Somogyi Néplap, 1967. április (24. évfolyam, 78-102. szám)

1967-04-09 / 84. szám

Tasánup, 1961. április 9.

7

SOMOGYI NÉPLAP

terem is, ahol táncoltak. A kis teremben modem vonalú kagylófotelek; a falakon reprodukcióik, az egyik fal tövében zongorista és dobos. Majd mindenki a párjával táncolt — mert ha valaki nagyon akart, itt is lehetett táncolná — vagy beszélgetett, csökolózott és cigarettázott. Átlagos életkor húsz év — állapította meg magában Péter. A klub megnyitó beszédéről elkésett, már csak a szórakozóte közé jött Előző éjszaka rosszul aludt egy kicsit elszokott alttól, hogy Eszterrel töltse az éjszakát, és valahogy úgy vette észre, nem kis szégyenkezéssel, hogy az utóbbi időben nem is kívánja túlságosan ezeket az együtt alvásokat, mintha Eszter ragaszkodó ezeretete elvonná öt a komoly munkától, mintha kétségbeesetten kellene tapasztalnia, hogy az utóbbi időben írná sem tud úgy, mint korábban, és mánitha ennek csak Eszter egyre megszokottabb teste és jóságos, ragaszkodó szeretete lenne az oka, ami most ahogy hirtelen itt, eny- nyi csökolózó és táncoló fiatal között eszébe jutott, ellen- áUhataüanui arra ingerelte, hogy igyon valamit. Nem is

ÚTKÖZBEN

vacsorázott, így elég hamar fejébe szállt az ital. Néhány ismerőssel találkozott, azokkal beszélgetett, aztán elhaáá— Mit csinálsz ma?

— kérdezte Péter Esztert, amikar reggel fölébredtek, és Péter a lavór fölött az arcát dörzsölte a vászontörülközővel, melyet a turistaház gondnoka, a féllábú, csak sört ivó Tibi bácsi készített oda.

— Még nem tudom — felelte Eszter, és kicsit álmosan, de mosolyogva nyújtóztatta karját a feje fölé, aztán egyetlen mozdulattal lerúgva a takarót, megigazította mar gán a fekete kombinét úgy, hogy combközépig takarja a testét. Derekát kihúzta, s a fekete kombinéban éppen hogy megfértek a mellei.; Péter felé fordult. ■— Így hogy tetszem?

Péter oda se nézett úgy válaszolt. —• Nagyon kedves vagy. Eszter magára húzta ismét a takarót, és a fal felé fordult

— Hé, kelj már föl — csattant ingerülten Féter hangja, miközben inget, nadrágot húzott, aztán az egyik zokniját kereste.

— Jó, megyek már — dünnyögte Eszter.

Péter, néhány másodperccel később, talán mert a zokniját kereste, talán mert valóban attól tartott, hogy lekésik a buszt, ami a városba viszi őket. a turistaházból, nemcsak ingerülten, de már nagyon idegesen szólt Eszterre:

— Ne csináld ezt a cirkuszt megint, légy szíves mosakodj és öltözz! Vagy tán kérvényt nyújtsak be?

— Mondd, Péter — kérdezte Eszter felülve az ágyban, míg alatta a sodronybetét nevetségesen csikordult —, valóban akartad tegnap este, hogy kijöjjünk ide?

— Valóban akartam — mondta gyorsan Péter, ős már a nyakkendőjével babrált egy rozsdafoitos tükör előtt. — Csak arra kérlek, hagyd a kérdezősködést estére. öltözz!

— Te jobban szereted, ha bent maradunk a városban — folytatta Eszter. Ügy kényelmesebb, tudom. — Péter nem válaszolt. — Én nagyon örültem a tegnap estének és éjszakának, hallod?

— Tudom kedves, de most nagyon kérlek, gyere már. Majd este beszélgetünk.

— Tegnap is ezt mondtad, és semmi olyanról nem beszéltél velem, ami komolyan fontos lett volna.

— És mi az, ami például komolyan fontos neked?

Péter olyan idegesen és dühösen kérdezte, hogy Eszter lehajtotta a fejét, s csak ennyit mondott: — Semmi.

Csendesen beszélget<p1í előző este egy borPince sötétbarna deszkaasztalánál, aztán Péter telefonált Tibi bácsinak, a turistaház gondnokának, és ők, még é f elérve az utolsó buszt kijöttek a turistaházba éjszakázni. Már többször csinálták így. Ittak, beszélgettek, aztán

felültek a buszra, és kint a turistaházban együtt aludtak. A várostól hat kilométerre húzódott az erdő, s a turista- ház ott állt az erdő mellett. Mehettek volna Péter albérleti szobájába is, de Eszter majdnem mindig így akarta. Eszter szerette a turistaház csendjét, szerette azt a pillanatot, mikor kinyitja reggel az ablakot, és az erdőt látja maga előtt; jólesett neki az a tudat, hogy senki nem hallhatja őket egész éjszaka, nyugodtan csikoroghat a sodronybetét, és ők is örülhetnek egymásnak. A gondnok egyedül élt, süket volt, és aludt, a turistaház többi szobájában pedig rendszerint senkisem tartózkodott.

