Somogyi Néplap, 1966. július (23. évfolyam, 154-180. szám)

1966-07-10 / 162. szám

SOMOGYI NÉPLAP 8 Vasárnap, 1966 július !• Bálint György: REKLÁMOT AZ ERKÖLCSNEK? Hatvan óve, 1906. július 9-én született Bálint György író, publicista, i kritikus, a két világhábo­rú közötti magyar mar­xista kritika és publicisz­tika egyik kiemelkedő alakja. Ebből az alkalom­ból közöljük az alábbi, 1930-ban publikált írását. _ os Angeles nagyon is- L tentelen város lehet — különben nem jutott volna a város vezetősége arra az érdekes ötletre, amelyről most számoltak be a lapok. A város nyil­vános parkjaiban esténként villanytranszparensek lóg­ják hirdetni a tíz parancso­latot. Az erkölcsjavítás- nak ez a racionalizált és »efficient« módja egészen új és eredeti. Ilyen még nem volt, és természetes, hogy csak Amerikában ta­lálhatták ki. Mert a dolog, a praktikus hirdető szellem szempontjából, ugyebár, nagyon egyszerű. Ha pél­dául az emberek nem akar­nak Ford autót venni, ak­kor addig ragyogja bele a transzparens a bűnös kö­zönybe, hogy »vegyél Ford autót«, amíg az emberek tényleg vesznek Ford autót. Vagy ha a megátalkodott rossz embernek mindig csak szappannal borotvál­koznak, a transzparens ad­dig hirdeti, hogy, tessék X. Y.-féle krémmel borot­válkozni, míg az emberek végre megjavulnak, és rá­térnek az egyedül üdvözítő krémborotválkozásra. Éppen így, ha az embe­rek lopnak, paráználkod­nak, és felebarátjuk ökrét és szamarát kívánják — o transzparens addig inti őket, hogy »ne lopj«, »ne paráz­nálkodjál«, »és ne kívánd felebarátod ökrét és sza­marát«, amíg végre maguk­ba szállnak, és felhagynak ezekkel a rossz szokások­kal. (Sőt, talán az eddigi sikertelen alkoholtilalmi rendszabályoknál is sokkal hathatósabb volna, ha egy másik transzparens azt ra­gyogná: »ne igyál« — és talán az egész erkölcsi vál­ságot praktikusan meg le­hetne oldani, ha egy külön színes fényreklám propa­gálná azt az axiómát, ami Somerset Maugham rossz­májú megállapítása szerint az angolszász puritanizmus tizenegyedik parancsolata: »Ne érezd magadat jól!«) 4 tíz ige tehát szépen ott fog ragyogni a trak­torreklámok és tápszer­hirdetések között. Es este megjelenik majd a homá­lyos parkban a fiatal Mr. Smith és a kis görlice, ho­mályos célzattal — de meg­látják majd a ragyogó pa­rancsolatot, és szépen haza­mennek, külön-külön. Az­után elindul az est homá­lyában egy másik Mr. Smith, némi lopási vagy bankrablási célzattal — de meglátja a transzparenst, és az ádáz Al Capone-ta- nítvány alázatosan és szelí­den hazamegy, mint egy kis bárány, és másnap na­gyobb adományt küld be névtelenül az Üdvhadsereg­nek. A kaján ingatlanspe­kuláns pedig, aki megkíván­ja felebarátja ökrét a hoz­závaló földbirtokkal és hús­konzervgyárral együtt: meg­történ fogja lehajtani fejét, és megtörtén fogja nyakon vágni serdületlen kisfiát, aki pókeren elnyerte a szom­széd kisfiának zsebpénzét. Az alvilági gengszterek pe­dig soha többé nem fognak ölni, és Csikágóban minden milliomos kiteheti éjszakára ékszereit és részvénypakett­jeit a ház elé szellőzni. # lyen szépen megjavulnák majd az erkölcsök az ötletes hirdetési kam­pány hatása alatt — feltéve persze, hogy a transzparen­sek azt is be fogják bizonyí­tani a bankrablóknak, alko­holcsempészeknek, speku­lánsoknak, sőt a paráznák­nak is, hogy a parancsola­tok