Somogyi Néplap, 1967. június (24. évfolyam, 128-153. szám)

1967-06-18 / 143. szám

SOMOGTI NÉPLAP

8

Vasárnap, 1967. június 18.

555 szeptembere csöndes esőkkel köszöntött a Rinya vidékére. Máskülönben még jó volt az idő, melegek a nappalok. A levelek is alig vörösültek a fákon, bokrokon. Csak az eső utáni vendégmarasztaló sárban elakadt a bocskor, de még a csizma is. A délutáni melegben szinte gőzölögtek a mezők, és cuppogtak rajta a tehenek.

A babócsai vár kapitányi szobájában pattanásig feszült a hangulat. A parancsnoki tisztet betöltő Budajcs János hadnagy uram a nagy, faragott asztalról éppen egy ónkupát emelt fel, és a benne lévő bor kihörpö- lésével foglalatoskodott, amikor vezértársa, Selypi István hadnagy ideges fel es alá jár- kálása közben nagyhirtelen rácsapott a- asztalra. A rajta álló kupák lélekharang szerű sikoltással ütődtek egymáshoz.

— Hagyjad már abba az ivást, János! Bor nak gőzitül nem javulhat az mi sorsunk. Immáron megint ködösek szemeid, és szóla- ni is alig tudsz, pedig igencsak reggel vagyon még. Mi lesz véled alkonyatidőre? Beszélnünk kellene, és csak toporgunk, mint az akolba békerített birkák. Fedig kelle tennünk valamit, mert sürget az üdő...

A másik lassan emelte fel a tekintetét, és köszörült egyet a torkán:

— Hát mit szóljak Estvány? Nem elég-e az, mit tudunk és az mi bajunk? Ez a gonosz idő, meg az érkező hírek nem ölég nyugta- lanság-é? Gazdánk, Báthory Andorás urunk mit se törődik velünk, pedig testvérivel egyetemben tudja veszedelmünket. Segélyt- kérő levelünket pediglen, amit együtt ötöltünk, 18-án vitték el a nyelvek Tahy uramnak Vízvárra, a nádor főhadnagyának, Zichi uramnak meg Kanizsára. Hiszen együtt rágjuk, hogy Kapus meg Korotnya odavan, és mi lennénk) soron. Ha nem küldenek hadat mentésünkre, hát itt pusztulunk rakáson. Te is hallád, hogy Tujkun pasa köpi a markát ellenünkre, és nyolc ágyújával, negyven tarackjával, ötezernyi martalócá- val akár már ma is nyakunkon lehet. Azt gondolod mégis, hogy hát én nem aggódom és reszketek ettől?

Selypi hadnagy tovább járkált fel és alá, de nem válaszolt. Látszott, hogy szinte minden porcikája külön mozdul az idegességtől, és tehetetlenségében pecsétgyűrűjével kocogott a kardja tokján. Közben-közben megállt az ablaknál, és forró homlokát nekinyomta az anatóliai függönybrokátnak. Bámult egykedvűen a távolba, és végre megint szinte kiabálva szólalt meg:

— Csak toporgunk, és tehetetlenek vagyunk egészen. Jöhetnének már az kémek Vízvárról meg Kanizsából, és ami legfőbb, had is velők. Mert magunkon meg a nagy Istenen kívül csak bennük lehet még bizo- dalmunk...

élutánig vívódott és gyötrődött így a két hadna"” Az ételosztó tizedes, Paczolai Máté hiába tette eléjük az áfonyával pácolt őzhúst, bizony ott hidegedett meg az a cseréptálon, nem nyúlt hozzá egyikük sem. Csak Budajcs uram ivott egy-egy kupával, de azt azután a mámorba menekülők mohóságával. Ezalatt a környék jobbágyai mentették be a várba családjukat, jószágaikat. A Szentszűz temploma mellett rakodtak le, volt is ott röfögés, bőgés, kot- kodácsolás, káromkodás gyereksírással vegyest akkora, hogy a plébános rémülten ké- redzkedett át a kapitányi rezidencia békés csöndességébe. Szentmiklós jól megépített, még az Árpádok korából való klastroma ek • korra már megtelt menekülővel, oda már hiába ment volna némaságot keresni. S a piacon is egyre gyűlt az ijedt menekülők tábora. Ki toporogva, ki meg nyugodtan várt arra, hogy hová szállásolja őket a számtartó tizedes.

