Somogyi Néplap, 1967. január (24. évfolyam, 1-26. szám)

1967-01-08 / 7. szám

SOMOGYI NÉPLAP

3

Vasárnap, 1967. január k

őlzktna el lépi Ve

MINDIG KORÁBBAN megyek be a színházba, ha próba van. Bejárom a jelzésiekkel díszített színpadot, szembenézek az üres széksorokkal, és megpróbálom odaképzelni azokat, akik néhány hét múlva nézik majd ezt a darabot, melyet mi keltünk életre, s amely azután már bennük él tovább.

Ma szokatlanul korán érkeztem. Még az ügyelő sincs bent, csak a műszakiak hordják az emelvényeket, a játékteret készítik elő egyetlen munkalámpa álmos fényében. Különös ilyenkor a néma színház. Fölteszi mindazokat a kérdéseket, melyekre az előadásnak kell válaszolnia, s azokat is, amik csak bennem keltek életre a darab olvasása közben. És tudom, hogy nincs kibúvó, mindre válaszolni kell! Különös és ijesztő ilyenkor a színház.

Rendkívüli világnap a mai. Először találkozom szemtől- szembe egy két és fél ezer éves szerzővel, Euripidésszel, ezzel a nehéz sorsú emberrel. Életében igazán sohasem volt sikere, és száműzetésében sem menekülhetett végzete elől: irigyei kutyákkal tépették szét. S a XX. század nem ismerős?; halála után gyászt rendelnek el Athénben, a gazdag Dionüszosz megveszi írótábláját, íróvesszőjét, és Görögország istenként tiszteli!

Igen, vele találkozom ma, Gauguin, József Attila, Radnóti és annyi más huszadik századi tragikus sorsú művész korai elődjével. Vele, aki hitt a haladásban, az ember alkotó nagyságáiban. S úgy hiszem, 25 évszázad után a mi korunk az, amelyikhez a legközelebb áll. Olyan közel, hogy szinte mai szerző! ö a hétköznapok emberéből teremtett hősöket, és a megcsontosodott hagyománytisztelettel szemben a gondolkodás szabadságáért szállt síkra. Talán ezért kerestem a vele való találkozást, mióta — még ai nyár derekán — egy egyiptomi vakációra készülve, unaloműzőként kezembe vettem kötetét.

akarja magához ölelni. A kamaszé, aki ha tenni kell, riadtan kapaszkodik kardjába, s az első siker után hetvenked- ve dicsekszik tettével. Nővér és öcs áll itt, akiknek anyjukat kell megölniük, mert a sors így határozott. Kamaszfiú, aki fellázad a sors ellen, és nővér, aki az elgyengülő kézbe visszaadja a már-már kihullott kardot, hiszen ő az akarat, öccse csak eszköz, aki tettét végrehajtja.

A SZÍNPAD már nem

emelvények és lépcsők sora, hanem Argosz fehér kövű vidéke, ahol Klütaimnésztra indul megmásíthatatlan végzete felé, és bár először lobban föl benne az anyai szeretet, a rásújtó kardot már nem állíthatja meg. S köröttük a riadt mükénéi nők kara, nem fenséges kórus, hanem görög pa- rasztasszonyok, akik szeretteik sorsáért rettegnek.

S már izmosodik a gondolat, mely majd az egész előadást át- még átszövi: a jog, az igazság diadaláról zeng a két és fél ezer éves darab.

Megbolydul az idő, az évek korlátái szertefoszlanák, mai és réeí Elektrák és Oreszté- szek, új és hajdani zsarnokok alakja olvad eiggyé, hogy belőlük furcsa eleggyé gyúrva színpadi élet támadjon. Élet, mely neked és nekem, a ma emberéről a ma emberének szól. Nem választható már

szét bennünk a trójai csatamező s a verduni harctér, csak egy gondolat lüktet minden mögött: az Ember, az Igazság mindig diadalmaskodik.

A szemekben már látom a fölismerés fényét, a születendő színpadi alakok árulkodó rebbenéseit. Itt az idő, az éledő gondolatot emberek, s térformák közé szorítani,

— Kezdjük a rendelkező- próbát!

És Elektra megteszi az első lépést. Tétován, mint a világra csodálkozó gyerek, aki még messze van céljától, de már elindult, mert viszi a bokrosodó akarat. Elindul és unegy.