szigorú megtartása jó üzletet jelent számukra. Tudniillik minden jó hir­detés alapfeltétele, hogy ezt a közönségnek bebizonyít­sa. Enélkül a legtökélete­sebb hirdetés is falrahányt borsó. Mert amíg a tran­szparens közönsége azt fog­ja látni, hogy ölés után meg lehet szabadulni a konku­rens szeszcsempésztől vagy a konkurens nemzettől; hogy panamák és spekulá­ciók útján millió dolláro­kat lehet szerezni, és er­kölcsnemesítő akciókat le­het finanszírozni; hogy pa­ráználkodásból esetleg gyöngysorokat és autókat is lehet szerezni; addig — at­tól kell tartanunk — az új hirdetési akciónak kevés si­kere lesz. A tábor csaknem láthatat­lanul húzódott meg a domboldalon, a sziklák között kuporgott dús vadon­nal körülövezve, s lábainál fe­küdt a völgyben a város. A két nő lóháton közeledett a fák közül. Kutyák ügettek a nyomukban, és vadul ugat­ták őket. Azután feltünedez­tek a sátrak s köztük a me­zítlábas, nyurga, szurokfeke­tén csillogó szemű gyerekek. Egy férfi, aki a tűz mellett hevert, felült, és fel'bómult az érkezőkre. — Hello, Benjy! — köszön­tötte az idősebbik nő, és visz- szafogta szürke lovának kan­tárját. — Lustálkodsz egész délelőtt? Hol van Mollie? A férfi csak dörmögött, s ko­moran kémlelte az eső áztatta tisztást. A sátrak nyílásánál férfiak és nők jelentek meg úgy, ahogy éppen kibújtak az ágyból, kopott kabátban, se- színű nadrágban, gyűrött, zsí­ros, agyonhordott gyapjúingek­ben, a városiak levetett ruha­darabjaiban. — Ez Miss Allison — mu­tatta be társnőjét az egybe­gyűlteknek a szürke lovon ülő idősebbik asszony. — Angliá­ból jött, és könyvet ír az abo- rigók (bennszülött négerek. A szerk.) életéről. Ezért kívánta megtekinteni a táborotokat. — Mi félvérek vagyunk, nem aborigók — válaszolta fa­gyosan egy középkorú férfi. — Ha nincs jobb látnivalója! — tette hozzá egy fiatalabb. — Miért nem települtök át valami más helyre, legalább télidőben? — kérdezte tőlük az idősebb nő kedves és ugyanakkor tekintélyt paran­csoló hangon. — Hová is költöznénk, Mrs. Boyd? — szólt vidáman egy fiatal, kövérkés asszony. — Ez az egyetlen hely a körzet­ben, ahol táborozhatunk. — Legalább a ruháitokat próbálnátok megszárítani va­lahol. Hiszen úgy néztek ki, mint az ázott patkányok — folytatta Mrs. Boyd feddően. — Bár inkább kacsák vol­nánk! Akkor legalább lefolyna az eső a hátunkról. — Szégyen, hogy ilyen he­lyen kell laknotok — nyilat­koztatta ki Mrs. Boyd. — De most tulajdonképpen Mollie miatt jöttem. Hol van? A z emberek kényelmetle­nül feszengtek. Vala­mennyien barna szemű­ek, sötét hajúak voltak, de bő­rük színe a beteges sárgától egészen sötét bronzosig válta­kozott. Vastag orruk, telt aj­kuk azonban valamennyiüknél elárulta a bennszülött eredetet. — Hol van Mollie? — kér­dezte ismét Mrs. Boyd. Katherine Susannah Prichard: MARLENE Az emberekben a nyugtalan­ság egyre nőtt. Látszott, hogy ki akarnak térni a kérdés elől. Egyszerre mindnyájan izgatot­tan, sietősen beszélni kezdtek. — Hallotta, Mrs. Boyd, hogy Bill Bibblemun tüdőgyulladást kapott, és a múlt vasárnap meghalt a kórházban? — Nagy temetése volt. — Az Uvhadsereg kapitánya azt mondta, hogy Bili egyene­sen a mennybe megy, mert jó keresztény volt. Mrs. Boyd és társnője bel­jebb mentek a táborba. A már félig kihunyt tűznél egy alvó férfialakot vettek észre, s a nedves takaróból, mellyel‘res­tét beborította, gomolyogva szállt fel a pára. — Ez ki? — Charley. Elég kutyául van — felelte egy asszony, aki ma­ga is szüntelenül köhögött. — Akkor jobb lesz elrákni onnan azt az üveget. Egyálta­lán honnan szerez pénzt ital­ra? — A boltos átveszi a rajzait, és eladja őket képeslapnak. — Charley valóságos művész — magyarázta Mrs. Boyd az Angliából érkezett vendégnek. — Természetesen sosem tanult rajzolni. Megmutatnál egy-egy képet Miss AUisonnak? — szólt Charley feleségéhez. Egy kissé feloldódott a han­gulat, és Mrs. Boyd újra meg­kockáztatta a kérdést. — Nos, eláruljátok végre, hogy hol van Mollie? jT m ekkor kilépett egy /Y haragos tekintetű fia­talember. — Charleyból sem lesz sem­mi, és belőlünk sem. Itt min­den föld magántulajdon. Nem dolgozhatunk a bányákban, nem szabad eladnunk azt a halat sem, melyet magunk fogtunk, nem szabad vadász­nunk sem. A farmokra nem vesznek föl bennünket, az út- javítókhoz se.. . nem tehetünk mást, mint segélyt húzunk, és elrohadunk. Csak beszélnek arról, hogy föl kell számolni a rezervátumokat... — Nem mondhatod, hogy én nem segítettem, amikor tehet­tem. Én mindig adtam munkát a farmomon. Keserű mosoly ült a fiatal­ember arcára. — És a felét sem fizette an­nak, amit fehér munkásoknak kifizetett volna. — Albert! — szólt rá egy asszony. — Ne is törődjön ve­le, kedves Mrs. Boyd. Nehéz Albertnak, hogy nem kap munkát. Igazán okos fiú, épp­úgy ír és olvas, mint "bárme­lyik fehér ember. Az iskolá­ban valamennyit lehagyta. — Sok hasznom volt" belőle — intette le Albert. — Ha megmaradok a feketék között, még mindig jobb életem lett volna. A törzsek legalább mindent megosztanak egymás­sal, a fehérek pedig csak ma­guknak harácsolnak, és a test­vérüket is hagyják éhen halni. — Az aborigók jobban bán­nak a fél vérekkel? — Miss Allison kérdése élesen és vá­ratlanul hangzott. — Hát bizonyára nem úgy, mint a férgekkel. Gyerekko­romban az édesanyám törzsé­vel éltem. Sosem tudtam, hogy más vagyok, mint a többiek. Azután az apám érdeklődni kezdett irántam, iskolába kül­dött, de azután meghalt, s én azóta is hiába próbálok mun­kát kapni. — Szeretne visszatérni a sa­ját népéhez? — A saját népem! — Alber­tet újra elöntötte a düh. — Az apám éppolyan fehér volt, mint maga. Én most már néni tudnék a feketék körött élni, szeretem a könyveket.. . Dol­gozni is szeretnék, feleséget kapni és gyerekeket... De hát csak ez van — torz vigyárral mutatott körül. — Ez az én népem, sárlakók, mint én ma­gam. — Ne beszélj így, Albert, semmi értelme — intette ismét egy idősebb asszony. — Nos, szóval hol van Mol­lie? — kezdte Mrs. Boyd az újabb támadást. — Hiába tesz­tek úgy, mintha nem hallaná­tok, vaigy nem tudnátok róla. Ha megszökött, nem törődöm vele, de tudatnom kell az ügy­osztállyal. H ello, Mrs. Boyd! — Egy rózsaszín ruhás lány jelent meg az egyik sátor nyílásában. Csinos, bár kissé zömök volt, sápad­tan áll ti iott, karjában egy piszkos sálba tekert csomag. — Mollie! — kiáltott Mrs.. Boyd elámulva. — Gyereked született? A lány mosolyogva bólintott. — De hiszen te is gyerek vagy! Még tizenhat sem múl­tál el. — A múlt hónapban voltam tizenhat — felelte Mollie nyu­godtan. — De hát ez botrány — szólt Mrs. Boyd felháborodva. — És ki az apja? A lány mosolyogva pillantott rá: — Hát!... Az összegyűltökén megköny- nyebbült