gy négy óra körül pereghetett

már a homokóra, amikor a délnyugati bástyán felriongott a jelzőkürt. A kapitányi szobáig hallatszott a kapulánc vijjogás- szerű hangja. A hadnagyok izgatottan ugrottak az ablakhoz, de a kapu felőli útról már: csak a felszálló por jelezte, hogy sebesen érkezett a várba valaki.

Paczolai Máté tizedes kacsaként lihegve, szinte úgy zuhant be az ajtón. A kopogást is elmulasztotta:

— Tekintetes hadnagy uraim! Csömendi Pétör gyütt meg Vízvárról. Itt áll az ajtóban, és be is gyün üstöllést, ha úgy parancsolják. Azért van csak egyedül, mert az úton levágták a társait.

A két hadnagy hirtelenül sápadt el, és csak bámultak szótlanul a tizedesre. Előbb Budajcs eszmélt magához:

— Bobobbbocsájd elénk! — és közben tántorgó félfordulatot tett, és elcsukló hangon valami érthetetlent motyogott maga elé.

A kém csapzottan, ziláltan, fújtatva dőlt be eléjük. A dolmánya tépett, arca poros és vérrel elmázolt, a jobb karja pedig be- fáslizott volt könyékig. Meg kellett, hogy támaszkodjon az egyik széktámlában, mert szédelgett a sietéstől és a kimerültségtől.

— Tahy uram üzeni, ho"” Istennek ajánl bennünket, de embere bizony nincs. Ha lesz, rögtön küld. A boszna pasa is mozgolódik, oda küldte, ami volt tartalék serege. Adott ugyan némi ezüstökéit, de embert egy fiát se. Különben az estvére, de reggelre

' bizton nyakunkon lesz az áldás. A bolvhói erdőnél két bég csapott ránk fene ordéjtás- sal. Mint a sakálok, úgy ugráltak, és lehettek tán háromszázan is a bestye pogányok. Harcot kelle állnunk, s mellettem vágták le Menyhárt deákot, mes Pereszlényi Ádámot. Annak szegénynek még a fejét is vette egv bornvúképű akindsi. És közben Kövér Isti meg Talpas Vince fedezték, hogy én megugor- hassak. Azok is aligha nem maradtak oda,

mert én egyedül értem ide, pedig engem is űzött vagy tíz. Legutoljára hárman, egy agával vagy béggel az élükön, no, azok már csókolgathattyák a vízivó, birkaevő Mahomeggyüket, a fekete rosseb a haramiáit! — hadarta el szinte egyszuszra.

A két hadnagy elébb sápadtan hallgatott, majd belediktáltak egy kupa bort, és köz ben megint hallgattak egy sort, amíg mohón kortyolta a korsóból, csak úgy kupé nélkül, az üdítő hegy-levét.

— Hm, éppen a legvitézebb hajdúim voltak. Isten nyugosztalja meg testüket Velünk meg legyen nagyságos kegyeimé vei, ha már így magunk kardjára maradtunk volna. Te, megnyugodván, édes fiam. adjad hát ide az ezüstöket, és menjél, pihenj le, amíg pihenhetsz! — bocsátotta el a várakozó legényt Selypi, és újra a semmibe révedt a tekintete.

török érkezésének híre pillanatok alatt szájról szájra terjedt a védők és a várba szorult lakosság között. A tizedesek és főlegények csak ember- feletti erővel tudták lecsillapítani a kitörni készülő pánikot. Kellett a nyugodt szó, de közben-közben a fenyegető káromkodás, sőt még a nyakonverés is. A riadalom

GYŐRI D. BÁLÁZS

csak akkor enyhült kissé, amikor alko- nyattájt még két lovas kért bebocsájtást a kgpuőröktől. Az egyik véres, pörkölődött gyolccsal volt a lovához kötözve, s a másik is összeszabdalódott, vérzett az arca. De vidámul kurjongatva ölelgették azért a várbélieket, az ételosztó tizedest legelőbb. Csömendi megmenekedett hajdútársai voltak azok.

