei természetű.

S“.J— de ugyanilyeneket találunk

tömegeket kénes meghódít ™ás együttesek műsorában És a magyar beat? ni, nemcsak zenehallgatóként, )*’ * 02 ege?z irányzattal egy Nekünk is van beat-zenénk. hanem evakran a zene aktív ldoben mindenütt megeroso- Az új stílus hulláma hoz- művelőiként is. döít ° napzene kultusza. Fel- zánk is elérkezett, és magá„ • * ,,

____ _ újítja a beat stilus a régi val raagdta ifjúságunk nem

V

ajon teljen *? a dzsessz tiltakozó, protestáló is jelentéktelen részét Van\ /ff,,,™ hangját is, az úgynevezett nak kitűnő beat-zenekaraink,

egyenlő a dzsessze., de nem protest-song, vagy közelebb- vannak a beat-zenét, és ben* ZtnnnrZk n Ti r61 a >*P°1-beat~' a politikai ne a pol-beatet amatőr alane^ tote wvanannak a fej- mondanivalójú beat-zene ép- pon lelkesen művelő fiatalos1 folyamatnak a része. ^ ^ szolgáija mlnt ahogy zenéiük nem

mint a dzsessz. a nálunk iegut<5bb tartott si- zenéjük nem

A dzsessz — mint lsmere- keres pol-beat fesztivál is kaPcsol°dlk szervesen a né- tes —< Amerikában a század- bizonyította. Pl hagyományokhoz, mint

forduló környékén az elnyo- némely más országban, s

A dzsesszt sokan - '»*• »"w *»>« azéseként született, tele eró- mint Pádéul Yehudi Menu- vetői vagyunk egy nemzetvei, panasszal, tiltakozással. hin — új népzenének nevez- közi irányzatnak és nem Zenei formáiban felhasznált ték. Ez a megállapítás foko- egyenrangú alkotói. Hulláma mindent, ami ezekhez a ré- zottabban érvényes a beatre is akkor érkezett el hozzánk, ^£eki^L is’ hiS2en iÜ nem egyszerűen amikor máshol pár tól volt

mint a protestáns korái har- amer|kai ze"e! elemek asz- az első tetőzésen. Mégis hi- móniáit, vagy a katonai fú- szanálásáról van szó, ha- ba voiria ennek alapján ne- vószene hangszíneit Ilyen nem az európai hagyomá- gatfv*n ítéli meg a magyar elemekből aíakuU ki újszerű nyokból és európai igények- ^ helyzetét Aki reálisan,

ötvözetként a dzsessz, amely- ből kin6tt sajátos irányzatról. -yc,mi6U

nek megszólaltatól eleinte _ _ józanul szemleli, eredményenem voltak hivatásos muzsi- Egyértelműen igent kell te- két is lát a beatben, egy kusok, nem is kottából ját- hát mondanunk a beat-zené- erőteljesebb zenei stílust, s Äbh“mg^mrtgS l0? fPPÓ^y Hent fnt ahogy egy ráépülő aktív zenei ték szólamaikat tagadnunk sem lehet hason- gyakorlat terjedését. E reális

Ebből a kezdetből a dzsessz 10 kizárólagosságai. Egy mű- szemlélet alapján nem a nagyon bonyolult és sokolda- faj, egy művészi irányzat ro- beat valamiféle »rmegszelidí- lú művészetté fejlődött hasem pusztán jót hoz létre tésében«, hanem a benne Egyes iskolái még őrzik ~

Äprily Lajos:

BIZTATÁS

FIATAL FENYŐKNEK

Szemközt a bokros oldalon

hetekig szólt a hangos ének: falusi leányok s legények dalolva ástak gödröket sok ezer fenyőcsemetének.

Járok a zöld foltok között s szólok: »Sietve nőjetek föl, tövetekre záporokat kérek a sűrű fellegektől.

Ó, adjatok káprázatot rege-termő rengetegekről!

Mert nem gyönyörködik

szemem

tibennetek nagykorotokban, ha fürge cinkeraj kutat magrejtő, barna tobozokban s növekvő tűavaron szaladó szarvas lába dobban.

Szelektől is edződjetek hóviharok szilaj csatáin. Fenyvessé sűrűsödjetek, jövő-rügyes, kicsike fáim.

S ontsatok gyantás jó

szagot,

ha ott járnak közöttetek emberré érett unokáim.«

Életének 80. esztendejében elhunyt Áprily Lajos, József- Attila-díjas költő és műfordító. Negyvenhat éve jelent meg első verseskötete (Falusi elégia), az utolsó pedig néhány hónapja hagyta el a nyomdát, »A kor falára« című kötet eddig napvilágot látott verseinek leggazdagabb válogatása. Műfordításai (Puskin Anyeginjének, Lermontov és Tur- genyev műveinek kiváló tolmácsolása) is méltóan gazdagítják költői életművét.

JOBBÁGY KAROLY:

Ha újságodból föltekintesz

ahol

a halál zakatol, s életveszélyes fenyegetések üvöitenek a kövér nagybetűkben, hatalmak első sakkhúzásai, tapogatódzó háborúk, meglapuló rakéta-támaszpontok s felvijjogó gépfegyversorozat...

eszedbe juthat, nem is egyszer,

hogy... hogy, talán

ez az utolsó békés délután.

Mtert készen áll a szörnyű gépezet.

A pokol harsonásai már nyalogatják a kürt szélét s a fúvókát beszopva meredt szemmel csupán a jelre várnak...

De te,

ha újságodból feltekintesz,

nézz szét ebben a békés nyárban,

melyben csend van és napsugár van,

vidám fürdőzők serege;

élnyúlt kutya a küszöbön,

egy gólya vitorlázva fönn,

bokron át szűrődő zene;

edénycsörgés — épp mosogatnak —

sötétre spalettázott ablak,

egy-egy elporzó motoros...

s valid be, kezed szívedre téve, híhető-e, hogy ez a Béke, csak a véletlen műve most? hogy holnap... vagy talán ma este, hajamat tépem térdre esve házam füstölgő romiain, s nyugalmam felvált ja a kín ...

Micsoda kor! A rádiók hír-golyószórói naponta célba vesznek, s lövik belém az éles szavakat, de én,

az élet fanatikusa,

nem hiszem el, hogy akadhat, ki rámtör, s fütyörészve a lét-adta gyönyörtől, várom, jöjjön a hűvös éjszaka, és mert nemegyszer sírom szélén álltam, úgy szeretem a színes életet, hogy nem nyugszom meg többé

a Halálban

A NACVJELENET

. . a és ritkán vagy sohasem puszrégi stílus <dL a -dixie- ., . _ , . . .

land«-zenekarok), mások tán rosszat Ezért nem Ieheazonban új formákat hódi- tett sommásan ítélni a

tottak meg, kialakították a dzsesszről sem, amelynek-szimfonikus«, a -kamara«, spontán fejlődését szintén

dzsesszt, amelyekben az ere- nagyban befolyásolta, hogy deti hagyományok már amo- első sikerei után fantáziát dem műzene eredményeivel látott benne az üzlet is, és forrtak össze. A kávéházak, virágzó »►iparággá-« fejlesztet- a mulatóhelyek világából a ^ A dzsesszben ezért két dzsessz a koncerttermek felé . , . . - , ,

tört, legjobbjai elismert hang- irányzat küzdött egymással, verseny-muzsikusok lettek, a ió> értékes népi eredetű művészetüket ma már nem dzsessz harcolt a kapitalista fogadják olyan elementári- szórakoztató iparral san feltörő érzelmekkel, mint

elődeikét, hanem koncertsze- Ugyanezt mondhatjuk el a tűén hallgatják. beatröl Itt is keveredik a jó

A dzsessz eredetileg azt a a rosszal, az értékes az érszakadékot igyekezett betol- téktelenneL Az irányzat, a teni, amely a csak kevesek címke itt sem márka még. számára szolgáló műzene és Esetenként, művenként dönt- a hagyományos népzene kö- betjük el, hogy mivel tűzött tátongott, hiszen olyan lunk szemben. művészet volt, amely a pa- A művészetet azonban nem raszti (vagy ősi afrikai) ere- kel1 föltétlenül azonosnak te- detű népies formákat új vá- Kintenünk híveinek viselkJe- rosi elemekkel kapcsolta ősz- désével. A tánchoz kapcsoló- sze. Amióta azonban megin- dó zenei stílusok évszázadok dúlt a dzsessz fejlődése a po- óta elsősorban az ifjúság kö- pularitásból a koncertek felé, réből toborozzák híveiket. egyre nagyobb szakadék ke- Egy-egy XVII. századból letkezett a művészi dzsessz származó iratban ugyanolyan és a közvetlenül szórakoztató hevesen ostorozzák az új tán- igényeket betöltő tánczene cot és az új zenét, sőt gyak- között. ran ugyanazokkal a szavakEz a szükséglet keltette kai — kivetnivalónak találták életre a beat-zenét. A dzsessz az ifjúság ^ajos lelkesedését, korábbi stílusainak hagyomá- mint ma. A -lelkesedés«pernyeit folytatja, rendelkezik sze valóban öltheteit és például uevanazzal a frisses- ölthet a társadalomra elfo- séggel, mint a régi dzsessz yadhatatlan formát, de hogy — csakhogy ezek a hagyomá- mikor jut túl az ízlés határé jlö értékek kibontakozásában kell látnunk további fejlődésének útját.

Vitányi Iván

Jó harminc esztendeje

már annak, hogy falunkban az az emlékezetes műkedvelő előadás lezajlott, de csattanója ma is szállóigeként öröklődik apáról fiúra.

A fiatalság, az akkori művelődéspolitikai elképzeléseknek megfelelően, valami népszínműbe oltott rémdrámával készült egy téli vasárnapot -igazi ünneppé avatni-«. A színmű csúcspontja volt, amikor a délceg, ám szerelmében csalódott főhős metsző gúnnyal vágja arája arcába:

— Te... szerettél engem?!!! — (itt sátáni kacaj következik), majd fegyverét maga felé fordítva, elhúzza a ravaszt.

A próbákon a szegény bonvivánt hasztalan igyekeztek szép szavakkal, olykor még sörrel-borral-pálin- kával is merevségéből feloldani: Rudolf Valentináról az életben sem hallott, és Jávor Pálnak is csak egykét filmjét volt alkalma megtekinteni. Az ideális drámai hőstől így jó pár lépésnyire állt.

A rendező bízott abban, hogy az említett »ajzószerek« segélyével, a bemutató forró légkörében megszűnik majd a fiú bátortalan magatartása, s legalábbis a nagyjelenetben valamiképp érzékeltetni tudja az indulatok kavargását, s ha nem is éppen mesteri, de »mesterje- lölti« alakítást nyújt.

Elérkezett a premier. Az ara elbukása — tökéletes élethűséggel — megtörtént. Sor került a számonkérően vádló dialógusra, amelynek végén a felszarvazott legény előrántotta az ócska mor- dályt.

Egy pisszenés sem hallatszott.

A fiú viszont örült, hogy a -normát« úgy-ahogy már teljesítette, és gondolatai a harmadik felvonást követő táncmulatság nyitó csárdásán jártak. Majd elhangzott a darab legfontosabb mondata. De úgy, mint amikor valaki egy pohár vizet kér. Ledarálva, egy- szuszra, minden átélés nélkül:

— Teszerettélengem, ha- haha... (A sátáni kacajt fonetikusan ejtette, a szövegkönyvnek megfelelő hűséggel.) S ezután bumm- bumm! S elvágódott a világot jelentő deszkákon.

Az alakítás frenetikus sikert hozott. Az a néhány néző, aki ájultan hevert székében — élükön a rendezővel —, föl sem tűnt senkinek a tapsviharban ...

Jóba Tibor

JOHN

GALSWORTHY:

Ha igaz az az állítás, hogy e világon kárpótlás jár

mindenért, mondják meg nekem, hol marad a kárpótlás az alábbi kis történetben?

Két évvel ezelőtt tolmács voltaim egy fényűző osten- dei hotelben, és hosszasan időzítem a rakodóparton, hajókra várva. Gyakran láttam ott egy fiatalembert, aki kis, ütött-kopott bódéjában bizsuféléket árusított. Nem tudtam a nevét — magunk között Tchuk-Tchuknak neveztük —, de jól ismertem, hiszen mi, tolmácsok, mindenkit ismerünk.

Dél-Olaszországból jött. Értelmes fiú volt, szép fejét dús göndör fekete haj borította, öltözéke: egy angol turistától kapott nadrág, frakk-kabát és fekete kalap. Kis növésű volt és sovány, s ez nem is csoda, hiszen egész napi kosztja fél font kenyérből állott, avagy egy tál sajtos makaróniból, és ünnepnapnak kellett jönnie, hogy egy darabka kolbászt vegyen magának. A kövér, termetes emberre szabott ruhában úgy festett, mint egy madárijesztő.

Egyedül élt. Dolgozott, mint a rabszolga. Kora reggeltől késő estig a bódéjában üldögélt. Nem mozdult onnan, bármilyen forrón tűzött a nap, bármilyen vadul dühöngött a vihar. Néha bőrig ázott, de akkor is mosolygott az előtte elhaladókra, és kínálta a kagylókból fűzött láncot, és efféléket. Leginkább a nők figyelmét próbálta fölkelteni, hiszen ők voltak a legjobb vevők. Oh, hogyan tudott nézni rájuk a nagy, olajbarna szemével.

Mindennapi kiadásai szánalmasan alacsonyak voltak: napi két penny ételre és négy penny a szállásért. Egy kávéház fölötti kis helyiségben aludt, több hasonszőrűvel összezárva. Hat penny egy nap, három és fél shilling egy héten — ez volt minden.

És Tchuk-Tchuk árult. Esténként gyakran megfigyeltem, hogy ülve elaludt a fáradtságtól. De fél szeme még ilyenkor is nyitva volt, mint a macskáknak. Az üzletnek élt; élénken figyelte a körülötte zajló életet, de valójafLA

ban semmi sem foglalkoztatta, csak az, hogy eladja a

csecsebecséit. Semmi nem kötötte le, sem az emberek, sem a tenger, sem a fürdőhelyi élet változatos szórakozásai. Dobozba zárt légyre hasonlított.

— Nagyon nehéz volt a sorsunk odalenn — szokta mondani nekem. — Van egy lány... vár rám, és én is szeretném már viszontlátni. De odaát éhenhalnak az emberek. Madonnára mondom, kutyaélet az!

Szavaiból éreztem, mennyire vágyódik az otthona, a délvidék után, hogy nélkülözi a napfényt meg azt a lányt De reménykedett.

— Ki kell várni — mondogatta. — Ebben a szezonban összeszedek egy kis pénzt, és minden rendbejön.

Egy szomorú, nyirkos őszi napon végigmentem a kihalt sétányon, az Estacade-on. Teremtett lelket sem láttam, de Tchuk-Tchuk bódéja most is nyitva volt. Tulajdonosa befedte egy darab olajos vászonnal, ő maga pedig behúzódott, s mélyeket szívott egy hosszú szivarból.

— Lám, Tchuk-Tchuk — mondtam —, hát te dohányzói?!

— Igen, jólesik! — felelte.

— Miért nem szívsz egyet-kettőt minden nap? Ügy könnyebben viselnéd az éhséget.

Tchuk-Tchuk a fejét rázta.

— Pénzbe kerül — szólt. — Ez a szivar nem került nekem semmibe. Egy veres képű angol nyomta a kezembe, azt mondta, hogy ő nem tudja elszívni. Nem ért hozzá, bolond! Én mondom magának, kitűnő szivar ez.

Eljött a fürdőidény vége, és egy este, amikor már talán csak húsz vendég lézengett a városkában, betértem a megszokott kávéházamba. Mindössze három olasz vendégmunkás ült ott.

És ekkor megjelent Tchuk-Tchuk. Életemben először találkoztam vele olyan helyen, ahol pénzt lehet köt-