sóhajtás futott végig s alig titkolt öröm. — Szégyelhetnéd magadat — kiabált Mrs. Boyd mérgese®. — Ezt nem képzeltem volna rólad. Azt hittem, te más vagy, mint a többiek, hisz évekig él­tél mellettem... — Ne haragudjon — feleit a lány nyugodtan. — Nem te­hetek róla... És nagyon sze­retem a gyereket. Mrs. Boyd jobban megnézte Mollie-t. Egy kicsit halvány volt, de egészségesnek látszott. — Minden rendben van? — kérdezte az öregasszony, aki Mollie nyomában kilépett a sátorból. — Ne próbáljam meg elhelyezni kórházban? — Soha életemben ilyen jól nem voltam — erőslködótt Mollie. — May néni gondomat viseli. — Hadd nézzem a gyereket — szólt Mrs. Boyd, s lovát megfordítva Mollie-hoz lépett. — Nagyon kicsi és vörös. — Mollie hangja bocsánatkérő volt, miközben fölemelte a piszkos sálat a baba arcáról. Csúnyácska emiberpéldány volt, de mégis volt valami is­merős a gyűrött vonásokban. — Igazán édes — motyogta gépiesen. — És hogy fogod hív­ni? Mollie újra befedte a gyer­mek arcát sállal. — Marlene — szólt Molli« boldogan. E kkor hirtelen lezúdult a zápor, a félvéreket visz- szakergette sátrukba, a két lovagló hölgyet pedig a fák közé. Útközben az időse ob bosszús, gonosz hangon szólalt meg. ‘— Mielőbb eltakarodnak a körzetből, annál jobb. Ezek a félvérek szörnyűek. — No és a fehérek, akik itt tartják őket? — kérdezte Miss Allison. Mrs. Boyd, az idősebbik er­re már nem is válaszolt, da még egy hónap sem telt bele s a félvérek táborát a dombol­dalból egy másik, messzi kerü­letbe telepítették. Fordította: Zilahi Judit iott Londonban, s ez alatt az alatt különböző angol lapok katársa volt. Drámákat, «et és esszéket is írt, de Inkább novellái tették isr nevét. A haladó ausztrál 1933-ban halt meg. *................................................»♦»»♦»♦♦♦»♦»»«♦»♦♦♦« z író anyja urasági cseléd volt. Csak annyit sem' járt iskolába, hogy írni és olvasni megtanult volna. Aztán meg, amikor mások mégis ceruzát fogtak repedezett, öreg kezükkel, az író anyja nem mehetett velük a villanyfényes esti iskolába. Megromlott a látása is. A betűk egyetlen szürkés tengerré futottak össze a szeme előtt így máig bevehetetlen erőd maradt számára a betű, s már csak akkor tud meg valamit újságokból vagy könyvekből, ha el­csíp egy iskolás gyereket, amint táskáját ló­gatva ballag hazafelé, és becsalja egy almá­val vagy két szem cukorral, hogy: — No, Fecó, olvasd el ezt az írást! És a gyerek iskolásán elhadarja a szöve­get. A minap egy könyvet kézbesített a postás. A fia küldte el az első novellás kötetét Az írástudó gyerek az írástudatlan anyának, a ldsbéresből lett tollforgató az egykori ura­sági cselédnek. — Könyv.;. a fia könyve... — mondta a postás. — Ugyan! Miket beszél! — Itt van ni, a címe: Egyenes dűlők ... És itt a belső lapon a Péter fényképe. Hogy megemberesedett! — Ne bolondozzon! Mindig majmot akar­nak csinálni belőlem, mióta megromlott a szemem! — Föl is olvasnék belőle, de sok a levél... Az anya fogta a könyvet, és bement vele a tiszta szobába. Fényes nappal volt, de meggyújtotta a lámpát, és annak a fényénél nézegette a kötetet. Folt... folt.., folt... A fénykép is csak olyan volt, mint egy ba­♦ zaitból nyesett kis négyzet. ♦ SZ. SIMON ISTVÁN: Zég.az, történd, — Ez lenne a Péter? Hogy a Péter köny­vet írt volna? ár délelőtt kiállt a kapuba, hogy