Péter újságíróként dolgozott a városban, Eszter egy tervezőirodában volt műszaki rajzoló. Három éve ismerték egymást. Akkor jött Péter a városba. Egy novelláskötettel a háta mögött és egy bölcsészkart diplomával a zsebében. Péter ezarkilencszáz- hairmincnyoieban született, Eszter ezerká lencszáznegyven- háromban. Péter keresztény volt, és a háború alatt meghalt az apja hadifogságban, Eszter zsidó volt, és a háború alatt meghalt apja-anyja Auswitzban. Péter közel a harminchoz még védekezett a családalapítás ellen, védte a magányát, úgy gondolta, ezzel a függetlenséggel biztosítja tervei sikerét. Eszternek nem voltak különösebb tervei. Legnagyobb és egyetlen elfoglaltságának tekintette, hogy Pétert szereti. És így vagy úgy, de még sokáig akarta szeretni. Talán csak mostanában jutott eszébe egyre sürgetőbben, hogy erről beszólni is kellene Péterrel

— Ide figyelj, ha nerrt mozogsz gyorsabban, itt hagylak! Hallod? Ne nézegesd magad annyit a tükörben. Péter hangja bántóan ideges volt.

— Tegnap éjszaka sokkal szelídebben beszéltél velem — válaszolta Eszter nagyon nyugodtan.

— Na tessék, most megint ilyesmivel revolverezel. Heggel van, sietnünk kell, mit akarsz. Nem érünk rá éde- legni. És mit nézegeted már egy félórája azt a tükröt?

— Az éjszaka nyomait keresem — válaszolta Eszter, és vizet töltött a bádoglavor- ba. A lavór fölé hajolva, fekete kombinéban és magas sarkú cipőben mosakodott. A kombiné alatt látszott a nadrágja és ahogy előre hajolt, a felcsúszott kombinétól csaknem végig a combja és a meztelen lábaszára. Harisnyát még nem húzott, csak a cipőjébe lépett bele, hogy minél előbb mosakodhasson. Péter egy pillanatra megállt mögötte:

— Bocsáss meg, de sietnünk kell, majd este beszélgetünk, és égy mozdulattal v égi gs imái tett Stutter combján.

rázta, hogy hazamegy. Bement j. ., _ ír r - a mosdóba, hogy könnyítsen

Uélelotl [ÍZ 0F3 volt. magán, mielőtt a kabátját fölEszter átment egy másik szobába, hogy kávét igyon. Kicsit fáradt volt. Szeretett volna Péternek telefonálni, de nem mert Péter megtiltotta. Inkább, gondolta, megvárja míg ő telefonál. Okvetlenül megmondja néki, hogy ma este komoly dolgokról kell beszélgetniük Talán mert fáradt volt és álmos, talán csak véletlen- ségből a fehér köpenyének két gombját, pont a combja tájékán elfelejtette begomboini. Senki nem figyelmeztette. A szobában, ahová kávét ment inni, csak férfiak ültek. Természetesen azonnal észrevették a be nem gombolt gombokat. — Eszterke, legyen szíves jöjjön ide — hívta valaki, aztán valami ostobaságot fecsegett, hogy a következő pillanatban más valaki hívja az asztalához hasonló ostoba ürüggyel, és így ment egyik asztaltól a másikig, míg észrevette, hogy ugratják, csak járkál az asztalok között, tulajdonképpen egyik sem akar

veszi. Furcsa szokása, de mindig a fülkék valamelyikébe megy, sohasem az előtérbe, a piszoárokhoz. Ahogy az egyik fülke ajtaját becsukja, néhány másodperc múlva a következő párbeszédet hallja az előtérből, ahová két férfi lépett be:

— Azért diisznóság, hogy a saját magánéletét írogatja meg.

— És kérdezem én, miért ír

egy újságíró novellákat, annak nem az a dolga.

— Már úgy jött ide, hogy kiadták egy kötetét

— Ha én lennék Eszter anyja vagy apja, esküszöm, hogy beperelném becsületsértésért.

— Már nem élnek a szülei, Auschwitzban meghaltak.

— Ez a szerencsétlen lány persze még azt is eltűri, hogy írogasson róla.