Ezalatt a vár melletti tölgyes erdő mellett, a lassan leszálló szürkületben már ci- helődtek, sátrakat hozó szekereket igazgattak, kémlelték a környéket és a várat az ellenség előőrsei. A palánkról beletörödöt- ten, egykedvűen nézték, hogyan állítanak sátrat, ágyút, tarackot és vacsorafőző kon- dért, és hogyan sürgölődnek, igyekeznek, szaporodnak pillanatról pillanatra. De akkor már hújjogatva, buzdítva ordítozott mindenki, amikor Selypi vezetésével jó huszonöt lovas csapott rájuk, fergeteges kardrohammal megzavarva szapora munkájukat. Amire a török magához térhetett volna a sebtében jött támadás közben, szerencsére újra megeredt az eső, így hirtelen megmenekülhettek a portyázók, mind egy szálig. A várbeliek meg egvéb gondjaik mellett még gondoskodhattak a zuhogó eső elől elmenekíteni értékeiket.

ásnap reggelre már álltak az ostromgépek. Azonnal , megkezdték a bástyák és palán- kok lövetését. Közben megpróbálkoztak a falmászással is, különösen az északnyugati oldalát szorongatták, de a védőknek helyén volt a szíve és a kardja is. Egyre másra hullottak vissza véres fejjel a falakról, és hiába tépte a kaftánját Abdi aga, és hiába kor- bácsoltatta rohamra a vértes dsebed siket. Gürdsi bég is hiába üvöltözött megtizedelt janicsárjai előtt. Mikor látta, hogy semmire se megy a hangjával, nekirugaszkodott hát egymaga a várfalnak, személyes példát mutatva a hátrálóknak. Azonban a kaputorony felett egy szakállas puska durrant, és Gürdsi éppen a felvonóhíd tövében borult le utolsó Allah-imádásra.

A törökök öt napig szakadatlanul ágyúztak. Tujkun pasa hol itt, hol ott igazgatta, rendezgette a topsikat és egy-egy jól sikerült becsapódás után ujjongva kiáltozott, ölelgette a tüzért, mit sem törődve tisztével és rangjával.

A védők reszketve látták napról napra, mint rontják a golyók a falakat, mint tá- tonganak mind nagyobb rések a palánko- kon. Selypi és Budajcs hadnagyok éjjelnappal mindig a legveszélyeztetettebb pontokon serénykedtek. Hol téglát hordtak, hol deszkát rakattak, hol meg sebesültet mentettek. Mert hullott az ember az állandó golyóesőben.

A hatodik nap délelőttjén az ágyúk akkora rést rontottak már az északkeleti szárnyon, hogy mint nagy, dűledező ablakon, belátszott rajta a környék. A rontást sápadtan állták körül. Érezte mindenki, hogy ha jön egy roham, semmi sem tarthatja vissza már a vérre és bosszúra szomjas támadókat.

— Itt már nem bírhatjuk tovább, hadnagy uram! — fordult oda Budajcshoz az egyik csimbókos hajú öreg jobbágy. Szomorúan ingatta a fejét hozzá, miközben falfehéren veregette le ruhájáról a mész- port és apró törmeléket. Az előbb csa- oott melléjük egy tarack, majdnem elcsapta a hadnagyot is.

— Sehol a segélycsapat, és már százan, ha vagyunk még, épségben. Mi lesz, ha ezek nekiindulnak, és minden oldalról egyszerre másszák a falat. Lesz hely, ahová még embert se tudunk állítani! — fordult oda egy másik, bekötözött arcú katona, a gondolataival tépelődő hadnaev- koz.

— És mi lesz a gyerekeinkkel, asszonyainkkal? — sírták a többiek is kórusban.

ért a külső jelekből ítélve már számolni lehetett az általános rohammal. A topsik ekkor már csak néha lőtte! egyet-egyet, a jaszaulok pe ig már biztatták a támadni készülő csa atokat. Egy vijjogó hangú dervis üvöltőt sak, hogy közel a diadal. A kaputoron' oncsai előtt már ott himbálóztak az őst -omlétrák, és előkészítették a rohamrr szólító tábori üstdobokat is. De azért nem mozdultak. Vezért se lehetett látni sehol -sak a muftik sürgölődtek a harcosé’ között.

Ezalatt Selypi és Budajcs megbeszélésre szólította a még mozogni tudó tizedeseket és főlegényeket. Szomorú arccal ülték körül a nagy asztalt, mint akik halálos ítéletükről döntenek. Elfogyott a puskapor, a déli torony és a palánk már leégett, a kazamaták tele vannak jajgató sebesültekkel, visongó asszony és gyereknéppel. Tartalékot nincs már állítani — itt a vég, ha rohamra indul Tujkun népe.

Bár egyikük sem akarta, mégis a vár feladása mellett döntöttek. A sok sebesült és gyerek miatt választották ezt az

esztelen dacolás helyett. Mert példa volt a néhány nappal azelőtti, a korontnyai eset. Amikor az általános roham után elfoglalták a törökök az erősséget, a sírbahajló véntől a csecsszopóig mindenkit lemészároltak az ellenállás és a sok halottjuk feletti dühükben. Még a cjonka sebesülteknek se kegyelmeztek.

Azt határozták, hogy ha megjön a feladást sürgető követ, átadják a fehér zászlót.

éltájt elcsendesedett a környék. Az ostromlók csöndben, lábhoz tett fegyverrel vártak, csak a dobok püffogtak fennhangon és szakadatlanul. A kapu előtt fehér lovas, fehér turbános vezérforma fehér boncsokot lobogtatva kért bebocsájtást.

Budajcs és Selypi a nagy ebédlőben fogadták. A tizedesek és a főlegények kó- kadt arccal ültek. Csak a két hadnagy, meg a követül küldött jaszul-aga állt. Az aga derékig meghajolva, a karjait a mellén összetévé, szótlanul, már vagy tíz perce. Az eddigi szokástól eltérően most Bu- dajcsnak volt tiszta a tekintete, és most ő toporgott idegesen, a dolmánya ezüstgombjait morzsolgatva. Selypi hadnagyon látszott, hogy jóféle homokszentgyörgyiből merített a kelleténél is sokkalta több erőt.

Mindenki várt és hallgatott.

A síri csöndet a jaszul-aga törte meg. Alázattal emelte fejét kicsit feljebb, és szaggatottan, tört magyarsággal hadarta keleti szóvirágokkal teli mondatait:

A kegyelmes és tisztaarcú Tujkun pasa üdvözli és békéjével átölelni belétek! Hősök, bátorság megvan vár, de fenséges pa- disáh kezek alatt élj Babolcsa, mint meghalj ebhitű jaramaz gyaur ostoba császárnál. Tiétek halál, ha megmaradsz benne, tiétek élet, ha kivonulsz benne. A tisztaarcú kegyelmes Tujkun adja szó és kard, hogy elmehetsz, és vigyétek ruha és élelem bántódás nélkül mind. Maradni csak arany és ezüstmarha belénk, és három gyaur hajdú. Azok beste disznajai meghalsz. Nekik eleste jövéskor Halil bég, erdő mellett, ötüktől. Kettőt öltünk bele, maradt még három. Értesz? Ezt üzeni neked tisztaarcú és kegyes Tujkun! — és maradt a követ meghajolva továbbra is, de szemeit kérdően járatta körbe az asztal mellett ülőkön.

