Somogyi Néplap, 1967. január (24. évfolyam, 1-26. szám)
1967-01-08 / 7. szám
YVES FARGE ELSZEGŐDÖTT A FICKÓ A Pelabou-farm ott található, ahol a falu véget ér. Míg a többi házak összebújnak, és ügy veszik körül a templomot, mint a kotlóst a csibék, ez a tanya elkülönül. A környékét nem csinosítják, nincs előtte egy szál virág vagy diszbokor. A földje tül zsíros a burgonyának, túl száraz a lucernának és túl kötött a búzának, zabnak. A látogatót Pelabou anyó hangja állítja meg. — No, ml van? Az anyó akkor is mennydörög. ha nincs miért. Nyolcszáz méternyire lakik innen az öreg nyugdíjas vasutas, mégis tisztán hallja Pelabou anyó siralmait, valahányszor kelet felöl fúj a szél. Két fia volt az öregasszonynak. Michel, az idősebbik egy napon tömi, zúzni kezdett, beszállították a városba, és sohase látták többé. Jacques pedig, a fiatalabb önszántából ment a városba dolgozni, s amikor katonáskodás után megnősült, és visszaköltözött a faluba, nem volt hajlandó többé gazdálkodni. Vett egy teherautót, és azt vezette, ő lett a falu első számú fuvarosa. Hiányzott hát a fiatal férfierő, és Pelabou anyó úgy döntött: föl kell fogadni valakit. Egy tél végi estén elhívta magához Savigjion szomszédot, akinek sok hektár búzája, szőlője mutatja, hogy ért a gazdasághoz, és Pelabou anyunak különben sincs másban bizodalma, csak Savi to on-ban. At is jött a szomszéd, leült a kormos mennyezetű konyhában, padlódeszkáit a mosóié tette tönkre. Felhajtotta a bort, amit Pelabou anyó tett eléje a durván faragott asztalra. Aztán megivott még egy pohárral. — Ismerted Gíuseppet, aki nekem rendbe hozta a legelőm kerítését? — Az olasz? Nekem nem kelL — Akkor talán szót érthetnél Antoine VaugnerayvaL Nem mondhatnám, hogy ég a kezében a munka, de legalább tudja róla az ember, hogy kiféle. Pelabou anyó dühbe gurult. — Egy Vaugneray fiút dolgoztassak, hogy aztán elmesélje a környéken: Pelabou- éknál nem halad a dolog?! Hát ezt hogy képzeled, Savi gn on? Pelabou- anyó. Tetőtől talpig fölmérte a férfit. — Jó termés volt az idén? — Ne is firtassa — zsémbeskedett az öregasszony megrántva a ló zabláját. Aztán megkérdezte: — Maga itt dolgozik a környéken? — Ma itt, holnap kisegítek a temetőben. Mostanában mindenütt talál munkát a magamfajta. — No, estefelé szóljon be hozzánk — és Pelabou anyó elmagyarázta, merre van a gazdaságuk. Épp vacsoránál ültek, amikor a Fickó megjelent az ajtóban. Mindjárt odatelepedett az asztalhoz. Neki is tálaltak levest. Oly fürgén járt kezében az ónkanál, hogy még egy tányérral megevett, mire a többiek befejezték. Azután kért egy harmadikkal és amikor előkerült a hatalmas, kerek sajt, jó vastag szeletet vágott belőle magának. Felhajtott egy pohár bort, és nézte maga körül a többieket. betegek a csirkék, esténként pedig megjavítom a szerszámokat, rendbe hozom az ekét, meg íűzfakosarakat is fonok. — De nekem nincs szükségem senkire. — De hisz maga engem felfogadott! — A férfi izgatottan kihúzott a zsebéből egy levelet. — A szakszervezet szerződtetett engem magához. — Tisztuljon innen, minél előbb, annál jobb. __— Az idegen lehuppant a bőröndjére, két kezébe fogta a fejét, és úgy siránkozott, — O, szegény Spanyolország, szegény Spanyolország! Ez is csak azért van, mert menekült vagyok. Én kaszálok, aratok ... — Mondtam, amit mondtam. — Pelabou anyó megfordult, és jó hangosan behúzta