Somogyi Néplap, 1966. augusztus (23. évfolyam, 181-205. szám)
1966-08-07 / 186. szám
SOMOGYI NÉPLAP 8 Vasárnap, 1966. augusztus 7. JVJRIJ NAQIBIN AZ OLLÓ M indenről a napsugár tehetett. Vékonyka. volt és éles, áthatolt a csipkefüggönyön, megsimogatta a narancsszínű redőket, könnyedén scaótömlött az asztali lámpa üvegburáján és a púderosdoboz tetején. Be- leaikadt egy pohárba és: megtámaszkodott az ollón. Itt apró, de vakító fényű tüzecskét gyújtott. Mindez a legjobbkor történt. Mitya már időtlen idők óta unatkozott. Rajzolgatott eleinte. Egy egész oldalt megtöltött elefántokkal és zsiráfokkal. Az elefántok teáskannákra hasonlítottak, a zsiráfok meg kivétel nélkül olyanok voltak, mint az emelődaruk. Azután Moszkvics kocsikat pingált. Cserebogarak kerekedtek ki a keze alól, miire Mityá- nak elege lett a firkálásból. Már éppen a gáztűzhellyel alkart játszani. — noha szigorúan megtiltották —, amikor a napsugár csomó új ötletet adott. Mitya elindult a sugár mentén. Valahol becsapódott egy ajtó, a sugár megremegett... Gyengéden nézett reá, az egyetlen látogatóra, aki megosztotta vele magányát. Lemászott a díványról és megpróbálta a kezébe venni. De hiába csapta össze a tenyerét, a sugár kiszökött. Üjból meg aikarta fogni, de megint csaik nem sikerült. Ez tetszett néki, elmosolyodott. De aztán megunta a fénysugarat is, amit nem lehet megérinteni, vajon kemény-e vagy puha? Az olló azonban már egészen más. Mitya lecsapott rá. Milyen furcsa, hogy eddig észre sem vette ezt a csodálatos tárgyat. Megragadta és széles mozdulattal szétnyitot- ta, majd megpróbálta összecsattdntani. Az olló eleinte makacskodott, de aztán kellemetlen csikorgással összezárult. Mitya még észbe se kaphatott, amikor az olló már lensárga hajából is lenyisszantott egy apró fürtöt. Néhány pillanatra a kisfiúnak a lélegzete is elállt. Nem merte elhinni azt, ami történt. Aztán eltöltötte a felfedezés öröme. Hiszen maga magának még soha nem csinált semmit. Reggelemként anya öltöztette, amint ő akarta, megmosdatta, amint ő akarta, miegfésülte, amint ő akarta. Még gondolni sem lehetett arra, hogy ez megváltozzék. Amikor Mitya egyszer úgy próbálta felvenni a cipőjét, hogy a sarka elől, az orra meg hátul volt — akkora hadd-el-hadd kerekedett! És amikor az ingéből nadrágot csinált és a lábát az ingujjba dugta, anya azt mondta: belehal, ha ez még egyszer előfordul. És a haja! Hogy utálja a homlokába fésült, lenyalt frizurát; majdnem a szemöldökéig ér! De ha összeborzolja, jön anya gyorsan azzal a szúrós fésűvel és rendbehozza... De ennek vége. M itya levágott élőiről még egy fürtöt szemöldöke fölött, a vékony barcsik helyén nagy háromszög alakú hamiakrész tűnt elő, magas domború, fényes. Nagyon tetszett neki ez a homlok. Majd középen is vágni kezdett, a fejebúbja felé. Ügy látszik, a haja nem mindenütt egyforma: fönt aranyszőke, ahol kivágta szürkés, a halántékán pedig majdnem fekete. Megszúrta magát, de most a fájdalmat hősiesen viselte el — ez sem történt még vele. Mikor a homlokán megjelent egy vércsepp, akkor is csak épp hogy megremegett, a szá- jaszéle. Ö már egészen más Mitya, és maga is érezte, hogy teljesen megváltozott. Ez az új Mitya nem fél semmitől. A kamrába is ki mer menni — pedig ez a legrejtélyesebb és legfélelmetesebb hely a világom. Régebben teknőben mosdatták őt, de aztán a teknő kilukadt, kivitték a kamrába, befedték deszkával, a deszkára meg mindenféle lim-lomot raktak: egy régi bőrka- rosszéket, meg háromlábú, támlátlan széket, s kofferokat. A falhoz mosóteknő támaszkodott, amely fegyegetően kongott, valahányszor hozzáértek. A kamrában egerek is tanyáztak, míg az ajtóval átellenes sarkat pókháló szőtte be. Egy pók lakott benne. És a kamrában rejtőzködött az »éjszakai látogató«, aki éjjel tologatja a bútorokat a szobában és néha leül a székre és mereven bámulja Mityát. Amint azonban Mitya sírásától felébredve anya meggyújtja a villanyt, az »éjszakai látogató« csodálatos ügyességgel felölti a kisfiú székére hajtogatott ruháinak alakját. És Mitya reggelenként önkéntelenül is megremeg, amint anya nyugodtan leszedi az ő ingét és nadrágját... Mitya most előre szegezte az ollót és kilépett a folyosóra. Egy rúgással kinyitotta a kamraajtót, ami nyikorogva ütődött neki a teknqnek. Az mélyet sóhajtott, de nem fenyegetően, panaszosan. Aha — gondolta Mitya — tudják, hogy én valaki más vagyok.;, megváltoztam... , A fény beomlott a kamrába és minden olyan volt, ahogy azt Mitya elképzelte: a fotel, a háromlábú szék, a bőröndök, meg a portól szürke pókháló. Csak az »éjszakai látogatónak« sikerült most is elbújnia. Valami mocorgott a teknőt fedő deszkán. Bársonyosan sötét egér mászott ki a "karos- szék alól, s mintha hátsó lábára állva mellső lábával megfenyegette volna Mityát. — Sersicc! — kiáltotta Mitya és csattogtatni kezdte az ollót. Az egér összehúzta magát és besurrant az egyik bőrönd alá — Sersicc! — kiáltott rá Mitya mindenre, ami a kamrában volt és teljes erejéből csattogtatta az ollót. És minden, ami a kamrában volt egyszerre íkdcsi lett. Csák a poros, szürke pókháló lengett Mitya felé fegyegetően, a közepére pedig odaszaladt a pók. — No várj csak, te löttyedt porrongy. Nesze! Te pók! És Mitya előrelépett, szétnyitotta az ollót és belevágott a hálóba. De a pók lemászott á falról, és szürke testével rátapadt az ollóra, ami nagy csörrenéssel leesett a földre... És Mitya sírva menekült. A szobában világos volt, Mitya hamarosan abbahagyta a sírást. De azért még mindig félt az ajtó felé nézni. Várt egy darabig, aztán lassan lemászott a díványról. Óvatosan, lábujjhegyen lépkedve visszamerészkedett a kamrához és mindkét öklével belökte az ajtaját. — Itt vagyok! — mondta. — És semmitől se ijedek meg! ste, amikor anya megjött, Mitya elmesélte, milyen nehéz napot élt át. — Tudod, Anyu — mondta elgondolkozva — a kamrában nincs senki se, csak a régi vacakok és egy pókháló. — Nem, kisfiam — felelte anya — a félelmed volt ott; de te most elkergetted. Raáb György fordítása „A CSODA-TENORISTA" Ilosfalvy Róbertnek, a Magyar Állami Operaház tagjának kölni vendégszerepléséről és frenetikus sikeréről számol be egy levél a Film Színház Muzsika tegnapi számában. A kölni lapok kritikái felső fokokban beszélnek a »magyarországi csoda-teno- Tista« egyedülálló isikeréről. Egy mondat a Kölnicshe Rundschau cikkéből: »Az első Manon-próba óta a Kölni Operaházban a budapesti Ilosfalvy Róbert volt a beszéd tárgya. Valóban: jött, énekelt és győzött. Olyan fénylő tenorhangot hozott magával, amilyet az új kölni operaház még sohasem hallott... Köszönet ezért az egyedülálló tenorhangért, amely az operai világvárosokban, a Scalaban vagy a Metben is szenzáció lenne...« A Kölner Stadtanzeiger »A tenorista estéje« címet adja elismerő kritikájának. Az operaéneklés történetének legna- gyobbjaival hasonlítja össze Ilosfalvy Róbertét Arcok és yallomások ígéretes kezdeményezés: a huszadik század magyar kiasz- szikusainak, s ma élő íróink, költőink legjelentősebbjeinek ars poeticáját, emberi arcát megmutatni, egy-egy, a nagy közönségnek szóló kötetben. Sajátos sorozatot indított el tehát a Szépirodalmi Könyvkiadó, s első kötetét — Szabó József összeállítása Lengyel Józsefről — már kézbe is vehetjük, önvallomás, a művek egy-egy, személyi Vonatkozású részletének kiemelése, a