Somogyi Néplap, 1967. március (24. évfolyam, 51-77. szám)
1967-03-19 / 68. szám
It SOMOGYI NÉPLAT 8 Vasárnap, 1967. március 19. m Történelemidézés Hencsén HFfmcse, Hencse, mily szerencse, Ho?y magadnak van papod, Id', ességed, boldogságod, így magadban megkapod .. .«< Víg kedéllyel, játékos sza- vakkal így köszöntötte Hencse papját, s a falu lakosságát Csokonai Vitéz Mihály, amikor somogyi útján ide is eljutott 1 lencsének azonban nemcsak papja volt, Hanem *föl- destira volt. A 4500 holdas Ma rffy-bdrtok mindenkori gazdája az egész környéket magáénak mondhatta, s ezért íz egy-két holdas kisparasz- tok meg a föld nélküli cselédek innen is várhatták »id- v ességüket-«, »boldogságukat-«. S nemcsak ők: Zalából, Vasból, Szabolcsból, Békésiből százával jöttek Hencsébe e summások, hogy ha boldo- i águkat nem is, de családjuk a maguk szűkös megélhetését valahogyan biztosítsák ... Hogy mennyire nem találják meg számításukat, arra megdöbbentő adatokat, dokumentumokat talált Milovecz János tanító az uradalom, a falú és a szomszédos községek porosodó iratai között, e mikor főiskolai szakdolgozatát készítette. Ha 1848-ban eltörölték is a jobbágyságot, a Márffy-uradalom cselédei, s.immásai egészen a felszabadulásig még ennél is rosszabb sorban éltek. Erről tanúskodik az uraság és a falu szegényei között 1821-ben kötött és 1545-ig érvényben volt »fáizá- ai szerződés«: »Megengedik, hogy a tapaszdi vagy a ká- polnásvisnyei erdőben p inte- ki, szombati napon száraz, hulladékos, egyéb haszontalan és tsak egyedül tűzrevaló fát gyűjtsenek... Kik közül, ha valaki nyers vagy egyéb h aszonravaló favágáson, gyűjtésben és más napokon az erdőben találtatik, az a Vértőt zij könyvének értelmében minden jószágától, eszközétől megfosztatik,. E »hatalmas« engedményt szinte »ingyen« kapták: »csak« egy öl fát kellett érte összehasogatni, a hencsei majorba szállítani és évente 12 munkapapot kaszálásban, betákaritás- ban eltölteni A summások ki- semmizését egy 1848-ban kötött »bugerszerződés« még ennél is jobban szemlélteti. Ennek csak egyetlen pontját idézzük. »Ezt a szerződést az vraság és a budatoni járásból idevándorőlt kaszás vajdákkal kötötte, akik 60 kaszás társukat képviselték: Mindenkor napfölkeltétől napnyugtáig a munkában szorgalmatosán helyt állván ... Szakadatlanul dolgozni tartozunk ...« A summások, a cselédek pedig hiába várták a segítséget alázatos, könyörgő levelükre, az elmaradt.* Ellenben, amikor Márffy uraság fordult panasszal a főszolgabíróhoz, hogy lovai a patakban mosó asszonyoktól megvadultak, és csaknem baleset történt, napokon belül kemény hangú levelet kapott a hencsei bíró. E levélben szigorú büntetés terhe lett megtiltották való mosást. De amikor Gruber kedves jószága kimúlt, fölötte aírt emeltek, keresztet állítottak. mel- patakban Sokan élnek még az egykori cselédek közül, sőt több summás is letelepedett a faluban, megnősült. Baján Pista bácsi például Zala megyéből járt Hencsére — ma vasúti dolgozó — sommásnak. — Az állatot többire becsülték, mint az embert. A cselédet, a summást nem is tartották embernek, csak a magukhoz hasonlót... Soha nem felejtem el a legkegyetlenebb intézőt, Gruber Ernőt, aki állandóan ostorral, korbáccsal és hatalmas kutyájával járt közöttünk. S ha valaki kérni, panaszkodni mert, csattant a korbács, a kutya pedig parancsszó nélkül rontott a szegényre, mert így volt tanítva ... Egyszer Andik Józsefre rontott a kutya, a torkának ugrott, de ő is torkon ragadta. Az intéző ennek láttán puskát ragadott, és így ordított rá: »Ereszted el azt a jószágot, te állat!... Többet ér az, mint bármelyik cseléd ... Ha valami baja történik, agyonlőlek ...