maga mögött a konyhaiajtót Armand egy nagy kávésbögrébe vastag szelet kenyeret áztatott Asztalbontás utánI ki-ki ép- __________________L pen indult a dolgára, amikor egy különös figura jelent meg az udvarban. Nehéz bőröndöt cipelt a vállán, s megállva a lépcső alján, leengedte először a sarkára, majd a fenekére. Megemelte baszk sapkáját zsebkendőt vett elő, és megtörölte homlokát amelyen izzadság gyöngyözött — No, mi van? — Pelabou anyó állt a küszöbön, és ösz- szefont karral vizsgálta a furcsa jövevényt Armand Guichard, az elszegődött fickó segítőkészen oda- állt a gazdaasszony mögé. — Merre van a napszámos háiókamrája? .— kérdezte az idegen. — Mit képzel maga, hol van, szállodában? Pelabou anyó haragja a szokásosnál még e»" fokkal erőteljesebben mennydörgőit — Aki dolgozik, annak aludnia is kell. Ez az ón hazámban éppen úgy van, mint errefelé. A jövevény valóban furcsa volt. Sovány, koromfekete hajú, ás a kiejtése éneklő. Idegenszerű. — Hát ez meg hogyan terült ide? — érdeklődött Armand Guiehard. — Maga meg tűnjön innen —• reccsen tett rá Pelabou anyó, és a jövevényhez fordult — Én mindent megcsinálok, amit csak kell — mondta az idegen. — Kaszálok, kavicsot hordok, krumplit kapálok, tehenet gondozok, és úgy tudok fejni, hogy meg se éra az állat Énnálam sosem Másnap délelőtt, / PeT _______________11 labou anyó v isszatért a piacról, már ;ól fenn járt a Nap. Biztosra vette, hogy mindenkit a mezőn talál. A meglepetéstől tátva maradt a szája, amikor Armand Guichard-ot a tűzhely mellett találta. — Hát maga? — Nem ébresztettek föl. Én legalábbis nem hallottam. — De most aztán iramodás az istállóba almozni, abrakol- ni, gyerünk! 1— Jól van, megyek már. Tízóraizni nem fogunk? — Az ember először dolgozik, aztán eszik. — Nálam másként szokás. A motornak is olaj kell, hogy járjon. — Felállt, s mint aki világéletében ott lakott, a konyhaszekrényhez lépett, szalonnát szelt magának, a kockákat a kenyérre helyezte. •— Meg sem várja, amíg ebédet készítek mindnyájunknak? — Éz csak arra van, hogy ki tudjam várni. Ne féljen gazdasszony, mindjárt hozzálátunk, s akkor majd káderül, hogy ki vagyok én. Az ebéd után Armand semmi hajlandóságot nem mutatott, hogy felálljon az asztaltól. — Gondolja, hogy kóstol gáténak vettem föl magát? — dörögte Pelabou anyó. •— Jól van, megyek már — mondta az ember, s belebújt a mellényébe. Aztán odalépett a falhoz, a szegen fatalpú cipő lógott, leakasztotta, Pelabou anyó rádördült: — Az a fiamé! — De hát én se dolgozhatok mezítláb a trágyalében! — Csináljon, amit akar, az a fiamé! — Akkor megyek a cipészhez. Előlegezzen ötven frankot ai fizetésemre. . _elöntötte a P elabou anyot düh , a ká_ romkodások, szidalmak özönét zúdította a fiatalemberre. Az csak hallgatta, majd kihasználva a pillanatot, amikor szava egészen elakadt a haragtól, félvállról így szólt: — Ügy látom, nem fogjuk megérteni egymást Megfordult, lassú, nyugodt léptekkél átvágott az udvaron, és eltűnt az út porában, mintha csak nyomába eredt volna a szerencsétlen spanyolnak. Az öreg nyugdíjas vasutas az est leszálltáig hallgatta Pelabou anyó mennydörgését. S aztán már csak azért nem, mert akkor nyugat felől kezdett fújni a szél. Fordította: Zilahi Judit »Yves Farge (1899—195S) kiváló francia Író, politikus és publicista. Novellákat, regényeket Irt. A fenti elbeszélést Egyszerű szóval című