— Láttad, ma se jött el a megnyitó beszédre.

nem semmit mondana. A sarakban új kolléga ült Valaki Túl lCZSCT 3 IICKO

odasúgta neki. — Ezt nézd Péter hirtelen kilépett a fül

meg, jó, mi? Rögtön bemutat- kéből, a másik kettő pedig zalait benneteket egymásnak. És vartan és idegesen nézett rá.

zsddólány — tette hozzá nyo- Erre nem számítottak, de Pé- matéltkaL tér sem gondolt arra, bár a

— Eszterke, legyen szíves egy pillanatra. — Hagyjanak engem nyugton, elég volt a hülyeségeikből. — Csak az új kollégát szeretném bemutatni. — Eszter odament, és kezet fogott a fiúval, aki ahelyett hogy a nevét mondta volna, egy into mozdulattal és »egy pillanatra, ha lenne oly kedves-«-sei létrehívta, és zavartan figyelmeztette. Eszter a méregtől lett páros, amikor a gombokat egy üres sarok felé fordulva begomtool- ta. Amikor visszafordult, rájuk kiabált: »— Szerencsétlen, ostoba kanok! Szégyelljétek magatokat! — és visszament a szobájába anélkül, hogy kávét ivott volna. Fölidegesítette magát, és most feltétlenül akart beszélni Péterrel. A tilalma ellenére felhívta:

— Péter — kezdte türelmetlenül —, ugye ma este is találkozunk, mert volna néhány fontos mondanivalóm.

hangjaikról már gyanított valamit, hogy a város két fiatal korifeusa áll majd előtte. Jól ismerték egymást, több ügyesbajos dologban találkoztak már. Péter egy szót sem szólt, bár legszívesebben »hülye parasztoknak« nevezte volna őket. Visszament a kisterembe, hogy igyon még valamit, és elszívjon egy cigarettát. Leült egy sarokba, de percek múlva egy középkorú hivatalnok, valamikor katonatiszt ismerőse ült az asztalához, és félresze- gen panaszkodott politikáról és megélhetésről, a családjáról, és miután vagy negyed órája beszélt, a részegek fölényével kijelentette: — Te sem írod az igazságot és sohasem fogod, ha az végzetes következmények— Ne haragudj, kedves, este nem érek rá Valami új klubot avatnak a városban, oda kell mennem.

— Egyedül akarsz menni?

— Igen.

— És ha nékem valami rendkívüli mondanivalóm lenne?

— Akkor találkozzunk ebédkor.

— Nem, ráér holnap is. Különben is tudom, neked mindenütt ott kell lenned, neked szükséged van arra, hogy mások gondolkodásmódját megismerd. Persze egyedül — azzal szépen letette a kagylót.

A városi fiatalságnak avattak egy klubot. A kis teremben, mint a köd, sűrű cigarettafüst lebegett, miikor Péter megérkezett. Volt egy nagyobb

kel jár.

— Az értelmiségieknek: sohasem volt könnyű — mondta Péter, hogy ő is vartyogjon valamit

Értelmiséginek lenni, jegyezd meg jól, rosszabb, mint valamilyen testi fogyatékosságban szenvedni. — De nem baj — és furcsa kretén vigyor- ra torzult az arca —, lesz még Auschwitzban gázszámla. Péter nem nézte, hová üt. Valószínű, pont az orrát találta el, mert az arca rögtön véres lett, de lehet, hogy a szája repedt föl. Ahogy lenézett az asztal mellett elnyúló férfira, hirtelen az jutott eszébe, kár, hogy az a kettő, akik a mosdóban róla beszélgettek, nem látták ezt az ütést.

Cyörffy László

Az idcßewa

Amikor Lajos eltűnt, a család megdöbbent. Csöndes fiú volt, s úgy látszott, elégedett a sorsával. Jó lemezlakatosnak számított, s ennek megfelelően keresett. Harmincéves létére nagyon keveset szórakozott. Szerette az otthonát, szüleit, habár ezt szavakban sohasem fejezte ki. Éppen ezért külföldre szökését az általános zűrzavar következményének tartották, az első rémület után mindnyájan biztosak voltak benne, hogy egyszer majd hazatér.

Kezdetben sűrűn jöttek a levelek. Az ausztrál viszonyok kedvezőnek tűntek, hiszen Lajos azonnal álláshoz jutott, és jól keresett. Nem volt egyedül, barát is volt mellette, Pali.

De az anya ettől megijedt. Soha nem szerette könnyed, hánya-veti modorát, és sejtette, ő csábította idegenbe a fiát.

— Meglátod, baj lesz ebből — mondogatta az apának, akin már látszott, hogy a sír felé készülődik.

A balsejtelmet a levelek egy ideig nem bizonyították. A fiú tréfásan emlegette, hogy milyen kevés és drága ott a nő. De nemsokára egy magyar családról írt, ahol két lány várja őket. Nagybirtokosok voltak valamikor, 45 óta vannak oda- kinn, s az asszony időközben elözvegyült. Pali az idősebb lánynak csapta hevesen a szelet, s néhány szóból úgy értette a család, hogy Márta, a kisebbik lány szívesen beszélget Lajossal.

— Még majd megérjük, hogy kékvér kerül a családba — nevetgéltek az öregek.

Nem úgy történt Néhány hónap múlva megszakadt a levélsorozat. A család nem bírta a hosszú csöndet. írtak a magyar házaspárnak, ahol a fiú lakott Rövidesen megérkezett a válasz:

»Értesítjük a Tóth családot, hogy fiuk nagyon bánatos. Valós nem jár már a kislányhoz. Merthogy az idősebb lány gazdagon férjhez ment, és most Pali udvarol a Mártikénak. Vehet, hogy rövidesen el is veszi feleségül.«

Anya ezután még sűrűbben írt. Rendszeresen tájékoztatta Lajost mindenről, az itthoni dolgokról. Meg se említette azt a lányt Végre nagy sokára válasz jött Ebből megtudták, hogy a földbirtokos özvegye férjhez ment, Kanadába. S elvitte magával Mártíkát Pali nélkül.

Pali bocsánatot kért Lajostól. És a fiú fölmentette őt Üj- ra együtt laknak, díszítik szobájukat. Ezt-azt vásárolgatnak. Pali gépkocsira takarékoskodik.

Aztán újra hosszú szünet. A rimánkodó leveleikre végre a lakásadó gazda válaszolt Lali már elköltözött De előzőleg

újra kiadta Pali útját. Az álnak barát meglopta pénzét, drága fényképezőgépét. A rendőrségen szemtelenül letagadta. És most nem tudják merre van a fiú.

A levél egy mondata felkavarta a szülőket. »Lajos zaklatott volt az utóbbi időben.« Az anya kiadta a jelszót, meg kell őt találni. A család naphosszat járta a követségeket, megtudni, készül-e valaki messze Ausztráliába. És hónapok múlva elment egy kedves öregasszony á fiához. Amikor visz- szajött, nagyon tartózkodó volt.

— Nehéz volt megtalálnom — mondta —. Állandóan váltogatja a lakását. Munkahelyén sem a régi már. Fél. Engem is idegenkedve fogadott. Hiába hivatkoztam a családra. Kikérdezett, honnan jövök. kivel találkoztam ott, Ausztráliában. Kinézett az ablakon, nem leselkedik-e ott valaki. Aztán végighallgatott, és röviden üdvözölte a családot.

Amikor elbúcsúzott a kedves öregasszony, azt tanácsolta, hozzák haza Lajost. De hozzátette:

— Ne lepődjenek meg majd, ha azt látják, hogy vörös a haja. Átfestette. Nagyon megváltozott.

S ettől a pillanattól kezdve a család nekikezdett Lajos hazaköltöztetéséhez. Az apa meghalt, de nem írták meg neki. Csak azt, hogy mindannyian várják. Gyűjtötték a pénzt, írtak a londoni magyar követségre.

A fiú kezdetben örömmel várta a találkozást. Szűkszavú tudósításaiból készülődésére következtettek. Irta, hogy gyűjti ő is a pénzt, és maga is megkeresi Londont.

De végül ismét hosszú hallgatás következett. A harmadik. A ritkuló sorok hírt) adtak arról, hogy Pali újra megjelent. S egy kalandos múltú magyar fényképészről is szó esett, aki mindenütt feltalálja magát

Az anya már nagyon beteg. Csak árnyéka önmagának. Folyton csak azt hajtogatja:

■— Nem fogom én már Lajost látni soha...

Máskor pedig, amikor az apa jut eszébe, így sóhajt:

— Igaza volt, Lali zárkózott, hideg természet. Flogy tud ő ott élni? Hiszen százszorosán idegen lehet ott, akit mindig mások melege éltetett...

És tart a csönd. Most már évek óta. Nemrégen üdvözlőlap érkezett. Az apának. Meg- szó’írása nem volt Csak eny- nylt írt a fiú:

»■Születésnapjára minden jót kíván: Lajos.-«

Mi lesz a hallgatás vége?

A család rettegve várja.

Cs. J.

Vihar Béla:

Önarckép 1945

Most kezdünk el majd élni... — szólottám meghatott hangon az asszonyomnak, s amint hajnalodon, holtakra emlékeztem, akik e pillanat szomjával szálltak sírba, s feküsznek föld alatt.

Mi megmaradtunk — mondtam. Szemembe könny szökött, szívembe csend, merengés, majd láng és rom között már új ízét éreztem az elfeledt szavaknak: jövő, ember, igazság... — zsendültek, felfakadtak, így szárnyalt fel a reggel, hulló ködeivel.

Ha elfelejtenélek, nyelvem apadjon eL Motyónkkal, hazafelé, húztam a taligát: kislányom a nyakamban, zászlómon a világ.

i