kortársi kritika véleménye, s a kötet összeállítójának részekre tagolt, de egészében esszét adó tanulmánya ötvöződik nemes anyaggá a könyvben, kiegészülve jelentős képanyaggal, valamint az életrajzi adatokkal s a művek jegyzékével. »Regényeimnek egyetlen kulcsa van: a kor« — adja életműve magyarázatát Lengyel József, s a kötet alaphangját is ez jelenti. Történelmi tegnapunk és jelenünk nagy kérdéseire keresi a választ. az író, s megismerhetjük alkotói gondjait, módszereit, bepillantást kapunk művei sorsának alakulásába, s a könyvet végigolvasva nemcsak a művészt, hanem az embert, a szenvedélyes forradalmárt is személyes ismerősünknek érezzük: a könyv hűen teljesíti tehát vállalt feladatát. A külsejében ízléses, tartalmában pedig igényes kötet szerencsés, s minden bizony- nyál sikert arató bemutatkozás. Az Arcok és vallomások most megkezdett sorozatát ez- évben két további kötet folytatja tovább: Illés Béláról Diószegi András, valamint József Attiláról Gyertyán Ervin összeállításában. Sztráiisz Mirivilisz Még egy kép, amely mélyen belevésődött az emlékezetembe, mint a számok, melyeket izzó vassal sütnek a katona- lovak farára: Egy négyszögletes fehér sátor, zöldellő partú patak mellett. Idilli, képeslapra való patakocska. Egy olasz kórház. A patakparton hosszú sor ember üldögélt, megszámoltam — harminckét legény. Ültek a puha füvöo, az üde zöld nyárfák alatt, melyek frissen fecsegtek lombjaikkal és mac’n- raikkal. Lábukat a víz fölé lógatták, mely gyorsan és vidáman csörgedezett. Valamennyien kék kórházi pizsamát viselték, és mindnyájuk szemét szaros fekete kötés födte. Szótlanul hallgatták a vizet, mely dalolt a szandáljuk alatt, a fákat és a madarakat, melyek beszélgettek fejük felett a magasban. Kezük simogatta a füvet, vagy csüggedt mozdulatokkal próbálta megtölteni a pipát. Egyikük vé- gigsercintett egy szál gyufát és tartogatta szórakozottan, miig a körmére égett. Föl- riadt, beledobta a vízbe, és sietve megnyálazta az ujját. Néha az ajkuk mozgott, de szavuk nem ért el hozzánk. Egyik-másik szelíden mosolygott. Mindnyájan szép barna olasz legények voltak, koromfekete haijal és gyerekes ajakkal. És mindnyájan vakok. Könnygázbomba vakította meg őket. Szemük a szomorú kötés alatt halott, talán örökre. S akkor megértettem, miért nem beszélnek, vagy ha beszélnek is, csak halkan-hel- kan, mint az oltárnál. Hallgatták vágyakozva, egész testükkel hallgatták az élet rejtelmes hangjait. melvek a fényről mesélnek nekik, a vizekről. az asszonyokról, akik olyanok, mint a gyümö’es&k és mint a zózsák, a narmól és a virágokról, rrvdveket ők nem fosnak látni soha többé. Vak szemükkel borzadva nszfrlk egy dermesztő igazságot, ame» A görög Író Élet a sírban című világhírű könyvéből, mely nemsokára magyarul is megjelenik az Európa Könyvkiadónál. 1 Rabindranath Tagore DIADAL Vers a Szüret című kötetből A falak beomlamak és világosság zudul ránk, mint isteni kacaj. Győzelem, ó fény,, ki átfúrtad az éjszaka szívét! Lángpallosod hadd szelje ketté a kételyt s meddő vágyakozás csomóját. Diadal! Jöjj, engesztelhetetlen! Jöjj te, ki oly rettenetes vagy vakító fehérségedben. Ö fény, dobod a tűz indulójában pereg és magasra lendül a piros fáklya. A ragyogás zuhaitagában haldoklik a halál. Boldog Balázs fordítása Huszonöt évvel ezelőtt, 1941 augusztus 7-én halt meg a nagy indiai költő és humanista. Írásaiban békét, türelmet és megértést hirdetett. 