« Pista bácsi feleségének testvére, Szukics Katalin a kastélyban cselédeskedett. Férj- hezmenetele után szülés közben meghalt Az uraság száz pengőt adott költségekre meg fogatot, hogy Szigetvárról hazahozathassák, és illendő módon eltemethessék. — Kedves cselédünk volt, ennyivel igazán osztozhatunk mi is a fájdalmukban — mondta szemfargatva a hálálkodó családnak. Szukicsék csak akkor döbbentek meg, amikor a következő hónap végén hiába álltak az intézői iroda elé, az 5 nevüket nem olvasták, ellenben Gruber gorombán rájuk támadt: — Maguk mit ácsorognak itt? Azt hitték, a száz pengőt meg a fogatot ajándékba kapták? No, lóduljanak odébb! S dolgozhatott a család egész nyáron. Az utolsó uraságot, méltó- ságos Verseghi Márffy Elemért és kegyetlen intézőjét a felszabadulás elsöpörte. Cselédeikből meg a summások- oól földtulajdonosok lettek. A kastélyokat elfoglalták, az egyikben a tanács, a másikban a művelődési ház és a mozi talált otthonra, s a nagyabbikba az állami gazdaság üzemegysége költözött. Az intézői lakot 1948 ban iskolának rendezték be. Az iskola VII—VIII. ősz lávában történelemóra van. Horváth Sándorné tanító kérdéseire — mit tudnak az uraságról, az 'intézőről, a cselédekről és a summásokról — szinte valamennyi gyerek keze egyszerre emelkedik a magasba. S az egykori cselédek, summások unokái: Szentmiklósi Tomi, Kisárki Évi, Hegedűs Laci, Schindler Jutka, Andik Zoli meg a többiek hosszan sorolják az uraság és az intéző otthon gyakran emlegetett embertelen cselekedeteit: — Dúsgazdag ember volt, övé volt a környéken minden. Kegyetlenkedett, korbáccsal verte, lóval tapostatta, kutyával haraptatta az embereket. A kastélyokba még télen is csak mezítláb léphetett a cseléd, a summás. Kevés bért' kaptak, nyomorúságosán éltek, s ezért vállaltak minden föltételt. Két évvel ezelőtt Márffy Elemér a faluban járt megnézni, mi lett egykori bú-tokából. Titokban jött, s gyorsan távozott Csak egy-két régi, belső emberét látogatta meg. Nem is hiányzik, bár jó néhányan szerették volna, ha beköltözik néhány napra a még meglevő ököristállóba kitapasztalni, milyen ott a szállás, s hogyan lehet napfelkeltétől napnyugtáig dolgozni köles- vagy lencselevesen. A hencseiek mai életét nem is lehet összehasonlítani a régivel: a falu villanyt kapott, s az egy tanerős egyetlen iskolát két újabb követte, és ezekben öt pedagógus oktatja a fiatalokat Mozi, művelődési ház van, minden otthonban rádió, minden negyedikben televízió. A múltat azonban soha nem felejtik. Nem is lehet feledni... Szalai Iiászló VADÁSZ FERENC: A NAGY OPTIMISTA Mítosz nélkül állítja elénk könyvében Vadász Ferenc, a magyar munlkásmozga'om egyik kiemelkedő részvevőjének, Sollner Józsefnek alakját. A tettekhez történő hű ragaszkodás az író felelősségére utal. A személyes ismeretség, elvtársi barátság semmi mással nem pótolható ténye pedig külön varázsa a könyvnek. Élete nagy részét Angyalföldön töltötte, a modern házak, napfényes otthonok alkotta utca viseli nevét. A közelmúltban megtartott névadó ünnepségen sokan voltak ott olyanok, akik emlékeznek még a húszas-harmincas évek Vállaltak a cselédek, a