KÜLÖNÖS és ijesztő a színház, amikor a készülő előadás első pillanatait figyelem. Mégis, most még jó, mert még enyém a darab, én nyesegetem, babusgatom, míg előadássá nem cseperedik. Néhány nap, aztán önálló életre kel, elszakad tőlem, és én riadtan figyelem a nézőtérről, mint kél százakban és százakban új életre. Különös, hogy olyankor megmagyarázhatatlan ürességet érzek. Mint az anya, aki boldogan figyeli a belőle szakadt élet első mozdulatait, és mégis szomorú egy kicsit, talán azért, mert megszokta már szíve alatt apró rebbenéseit.

Sándor János

Csanády János:

TÉLI RÍMEK

A szürkeség fölött a lassú rímek úgy feketédnek, mint a télmadár, ágról ágra fázva mendegélnek, mint akinek fáradt szárnya már.

S most itt állok az üres színpadon, szemben a néptelen széksorokkal, s mint egy első ú'-'-randevús kisdiák, várom a találkozást Egy pillanat, s itt lesznek hősed: Elektra és Oresztész, azaz ma még Éva, Gábor és a többiek. Most még civilben, viccet mesélve vagy ismerkedve a díszleteket helyettesítő jelzésekkel. Már hallom is az ügyelő hangját:

— Elektra-próbát kezdünk! Kérem a kezdőszereplőket.

ÉS BENÉPESÜL a színpad. Itt állmaik szembe velem, tekintetükben ugyanaz a kérdés bujkál, amely a bemutató után majd a rivalda másik oldaláról szegeződik felénk. Miért éppen ezt? Mit akarsz vele mondani?

Valami elmondhatatlan forróság és türelmetlenség önt el. Már keresem Éva és Hédi szemében Elektra és Klütaimnésztra tekintetét, Gabi lépteiben Oresztész járását, aztán nyugalmat erőltetek magamra. Tudom, hogy ami most következik, az a legnehezebb: a még alvó darabba életet kell lehelni.

— Üljetek le! — mondom, s amíg a többiek helyet keresnek, van időm konstatálni, hogy egy idegen ember hangiját hallom. Aztán megszűnik a tér és idő, s a papírra álmodott hősök beszélgetésünk nyomán alakot öltenek. Már előttünk áll a rövidre nyírt hajú Elektra, a királylány, akit anyja s anyjának szeretője, hogy apja meggyilkolásáért bosszút ne állhasson, egy paraszthoz adott feleségül. S mégsem a királylány állt itt, hanem a megalázott, a legemberibb jogától, a szerelem jogától is megfosztott nő, aki a bosszú terhét hordja ki magában, úey, mint más boldog sorsú nők a gyermeket. Itt áll, a csillagoknak kiáltva panaszát, s várja idegenbe szakadt öccsét, a szabadítót.

S már lebben Oresztész köpenye, nem a regék hőséé, hanem az emberé, a kamaszé, aki kitárt karjával hazáját

Elbújnának élő rengetegben, mint a forró, eleven vadak, de mint számMzöttek vad hidegben, ők, a fagytól üldözött szavak.

Fehér hó száll a fekete tolira, szél veri a zengő ágakat.

Lassan bujdokolnak sorról sorra, álmodva lángoló álmokat.

Hajnalra mind nyíllal átlőtt sassá változik, de nem fél már soha, hogy megremeg szédítő magasság kék hegyein szárnya sátora.

J

uli néni — dolga végeztével — eljár-kél a városban, amíg indul a kocsi vagy a vonat, ámbár inkább kocsi, mert az nem kerül semmibe. Libáitól búcsút véve a piacon, elnézelődik, hogy majd vesz valamit. Ezt a kellemes szándékot azonban addig halogatja, amíg egyszer csak ráébred: eljárt az idő. Nem vásárol, mert az unokáknak a cukrot már a piacon megvette, s a pénz, amit a derék szárnyasokért kapott, úgyis olyan furfangosan van elrejtve, hogy bajos lenne elővenni.

Föltelepedik tehát a kocsira — hátul a saroglyába, ahogy egy özvegyhez illik —, az úton nagyokat sóhajt. és igen kellemesen érzi magát.

A várostól való menekülés azonban nem sikerül mindig ilyen simán. Szépségeinek és megejtő kirakatainak nehéz ellenállni. Tévedés lenne azonban azt hinni, hogy Juli nénit a végvásznak vagy a selyemkendők csábítják. Erről szó sem lehet, de egy szép napon döbbenten állt meg a hatalmas kirakat előtt, melynek fekete keretében, belül, megfelelő trónuson, ott feküdt egy gyönyörű — ko- oorsó.