kötetéből vettük. Közéleti munkásságának elismeréseképpen a Béke-világtanácsba Is beválasztották. Ellen Niit: KASSÁRI ESTÉK Jó messze lent alattam szirtfok rol visszapattan a sárga labda, a Hold. Ott lent ugrálva lebeg. szeme, szája nevet — Az ég fölé hajolt. Ketten csó nakba szánunk, evezünk, evezünk: a fokig meg sem állunk — és elhozzuk a labdát. Észtből fordította: Képes Géza Az öi eg kissé elbátortalano- dott, széttárta karjait, majd keze fejével végigtörölte a bajuszát, és fölnézett a vénasszonyra. — Írhatnál a mezőgazdasági szakszervezetnek. Ott foglalkoznak elhelyezéssel. Írd meg nekik pontosan, mire kell a munkáskéz. I Hosszt! hetekig j *££“ a azután elfeledkeztek az egészről. Eljött a nyár, a nagy dologidő. és Pelabou anyó már napkelte előtt felült a szekérre. hogy bevigye a piacra a frissen szedett káposztát, paradicsomot, salátát. Egy júliusi délelőtt, amikor már elköltötte a tízórainak szánt vére-hurkáját. megitta hozzá a pohár fehér bort, és a keményen alkudozó vásárlókat szidva hazafelé tartott az üres szekéren, megpillantotta a fickót, akire szüksége volt. Magas, széles vállú ifiú, de a lába vékony, lötyögött rajta a hő st.úi-1 ntidvá". Odasodródon p ' «"M"iáhor„ és kö- i-rnn.yedén meg kérdezte: — No, hogy vagyunk? «— Hazatérőben — felelte MOLNÄR JÓZSEF: AZ ÁBRAHÁM HEGY TÉLEN VERES PÉTER KÖSZÖNTÉSE Veres Péter Kossuth-díjas író hetvenéves. Szavunk ünnepi csengésű, de nem az ünnepre s az ünnepalthez szóló. Inkább amolyan som- mázásféle: sűrítése — ameny- nyire a szűkös terjedelem engedi — életútja s írói munkássága legfőbb tanulságainak. Közmondásos pontosságiát, ahogyan az élet- és szellem- világ megannyi jelenségének, a legapróbbaknak is, lebírha- tatlan szívóssággal nevet ad, hiába próbálnák utánozni. A szemlélet, a stílus változásain azonban átüt s kötelez a lényegi igazság: sose add föl a világ vallatását, hogy érzékieted, gondolataid hálójába fogd, tetten érd a teljes életet legjobb tudásod szerint. Aki erről lemondott: mestersége, hivatása, emberléte legfőbb törvényeit szegte meg. Veres Péter eszmélésétől kezdve szüntelenül vallatta a világot — hogy változtathasson a világon. Életútja — a nagy agrárproletár falu, Balmazújváros villanytalan viskói közül az irodalmi-szellemi élet központjába: sokakban a rendhagyó esetek hökkent csodálkozását kelti. Pedig nem afféle tüneményes »karrier* ez, melynek ívét a személyes becsvágy mohósága húzta volna meg. Magatartásában, írásaiban egyaránt egy réteg szószólója, életének, szenvedéseinek, legjobb tulajdonságainak művekbe sűrítője, az irodalmi maradandóságba mentője volt. E réteg: a valahai szegényparasztság zárt közössége, hol az »elnyomás« szónak betű szerinti értelme volt: a jogfosztottság, a társadalmi kiszolgáltatottság, a mindennapi betevőért folytatott örökös harc a természettel és az élet uraival egyszerre; e sors osztályosait olyan tömbbé tömörítetté, mely a belőle kiszakadt író magatartását is egy életre szólóan meghatározta. Az induló Veres Péter írásai: e sarsközösség kinyilatkoztatásai. »Én nem mehetek el innen, soha, sehova« — vallja egy korai versében. Törvényéhez hű maradt: lélekben soha övéitől el nem távolodott, de közéjük akarta hozni a nagyvilágot, mindent, ami szép, nemes és amit érdemes, dacolva a közönnyel, hatósági veg- zaturákkal. Jelképes, hogy első nagyobb írása, Az Alföld