summások minden föltételt, mert végtelen nyomorúságban éltek, s mert emberséges szállást, ellátást és tisztességes keresetet ígértek nekik. Az uraság azonban a szerződést soha nem tartotta magára nézve kötelezőnek. Ez derül ki abból a könyörgő levélből, amit 1924 novemberében kapott a »Nagyméltóságú Földművesügyi Minisztérium«: »Az intéző a szerződést mm tartja be, jogtalanul itt marasztal minket... Csak szenvedünk egy ököristállóban, 7—9 fok hidegben, rajtunk keresztül hordják a trágyát, pihenni sem tudunk... Az intéző ostorral vágta, arcul csapdosta, kutyával haraptatta az embereket, s azt mond ta: hiába megyünk bárhova, neki senki sem árthat... Kérjük a Nagyméltóságú Minisztériumot, szíveskedjék pártfogás alá venni kérésünket ... Maradunk alázatos szolgái: Hencsei munkáscsoport, Márffy uradalom.« A kadarkúti főjegyző felsőbb utasításra »alapos, pártatlan« vizsgálatot tartott, s a következőket jelentette a kaposvári főszolgabírónak' »A munkások valóban istállóban vannak elhelyezve, de az csak annyiban nevezhető istállónak. hogy jászol van ben a«.« ' ' L egényke koromban Becsky bácsit csodáltam az utcánkban. Tetszett hatalmas, hegyesre pödrött bajusza, de még joboán a ruhája. Arany paszománnyal kivarrott, zöld posztó egyenruhában járt, s hozzá aranyzsinóios csátót viselt meg tükrös szárú, nyi- korgós csizmát. Ez a ruha lett álmaim netovábbja, egy csekélyke óhajjal megtoldva még: kardot is viselhessek iiozzá. Érthető hát a megdöbbenésem, hogy amikor kikotyogtam gyermekálmaimat, apám igen lekicsinylőén nyilatkozott Becsky bácsiról, s ráadásul villámló szemmel még rám is ijesztett: — Szijat hasítok a hátadból, ha urak lába kapcája leszel! Megütközésem csak fokozódott, mikor egyszer magát, Becsky bácsit jószerivel kidobta a lakásunkból. Egy őszi estén — természetesen a szép ruhájában — bekopogott hozzánk hóna alatt egy kétrét hajlított aktatáskával, szakasztott olyannal. amilyent a végrehajtó hordott magával, aki igen gyakori vendég volt az utcánkban. Édesanyám kötőjébe kapaszkodva én is bekí- értem a szobába, hogy közelről csodálhassam a ra- uniformist.-pfi desapám láthatóan r4 igen kedvtelenül fo- J~l' gadta a vendéget, .íellyel is édesanyám kínálta, , illendően letörölhetve előbb GYALOGVOKS a széket Becsky bácsi leült az asztal mellé, ahol apám olvasott, csákóját az ágyra tette, az aktatáskából egy ív hosszú kockás papírt vett elő, s szemüveget rakott az orrára. __ A választások miatt jöttem, szomszéd úr! — mond» ta. É desapám felvonta a szemöldökét. — Hogyhogy? — Minden szavazónak fiákért biztosítunk. Hintón visszük a szavazóhelyiségbe, természetesen ingyen! — emelte föl Becsky bácsi a hangját, s az okuláréja fölött várakozóan tekintett apámra. Nem nagyon értettem, miről van szó. A fiákerezéstól megdobbant a szívem, mert abban reménykedtem, hátha én is felülhetek majd. Szorongva lestem, "mit szól apám az ajánlathoz. Űffv látszott, egv csöppet sem örül. Csak hallgatott, s elborult tekintettel méregette Becsky bácsit. Aki nem na ff von állt? a pillantását, köhintett, a *orkát köszörülte, megsodo- ríntotta a bajuszát, s mintha albizonytalankodott volna aném nézésétől, akadozva ■gy folytatta. — Tudia, engem bíztak meg... Ho°v beosztást csináljak ... Fölírlam, ki és hánykor számit szavazni . Hát? Mikorra írjam be magukat, szomszéd úr? ... Délelőttre? Délutánra? Édesapám a szája szélét rágta, ami