Somogyi Néplap, 1967. július (24. évfolyam, 154-179. szám)
1967-07-23 / 173. szám
SOMOGYI NÉPLAP 8 Vasárnap, 1967. július tX. A-f reg Pálos Péter ve- m' J tett még egy kiá " ■ takarmányt a lónak, azután bement a sárga homokkal felszórt kiskonyhába. A készülődés izgalma piros rózsákat rajzolt asszonya megfonnyadt arcára. A kendőt letette Johanna, csak a fityula volt a fején. Elől látszott, hogy valamikor sűrű fekete haja meg is kopott, meg is fogyott már. Az orra hegyén régi drótkeretes szemüveg volt, azon át nézegette a húzóskilón a vonásokat. — Negyvenöt dekának kell lenni, ez van a receptben. Nem olyan sok tortát csináltam én még. Nézd meg, a negyvenöt dekán áll? Az emb^r ledobta a kalapját, régen volt szőke haja fehéren bodorodott a halántékán. Megfeszült figyelemmel nézte a vonásokat, ahogy lehajolt, mind erősebben piros, majd lilás lett a feje. Aztán fölegyenesedett. — Add ide a szemüveget. — Már te sem látod, igaz-e? — Mert olyan berozsdásodott ez a kiló. Negyvenötöt kell lennie? — Igen. — Ott van. öntsd! —megfogta a kilót. — Te nem tudod — kérdezte az asszony —, Margit melyik rétest szereti? Vagy az almást, vagy a meggvest. nem szereti. Imre mindent megeszik. — Nem tudom, azazhogy amikor a Rácz Julis lakodalmában voltunk, emlékszel? Amikor a Rendek Bandi volt az öreg vőfény, olyan rigmusokat még azóta sem mondtak. Az volt az igazi! Ezek a mai lagzik, ezek meg nem is lagzik. Igaz is, azon a lakodalmon a Harangozó Gyurkával táncoltál. De úgy forogtatok, hogy az sehogy sem tetszett nekem. Az öregasszony kezében megállt a kanál, amivel a lisztet szedte a fehér vászon- zacskóból, az arcán egy kis büszke mosoly jelent meg. — Eredj már — szabadkozott —, tudhatnád, hogy az csak egy tánc volt fár harmincöt éve annak a nagy táncolásnak, de az ura még mindig emlegeti. Azért jólesett az öregasszonynak, hogy nem felejtette még el az ember. . — Inkább — folytatta az öregasszony — azt mondd meg, Margit ott milyen rétest evett? — Ja, a Margit? Meggyest. — Honnan tudod ilyen biztosan? — Én melyiket szeretem jobban, hm? — Az almást — No, a Margit előtt mind megmaradt az almás, előttem meg a meggyes. Akkor megcseréltük a tálat, érted? — Jójó. Kisvártatva újra kérdezett az öregasszony. — Amikor öt éve Szter- gomból itt voltak az unokabátyád családjai, mit is mondott az a kis fiatalasszony, amikor evett a tortából? — Azt hiszed, én mindenre emlékszem. Az öregasszony jól tudta, hogy emlékszik. Másra sem emlékeznek, csak a ritka vendéglátásokra. Csak egymás szavaira emlékeznek. Gyerekük nincs. Azért is szeretik az Imrééket jobban a többi rokonnál. Azoknak sincs gve- rekük. Margit fölnevelt egy árvalányt, szépen férjhez adták. De azért Margit is csak azt szokta sóhajtani: »-Nekem nem volt gyerekem.« Johán- nának volt. Egy kislány, leforrázta magát hároméves korában. Beleült a forró levesbe, amit hűlni tett le Magdus, Péter húga, amikor megfőzte a vacsorát Johán- náék dolgozni voltak a határban, este tudták meg, akkor már halott volt a kicsike. Erre lidércnyomásos volt emlékezni. Beszélni nem is szoktak róla. De Johanna még néha most is fölriad iszonyú gyereksírásra. És Péter is van úgy, hogy egy-egy álmatlan éjszaka után, ha nehézkesen leszáll az ágyról, sóhajtozik, a szeme alatt dagadtak a ráncos táskák. Ilyenkor mind a ketten jn ugyanazt gondolják, ugyanarra emlékeznek. Több gyerek nem lett. Isten mentsen attól, hogy Péter két-három éves kislányt meglásson. A kisgyerekes rokonokat nem szokták meglátogatni, sem vendégségbe hívni. Kavart a berakott tűzhelyen fortyogó krémen. — No, eszedbe jutott-e már? — Csalt nem azt akarod hallani, amikor azt mondta Klári, hogy »Johanna néni, én soha nem tudom ígv megcsinálni. Ez jobb, mintha a cukrászdából hozatta volna. Van valami igazi házi íze«. — Jgy mondta? — így. — Azért a rétes az igazi. — Meg a kelt kalács. — A lónak vetettél? — Adtam. — Ki feji meg a tehénkét? Az ember fogta a sajtárt. — A malacok is kaptak már — szólt vissza az ajtóból —, a kacsákat megsütötted? — Hogy sütöttem volna?' Nincs énnekem ezer kezem. — Pedig az Imre úgy szereti, ha jó pirosra sül. — Már föl van pucolva. Ha megfejtél, vágd le azt a kakast, amit levesnek szántál. — Két jércét meg rántsál. — Tudom, tudom. Nincs ezer kezem, mondtam már. — Jó lenne, ha itt maradnának pár napig. — Négy-öt napig ellehetnének, addig a szomszéd is vigyáz a disznókra. /M z öreg kiment fejni. —-4M- Az öregasszony CS í' sürgött-forgott a konyhában. A rétes olyan lett, hogy szinte kínálta magát. A tortát megtöltötte, vajjal kicifrázta a tetejét. Ráírta, hogy »-Búcsú«, meg egy kicsit meggörbült nyakú galambokat is mintázott rá. Amikor megmutatta az embernek, öreg Pálos Péterben eluralkodott a megelégedés, ügyes asz- szony a Johánna, pedig már nem fiatal, mégis úgy süt- főz, hogy az embernek öszszefut a nyál a szájában. A galambok is tetszettek az öregnek, de palástolta: — Eléggé szép. — Miért, láttál már szebbet a Margitnál? — Nem. Csak a falon van ilyen. Dehát azt piktor csinálta. — Én meg nem vagyok piktor. — A kacsát megforgatta a tepsiben, nagyot sis- tergett a zsír. Ki is fröcs- csent. — Hát azért mondom, eléggé szép. — Eléggé? f) jfél lehetett, vagy g! el is múlt már, C _s amikor lefeküdtek. A nyitott ablakon behallatszott az istálló körül őgyelgő Bodri ugatása. A szomszéd tanyába való kutya hangját is hallották. Még odaszólt az öregnek az asz- szony: — No, ez a nap is elmúlt. — El. — Mikor is jön a busz? — Nyolc órakor. Fél nyolckor befogok. — A posztó ruhádat délelőtt kikeféltem. Nagy Faddi Éva: A BÚCSÚ — Aha. — Az öreg rozsét hozott be, a tűzre dobálta. Az asszonyhoz fordult: — Tudod-e, hogy Margiték gázzal főznek? Az öregasszony egy Ideig hallgatott. Ezt előbb meg kellett emésztenie. — Jól ■van. Faluban laknak. Nincs ott olyan sok tűzrevaló. Itt meg nem is tudnál mit csinálni az ágakkal, ha nem tüzelnéd el. A kakast meg- kopasztotta, meg kiszedte a belét. Beletette egy éte- lesbe, és az öreg kötélen leengedte a gémeskútba. Nem lesz anna ott semmi baja. A jércéket kirántotta, de már tizenegy óra volt. Meg-meg- botlott az ágakban, amit az ember a tűzre hozott. A petróleumlámpa alig pislákolt. Mire minden zsíros edényt elmosott, az öreg elbóbiskolt a széken. Az asszony bement a tiszta szobába a lámpával. A padlót m^g tegnp felmosta. Az ágyneműek is tiszta, napon száradt szaga volt. Imréék holnap Itt alszanak. A középső szobában megvetette az ágyakat. Az öreg ember közben fölébredt a kiskonyhában, és a maradék meleg vízben megöblögette a lábát. Még az asszony is lemosta egy kicsit magáról az izzadtságot. Az ember emlékezett, hogy mindig tiszta asszony volt Johánna. — Aludjunk! Vasárnap kora reggel Margit megetette a csirkéket. Beszólt az urának: — Nem mondtad biztosra. — Imre öreges léptekkel jött ki a ház elé egy szól alsóban, papucsban. — Nem hát! Azt mondja Péter a piacon, »Ma itt voltunk egy hétig tavai. Remélem, lesztek olyan jók, hogy visszaadjátok?!« — Mit mondtál? — Majd egyszer elmegyünk. — Mit szólt? — Mikor? Itt a jó alkalom, gyertek el búcsúra. Mire én: »Talán«. Máskor jobb lenne, sok a munka. Azzal a busszal is most rázassa magát az ember? Ügyis úgy elfáradtak a lábaim. Most is olyan dagadt, pedig még csak reggel van. — Ami azt illeti, nem lett volna rossz. Egy kis vigasság nem árt. Jó bora van a Péternek — vélekedett az ember. — Lehet, hogy hazajön a kicsi is, — A Mariska fia? — Az unokánk. — Azért szép kisgyerek lett, igaz-e? Tudod, kire hasonlít? — Kire? — Az én apámra, — Elmenj már! Mariska semmiképpen nem rokonunk. — Mégis. — Ugye nem várnak a Jo- hánnáék minket? — Hát?! — Csak nem készített! Hát nem úgy beszéltél, mint aki elmegy? — Csak tán nem. Ebédre mit főzöl? — Paprikás csirkét. A kicsi mégsem jött be, pedig még a combokat is félrerakták az ebédnél. Aztán pihentek egy kicsit. Vasárnap délidőben úgysem mászkál egyetlen lélek sem a faluben. Aztán Imre elment a testvére fiához, hogy segítsen bepermetezni a szőlőt, mert az öreg már nem bírja magát. Az öregasszony a másik utcába készülődött. Halott volt az egyik háznál. Nevezetesebb temetés nem esett meg a Margit nélkül. Erős, telt hangján olyan szívszaggatóan tudta énekelni a siratóéneket, hogy senki sem versenyezhetett volna vele. Az öregasszony szívesen vette, ha meghívták egy- egy halotthoz. Az évek során arnyira megszokta a koporsó látványát, hogy egyáltalán nem keltett benne borzongást vagy rossz érzést. azafelé a sarkon összetalálkozott Imrével. Ballagtak egymás mellett. Az asszony fekete liszterruhá- ban, jó sok alsószoknyában. Az ember csizmája úgy fénylett, hogy akár meg is láthatta volna magát benne. — Te — mondja egyszer csak Margit —, valaki áll a kapunkban. — A Péter! — ismerte föl az ember. A várakozó láttán az asz- szonvnak megsajdult 3 szíve. Johánna mégiscsak készített. — Ezek vagytok ti, testvér — mondja öreg Pálos Féter. És fölemelte a fejét, hogy Imre szemébe nézzen. A másik két öreg megdöbbent. Csupa könny volt az arca. — Istenem, istenem, nem illik ez tehozzád! — tördelte a kezét Margit. Hatvankilenc éves, különben egyenes tar- tású ősz ember Pálos Péter. Imre átfogta a vállát. — Fáj egy kicsit, testvér, az asszony lába. — öregeknek mindenük fáj már — mondta Péter nem engesztelődve. — Gyerünk beljebb — nyitotta ki a kanut Margit. — Hogy jöttél át? JVri. Tő TŰM PÁLYAVÁLASZTÁSI TANÁCSADÁS Mi az oka annak, hogy a pályaválasztási tanácsadás nem elég eredményes? Talán a szükségesnél kevesebbet foglalkoznak ezzel az évről évre visszatérő nagy jelentőségű problémával? Ellenkezőleg! I Szerintünk az a baj, hogy a kérdéssel maszek alapon foglalkozók száma messze felülmúlja a szükségletet. Nálunk mindenki valóságos belső titkos pályaválasztási t*"* esős, ha szóba kerül, hogy. mi legyen a gyerekből: emberek ők. Amikor élérkezik az íaeje, »körüinezhek a plac- con«: melyik az a szakma, ahol pillanatnyilag a legjoobak a kereseti lehetőségek, ahol a legtöbb mellékesre van kilátás. Mert ők, ha törik, ha szakad, megalapozzák Julika jövőjét. Haad bőgjön csak, hogy ó utálja a női fodrász mesterséget, ápolónő szeretne lenni, erre érez elhivatottságot, ők döntenek, punktum. És aztán Julika fésül szomorúan, tupíroz elkeseredetten, berak bánatosan, a vendégei utálják őt, ő is a kedves vendégeket, és rövidesen a város leghírhedtebb hajgubancoló- jává válik . . . És itt vannak Nagyék, az örökösödési szemlélet rabjai: >*-A nagyapám is tortadíszkészítő volt, én is az voltam, a fiamból is azt nevelek!-« Függetlenül attól, hogy ilyen szakma nem is létezik! Kisséknél az az elv uralkodik, Gyanús érdeklődés. _____________ __ __ . Másutt az íróasztalt vagy a fes ogy csak falun ne maradjon a hér köpenyt tekintik a gyerek gyerek, kapaszkodjék meg városban, verjen ott gyökeret. jövendő gául. boldogulásának záloMRrtFI nrgv — No, mi lesz belőle? Ezerből az egész életre szóló elhatározásokból többnyire csak annak a szava nem hallatszik ki, akinek az életére szól ez az elhatározás. A pályaválasztóé t Olyan «-pályaválasztó-« az ilyen fiatalember, mint amilyen szabadon fut a vonat azon a sínpáron, amire ráállították a forgalmisták. E hasonlat — sántít. Márcsak azért is, mert ők szakemberek, ismerik a pálya köny- nyű és nehéz szakaszait, a mozdony teherbírását stb., és ha nem is kérdezik meg a vonatot, többnyire jól igazítják el. De honnan tudná például Tusi néni, hogy milyen feladatok várnak egy matematikusra? Fejtegetéseink során eljutottunk a probléma sarkalatos pontjához. Nagyobb beleszólást a gyereknek, a tanárnak, a nevelőnek, a szakembernek a legalkalmasabb szakma, hivatás megközelítésében, kiválasztásában. Tusi néni látogatóba érkezik, elmondja, hogy mi újság a környékükön, aztán térdére ülteti unokaöccsét, a hatesztendős Pistit, gyönyörködik benne egy ideig, majd kijelenti: Szakasztott olyan a homloka, mint szegény megboldogult Jenő bácsié volt! Nézzétek ezeket a dudorokat. Jobbról is, balról is! Tusi néni látnoki szavai után az egész család más szemmel nézi Pistit, mint azelőtt. Napközben többször is áhitatos csodálattal szemlélik a dudorokat. Ez a fiú tudós lesz, hírt és dicsőséget szerez a Kufcsák névnek! És miközben Pisti Istvánná cseperedik, a Kufcsák família, semmi áldozattól vissza nem riadva, mint ezer lóerős mozdony, úgy tolja a matematikus P ályára, amihez pedig szegénynek sem tehetsége, sem kedve, se adottsága nincsen, a dudorain kívül. Géplakatosnak menne a legszívesebben vagy műszerésznek, de megmukkanni sem mer, hiszen tőle várja az egész kiterjedt rokonság, hogy Euklidészt és Einsteint még tovább fejlessze. Hát kínlódik az előkészítőn* é* hősiesen elvérzik az egyetemi felvételin . .. A döntő SZÓ. — Mi akarsz lenni, fiam? — Tessék megkérdezni a mamától! Kovácséknál egészen más a helyzet, ők nem döntik el már kiscsirke korában, hogy mi legyen a lányukból, ők nern kergetnek csalfa délibábot. Gyakorlati gondolkodású, józan — Mi lesz itt, ha mindenki egyetemi gólya akar lenni? Irta: Kürti András Rajzolta: Fülöp György — Délután fogadtam egy taxit a buszállomáson. — Üristen! Az száz forint — kiáltott fel az asszony. — Látnátok csak a Johannát — újra elgyengült ax ember. —Elmegyünk, kipótoljuk — igyekezett az öregasszony, mert szörnyű síró férfit látni, még ha hatvankilenc éves is. — Mikor? — éledt föl az ember. — Jövő vasárnap —mondta Margit, ha már á-t mondott, bét is kell. — Kezet rá! — vídámodott meg egészen öreg Pálos Péter. A galambos tortát rögtön megették hárman. A többit félretették. Az esti vonattal visszament az öregember Johannához. — Négy napig maradtok legalább! — kiáltotta még a vonatból 1 - És a következő szombaton az öregasszony megint kipirultan forgolódott a konyhában, a földet most is beszórta mázolás után sárga homokkal. Most a legnagyobb fiatal pulykát vágta le. Galambból gondolta a levest. Az öreg már be is készítette a kötött üvegekben a bort a pincéből. Talán meg is húzta néha, mert igen fütyörészett, danolászott. — Lehet ám, hogy mégis nagyon fájt a Margit lába — így az öregasszony. V — Biztos. — Emlékezz csak, hogy a te hátad is hogy fájt májusban. — Előfordul. Hatvannégy éves a Margit. — Most kelt kalács lesz. Rétest nem sütök. A tortát meg hosszúkásra csinálom. Cukor- mázat rakok a tetejére, nehogy azt higgyék, hogy csak egyfélét tudok. — Azért galambot is lehetne rajzolni rá. Az asszony mosolygott maga elé, aztán mégis kibökte: — Most rózsát is rajzolok rá. Körben. — Az nehezebb. — Majd meglátod, milyen szép lesz. Az öreg meghúzta az üveget. Csettintett. /i/t eg ne ártson — ____ /KB intette az v_/ m t öregasszony. — Mint a Panka Berci lakodalmán. Igaz is, te akkor úgy néztél a mogyorós Kiss Annára, hogy majd kiestek a szemeid. — No — sértődött meg az öreg majdnem. — Igen, lehet, hogy inkább az nézett rád. Meg az a kis pendelyes Jula is a szomszéd tanyáról. Valahányszor itt vitt al az útja, alig akart elmen- ■ü, úgy lesett rád. Pedig már jinbernyi ember voltál. Tízéves házasok voltunk. Ezt még a piacon is beszélték. Az öreg ilyen formában már szívesen hallgatta a visz- izaemlékezést. A bor is melegítette Feledtette a derékfájásokat, a fogyó életet — Hát tehettem én arról, hogy megnéztek? — szabadkozott. Az öregasszony mosolygott. Újra megkérdezte: — Biztos, hogy ma eljönnek? — El hát. — Ügy lehet, a múltkor is el akartak, csak nem volt jármű. — A busz? — vetett ellent az öreg. — Akkor meg nem akartak üres kézzel jönni. Lehet, hogy pénzük nem volt Mindig ilyen volt Johánna üatal korában is. Addig-addig beszélt szöszmötölt, míg a végén mindig helyreállt a rend, és szívből lehetett nevetni az érkezőkre. / É/1 ég mielőtt ágyba Imi kerültek volna, a máz tetejére rányomta vajjal: Pótbúcsú. Az öreg már nem is látta, lefeküdt Elfújta a lámpát az öregasszony, elkészítette a posztóruhát, meg a maga régi fekete selyemszoknyáját — Apja! —. Uhüm — szólt a fal felől az öreg. — Én is elmennék a buszhoz veled. Az öreg egyik kezével az asszony felé nyúlt. Tenyere érdesen simította a finom ráncokkal teleszőtt arcot, és megállapodott a sovány kon- tyon. Ez jobban esett minden igenlő válasznál. i
