Somogyi Néplap, 1966. július (23. évfolyam, 154-180. szám)
1966-07-17 / 168. szám
Szerdától szombatig Egy ismeretlen József Attila-arckép nyomában • udfej Jiiait 1086- június L, szerda. A Csomgrájd megyei Hírlap szerkesztőségi munka terve szerint szombaton le beli adnom egy riportot a hódmezővásárhelyi Vörös Lebegő utcai iskola úttörőiről, akik segédkeznek egy elesett szovjet hős sírjának felkutatásában. Nyolc órakor érkezem Vásárhelyre. Egyenesen az iskolához megyeik. Az igazgató és az úttörő csapatvezető már vár. Az osztályban az ötödikesek mindenről pontoson beszámolnak. Alig győzöm jegyezni az adatokat. Sietnem kell. Délelőtt még az anya- kőnywezetővel is beszélni szeretnék. Még egy utolsó kérdés: — Miért éppen József Attila a raj neve? — Azért, mert a nagyanyám személyesen ismerte — mondja büszkén egy barna szemű kisfiú —, fényképe is van tőle meg egy könyv valami beírással. Kételkedem és bizakodom egyszerre. A magyszőnetben elkérem a fiút aas igazgatótól; a Rákóczi utca 18. alig tíz percre van az yakrJátőH. A lehetőségeken töprengek útközben. Hat évig kutattam József Atíüaremlékék fénykép kerül elő meg egy bőrkötéses könyv: József Attila Nem én kiáltok című versekkö- tete. — Ez itt Makai doktor úr, ez meg Btuska a kislányával — mutatja a képeket. — Ez pedig — adja kezembe vigyáziva a harmadik, a régen divatos barna-fehér fölvételt — Attila. Négy évig, 1928-tól 1932-ig dolgoztam náluk. Itt lakott akkor Vásárhelyen, a Szentesi út 24. szám alatt. A kereskedelmi banknál volt ügyész á doktor úr. Akkor kaptam ezeket a képeket meg ezit a kötetet Attilától... A képről a fiatal József Attila néz rám. Semmi kétség. Soha sehol nem láttam ezt a fölvételt! A fénykép hátsó oldalán piros színű bélyegző: »•Fotó Mészöly, Budapest, IV., Párizsi utca 2., Váci utca sarok. Telefon L: 989-54.« Azután a barna bőrbe kötött könyv címoldalát ü'töm fel. Rajta a jellegzetes József At- tilia-i dedifkáció. A két aláírás között a következő szöveg: "-Ez a könyv Etuska ménemé, húgomé, hogy megcsókolja homlokomban a transzparenseket is, Budapest, 1925. február 9.« Btuska nénómé? H 3* Ó,p:4 ;:#<>&! S"S S'*» <' Ilii : lift éá "i. » i y m M ' / után Makón, valamint Kiszom- boron, és mindössze néhány visszaemlékezést sikerült magnószalagra gyűjtenem. Semmi mást. Talán most sikerül. A nagymama, özv. Szántó Józsefné (szül. Dezső Jusztina, 1900) éppen mos az udvaron. Rosszkor jöttem, de azért bevezet a homályos utcai szobába, és keresgélni ke^d. tó sen várakozom. Azután egy dobozból három — De hiszen ez nem magának szól?! — Csakugyan — mondja Juszti néni —, de Attila azt mondta, hogy most nincs másik kötete, és amíg szerezni tud, addig nékem adja Efcus- káét. Aztán leülünk, és csöndesen mesélni kezd a Makai család életéről meg Attiláról... Sokára búcsúzom. A képet elkérem. — Visszahozom a jövő héten — ígérem a kapuban —, s akkor majd a könyvet is lefényképezzük. 1966. június 4., szombat. Budapesten a Petőfi Irodalmi Múzeum még zárva. A Károlyi-kert felöl azonban bejutók. A múzeum . tudományos munkatársa, Baráti Dezső vezet végig az állandó József Attika- kiállításon. Megnézünk minden tárlót, de az »én-« képemnek nincs mása sehol. A könyvtárban az ismert József Attila-életrajaok képanyagát böngésszük. Itt is eredménytelenül ... Aztán még egy utolsó bizonyítási lehetőség: özv. Makai Ödönné. »Etuska« címét keresem ki a telefonkönyvből. Ö lesz a koronatanú. A lakásán várni kell rá Amikor megjön, élébe 'teszem a képet, és csak annyit kérdezek: —■ Ismerős ez a kép? A válasz gyen ás határozott: — Ismerem. De, hogy került magához? Nem tudom, mikor és hogyan veszhetett eL Talán a költözködéskor __ E lmondom a fénykép és a neki dedikált könyv rövid történetét Csodálkozik. Közben meghatottam nézegeti Attila fiatalkori képét. — A fölvétel valószínűleg 1929-ben készült — emlékezik —, 24—25 éves lehetett akkor Attila. Bizony maholnap már negyven éve ennek ... Polner Zoltán Kátay Antal: DÉLKÖRÖK SZ 1. Kiszakadnánk, mint a jűcsomók, mindennapjaink centrifugája tépne a földből, a Földről, s mint bolygók lehetnénk rádiójele’ hasznos parabolái, de n vonzás s a délkörök negyvenezer kilométeres abroncsai kötnek Szép békeidők! — kavicsként koppé fogainkból a szó. s csigolyáink gumiként nyújtják U alakba szikkadó gerincvelőnket, s hátunk kifutópálya telelő fémmadaraknak. 3. Szemeink falják csípők ringasát, zaklat a dobpergés, izgat a gin, ha estelente ledobjuk gondjainkat, s a bár neonrekláma meglegyint. Oltár a félmeztelénség _ olcsó heroin — huszonnégy óránkba belefér! tszunk, ölünk — morzsoljuk perceinket, hisz egyszer él — s ki tudja, meddig el? kit délkörök szoritnak székbe és mocsárba, ki nem röpülhet, mint rovar s a gép. . . Ütitársunk Halál és Félmeztelenség, s minden délkör köröttünk összeér. 4. Huszonnégy óránk kuszasága villan torkolattűzekben és neonban, halálsikolyban, részeg röhögésben, iróniában, gyilkos tőrdöfésben Két rádióhír messzi metszi egymást — már nem lélegzik szabadon az éter! Kaméleonként vált színt a szó hitele és mértékegysége csupán a méter. 6. Jelzőszámok a holtak, s kínköveb simulnak rohanó perceink alá, tüzel a gin, kábít a coca-cola, s a kés sziszegve szeli át dzsungelek liánerdejét, cserjék sűrűjét, nappalok fényét, kormos éjszakát. A kés száguld, akár a meteorok, de belül marad a bűvös vonzhatáron, hogy részegűljön olcsó slágerektől, döbbenet és iszony mámorától. Kiszakadnánk, mint fűcsomók, de hátunk startmező telelő fémmadaraknak., és oltár a félmeztelenség. Mécsesében huszonnégy óránk kuszasága villan. Két rádióhír késként metszi egymást, döbbenetünkre iszony köt csomót, s tenyerünk beleizzad e »béke-időkbe*.. A délköröket nem sztratoszfertkus magasságokban kell feloldani! A béke ne csak más bolygók útitársa legyen! s hogy ne röpítsen többé bennünket rémület s iszonytaszítás a Földről, minden nap huszonnégy órát kínál tetteinkhez, s ez épp elég nekünk! I lyenkor reggel még ferde sugarakban táncol a napsugár. A tető felett nedves orrú szél kerget fürge vinnyogással egy porgamolyagot. Csöndes a ház. Majzükmé, a házmester, fogja a seprűt, kijön az ajtó elé. Reggel már söpörgetett a portája előtt, de szereti a tisztaságot meg az asszonyok reggeli pletykáit. Ma azonban teremtett lélek sincs a folyosókon. Saambat van, sietni kell a főzéssel. Korán jönnek a férfiak a munkából. A konyhákból könnyű szagok szállnak. Majzikné megkerüli a virágágyat, elindul körbe az udvaron. Terebélyesen elvonul az ablakok alatt, és sorra beléjük szagol. Néha megtorpan, a homlokát ráncolja; nem akarja összekeverni a szagokat. Gárdosné példáid, az orvos felesége serpenyős húst süti amit nem szabad . összezagyváini a Bokáék ablakából szálló lencseillattal. Bokáőknál gyakori a lencse, és gyakori a perpatvar. Talán épp a lencse miatt. Boka nem szereti a lencsét. Ha szöges bakancsával végigdübörög a folyosókon, Majzikné már fogja is a -seprűt, ballag föl az emeletre. Odasettenke- dik az ablakhoz, úgy teáz, mintha szorgalmasan söpröget- ne, holott csupa fül, minden neszre fölfigyel, minden íjő- foszlányt elcsíp. Néha még les- kelődni se kell, csak kiáll az udvarra, és a porolónak dőlve hallgatja Boka ordítását. Olykor belefárad, elfuüad