meg­várja az iskolásokat. A szomszédék Mancikáját édesgette be a házba. — Tudsz te már olvasni, ugye, Mancika? — Hogyne tudnék. — Nézzed csak, mi van erre a könyvre írva?! — E-gye-nes dű-lők... De ez itt kézzel van, olyan kanyargós..; — Hát azt hagyd ki! — Fél pár csiz-ma ... Egy-szer a-nyám- mal el-men-tünk a vá-sár-ra.. Csiz-mát a-kar vem-ni... — Tudom már, tudom! A kisteleki vá­sárra! — De nem fu-tot-ta a pén-ze... — Ügy van. Hitelbe kértem, hogy majd megadom a többit. De a mester csak a fele párat adta ide... — Hi-bád-zott egy pen-gő ... — Mire meglett a másik fele, Péter kinőt­te a csizmát. Ügy volt. No, nesze, itt van egy forint, vegyél rajta cukrot. Kikísérte a kislányt a kapuig, s aztán várt. Egy másik gyereket várt Hátha ez a kislány csak úgy mondott valamit, mert iga­zában nem is tud még olvasni. Dobák Misit hívta be másodjára. — Az el-ső bér... So-kat kel-lett ak-kor szod-gál-ni egy má-zsa bú-zá-ért... Én pél- dá-ui puly-ka-haj-csár vol-tam ér-te egy nyá-ron Pap-ló-gó Já-no-sék-nál. .. — Miket olvasol te! Hiszen a csizma van benne, a fél pár csizma! Szemtelen kölykei, hogy becsapják a világtalant! Elmenj mind­járt, mert megseprűzlek! — Itt. nincs semmiféle csizma, Julis né- ném! — Sicc innen! Ebre tanít apád? harmadik gyerek nagyobbacska volt. Az már a hurkás betűket is kisila­bizálta. — Édesanyámnak a legnagyobb szeretettel, aki e könyvecske minden lapján hozzám beszélget ma is, akinek mindenen felül eze­ket a felejthetetlen történeteket is köszönhe­tem. Péter... Ez van ide írva tintával... meg az, hogy ezarkilencszázhatvanhat... — De a kis csizmát, azt mondjad! — Majd megnézem a tartalmat... — Olvassad csak! — Olyan nincsen benne, hogy kis csizma... — Szóval mind hazudoztok! — Fél pár csizma, az van itten — Hát azt mondjad, az lesz az! — Egyszer anyámmal elmentünk a vásár­ra. Csizmát akart venni. De nem futotta a pénze. Három pengő lett volna az ára, de nekünk csak kettőt adtak a malacért S* hiába alkudozott anyám déli tizenkettőig! nem adta olcsóbban a mester. Hibádzott egy! pengő. Adja legalább hitelbe, majd meg-! hozom! — kérlelte anyám a mestert, de az! csak úgy tett: hibádzik a pénz, hibádzik a! csizma. Viheti a felit, marad a párja, míg! a pengő meg nem lesz... ! ; ♦ — így volt, pontosan így. Meg se cifrázta.! De tényleg onnan olvasod, vagy csak me-t sélgetsz itt összevissza? — ötösqm van nekem olvasásból! — No, mi van utána? — Utána? Az első bér... f — Akkor nem hazudsz! Akkor ezt a hosz-f szú levelet tényleg a Péter írta. A végit: nézd meg! Azt is! X — És akkor köd ereszkedett a hosszú dű-! lőútra. Anyám vitte a zsákot, amiben a mag* volt. Tapogatta a ködöt, araszolva lépett, s| mindig azt kérdezte: megvagy még, Féter? ! .Most én araszolom a betű országútiét, és| szólogatok messziről, a betűn inneni világ- X bői: megvagy-e még ott túl, anyám? — Aztán? — Más már nincsen. ! — Az se, hogy tisztel, vagy hogy soraim ! jó egészségben találják? | — Nincs. Csak az van még itt, hogy: meg- X jelent hatezerötszriz példányban, 14,2 A/5 ív| terjedelemben .. Más nincsen ... : — De holnap is bejössz-e, gyerek? X — Minek? — Olvasni... Elolvasni ezt a hosszú leve- ! let... ! — Könyv ez, Julis néni! — Könyv hát. Csak nekem olyan, mintha! levelet írt volna Péter...

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom