Somogyi Néplap, 1966. december (23. évfolyam, 283-308. szám)

1966-12-11 / 292. szám

SOMOGYI NÉPLAP 8 Vasárnap, 1966. december Bárány Tamás: MEGÉRTŐ F él órája sincs, hogy leül­tek számolni, de már izzik körülöttük a le­vegő. Minden elsején így van ez, illetve min­den harmadikán; akkor hoz­za haza az asszony is a pénzt. A férfi másodikén kapja, de csak a következő napon ül­nek le beosztani. Ilyenkor — mi tagadás — mindig boron­gás a családi légkör. Mint most is. A pénz különféle boríté­kokba került, csekklapokat töltöttek ki, féretették a lak­bért és a villanyszámla szo- kot összegét, a telefont, tele­víziót, biztosítást. A férfi az­tán összeadja a kiadások jóko­ra számoszlopát. Lecsapja a golyóstolláit, amikor végez a művelettel, és ránéz az asz- szonyra. — Nem megy! Érts meg, ez így nem megy tovább! Mit képzelsz, fiam, lopom én a pénzt? Az asszony a semmibe me­red. — Nem... — Mikor tanulsz meg végre beosztani?! Az asszony von a vállán. — Aki ennél jobban tud, az csal __ Százszor is meg­g ondolom, megrágom, amíg valamire elszánom magam... A férfi fölnevet erőtetetten. — Két hónapja az új kosz­tümöd, a múlt hónapban a cipő meg a kalap a kesztyű­vel ... Azt hittem, ezzel vége. De nem! Most a santungru- ha! Potom hatszázért. Nem bírom, érts meg! Azt hittem valamikor, hogy segítség lesz, ha állásba mégy!... Hatodik éve dolgozol, de a lakásba még egy fillért se... Üjra kellene már végre húzatni a rekamiékat és a székeket! zánalom rájuk pézni! Azt hittem, hozzájárulsz, mert egyedül nem hírom. És akkor: a santungruha! — Elhallgat, nagyot sóhajt, majd gúnyo­san megkérdi: — A jövő hó­napban mire számíthatok? Az asszony nem érzi ki félje hangjából a gúnyt; kész­séggel — bár némi bűntudat­tal — válaszol. — A nyári köpeny... Ezer- száz. Azt csak beláthatod, hogy nyáron nem járhatok tavaszikabátban... Ha este el­megyünk valahová.. Egyetlen sátáni kacaj a fe­lelet. — Ez az! — suttogja aztán a férfi dühtől fuldokolva. — Megvetetted vélem a televí­ziót! Mit rágtad a fülem, hogy már az egész háznak van, hogy. ujjal mutogatnak ránk... Végre megvan, az árát ki se nyögtük még, és akkor elme­gyünk valahová... Elmegyünk valahová! Az asszony megint a sem­mit nézi. — Az ember nem ülhet örökké itthon — mondja kur­tán. — A felvágott mindeneset­re olcsóbb, mint egy vacsora a Citedellában! Szabadtéri színpad, utána vacsora, taxin haza... Kétszáz forint! — Ha­lántékára szorítja kezét. — Húsz deka párizsi hét húsz! Az asszony a hitvalló vér­tanúk arcával sóhajt egy ha­talmasat, aztán cigarettáért nyúl, és tüzet lobbant ön­gyújtójából. A férfi egyetlen vad fújással kioltja a lángot. — Na! Mit csinálsz? A férfi arcán piros kis ró­zsák. — Elfújtam! Erről az átko­zott cigarettáról is ideje vol­na már leszoknod! Ez is havi százötven forint! A gyerek­nek nincsen szandálja, tegnap panaszkodott éppen ... Ezen a pénzen vehetnél neki! Most már az asszonyt is kezdi elhagyni a béketűrés. — Nem elég, hogy az én öltözködésemre nincs gondod, most még a fiad ruházását