Somogyi Néplap, 1967. január (24. évfolyam, 1-26. szám)
1967-01-18 / 15. szám
Szerda, 1967. január 18, 3 SOMOGYI NÉPLAP ■ HADÜZENET fflPMHMp „De“ Igen, a bűvös »da« is formalizmust takar, nem is akármilyen közéleti formalizmust. Egyszer azért, mert óvakodunk tőle, másszor azért, mert nem győzzük mondogatni. Vagyis: baj, ha van, s talán még nagyobb, ha nincs, ha kiirtjuk szótárunkból. Miért formalista a »de«, ha nincs? Testületi ülésekre, tervkészítő tárgyalásokra, különböző döntéseket előkészítő ülésekre gondolok, amikor nem a legnagyobb, de népgazdasági szempontból mégis jelentős határozattok születnek. A »de« nagyon sokszor elmarad. S miért? Mert valahogy átitatódott véle a közvélemény: hátha messzemenő következtetéseiket vonnak le az ellenvéleményből. A »de« egy kissé veszélyes szó lehet —• így alakítgattuk tudatunkban. Miért formalizmus ez, és miért veszélyes nagyon? Azért, mert utólag mindig elhangzik, utólag sohasem feledkezünk meg róla, pedig ak'kor már késő, akkor már nem tudunk segíteni. A közösségi vezetésnek a »de« lényeges alkotóeleme, s korántsem jelenti a politikával, a gazdasági élet irányításával, a vezetéssel, a politikai vonallal való szembenállást Nem. Mindig csak azt jelenti, hogy felelősséggel, hozzáértéssel, a közösség alkotó tagjaként akarunk közreműködni. Példáikat hozhatnék sokat. Hányszor mondtuk ki, hogy »de«, amikor elkészült, és nem "a legjobban sikerült egy beruházás? Hányszor mondtuk, amikor kiderült, hogy nem volt teljesen reális a terv. De miért nem mondtuk ki, mielőtt döntöttünk? Akkor talán nagyobb megfontolásra, sokoldalúbb véleménycserére, egyszóval közösségibb döntésre serkenthettünk volna. De így — meg kell vallanunk — néha formalistává válik értekezleteken való részvételünk. A »de« kell! Marxista alapról, jó szándéktól sugallva, őszintén, segíteni akaróan. De nem kellene a »de« oJy sokszor, amikor kritikára reagálunk, amikor arról van szó, hogy szembenézzünk önmagunkkal, számot vessünk hibáinkkal, csak azért, hogy jobban, magabiztosabban dolgozhassunk. »Igen, elvtársak, elismerem, hogy hibát követtem el, de...« — és az elismerésből, a számvetésből magyarázkodás lesz. Ez közéletünk másik igen elterjedt formalizmusa. Lehet, hogy nem bírjuk a kritikát? Senki sem szereti, igaz. Lehet, hogy fázunk tőle, tekintélyünket, sorsunkat féltjük? Akár így, akár úgy, a bű • vös »de«-re nem ilyenkor van szüksége társadalmunknak. Félreértelmezett tekintélytisztelet az, amikor tudja, tapasztalatai révén előre látja valaki, hogy nem jó egy javaslat, gazdaságilag, műszakilag nem jó az építési terv, nincsenek meg a művelődési terv föltételei, és így tovább, de nem mond, nem akar ellentmondani. Meggyőződése hát, hogy ezzel tesz jót, s talán csak évek múlva vagy év végén derül ki, hogy ártott hallgatásával. Az ilyenfajta formalizmusokat nem írja elő rendelet, nincs szükség módosításra sem. Tudatunkban, hétköznapi gyakorlatunkban, közért vállalt felelősségérzetünkben és odaadásunkban kell előbbre jutná, hogy kiirtsuk megnyilvánulási formáit az élet minden területéről. A bűvös »de« baft okoz, ka nincs; másutt pedig a kritika hatását csorbítja, ha van. Miért nem tudjuk, miért nem akarjuk a helyére tenni? i. B. Műtrágya kSszéngázból A Dunai Vasmű szulfátüzeme kőszéngázól naponta 25— 30 tonna nitrogén tartalmú műtrágyát von ki. Az idén tízezer tonnánál is több ilyen műtrágyát ad a vasmű a mezőgazdaságnak. Vietnamért Hetvenezer forint az együttes értébe azoknak a festményeknek, szobroknak, amelyeknek árát a szentendrei művésztelepen élő alkotók ajánlottak fel a harcoló vietnami nép megsegítésére. A képzőművészek közössége további 130 000 forintos támogatással vállalt részt az »Egy iskola, egy kórház-« akcióból. /I ste volt már, autók fénycsóvái szikrázf J tak a bekötő út ^ menti hóbuckákon, embercsoportok arcát világította meg, azo’cét, akik gyalogosan mentek Se- gesdről a puszta felé. De a központban korántsem puszid a kép. Autóbusz, teherautó áll egy új épület előtt, homlokzatáról őriéi égő világítja a havas utat a nagy fa