parasztsága a Markó utcai börtönben születik 1936-ban. Egy év se telik el, s a nagy magyar publicista, Bálint György e szavakkal hívja föl a balmazújvárosi parasztíróra a figyelmet: »Veres Pétert két napig faggatta a balmazújvárosi csendőrőrs. Kezét, lábát merőlegesen kinyújtva, arcát a mennvezet felé fordítva, órákig tartó görcsös mozdulatlanságban kellett a nyomozók kérdéseire válaszolnia. Súlyos vádpontokat kellett tisztáznia: miért érintkezett Móricz Zsigmond- dal és Illyés Gyulával? Kéziratait és könyveit elkobozták.« Igen, a hatalom fölfigyelt rá, miért világos egy kunyhóablak a balmazújvárosi szegénysoron; megérezték, messze lobog annak a fénye, ámde hiába próbálták kioltani. Érezték, a szellemi honfoglalás. melynek Veres Péter előőrse és serkentője volt, valamiképp az igazi, a történelmi honfoglalás, a felszabadulás kicsikart előlege. Amint az író legjelentősebb műve, a Számadás önéletrajz ugyan, de egy szegényparaszt eszmé- lését hűségesen fölidézve a tömegek, a hárommillió koldus történetét, akaratát fogalmazta meg. Azt, ami a nép valójában volt, és amivé lenni akart. Ez, a történelmi helytállás, Veres Péter sorsának és életművének másik fontos, kire-kire kötelező tanulsága. Igen. még ma is nehéz eldönteni, mivel tett többet: azzal-e, hogy megírta osztályostársai életét olyan hitelességgel és részletességgel, hogy műveiből, a Szűk esztendőből, a Számadásból, a Próbatételből és a trilógiává bővülő Balogh család történetéből a késő korok olvasója is elevenen maga előtt láthatja majd e napjainkban már múltba fordult világot — vagy azzal, hogy a földreform egyik előkészítőjeként és irányítójaként, forradalmár politikusként részt vett a szegényparasztság tengermé- lyi életének megváltoztatásában, hogy valóban és véglegesen múlt legyen, amit írásaiban megörökített És miután a felszabadulás megtörtént, népe — az ő szavaival élve — véglegesen a »nemzetbe emelkedett«. A folyamat máig se ért véget, figyelmeztet, az író,. A hódi-'11, tás még nem teljes: a »szellem napvilága« még nem ér el mindenüvé. Ezért foglalkozik ma a régi frissességgel és szívóssággal a tudomány, a művészet, a szellemi élet megannyi problémáival: viszi övéinek mindazt »ami szép, ami nemes és amit érdemes«. így lesz Olvasónaplója, a Számadás folytatása mindegyre táguló szellemi önéletrajz. De eközben se feledkezik meg róla, hogy ma is vannak némák, hallgatagon dolguk tevők, akik magukért szólni restellenek. Helyettük s a nevükben szól, igazukra újra és újra figyelmeztet mint a hasonló című, már a hatvanas években írt regényében. S ha ismét a múltat, a régi cselédsor nyomorúságát idézi föl, mint a Tiszán» túli történetekben, nem az emlékekben merítkezik meg, s nem egy volt világba réved vissza, hanem a közösségi együttélés ma is érvényes és megszeghetetlen szabályrendjét kutatja,- erkölcsi törvényeire figyelmeztet. A hetedik évtized küszöbét átlépő Veres Péter gazdag ember. Gazdag, mert mérhetetlenül többet adott, mint amennyit kapott. Iszákja ma is kifogyhatatlan, mint ahogy a mesebeli szegényember tarisznyájából is mindig Jut kinek-kinek madárlátta kenyér. Mindenkinek, aki élni akar vele. B. Nagy László Vallató Géza: Az én utam az én utam egyenes azokkal jöttem akiket szeretek oz én utam egyenes azokkal járom akik szeretnek «: én utam egyenes azokkal tartok akik szeretik a proletárt parasztot-