1913-ban megkapta az irodalmi Nobel-díjat. Magyarországon is járt. 1926- ban Balatoniüreden keresett gyógyulást szívbajára. A sikeres kúra emlékére fát ültetett a füredi sétányon. Ténagy Sándor VALAMI Ii jutott valami végleges, aminek magamban örülhetek, valami olcsó, kedves kis semmiség, zsebbe-bújó, szívbe-bújó, valami, amit sosem kell megvallom, amit sosem kell szégyelleni, valami el-nem-hagyható, el-nem-lopható, valami csak-ilyen vagy csak-olyan, amit nem lehet összetéveszteni, rajta kezem, arcom, életem nyomai, valami, valami —? lyet mi nem láthatunk, mivel a mi szemünk még ép. Istenem! ... Tágra nyitottam szememet, hogy egyszerre megnézzem az egész gyönyörű, duzzadó természetet, hogy egyhajtásra magamba igyam teljes értelmét, mint akit nemsokára mindörökre meg vakítanak. A pipacsos domb Akadt egy vidám nap is a menetelés egyhangú sorában. Egy kék és vörös nap, tavaszi as éggel, tele kék szemekkel, vörös vadvirágokkal és lassú, bánatos dalokkal. Volt egy pipacsoktól vérvörös domb. Egy orosz ezred pihent rajta, az is a frontra tartott. Megálltunk ott mi is Elegendő víz és zöld volt a közelében. Gúlákba raktuk a fegyvereket, és mellettük ettünk. Tagbaszakadt legényeit jöttek oda hozzánk, pirospozsgás arccal, bő szárú csizmában és gombtalan gyerekblúzban. Keskeny ellenzés sapkájuk volt. — Görög? — Görög. —• Keresztény? — Keresztény. — Ortodox? — Ortodox. Csaknem gyerekes örömmel fogadtak bennünket. Nevettek, mi is nevettünk, könzervet és zsebkést ajándékoztak nekünk. Nagy tenyerükkel veregették a hátunkat. Előhúzták ruhájuk öbléből, és mutogatták nekünk a kis kereszteket és talizmánokat, melyeket láncon a nyakukba akasztva viseltek. Keresztet vetettek ortodox módon. — Keresztény! Keresztény! Együtt ettünk, beszélgettünk órákig, anélkü'. hovy valamit is értettünk volna egymás nyelvéből. Mégis nagyszerűen megértettük eg-, - mást. A szeretetnek és a gyűlöletnek nemzetközi nyelve van. Volt egy fiatalocska tiszt is. törékeny termetű, mint eg/ lánv, nagv szemüveggel és nevetős szájjal. eml*k"'7ett az iskolából néhánv ógörög szemelvényre. A haja szőke voüt, mint a kukoricahaj, a bajusz- kája aranyszínű. — Mi oroszok, szeretünk görögöket! Pózba vágta magát, és szavalni kezdett valamit, ami, ahogy nekem bizonygatta, Homérosz volt eredetiben. Aztán nagy kórussá álltak össze, és népdalokat énekeltek nekünk. Néhányan kísérték őket hosz- szú balalajkáikon, melyeket puskájukon keresztbe kötve hordtak a vállukon. Nem értettük a dalok szavait, de bizonyára egy hófödte erdőről szóltak, egy behavazott faluról: a kunyhók kéménye kékes füstöt lehel a fagyos levegőbe. Szőke, vastag kendős asszonyok ültek a csukott ablakok mögött, az ablaküveghez nyomják pisze orrukat. Ujjúkkal megtörlik lassan a párás ablakot és néznek elmerengve a távolba, messze, az orosz pusztaságba, melynek nincs vége, csupán a láthatár szélén. A végtelen síkon egy szánvágta nyom. Egy ösvény, amelynek nekiindultak a falu fiatal legényei, és elvezette őket messzire, messzire, a láthatár túloldalára. Az élet túlsó oldalára. A dalolók arca komoly volt, gyerekes szláv szemük elborult. Amikor befejezték a dalt, sokáig mozdulatlanul maradtunk velük együtt mi is, utaztunk a zene szárnyain, mely egyesíti a szíveket, mert ez az ő egyetemes emberi nyelvük. Amikor felsorakoztunk, hogy elinduljunk, az oroszok pipacsot dugtak a puskánk csövébe. Olyan volt az egész, mint valami különös szertartás acélfáklyákkal, melyeknek csúcsán a legvidámabb láng lobogott. — Agyő! Viszontlátásra!! A nagyon fiatal tiszt lengette a sapkáját, karcsú, csaknem áttetsző volt a fényben. —i Üdvözlet, görögök! Üdvözlet! Mennyi szeretet van a világon! Széles, miként egy mezőn szétáradó patak; virágos, miként egy domb. mely vérpiros a pipacsoktól, amely el* szólongatnak hogy szakítsd 1 őket. Nem kell más, csal hogy leb'’ •- 'e'zakítsd. Papp Árpád fordítása
