Somogyi Néplap, 1966. augusztus (23. évfolyam, 181-205. szám)
1966-08-20 / 197. szám
Szombat, 1966. augusztus 20. 5 SOMOGYI NfiFlAP döüiűm mwizedjéh A derítőhöa csak a szennyvizet küldi el a gyár. Meg a kéménye látszik, amint felkiáltójelként a város fölé emelkedik. A munka gondja a kapun beiül marad. De Laki Mihály jól ismeri ezt a kapun belüli világot is. Több mint negyven esztendővel ezelőtt lépett be rajta először. Aztán itt maradt. Segédmunkásként sok helyen dolgozott. Legutóbb a garázsba meg a ládagyárba osztották be. Innen ment nyugdíjba. S most hatvannégy évesen kint dolgozik a derítőnél. Nyáron a vizet ereszti le, télen pedig a szivattyúkat kezeli. Ez a munka most is a gyárhoz köti. Pontosan végzi el mindazt, amit rábíztak: őrizetlenül soha nem hagyja a derítőt. A cukorgyárnak ext asxe- rctetét sikerült beoltani a fiaiba is. Pedig a negyvenes években nem volt könnyű bejutni a gyárba. S ha az öreg Laki Mihály nem lett volna szorgalmas ember, ki tudja, merre dolgoznának. De rávaló tekintettel fölvették mind a két gyereket. Az egyik fia: Laki István most brigádvezető. Géplakatos, ő is segédmunkásként kezdte. Meg irodai küldönc volt. — A cukorraktárból kerültem tanoménak. — S hogyan maradt itt? — Szeretem a gyárat. Ha nem szeretném, már rég itt hagytam volna. Hajdan sokat keseregtünk, hogy kevés a fizetés. De azért fizetés volt. S az ember sajnálta a kenyerét is meg az itt töltött idejét is. Mert mit kezdhettünk volna, ha elmegyünk innen? — Most? — Egészen más. Megbecsülik a régi munkásokat Ét a régi munkások nagyon szeretik a gyárat — veszi át a szót a másik testvér, Laki László. — Amíg a nyugdíjasok régen alig várták, hogy elmenjenek innen, most sírva búcsúznak. S hiába kérjük a régi párttagokat is, hogy ha nyugdíjba mennek, jelentkezzenek át a területi alapszervezetekhez, ragaszkodnak ahhoz, hogy itt maradjanak. — Miért ez a ragaszkodás? — Az itteni emberek azt tartják: »-A cukorgyár adta az első darab kenyeret, adja az utolsót is-« — Visszaemlékszik az első évekre? — Inas voltam. Negyvenegyben hozott be az apám. Éppen úgy, mint őt az apja. Addig járt a főnökökhöz, amíg föl nem vettek. Most már könnyebb bejutná. No, amikor bejöttem, mindjárt szakmára gondoltam. Nem mondhatom, hogy túlságosan nagy örömmel fogadtak, de megtűrtek. Csak azt látták bennem, hogy lakatosdnas voltam. Én meg azt hittem, hogy ez nagyszerű dolog. Akkor döbbentem meg, amikor padlót súroltattak velem. Mondom, lakatos voltam. Meg elküldték bevásárolni is. Törtem a fejemet: hogyan lesz belőlem lakatos? Hiszen még a fűzfa- gyomlálás is jobb. Mert azt csináltam azelőtt, m’előtt fölvettek inasnak. De jó volt a felfogásom. S azért megtanultam a szakmámat. És meg is szerettem. Negyvenkilencben elvittek Sárvárra személyzetisnek. Később igazgatót is akartak csinálni belőlem. Mondtam, hogy nem. Én itt akarok maradni a gyárban. — Tehát ismeri a kaposvári cukorgyárat? — Hát úgy nagyjából. — A fejlődéséről mi a véleménye? — Ha a berendezést nézem, akkor nagyot fejlődött. Az utóbbi években legalább a felét kicserélték a gépeknek. Főleg a répa- és a nyersgyári rész fejlődött sokat. — És az emberek? — Azt hiszem — s bizonyítást várva az igazgatóra néz —, sokat tanultak azok is. Az állandó munkások között nincs már haitelemis, ha csak a nagyon öregek között nincs, akik már a koruk miatt nem végezték el az iskolát. De olyan probléma már volt, hogy alig tudták a szabadságokat kiadni, No, és nézze, araikor én ide kerültem, körülbelül any- nyi kerékpárjuk volt az embereknek, mint amennyi autójuk most. Motorkerékpár meg annyi van, hogy alig fémek be az udvarra. Valamikor kék, foltos munkaruhában jártunk mindannyian az üzembe. Most nézze meg a hazainduló embereket Akár színházba is elmehetnének. Amikor idejöttem, akikor az ebédünk cukor volt kenyérrel. Most is ott áll vagomszárara a cukor a munkások előtt, de nem is nagyon néznek rá Ha hideget esznek, minimum kolbász járja... De hát így van ez rendjén. Az én apám segédmunkás volt. A fiaiból szakmunkást nevelt, s amikor én mondtam a fiamnak, hogy tanuljon tovább, elhúzta a száját. Ide alkart jönni ő is. Most villanyszerelő. Az idén szabadult. A legfiatalabb Laki Lásxlóva l kapcsolótáblák között találkoztam bent a gyárban. Arra a kérdésre, hogy miért ragaszkodott ehhez a gyárhoz, így felel: — Ez az üzem valahogy a szívemhez nőtt. — Hitetlen arcot vághattam, mert hozzáfűzte: — Itt olyan szép a munka. Jó érzés az, amikor a rossz motorokban, kapcsolókban az ember munkája után ismét megindul az áram. Én előtte is sokat jártam ide. Édesapámnak szoktam ebédet hozni. Mindig megnéztem a gyárat, és mindig jobban tetszett. — Miután ipari tanuló lett, ki hozta az ebédet? — Az üzemi konyhára jártam. Meg hazaugrani se lett volna nehézé negyedórára lakunk az üzemtől. Ott építkezett az apám... Kercza Imre TÚL A HIVATAL KÜSZÖBÉN... N incs olyan ember az országban, akinek ne akadna dolga a Hivatallal; különféle ügyes-bajos dolgában ne kellene fölkeresnie valamelyik tanácsunkat vagy egyéb hivatalos szervünket. Naponta száz?': és ezrek lépik át a hivatalok küszöbét, hogy tanácsot, segítséget, megértő, emberi szót kérjenek az asztal túlsó oldalán helyet foglaló ügyintézőtől. Egyáltalán nem mindegy, milyen a fogadtatás, hogyan foglalkoznak ügyével. A múlt héten egy nagyon érdekes témáról tárgyalt a Minisztertanács: a Központi Népi Ellenőrzési 11 zottság elnökének jelentése alapján megvitatták, hogyan intézik a tanácsok és más állami szervek a lakosság beadványait, hivatalos ügyeit. Nos, a KNEB elnökének jelentése — jóllehet igen sok pozitív tapasztalatot említett — elgondolkoztató: gyakori még a formális, a bürokratikus, a rideg ügyintézés minden szinten. Ez a gyakorlat a jövőben nem tartható fenn. A Hivatal némely dolgozói lélek- telenül foglalkoznak a hozzájuk bizalommal forduló emberek ügyével, gyakran szinte oda sem figyelnek az előttük álló ember szavaira. Ebből fakad, hogy valamiféle formális, semmitmondó válasszal bocsátják útjára. Ez pedig megindít egy láncreakciót: az ügyfél kénytelen újabb megoldás után nézni, levelezni kezd a rádióval, a napilapokkal, s tőlük vár segítséget, alapos és gyors ügyintézést. Szerkesztőségünk levelezési statisztikája tanúskodhat róla, hogy hányszor, de hányszor kell közbeavatkozni az állampolgárok jogos érdekeinek védelmében, és mennyi idő megy el telefonálással, levelezéssel, mert egyik-másik hivatalban csak nyűgöt jelentett a panaszkodó ember. Nem arról van szó, hogy nem szívesen csináljuk mindezt. Kötelességünk volt a múltban is, és az ma is, hogy mindenkin segítsünk, ha jogos a kérése. De az már szót érdemel, hogy sok esetben egyáltalán nem kellene »közbelépni«, ha figyelmesen meghallgatnák az ügyfél szavait, ha nem semmitmondó válaszokkal térnének ki a kérés, a kérdés elől. Mondani sem kell, milyen nagy politikai kárt okoznak ezzel némelyek. Mert az egyszerű emberek sokasága az íróasztal mögött az államhatalom képviselőjéhez fordul bizalommal, s ha nem megfelelő a fogadtatás, akkor államapparátusunkról von le kedvezőtlen következtetéseket . N em véletlen, hogy a kormány ilyen alaposan foglalkozott a témával, mint ahogy az sem véletlen, hogy határozatai az államigazgatási szervek munkájának megjavítását szolgálják. »A további fejlődés érdekében a kormány utasította a szakigazgatasi szervek fő és szakfelügyeletét ellátó minisztériumok, országos hatáskörű szervek vezetőit és a Minisztertanács Tanácsszervek Osztályának vezetőjét: kellő ellenőrzés és irányadó állásfoglalások útján szüntessék meg a népi ellenőrzés vizsgálata során feltárt hiányosságokat, helytelen gyakorlatot•« — mondja többi között a Minisztertanács üléséről kiadott közlemény. S ez az állampolgároknak nagyon jó dolog. Mert tudjuk valamennyien, hogy sok ezer, sok tízezer ügyben intézkedni nem egyszerű dolog; vannak közöttünk olyanok, akik eleve előítélettel lépik át a hivatal küszöbét, s gorombák, okvetetlenkedők, mégis elvárják, hogy úgy foglalkozzanak velük, mintha abban a pillanatban más nem is volna a világon, csak az ő ügyük. Most még tart a nyári szabadságolás országszerte, s ez alól a hivatalok sem kivételek: egy-egy emberre kétszeres, háromszoros feladatok várnak. Ilyenkor különösen nehéz dolgozni, s ezért a mi megértésünkre is szükség van. De van egy aranyigazság, amit viszont most sem szabad elfelejteni sehol: nem a lakosság van a hivatalért, hanem megfordítva. A hivatalok dolgozói azért kapják fizetésüket, hogy a hozzájuk fordulók érdekében tevékenykedjenek. És túl a fizetésen — emberségesen, szívvel-lé- lekkel végezzék munkájukat. Polesz György Korszerű telefonközpontok A Beloiannisz Híradástechnikai Gyár megkezdte az ÁTSZK típusú, automata keresztrudas telefonközpont gyártását a Szovjetunió megrendelésére. Az új berendezés 100 fővonallal 200Ö előfizetőt szolgál ki, és az igényeknek megfelelően alkalmazható vég-, góc- vagy tranzdtközpontként. A gyár faluközpontot készítő egységében a legkorszerűbb technológiai elvek alapján szervezték át a végszereidét, úgynevezett felsőpályás szalagrendszert alakítottak ki a gyártás zavartalanságának biztosítására. A képen: Haraszti Imréné a regiszterkeret alkatrészeit illeszti helyére. RADARRAL A 7-ES ÚTON Száguldozok — és a többiek A gyorshajtás volt az előidézője annak a súlyos közlekedési balesetnek, amely a napokban történt Balatonföld- vár—Balatonszárszó között, s amely egy ember halálát okozta, négyen pedig életveszélyes sérüléseket szenvedtek. — Sajnos, nem ez az egyetlen példa. Az első félévben 305 közúti baleset történt megyénkben. Ezek 30 százalékát a gyorshajtás és a szabálytalan előzés okozta — tájékoztatott bennünket Kiss István rendőr őrnagy, a megyei rend- őr-főkapitányság közlekedési osztályának vezetője. Radarkészülékkel fölszerelve a helyszínen ellenőriztük a napokban, hogy megtartják-e a gépjárművezetők a 7-es útra vonatkozó sebességkorlátozó rendelkezéseket. Nem versenypálya! Szinte egymást érik a gépkocsik Siófokon. Hosszú sor torlódik össze, mire a forgalomirányító rendőr szabad utat enged a Budapest felől érkező járműveknek. A víztorony előtti hosszú oszlopból hirtelen egy motorkerékpár tör ki, s nemcsak a többi, óvatosan haladó járművet előzi meg, hanem szabálytalanul egy éppen kanyarodó autót is. A szembejövő nyugatnémet SORBAÁLLÁS A SZÁNTÓDI RÉVNÉL Mercedes vezetője az utolsó pillanatban fékez, és húzza félre a kormányt. Hajszálon múlt, hogy nem történt súlyos karambol. A motoros, Frank Jenő pesti lakos, a Budapesti Dózsa versenyzője a radar tanúsága szerint 70 kilométeres sebességgel haladt. Megfeledkezett arról, hogy az úttest — főleg lakott területen — nem versenypálya. Mivel nem volt hajlandó bírságot fizetni, szabálysértésért följelentették. Két fizetési felszólítás Alig néhány perc múlva ogv utasokkal zsúfolt autóbusz, a 13-as AKÖV GA 99-16 rendszámú kocsija száguld el mellettünk. A radar 60 kilométert mutat, a megengedett sebesség pedig legföljebb 50 kilométer lehetne. De az olyan nagy forgalmú üdülőhelyen, mint Siófok, még ez is veszélyes. Nem sokkal később Za- márdiban önkéntelenül is félrehúzódunk az út mellől, hogy a 65 kilométeres sebességgel robogó YA 52-78 rendszámú tehergépkocsi baj nélkül mehessen tovább. Vajon miért lehetett ennyire sietős a két gépjárművezető útja? Nem sikerült megtudni, mert a nagy forgalom miatt sem az autóbuszt, sem a tehergépkocsit nem lehetett megállítani. De majd bizonyára megkérdezik a 13-as AKÖV és az egri 4-es AKÖV vezetői a busz, illetve a tehergépkocsi sofőrjétől, hogy mit tudnak a 7-es útra kötelező sebességkorlátozásról. S átadják nekik azt a két fizetési felszólítást is, melyet a rendőrség küldött a két jármű vezetője után. Egy kicsit gyorsabban mentem A radar azt jelzi, hogy a mellettünk elrobogó motoros 20 kilométerrel túllépte a lakóterületen megengedett 50 kilométeres sebességet. — Egy kicsit gyorsabban mentem valóban — ismeri el j Fekete János kartali lakos, a motor vezetője. Ismerőse a közlekedési rendőröknek, ugyanis előző map a tilosban parkírozott. Akkor nem volt hajlandó bírságot fizetni. Most vonakodás nélkül adja át az előző napi és a mostani szar- bálysértésért a 100 forint bírságot. Balatanföldváron ugyancsak egy motorost, a szegedi Mentes Árpádot kell megállítani, mert 75 kilométeres sebességgel halad. Szabálysértésért a rendőrség följelentette. Siófokon a tilosban parkírozott gépkocsijával a budapesti Mildner Gyula. A bírságot nem volt hajlandó megfizetni. — Majd elintézzük, hogy ne kelljen — mondta a fiatalember apja, s igen barátságtalanul nézegették a rendőrt A szabálysértési eljárás talán majd jobb belátásra bírja őket. A szabály mindenkire kötelező! Hosszan lehetne még sorolni a szabálysértéseket, a baleseteket. Ezek közül azonban csak kettőt említünk: Kiss József lengyeltóti lakos az esti ködben ittasan, a megengedettnél gyorsabban vezette motorját, és elütötte az úttest közepén ittasan, szabálytalanul haladó Kóczián Imre gyalogost. Kiss, Kóczián és a motor utasa könnyebben megsérült. ■ Gyorshajtás, szabálytalan előzés, kanyarodás miatt került a német Schwärze Her- ge Jörg is súlyos fejsérüléssel a kaposvári kórházba, mert motorjával Szántódnál összeütközött egy személygépkocsival. A közlekedési szabálvok — s főleg a Balaton mellett a sebességkorlátozó intézkedések — nemcsak a mi járművezetőinkre kötelezőek, hanem minden külföldire is. Sajnos, sokan nem akarják tudomásul venni a rendelkezéseket, nem törődnek azzal, hogy fegyelmezetlenségükért életükkel £i- I zethetnek ... Szalai László