mentén, ahonnét jennek, egyre jönnek az emberek. . Megállók a ház sarkánál, vizsgálgatom az arcokat. De elszégyellem magam csakhamar, mert val.mi jellegzetesen pusztait kutatok vonásaikban, öltözékükben, járásukban, tartásukban, szavukban... és sehol semmi. A környék igen, a hely, az puszta; az emberek már túlnőtték a régi fogalmakat. Most újra ünnepelnek. Szép najy épület a központ kellős közerén. Négy irányból is baktatnak az emberek, a legöregebbek, a legfiatalabbak, mindenki. Ahcgy törlik a lábukat, ahogy leverik a havat a lépcsősoron, eszembe jut egy sokszor megrajzolt kép: a cselédé, a parasztemberé, aki a jegyzőhöz igyekezett, vagy az az uradalmi isp'n ajtóját Ico- pogtatta. Csakhogy oda hajtőtDCölUptát a fLUSuZtú tan, alázatosan ment, ide meg egyenes derékkal, büszlcén, öntudattal. Ahogy a saját házába megy a-z ember . Két éve még művelődési otthonnak, mai fogalmaink szerint klubkönyvtánwk hívják az épületet. Hatalmas nagyterem, színpad, klubszoba televíziói al, könyvtár és üzemi konyha... a pusztán. Szeretném papírra vetni a látványt, de meg sem kísérelhetem. Lehet-e olvasni az idős, fogatán Farkas Istvánná mosolyát, lehet-e betűzni arcvonások, indulatok, öröm és odaadás motívumai között? Láttam, ahogy óvatoskodva, ta- i Ián túlzott n is nagy tiszt siettél közeledtek a bejárat felé; ahogy félve, nagykabátosan, kend csen kuporodtak a csinos kis asztalok köré, s ahogy a nagykendövei, a kabáttal együtt leksrü't a kezdeti elfogódottság is. Irigyeltem ezeket az embereket itt a pusztán: örülni csak ők tudnak igazán... Halványkék drapéria a színpadon, vendégek, elnökség — mint másutt. A terem zsúfolásig emberekkel; hátul állnak, nyújtogatják a nyakukat a később jövök. Felsőbogátpusztán. a Kutast Állami Gazdaság üzemegységében ünnepelnek a környék lakói. Sok mindenről beszélt Ko- pecsni Vince, a gazdaság igazgatója. Gazdag leltár állt ösz- sze szavai nyomán. Hideg-, melegvizes fürdőről, zuhanya zárói, öltözőkről, pihenőszobákról beszélt, egészséges ivóvízről, útról. S a távlat: parkosítás, fásítás, új mozi, strandfürdő (!), de nem is folytatom tovább. Kell-e ellenpólusként iderájzolni a múltat? Nem támad-e föl óhatatlanul az em- lélcezet'cen?... S most a művelődés otthona. Megjegyzem, valahogy így mond.a az igazgató: a nagyA színpadról költők szóltak, Vörösmarty, Juhász Gyula; a zene: a Latinlta Művelődési ház kiszenekara játszott Erahmsot, Bárdos-műveket, Feszült figyelem a nézőtéren. A műsor is adomány á mai napon, mint a szép épület. A mi társadalmunk adománya... S aztán megindul a zarándok lás. Végig a jól fütött termen, a folyosón, a klubszobán át (ahol a tv már nem is újdonság, hisz húsznál is több van a pusztán) a kultúra csinos kis szentélyébe. Ember nég aligha láthatott ilyet az országban: ez az első, igen, az első szabadpolcos klubkönyo- íár — pusztán. Nyolcszáz kötetet küldött ide az SZMT megyei könyvtára, de kevés lesz; nem hiszem, tudom. Mert láttam öreg bácsikát beülni • süppedő fotelba, ókulát illeszteni az orrára, s elmélyedni a könyv lapjai között. Láttam apróságokat lábujjhegyre áll- a kutatgatni a polcokon, fáriakat és asszonyokat elidőzni a folyóirat-tárolónál, s egyszerre tömeget rácsodálkozni a szép látványt és gazdag tar- a’mat rejtő könyvtárszobára. Talán nem túlozok: valósággal elfoglalta a pusztai nép as épület minden zugát. S az öregek akkor sem mentek, amikor már táncra kerekeEGYÜTTMŰKÖDÉS VITATKOZVA .üzemi termeléshez modern gondolkodású, tanult szakmunkásokra van szükség. S íme a lehetőség... városi ember se kívánhat különbet. dett az ifjúság. Nem akartak menni... Ünnep volt a pusztán 1967 január derekán... Jávori Béla NAGYON NEHÉZ MEGSZABADULNI a hosszú időn át beidegződött reflexektől, szokásoktól. Különösen kényes, bonyolult az emberi kapcsolatokban új viszonylatokat teremteni. Az évek során természetessé vált, hogy a vállalati vezetőségek és a szakszervezeti bizottságok egyaránt a gazdasági—termelési programok megvalósítását tekintették fő feladatuknak, sőt helyenként az szb-k igyekeztek betölteni a • »pótgazdasági