is a nyakamba varrnád? A be­járónőt ne spóroljam meg neked? A férfi — bár nehezen — de még türtőzteti magát. — De! — mondja csöndesen. — Megspórolhatnád! Akár úgy, hogy te fizeted, akár úgy, hogy néha személyesen % kacsódba veszed a porszí­vót, és kitakarítasz. Nem fog leesni a gyűrű az ujjadról! — Ügy! — jajdul fel az asszony. — Szóval megint cselédet akarsz csinálni belő­lem? A férfi az inge kézelőjét nézi. — Havi háromszáz forintot dobok ki Etuska nénire. Köz­ben lefoszlanak rólam az in­geim. Három éve nem tudok egy szál inget venni magam­nak, pedig Etuska néni há­romszázából havonta hármat tudnék! Nézd meg a mand­zsettámat! — Odamutatja kar­ját az asszonynak, s az arcába sziszegi tagolva: — Érts meg, nem bí-rom to-vább! Az asszony arcán vérhul­lám fut fel a homlokáig. — Szóval miattam jársz rongyokban? Ezt kellett meg­érnem! — Fölsír. — Köszö­nöm! De ezt már én sem bí­rom tovább! — És zokogva ki­rohan a szobából; csak úgy zeng a becsapott ajtó. A férfi utánanéz. — ö nem bírja... Nem rossz! — Hirtelen újra elön­ti az indulat. — És én? Én mit szóljak? Betörni mégsem mehetek... Nyári köpeny! Is­tenemre nem rossz! Egy kis nyári koppén tyű, ezeregyszá­zért! V adul cigarettára gyújt, s amikor sóhajosan ki­fújja a füstöt, kint­ről kopogtatnak. — Tessék — mondja kel­letlenül. A szomszédasszony lép be. — Jónapot, Zolikám. — Kö­rülnéz. — Magdi? — Csak leszaladt valahová. — Mosolyog — Kezét csóko­lom, Hibán. Hogyan jött be? — Nyitva volt az ajtó. — Parancsoljon, foglajon helyet. Tessék, gyújtson rá! — Köszönöm — int az asz- szony. — Most dobtam el. Annyit szívok mostanában. — Istenkém — sóhajt a fér­fi. — Mit csinálnánk, ha még ez sem volna? ■— S ismét mohón szív a cigarettáján. Az asszony nézi. — Idegesnek látszik, Zoli­kám. — Harmadika — feleli bo- rongósan. — Most osztjuk be a fizetést.. A két fizetést! — Hm — mondja tűnődő arccal az asszony, s leül. — Harmac»ka... — Kér egy kávét? — Ne fáradjon vele, köszö­nöm. Nemrég ittam. Csend van egy kis ideig; nézik egymást, mosolyosan, mint a jó szomszédok. — Csinos ez a iys kosztüm magán, Ilikém — szól aztán a férfi halkan. — Imádom ezt a fáradtlilát a nőkön. Az asszony égnek emeli szemét. — Csak tudná, mit hallga­tok érte Lajostól!... Tudja, mit vágott épp az előbb a fe­jemhez? Hogy szokjam le a dohányzásról, ha öltözködni akarok. Vagy ez, vagy az — a kettő együtt nem megy. —■ Furcsa — mondja a fér­fi. — Hm. Érdekes! — De hát miért dolgozik az ember, mondja? Hogy ne kelljen könyörögnie minden szál rongyért a férjének — no, nem? Hát nem elég, ha a ru­házkodásom gondját leveszem a válláról? — No persze. — Képzelje, legutóbb azzal állt elő, hogy én festessem ki a lakást. Én! — Hallatlan! — csóválja fejét a férfi. Az asszony sóhajt, nehezen, mélyről fakadóan. — De nehéz az életem mel­lette, Zolikám... Két-három havonta ha egyszer elmegyünk valahová... És képzelje, azt mondja, sok megy el szórako­zásra! Legszívesebben örökké otthon ülne a mellett a va­cak tévé mellett! De hát hogy képzeli? Az