Azok könnyes szemmel hallgattak. Most mi lesz? Csömendiék kiadatását kérik. Fáj a töröknek azok bátor csetepatéja, és a messzehírű vitéz bajvívó Halil eleste. Most mi lesz?

Hirtelen, mint akinek valami ügyes ötlet fogan meg elméjében, úgy villant meg Budajcs hadnagy szeme. Tüstént meg is szólalt:

— Várunk rom és deszkahalom, és kik még vagyunk is, elszántuk a halált. Mert kevesen valánk az harcra, de sokan vagyunk most halálra. Segélyt vártunk többféléi, de nem jőve. Ha magunk maradnánk csak, harcolók, hát nem alkudnánk De asszonyaink, gyerekeink, és sebesültjeink szép számmal vágynak, így hát kivonulunk békességben. Mondjad pasádnak. De hajdúkat, kiket kértek, kiadni nem tudunk. Mert, kettő meghala az ostromban az ágyúzástól, egy pedig megugrott éjjel félelmében. Ezt mondjad pasádnak, és vigyed neki fehér keszkenyőnket!

Az utolsó szavakat már félrefordulva, el- "sukló halk hangon mondta, és a többiek fátyolos szemmel, szótlanul maradtak. A jaszul-aga látta, hogy itt szót többet nem érthet, küldetése a válasszal befejeződött. Átvéve tehát a kendőt, sűrű hajlongások- kal hátrált ki, de arcán látszott örömének ragyogása. Ezért az útjáért a kegyelmes pasa bizonyára megjutalmazza.

míg a követ a fehér kendővel visszaérkezett övéihez, Budajcs villámgyorsan egymaga elkezdte az intézkedést:

— Mindenki gyülekezik Szűzmária -■mp] ómnál! Hamarost mindent társzeke- ekre! Kincseket, ékszereket, kosárba, azo- at elöl hordjuk és mindjárt átadjyk! Há- ora szekérre sebesülteket meg gyerekecet vegyest. Asszonyok gyalogolhatnak! így szekérre, vagv ha nem fér, akkor kettőre sátorokat, fegyvereket, ruhákat, takaókat! Csömendi. Talpas és Kövér! Ide hozzám, hamarost!

Azok már ott álltak és várták falfehér irccal a fejleményeket.

— Többiek hamarost ide egy szekeret! A tárolóházból hordjatok húst, zsírt, szalonnákat, minél többet!

Ment minden mint a karikacsapás. Aki csak mocorogni tudott, mentette kis mo- tyóját, értékeit. Közben jöttek a húsokkal, és előállt a szekér is.

Budajcs tovább rendelkezett:

— Szaporán az aljára disznóhúsokat, szalonnákat és az sonkákból, kolbászokból is néhányat! Ügy, most így jó! Most pedig ti, hárman, jól összelapulva bébujtok a szekérre, és rátok is rakodunk húsokat. A török utálja, és hite is tiltja a disznóhús evését. Így megmenekedtek. Szaporán elbújtok! Szusszanás se essék, és mocor- gás még inkább ne! Ügy van, ügyesen van! És most zsírt, húst, szalonnát még rá jók, fölösen, amennyi csak ráfér!

A körülállók csillogó szemmel, szemvillanások alatt végeztek. A szekér alig döccent, úgy megrakták, messzire illatozott a jóféle húsok illatától. A kutyákat: úgy kellett elbotozni a közeléből.

mikor felharsant török kürtök hívójele, és újra bufpgni kezdtek a tábori üstdobok, a maradék, sápadt, lehajtott fejű védősereg elindult csöndesen a foghíjas kapufogak felé. Csak a szemek könnyeztek, és egy-egy torok meg-megcsuklott a belső szégyentől és a fájdalomtól. A gyászmenet előtt nem is kellett kitárni a kapuszárnyat. Nyugodtan mehettek a golyóvágta romláson út: elöl a sebesültek, azután a disznóhúsos, és végül a ruhától roskadozó szekerek. Közben és oldalt meg a végén katonák, parasztok, asszonyok vegyesen.