a hangja, és az asszony szüppögését is hallani. Majzikné borzaszTabák András: A KÖSZÖRŰS tóan sajnálja. Ha egy csöpp sütnivadója lenne, rég otthagyta volna az urát. M ajzikné megkerüli az udvart, visszaérkezik az ajtaja elé. Nagy sóhajtással már be is fordulna rajta, amikor jön a köszörűs. Cigány. Szép szál ember, gyűrött arcú, koromszemű. Karján csomósán feltűrve az ingujj. Zöldre pin- gált köszörűstaligát himbál maga előtt a zöld fején a zsi- nóros kis kalap is. Illendően odabókol a házmestemének, a kalapját is megemeli. Puha talpon járva gurítja be a kocsit az udvarra. — Köszörűs! Itt a köszö- rű-ű-űs!... Majzikné föllép a küszöbre, sután lóg kezében a seprű. 'Micsoda köszörűs! Ez megint valami új dolog. Majzikné falhoz támasztja a seprűt, és nagy buzgalommal igyekszik néhány rokonszenves vonást fölfedezni a köszörűs képén. Mert náluk aztán garmadával akadna munka. Az ura már hetek ója eszi a lelkét, hogy teli az esz cájg életlen haknival. De hátha kereket old a sok késsel? Nem strázsálhatja el mellette a napot. A köszörűs megtöri! a homlokát, másodszor is elardítja magát. A folyosóra kiugrik egy gyerek, kinyújtja a nyelvét. öklét rázná feléje, csakhogy mellette ott a hássmesbsrné. Ki tudja, talán még ebből is civakodás adódnék? Az emeleten előszállingózik néhány asszony, összeverődnek Gárdosné lakása előtt, tanakodnak. Mindegyiknél lapul a sublótban csorba kés, életlen olló, de ilyennek adni? Már csak Gárdosné miatt se. Nem szereti őket. Azt mondja, tavaly a piacon ellopták az erszényét. Patyolatfehér köténye van, szemüvegét törölgeti. — No hiszem! — szól szájbiggyesztve. — Erre se bíznék munkát. És az asszonyokra néz. Azok bólogatnak, bár szemük szaporán forgolódik az udvaron. Lehet ugyan a sarki boltban is köszörültetni, de ott napokig el kosiadnak rajta. Késre meg szükség van, azt már igazán szégyen a szomszédasszonytól Kérni. A köszörűs még egyet, utoljáira, kiált, aztán szedi sátorfáját, baktatna kifelé. Akkor a földszinten nyílik egy ajtó, kiszól Szaíbóné. — Várjon! És odaad egy ollót meg egy kést. A köszörűs megnyálazza az ujját, szakértelemmel végighúzza a kés élén. Majd megpörgeti a masinát, a kő fölött felszikráziik az acél. Közben fölveti a tekintetét az emeletre. Az asszonyok izeg- nek-mozognak. Mégiscsak le kéne vinni azokat a késeket! Gárdosné nem szól. Föl teszi pápaszemét, és gúnyos mosollyal bemegy a lakásba. Az asszonyok egymásra pillantanak, behúzott nyakkal hallgatnak. így is, itt van ni... máris megsértődött! Iga2a van, de ha egyszer a késeiket meg kell fenni... A kis Sipőczmé azt tanácsolja, vigyék csak le a késeket, de tartsák szemmel a köszörűst. Felváltva. Tíz percet mindnyájan kiszakíthatnak a főzésből. Jó ötlet, tetszik. Sipőczné megy le először, egész csokor kés csillog a kezében. Átadja a köszörűsnek. Az kezicsókolommal köszön. Sipőczmé a porolónak dűl, vizsla szemmel méregieti a férfit De az rá se hederít, hosszúkat fütyölgetve végzi a munkáját. Göcsörtös ujjal közt süvít a kés. Sipőczné unja meg előbb a hallgatást. — Soká készül el vele? — kérdezi, mert nem az a fajta* aki sokáig állja szó nélkül. — Pár perc, kezicsókolom— A köszörűs ujja közé csípi a kést, a világosság felé tartja. Szikrázik a kés lapja, gyöngyös fonálban fut róla a fény. Hunyorgó szemmel vizsgálhatja, majd megfordul. Éppen Majzikné csoszog ki mogorváin a konyhájából. — Itt van, no! Vegye el ezt is... Neid is kezicsókolommal köszön, de már kerekebb kedvvel, és a szemében is bujkál valami huncut fény. Gyorsan elfödi a száját. Ügy tesz, mintha rájönne a köhögés, pedig 11 nevetését nyomja ed-