A rejtekhelyen megborzongtak a bankók, mert érezték, hogy a sublód levendulasza- "ú nyugalmának befellegzett. Hiszen látott ő már koporsót eleget, mert egy özvegynek ’Ilik eljárni temetésekre, ahol bátran kisírhatja a menyekkel és a vőkkel folytatott 'határozások mérgét, de ü.vent még nem. Ilyen aranylábú, tükörfényes alkalmaFeliete István:

JULI

M1

tosságot nem hordott még az otthoni kopott szentmi- hálylova, amely — tudvalevőleg — olyan mértékben »ló«, mint amilyen mértékben a mosóteknő — nagybőgő.

ire tehát az öregasz- szony észrevette volna a csábítás mérvét, sőt mire a család tudomást szerzett volna Juli néni szándékáról, a koporsó már gazdát cserélt, és a vő — Kapás Kis Mihály — csak az istállóban mondott egyet s mást félbolond vénasszonyokról, ott is csak a lovaknak, mert a hatalom Juli néni kezében volt Azt azonban kikötötte a vő: a koporsót kizárólag este szállítja és széna között. Aztán fölteszik a padlásra, hogy ott várja meg a kellő pillanatot.

A koporsó tehát megérkezett az éji órákban, de nem foglalhatta el helyét a padláson, mert a szűk fordulóban nem fért el.

— Akkor tegyék a kamrába — rendelkezett az öregasszony —, de ne a földre, mert megvetemedik. — fev azután a koporsó egy teknő- lábra került aranvdíszestül, mindenestül miközben Ka- oás Kis Mihály köpött eeyet, igaz, csak kint az udvaron.

— Olyan szaga van, mintha... — mondta a féleségének.

UTAZÁS

Elértem a parthoz, s a tenger elrejtette előttem többi partjait. Adria kék ege alatt az égnél is kékebb a víz. Elértem a hegyhez, s szakadék nyílott két csúcs között.

A magasból a mélység marokba kapta ingemet. Elértem a városba, s a tarka emberek között nem tudtam köszönni senkinek.

Levelet írtam haza, hogy jól vagyok.

Itt élek a földön, s testem gyökere koronát emel az ég felé.

Horányi Barna

Agycgtáblák üzenete

Az Európa Könyvkiadó rendkívül érdekes könyvet jelentetett meg, melynek első része a Gilgames, második része pedig az Agyagtáblák üzenete címet viseli. A kiadvány, amely korábban a Helikonnál megjelent kötetek anyagát tartalmazza, áttekin- 1 tést ad az ókori ékírásos kultúrák irodalmának teljes anyagáról, s elérhető közelségbe hozza ezt az időben és térben távoli világot. A kötetet Rákos Sándor fordította.

VÁGÓ JÁNOS: A MOHÁCSI MATRÓZCSABDÁBAN

(ólommetszet)

Kürti András:

RAKÉTÁSA SZERVIZBEN

— Mi a hézag? — érdeklődött a. szerviz tisztviselője. Az iroda széles ablakán át unottan mérte föl az udvarba beállított, meglehetősen rozzant rakétát.

— Tulajdonképpen semmi komoly baj nincsen vele — felelte óvatosan a rakéta tulajdonosa. — Szépen, egyenletesen repül, az emelkedőket ■s jól veszi, csak néhány apróságot kellene megnézni rajta. Nemrégen vettem ezt a rakétát kéz alatt, két fényév van benne mindössze, de az az érzésem, hogy a porlasztójában már kevés a kozmikus por. a hélium hajtómű dugattyúi sem a legmegfelelőbb helyre vannak bedugva. Állítani kellene a gyújtáson 'S. Az is előfordult, hogy mikor kanyar előtt indexelek, megráz az ülés, a szökési sebesség váltásánál pedig kigyullad az országúti reflektor. Valahol össze lehetnek bogozva a vezetékek.

— Más nincs? — érdeklődött a szerviz tisztviselője

— Hasonló csekélységek — legyintett a kispénzű tulaj.

— Srégen áll a kardánten- gely, tegnap az Alpha Csen- turi helyett majdnem a Ve- nuson kötöttem ki, a rük- vercnél a kilométeróra nem jelzi a súlytalanságot, gondolom, néhány csavart kell meghúzni mindössze.

— Azt mi tudjuk, mit kell csinálni — utasították rendre. — Mi van még?

A rakéta gazdája a válla közé húzta a fejét.

— Más semmi — hebegte.

— Illetve, ha már úgyis dolgoznak rajta, szeretném,

ha kívül-belül alaposan meg is tisztítanák, az embert nagyon megnézik mostanában a világűrbem

A tisztviselő mindent gondosan felírt a noteszába, aztán indigóval külön kiállított egy munkalapot, és átnyújtotta:

— Külső-belső lemosás, olajos befúvatás, zsíroeás, összesen ötvenhárom forint.

A rakétás zavartan, értetlenül nézegette, forgatta kezében a munkalapot.

— Bocsánat, nincs itt valami félreértés? Mi lesz a többi javítanivalóval? A dugattyúkkal, a porlasztóval, a kardántengellyel, a kilométer- órával?

A szerviz tisztviselője a

köpenye zsebére ütött, ahova az imént a noteszát tette.

— Nyugalom, minden meg lesz reparálva. A rakétája állami lemosást kap ötvenhárom forintért, a többit a fiúk fusiba elboronálják háromszázért.

— Miféle fiúk?

— Hát ezek itt, a szerviz dolgozói.

— De kérem...

— Príma, gyors munkát akar?

— Igen.

— Akkor mit okoskodik?

Egy maszek javító alaposan levágná magát. Itt viszont kitűnő szerszámok állnak a fiúk rendelkezésére, elsőren- iű műszerek, anvag spórolva nincs. A mi embereink alános melót v-geznek, nem kapkodnak, a nyolcórás munkaidőt úgy is le kell nyomniuk. Vili?

— Világos — sóhajtott fel az ügyfél, s leszámolta előbb az ötvenhárom forintot, aztán külön a három piroshasút, és Indult a rakétájához.

— Egy pillanatra! — szólt utána a szerviz tisztviselője, miközben a páncélszekrénybe gondosan berakta az ötvenhárom forintot, a többit pedig hanyagul zsebre gyűrte. — Még nekem is jár egy húszas!

— Magának? Miért?

— Hát a munkák összehangolásáért? Mit gondol, mi lenne itt, ha én nem koordinálnám az állami melót a maszekkei?! Az isten ismerné ki magát!

NÉNI

— Majd elmegy — vigasztalta férjét ifjabb Juli, aki méltó lánya volt Juli néninek —, aztán erre sincs már gondunk...

Másnap az unokák körülugrálták a koporsót, hogy a kamrát le kellett zárni, délután pedig több öregasszony érkezett megnézni.

— Igazad van, Juli, te már legalább tudod, miben fekszel. Juli néni erre kedvesen megsdmogatta a koporsót, de keze nyomát azonnal le is törölte.

A koporsót aztán megszokták. Egyszer a macska ellopott valami húsfélét, amin Juli néni igen felháborodott:

— Itt van ez a koporsó, okkal-móddal mért nem használod? Ki kell bélelni, és nagyon vigyázva hasznát lehet venni; vagy azt gondolod, olvan hamar szükség lesz rá? . ..

— Miket nem mond, édesanyám! — könnyesedéit el ifjabb Juli.

Megenyhült a légköd, különösen, amikor a vő is beleszólt;

— Ilyen drága és szép holminak nem lehet a tetejét csak úgy dobálni, hanem réz- nántot kell rá veretni, s akkor úgy nyílik és zárul, akár az óra.

Juli néni — kivételesen — helyeselte a vő Indítványát.

— Igazad van, én sem

szeretem hallgatni, amikor szögelik a koporsót.

Ezek után a koporsó teljesen elvesztette enyhén riasztó, de magasztos jellegét. Cukrot tartottak benne és sót meg köménymagot. Valósággal hasat eresztett a kalácsoktól, és igen nehéz volt elképzelni, hogy a gyom- bérszagú légkörben valaki majd egyszer befekszik végső pihenésre.

De hát mindennek eljön az ideje.

rP él volt éppen és este, amikor bekopogott Kelemen Jancsi a felsőfaluból.

— Nagy járatban vagyok — zökkent a padra —, meghalt édesanyám, aztán az volt az utolsó kívánsága, hogy vegyük meg, kérjem el Juli néni koporsóját...

— Azt nem lehet! — hördült fel Kapás Kis Mihály, aki már lakatot is csináltatott a koporsóra.

— Miért ne lehetne? — mondta Juli néni. — Utolsó kívánsága volt szegénynek, csak hát drága volt, fiam ...

— Nem baj.

— Külön rézpántokat is csináltattunk rá.

— Nem baj!

Juli néni megmondta a végső árat, erre a fiú — kissé meghökkenve — harmadszor is azt mondta:

— Nem baj.

— Akkor reggel jöhettek érte.

A zóta évek múltak. A vő már kopasz, az egyik unoka férjhez ment. csak Juli néni tartja magát, de — egyelőre — mintha nem akarna koporsót vásárolni...