vezetés« szerepét, gyakran több időt, energiát fordítva anyagbeszerzési és egyéb ügyekre, mint a dolgozók közvetlen érdekvédelmére. Az új gazdasági mechanizmus működésének távlatait kutatva újra értékeljük, végiggondoljuk a társadalmipolitikai folyamatokat, köztük a társadalmi szervek helyét, szerepét is. Leegyszerűsítve azt mondhatjuk: minden szerv végezze a maga dolgát. A gazdasági vezetés a maga apparátusával gazdálkodjék eredményesen, a szak- szervezet pedig politikal-ér- dekvédelmi jellegénél fogva társadalmi—mozgalmi eszközökkel segítse elő egyfelől a gazdasági célok megvalósulását — miután tartósan csak ez adhat realitást az életszínvonal emelésére irányuló »^ndékoknak —* másfelől képviselje következetesen a vállalati, gyáregységi, műhelyi dolgozó kollektívák közvetlen érdekeit. A gyakorló szakszervezeti emberek elvben eddig is elismerték a fenti követelmény igazságát, ám a valóságban ma még sokszor nem jut erejükből ennek teljesítésére. A vállalatok többségében például az év elején elkészítik a szociális, egészségügyi, munkavédelmi komplex intézkedési terveket, amelyeknek teljesülését félévenként mérik, ellenőrzik. A tapasztalatok szerint gvakori az »elcsúszás«; eléggé általános tünet, hogy a szakszervezeti bizottságok túlságosan :s megértőén kezelik az ob- íektív var-- annak tűnő indokokat, magyarázatokat, amikor egy-egy. a munkakörülményeket javító intézkedés elmarad vagy késik. A magasabbnak látszó érdekek »oltárán« esetenként feláldozzák a »kisebb« érdekeket. Ennek is betudható, hogy a munkások szemében helyenként a vállalati gazdasási és -hadszervezeti vezetés elmosódik, nem raizolódik ki előttük kellően a két vezető -zerv sajátos, karakterisztiku- kus arca. GÖRCSÖSEN ' TARTJA MAGÄT még az a hiedelem, hogy a jó együttműködés kizár» a néaeáeitéeése» két, a vitáikat. Holott a Szaktanács és a Minisztertanács közös határozata egyértelműen kimondja: az ellentmondásokat, a feszültségeket föl kell tárni, az állami és a szakszervezeti szervek közötti kapcsolatban az önállóságot és a felelősséget el kell határolni, valamint a feszültségek feloldásának a módját is közösen kell megtalálni. Szükség esetén pedig felsőbb szerv elé vinni a vitás kérdéseket. Persze nem arról van szó, hogy a szakszervezetek feladata csak a »nem«-ek kimondása legyen. Az is helytelen elképzelés, hogy a gazdasági ügyek csak a gazdasági vezetésre, a politikai- emberi ügyek egyedül a társadalmi szervekre, köztük a szakszervezetekre tartoznak. Bármennyire a gazdaságosság, a jövedelmezőség szempontjai kerülnek is előtérbe, groteszk »munkamegosztás« lenne, ha a vezetés emberi tényezőit kiragadnánk a gazdasági vezetés egészéből, és •átutalnánk« azt a társadalmi vezető szervek kezébe, kizárólagos joggal. A vállalatok gazdasági és társadalmi vezetői között kívánatos jó kapcsolatnak, együttműködésnek nem a kritikátlanság, a vitanélküliség a mércéje, hanem a nézeteltérések, * lessölteéaels feltárása, közös megoldása. Ennek gyakorlatias véghezvitele természetesen nagyon bonyolult lehet. Akadályozóvá válhatnak valóságos objektív okok (például pénzhiány), de közrejátszhatnak szubjektív indokok is. Az smlitett éves komplex intézkedési tervek már eleve adott pénzügyi keretek között születnek, tehát százszázalékos megvalósításuk objektíve lehetséges. E tervek »egyenrangúsítása« a termelési programokkal, a tételes ellenőrzés, anyagi és erkölcsi ösztönzés, szükség esetén 'e’elősségre vonás a mulasztókkal szemben — többnyire elhatározás dolga. MITŐL FÜGG, hogy új ^elfogásban, szellemben dolgozzanak a vállalati szakszervezeti bizottságok, és működjenek együtt a vállalati vezetőségekkel? Elsősorban attól, hogy mennyire ismerik föl, hogy »új szélek fújnak«, mennyire képesek élni a már meglevő — a jövőben bővülő — jogaikkal, hatáskörükkel. A legfontosabbat — minden úi fölismerés mellett — sem szabad elfe’eHeni: továbbra is az ember áll ér- d-klőd^sünk közér>~>ontlában. Minden rpís kizárólag azt a -élt szolgálta hoev az emberi szükségleteket a lehető legjobban kielégítsük. K. T.