ember, ha már dolgozik emberi életre vágyik, nem mindig a négy fal kö­zött... — Szomorú szemét a férfira emeli. — Nincs iga­zam, mondja, Zolikám? — De mennyire — mondja amaz melegen, azon a bizo­nyos búgó férfibaritonon. — Joga van hozzál — Végeredményben a nő is ember! Nem azért dolgozik, hogy a fizetését elsején szé­pen leszámolja a férje kezé­be! Neki is megvan az egyéni élete, megvannak a szükség­letei. .. A férfi határozottan bólint. — Nem kétséges! Modern emberek vagyunk! — Ugye? — kérdi az asz- szony hálásan. — Maga is ezt mondja? — Ez csak természetes. Az asszony szeme könnybe lábad. — Hallotta volna, milyen cirkuszt rendezett, amikor megmondtam, hogy nem tu­dok hozzájárulni a nyaralás költségeihez, mert szükségem van egy könnyű, nyári komp­iéra. .. Majdnem nekem ug­rott! Hogy neki is kellene egy vászonruha... Neki! Ami­kor kettő is lóg a szekrényé­ben! És tőlem irigyli... — Kibuggyan belőle a sírás. — Olyan önző, hogy az szörnyű! A férfi odalép hozzá, bátor­talanul végigsimít a haján. — Ne sírjon... — mondja rekedten. — Ilikém, ne sír­jon. .. De az asszonyból most már feltartóztathatatlanul ömlik: — Én ezt nem bírom így tovább, Zoli! Hallotta volna, hogy ma is hogyan üvöltözött velem! Mint egy vadállat A férfi még mindig a haját simogatja elmerülten. —- No, no... Nyugodjék meg. Fantasztikus, hogy né­melyik férj milyen érzéket­len, milyen brutális... — Bizony — biccent az asszony hüppögve. — Én úgy irigylem Magdit, higgye el... Maga olyan megértő lélek! — Rajongó pillantása körülröp­ködi a házigazdát. Olyan más, mint a többi férfi..! Nyikolaj Tyihonov: ŐSZ Széles tarló, most is, mint sokszáz éve, ősszel borongás, dísztelen, sivár, S a fenyvesek komor-zöld, sűrűsége Mögötte mint a csönd őrzője áll. Fölötte ólmos felhő mélyen száll át, S képétől szürkék ősi vadvizek, A néptelen tarlón fekete szárnyát A holló is halkan libbenti meg. De nézd: ott csillogó vas nyúl magasba, Földön, dűlőuton ányéka leng: Magasfeszültségű áram huzalja Emlékeztet, hogy mily kor a mienk. Radó György fordítása Nyikolaj Tyihonov 1396. decem­ber 3-án született Szentpétervá­ron. Szülővárosának, a mai Le- ningrádnak sok hősi küzdelmét örökítette meg műveiben, vers­ben és prózában. De nemcsak Írá­saival szolgája eszményeit, hanem aktív szereplője a szovjet köz­életnek is, különösen a békemoz­galomnak. A Béke-Vllá^tanács tagja. VALLATÓ GÉZA: SZERELEM Darázs Endre: HÁROM BUDA Nézz csak alá a bástyáról, S amit te látsz, az egészen más, mint Amit én látok az ősz párái mögött... Az én városom nincsen már: Földszintes házait az idő betemette, Es kockákat is tett rá — bérpalotákat — Hogy föl ne jöjjenek, ne kísértsenek itt, De én még fel tudom idézni őket: Ifjúságom szürke és sárga szellemeit. Ahogyan a másik Budát is, Mely nincsen még, Tervrajzokon sem, de én látom már Csúcsos kristály szilánkjait: A hegykoszorú derekáig felérő Toronyházakat, s míg az első kép néma, Ez meg kiabál, gyermekek hangján, Akik álmélkodnak azon, Hogy milyen gyorsan nőnek. ŰJ VERSESKÖTET Soós Zoltán: Gorombakovácsok Soós Zoltán, a népszerű fiatal költő ezúttal harmadik verseskö­tetével lép az olvasó elé. Ez az epikus költeménye bizonyos ér­telemben lírai önvallomás életút- Járói. Költői tárgyát a gyári mun­kások környezetéből választotta. Személyes élmény nyomán idézi föl inaséveit, első szerelmeit és mestereit, akik a gyár szigorúsá­gára és öntudatra tanították. Em­léket állit a munka áldozatainak, s a hajógyári munkások közössé­gében otthonra lelt költő a szatíra hangján bírálja a fejlődés aka­dályozóit. (Magvető Könyvkiadó.) NIKOSZ KAZANTZAKISZ: * A jegenyefák alatt javá- az Egyetlen, ami fontos, örök- ban folyt a húsvéti ké ugyanaz marad: táncolni tánc. Fekete hajú, — szerelmesen, húszévesen, húsz év körüli vérmes ifjú halhatatlanul. vezette; arcát, melyet még nem érintett borotva, pely- hedző szakáll borította, födet- len mellkasa göndör szőrtől feketéit. Fejét hátravetette, lába szárnyként verdeste a irtelen megszakadt a tánc. Az öreg Adruli- 06z, a sekrestyés buk­kant föl, kezét magasba emel­ve kiáltozta: — Az özvegy! Az özvegy! H földet, rá-rápillantott valame- Az özvegy! lyik lányra, s ilyenkor arca A táncolok dühödten hagy- feketeségében megvillant sze- ^yy^ ofáfoa; az öregek fölkel­me fehérje. Leültem Anagnosztisz apó mellé a padra. — Ki ez a legény, aki a táncot vezeti? — súgtam fü­lébe. Fölnevetett. — Olyan, mint egy arkan­gyal, aki elragadja a lelkeket, a becstelenje — mondta büsz­kén. — Szifakasz, a pásztor, tek a padokról, Fanuriosz térdére fektette lantját, füle mögül elvette áprilisi rózsá­ját, s szagolgatta. — Hol, te Andruliosz? — kiabálták összevissza, felboly- dulva. — Hol van? — A templomban; az imént ment be az átkozott egész öl citrom virággal! — Kapjuk el, fiúk! — ordí­Egész évben a hegyekben le- tóttá Manolakasz, a vadőr, s geltet, csak húsvétkor jön le, futásnak eredt, hogy embereket lásson, és tán- A térről látható volt a col jón egyet. Az ifjú elnyújtott, szagga­tott hangokat hallatott, mint a kos, amelyet heréinek. — Húzzad, Fanuriosz! — templom: egy kissé lejjebb állt még mindig babér- és mirtuszdíszben. Ebben a pil­lanatban jelent meg az öz­vegy a templom küszöbén; fe­kete kendő takarta vállát, ke­kiáltozta. — Húzzad, hadd hal- regztet vetett, jón meg a halál! — A becstelen! A cafat! A A halál pillanatonként meg- gyij]C06t — kiáltozták. — Még halt, és pillanatonként új- van pofája idejönni! Kapjuk jászületett, akár az élet. Év- ej; szégyent hozott a falunk- ezredek óta táncolnak az if- rat jak és a lányok a frissen lom- Egyesek a templom felé ro- bosodó fák alatt — jegenyék, hantak, mások onnan föntről fenyők, datolyapálmák, töl- kővel kezdték hajigálni. Egy gyek, platánok alatt —, és kő a vállát érte. Az özvegy még évezredekig fognak tán- felkiáltott, védekezőén kapta colni vágytól kigyúlt arccal. arca eié a kezét, és kétségbe- Az arcok a földbe hullnak, esetten futni kezdett vissza a változnak, cserélődnek min- templomba, hogy ott keressen den húsz évben, de a