nála a nagy belső indulat jele volt. Ijedten néztem, mert már tapasztalásból tudtam, hogy apám ilyenkor mindig kiabálni szokott. Most azonban mégsem tette, de nagyon idegenül, tompán csengett a hangja amikor megkérdezte: — Aztán kinek a költségére megy ez? Bocsky bácsi szeme fölcsillant az érdeklődésre. — A méitóságos gróf úr, a jelöltünk kedveskedik vele a szavazóinak. Édesapám felállt. A hangja most már keményen pattogott. — Mi gyalog megyünk, szomszéd úr! A bácsi gyorsan elraíkta az ívet, tokba dugta a pápaszemet, vette a csákóját, és iiet- ve elköszönt. — Jó éjszakát, szomszéd úr! Apám ekkor már az ablaknál állt, s kinézett az udvarra. Aligha láthatott valamit, mert már egészen besötétedett, mégis olyan érdeklődéssel bámult kifelé, hogy köszönni is elfelejtett Becsky bácsinak. Édesanyám pótolta, áld riadtan kísérte ki a vendéget, s engesztelőén susogta utána: * — Ne tessék haragudni! Elhűlve néztem édesapámat. Csaknem elpityered- tem, hogy olyan hirtelen-ridegen elutasította a fiákért, még édesanyámmal sem tanácskozta meg a dolgot. Biztosra vettem, hogy a bácsi engem is felültetett volna, ha szépen megkérem. Édesapám észrevehette, mi megy végbe bennem, mert hozzám lépett, megsimogatta a fejem s azt mondta: — Majd ha megnősz, kisfiam, te is mindig gyalog menj szavazni, akkor is, ha négylovas hintót küldenének rted! R ábólintottam, pedig nem értettem, mit mond. Aznap éjjel álmomban gyönyörű, négylovas hintó állt meg a házunk előtt, a sallangos szerszámú. tüzies paripák prüszkölve kapálták a földet. Pompás egyenruhájában Becsky bácsi ült a bakon, s intett, hogy üljek fel. Én ugrottam volna, de nem bírtam, mert édesapám erő sen fogta a kezemet, s nem engedte el. A táltosok a hin- *óval nélkülem száguldottak el, én meg keservesen sf tam. sírtam. Még reggel is nedves volt a párnám, ami vor fölébredtem. Kicsi voltam még. Csak évek múltán értettem meg mennyivel nagvobb ajándékod kaptam apámtól. Homoródy József kemény harcaira, a nemesfémmunkások sztrájkjára, amit Sollner szervezett, a td rándulásokkal leplezett politikai szemináriumokra, a merész pártnapra, amiről hosszú ideig beszéltek a Váci úti üzemekben, s még többen olyanok, akik a felszabadulás után ismerték meg. Aki nem hallott Sollner Józsefről, a könyvet végigolvas- /a plasztikus képet őrizhet róla emlékezetében. Aki hallott róla, aki ismerte, most teljes életútját mérheti föl, választ kapva arra, hogy a forradalomba vetett hit hogyan formál optimista hősöket Apró epizód, de igen jellemző, hogy teljesen vadidegen, soha nem látott fiatalem- -er figyelmeztette a gödi trandan: rendőrkopók tárták szemmel. Nemcsak harcos- ársai. hanem maga az egész >sztály óvta, védte, segítette. \z egyszerű nemesfémmunkásként a mozgalomba bekapcsolódó fiatalember a Magyar Tanácsköztársaság lapjaiban már ezredes. A bukás után börtön és inter- láló tábor lakója, a szabadu- !ását követő napon már ismét ott van barátai, elvtársai, Angyalföld munkásai - között, hogy küzdjön, vitatkozzon, a párt politikáját hirdesse. Sokszor került a 'asiszta rendszer kegyetlen nyomozóinak karmai közé, osszú időt tölt börtönökben, üzikailag meggyötrik, mégis éretlen hitű kommunista, ■gesz ember marad. A másokon segítő humanista, a íolnapért áldozó optimista — gy jellemezhetjük legfőbb, 'gjellemzőbb vonását. Vadász Ferenc nagy hűségei rajzolja meg e tettekben gazdag életutak M. O. *