Kétoldalt janicsárok, azábok, delik ulu- fendsik, dsebedsik sorfala. Elöl ezüstbe, rézbe öltözött agák és bégek, mögöttük a nyüzsgő, prédára éhes martalócok. Vizsla szemmel lesik, hátha megtalálják a három keresett hajdút. De nincsenek sehol.

Különösen Bajzán bég forgatta szaporán a fejét. Ö volt annak a török portyacsapatnak a másik vezetője. Fél fülét hagyta a bolyhói erdőnél, s a combjára is kapott egy jókora vágást.

— Nincsenek a jaramaz hitetlen kutyák! A föld nyelte el őket? Vagy nem hazudtak a gyaur vezérek?

A kincseket mohó szemmel vették át Tujkun és alvezérei. De hiába vigyáztak

a prédára éhes katonákra az adott szó szerint a jaszulok és a gurebák, egy-egy fiatal nőt, gyereket, díszmentét, miegymást azért el-elragadtak a vonulók közül. Az egyik azáb még a lovat is kitépte Selypi uram kezéből, ahogyan vezetéken vonta maga után. Jó pénz ez a krimiai, vagy a rumiliai vásáron!

Bajzád pillanatról-pillanatra dühösebb lett. Káromkodva döfködött az üres levegőbe jatagánjával. Amikor a húsosszekér elzörgött mellette dühében még bele is szúrkált a szalonna és sonkahalmazba.

Egy jó röf kolbász meg egy nagy darab oldalas le is bukfencezett róla. A sereg mellett szaladó kutyák össze is marakodtak rajta.

— Allah verje büdös sertéseitek gyaur kutyák! — üvöltötte Bajazid, és előre ugorva, tehetetlen dühében a szabadon maradt balkezével akkora pofont rittyentett a kocsit hajtó Paczolai Máté tizedes arcára, hogy szinte visszhangot vert a, csat- tanása. De közben a nekirugaszkodás svungjából meginogva bele talált rúgni egy, a szekérről leesett szalonnát rágó/ hatalmas rőt kutyába. Az dühös vicsorítással oldalt ugrott és belemart a tajtékzó bég lábikrájába. Erre ő dühös szitkozódással esett a kutyának, de éppen elég futásába került, amíg a dühös kutyát jatagánjával levághatta. A jelenet annyira tetszett az oldalt álló török harcosoknak, hogy némelyikük még a száját is eltátotta bámulatában. Volt olyan, aki tele szájjal elnevette magát. Ezalatt Paczolai uram feltalálta a helyzetet, jó alapost odacsapkodott a lovai közé, és mire a bég, meg a többiek észbe kaptak, már messze a bandukoló sereg előtt porzott a húsos szekér.

történethez tartozik még, hogy Báthori András, amikor elfoghatta két agyongyötört és tes- tileg-lelkileg kifáradt hadnagyát, minden szófiabeszéd nélkül börtönbe csukatta mindkettőt. Akkor meg már akasztófával is fenyegetőzött, amikor Budajcs uram csöndesen, a porkoláb mellől odavetette hozzá:

— Mink nagyságos uram, megtettük, amit tehettünk. Elveszejtettünk száztizen- négy embert, és sebesültek is vágynak még, vagy negyvenen. Amig bírtuk, tartottuk magunkat, mink megtettük, amit csak tehettünk. De kérdem, mit tett a nagyságos úr? Még csak levélben vagy üzenetben sem biztatta, mint tették azt legalább Tahy és Zichi uramék!

És minden bizonnyal fel is huzattá volna őket, ha a porkoláb segítségével még azon az éjjel meg nem ugrottak volna a börtönből, és váltott lovakon nyargalván menekültek Erdély irányába.

HÁROM HAJDÚ ÉS EGY HÚSOS-SZEKÉR