lényeg, menedéket. A küszöbön azon- _____ ban az öreg Mavrantónisz • • • n4i,. nun» szótlanul, széttárt karral út- * Készlet a Nemzetközi Béke-díjas ’ görög író (1882—1957) regényéből, jat aiua. melynek filmváltozatát Zorba, y özvegy jobbra vetette 1 görög címmel hamarosan Magyar- országon is bemutatják. magát, átölelte as udvar nagy cédrusfáját. Üjabb kő süvített át a levegőn, fején találta, le­csúszott róla a fekete kendő, haja a vállára omlott. — Az Isten szerelméért! Az Isten szerelméért! — jajga­tott. A lányok riadtan bújtak össze a téren, fehér kötényük csücskét harapdálták, a vén­asszonyok a kerítésekre fel­kapaszkodva visítozták: — Végezzetek vele! Végez­zetek vele! Két fiatalember rávetette magát megragadták, fekete blúza kiszakadt, elővillant fe­héren mint a márvány, a keble. A vér homlokáról ar­cára, nyakára csurgóit. Az if­jak övükből előhúzták késü­ket. — Megadjatok! — ordítot­ta Manolaikasz. — Az enyém! Az öreg Mavrantónisz még ott állt a templomajtóban, fölemelte kezét, mindnyájan elhallgattak. — Manolakasz — mondta mély hangon —, unokatestvé­red vére zúg, hallgattasd el! Leugrottam a kerítésről, ahol eddig kapaszkodtam, a templom felé rohantam. Meg­botlottam egy kőben, elvá- godtam. Szifakasz hajolt fö­léin, tarkón fogott, mint va­lami macskát, s fölsegített. — Szifakasz, hát nem sajná­lod? Mentsd meg, Szifakasz! A hegyi ember fölnevetett. — Nem vagyok én asszony, hogy sajnálkozzam! Férfi va­gyok! Lihegve érkeztem a temp­lomtérre. A dermedt csönd­ben Manolakasz keresztet ve­tett, előrelépett, fölemelte ké­sét; a vénasszonyok boldogan felvisítottak, a lányok leen­gedték kötényüket, s kezük­be temették arcukat. — Isten nevében! — rikol­totta az öreg Mavrantónisz, és ő is keresztet vetett. Á m ebben a pillanatban vad hang hallatszott mögöttünk: — Le a késsel, te gyilkos! Meglepetten fordoltunk mindnyájan hátra. Manola­kasz felkapta a fejét — Zor- bász állt előtte. — Menj a dolgodra, Zor- bász; ne avatkozz bele! — rikácsolta Mavrantónisz. •— Krisztus és a szűzanya nevé­ben: sújts, Manolakasz! Manolakasznak azonban nem sikerült lesújtania: Zor- bász elkapta a karját, öklére csavarta lobogó kendőjét, s egyetlen rúgással a földre te­rítette. Kicsavarta markából a kést, pengéjét a kövek kö­zé feszítette, és darabokra törte. — Gyere utánam! — mond­ta az özvegynek, s a templom­udvar kapuja felé indult. Az özvegy kétségbeesett igyekezettel állt fel, minden erejét összeszedve utána akart indulni, azonban nem sike­rült neki. Az öreg Mavran­tónisz villámként csapott ie rá, hanyatt fektette, haját né­hányszor a karjára csavarta, és egyetlen késvágással a f? - jét vette. — Magamra vállalom bűnt! — kiáltotta, az özve y fejét a templomküszöbre dói va. És keresztet vetett. Zorbász megfordult, mi történt. Bajuszából pett egy csomó szálat hajtott. Hozzáléptem, tam a karját; rámp'i két nagy könnycsepp a szempilláján. — Menjünk, urán ! mondta fojtott hang"i Papp Árpád fordítása

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom