Somogyi Néplap, 1966. május (23. évfolyam, 102-127. szám)

1966-05-15 / 114. szám

Stotz Mihály rajza.

A fölvétel! irodán ismerkedtünk össze. A tisztviselő azt mondta, hog7 várjunk. Leültünk a fal mellett húzódó lócára, én a plakátokat bámulgattam, ő kivett a táskájából egy almát, és kettévágta

— Mifelénk ilyen szeresfka terem.

— Nálunk is — mondtam, s ekkor néztem először az arcába

Később mások is jöttek. A tisztviselő körbejárta a tekintetét, bizalmatlanul és fürkészve, mint odahaza a piacfelügyelő, s magához intett kettőnket.

— Maguk a huszonhete«

építkezéshez mennek.

A villamoson is csak hallgattam. Kúti is az utat nézte, aztán azt mondta:

— Ezzel jöttem ide a pályaudvarról.

— Én is — feleltem.

Az építésvezető átvette tőlünk a munkalapot. Alacsony, puha arcú ember volt. Viccesnek találtam, hogy piros svájcisapka van rajta.

— Együtt akarnak dolgozni?

Én vállat vontam, de Kúti azt válaszolta:

— Ha lehetséges.

Három hatalmas tűzfal közé volt beszorítva az építkezés, az utcától pedig deszkapalánk választott el. Mindjárt bekentem szalonnával a talicska kerekét, hogy ne zörögjön annyira. A deszkájára! levitt a mélybe, hol olyan sárga volt a homok, mint nálunk kint a szurdoknál.

— Ebbe könnyen szalad az ásó — mondta Kúti.

Délfeié odajött az építés- vezető.

— Látom, jól -1 szik a talicskát.

— Dolgoztunk a gátnál eleget.

Biccentett és elment.

A deszkafészerben ebédeltünk. Kúti, amikor a tányérjába mérték a levest, mellém telepedett. Amíg ettünk, nem szóltunk egy szót sem. A kenyér belét a paprikás lébe mártogatta, s én, mintha most pillantottam volna meg. érdeklődéssel méregettem. Se- szőke haja volt, rövidre vágva, orra meg hegyes. A nap kicsalogatta bőrén a szeplőket. — Te hány éves vagy? Letette a kanalat.

— Húsz.

Megkínáltam Kossuthtal.

— Annyi, mint én. Kongattak, aztán szedelőz- ködtünk. A deszkajáraton kopogott a bakancsunk. Már derékig beállhattunk a homokvágatba. Kúti a markába vett egy kis homokot, s mintha hógolyó volna, megcélozta vele a palán kot.

— Te tudod. milyen ház épül itt?

— Nem.

Amikor én leértem, ő akkor indul fölfelé a deszkajáraton. Egész nap így volt. Némán mosolyogtunk, amikor utat engedtünk egymásnak. Fenn dömperek szedték föl a homokot, minden negyedórában jött egy. A tűzfalak közelében légcsákánnyal verték szét a régi épület maradványait. A hang százszorosán felerősödött.

A szálláshelyre megint jócskán villamosoztunk. A háromemeletes épületet a lakók Bundáshotelnák hívták. Most a gondnok kérdezte tőlünk:

— Maguk egy szobába akarnak kerülni?

Bólintottunk.

Amikor bevonultunk, egy lilavörös öreg figyelte, hogyan rakjuk ki holmiainkat az ágyra. Aztán odajött.

— Ti testvérek vagytok?

Mosolyogtunk a kérdésén.

A zuhanyra vámunk kellett, addig az asztalnál üldögéltünk. Ott hevert egy képeslap. Kúti olvasni kezdte, aztán megbökött a könyökével.

— Nézd csak, ez Bara Margit.

— így ismered őket?

— Szeretek moziba járni.

Vacsora után azt mondta

Kúti:

— Gyere, szétnézünk a környéken.

M

entünk az úton, elhaladtunk egy hosz- szú gyárkerítés mellett, aztán a kirakatokat nézegettük. A sportszerboltnál Kúti nevetett.

— Akik ezt a sátrat megveszik, azoknak nincs lakásuk?

— A hegyekbe szoktak vele menni — mondtam. Legyintett.

— Magyarországon nincsenek is magas hegyek. A tanító egyszer azt mondta, hogy a mieink csák vakondtúrások a Mount Everesthez képest. Ráhagytam.

Később, amikor a házakra tett fényreklámot bámul gat- tuk, azt mondtam:

— Nálunk csak a szövetkezeti boltnak meg a cukrászdának van kirakata.

— Nálunk is.

Már a belvárosban kódo- rogtunk, amikor megkérdeztem tőle:

— Te mért jöttél el otthonról?

Nem felelt mindjárt. Egy kerthelyiséghez érkeztünk, benn cigányzene szólt.

— Igyunk meg egy pohár MCt

Hátul még volt hely a konyha bejáratnál. Itt jöttek- mentek a pincérek. Csak palackos sört lehetett kapni. Egy üveg Kinizsit hozattunk. A sör jó hideg volt.

Benéztünk a konyhabejára- ton. Alacsony, szőke mosogatólány pillantgatott Kúüra, az meg integetett neki barátságosan, mintha már régóta ismerte volna.

— Iszunk még, vagy megyünk? — kérdeztem.

Kúti mosolygott

— Holnap írok haza lánynak is.

Kedvetlen lettem.

— Én csak a címemet írom meg anyámnak.

Kapuzárás előtt hazaértünk a Bundáshotelba.

Szobatársainkat nem zavarta, hogy köszönés nélkül jöt- tünk-mentünk. Tudomásul vették, hogy mi ketten, akár a testvérek: együtt járunk az építkezéshez, és esténként nyakunkba vesszük a várost

Találomra fordultunk jobbra—balra, lődörögtünk az utcákon, néha megittunk egy-egy üveg sört.

Legtöbbször állóhelyes vendéglőben.

Néhány dolgot kitaláltunk sétáink közben. Egyszer egy alacsony fekete ruhás hölgy kutyát sétáltatott. Nyomába szegődtünk, és hol elölről, hol a háta mögül lestük a kutyát. Az idős nő észrevett minket, és gyanakodva figyelt hátra-előre. Amikor a ház kapujához ért, mi is megálltunk. Tetszett nekünk, amint ijedten beoson a folyosón, és visszanéz, nem ko- vetjük-e.

Máskor az egyik iskola

előtt húzódó vaskorláton egyensúlyoztuk magunkat. Én a közepéig tudtam elmenni. Kúti is. Az iskolaszolga az ablakból figyelt minket, s csak ennyit mondott:

— Jobb dolguk nem akadt?

Igaza volt.

Azt hiszem, később Kúti is megunta a céltalan esteli sétákat a városban. A földszinten a társalgóban sakkoztak, kártyáztak, televízióztak az emberek. Egyszer megálltam és benéztem. Kúti is megállt. Aztán ingerülten szólt rám:

— Gyerünk’

' A villamosmegállónál azt kérdeztem tőle:

— Most mit csinálunk?

Cipője hegyével bögdöste a

járda szélét.

— Ha akarsz, visszamehetsz.

Persze, nem mentem visz- sza. De ezen az estén alig szóltunk egymáshoz. Mintha közénk állt volna valaki. Csak a Duna-partig mentünk le, ott kavicsokkal dobáltuk a hullámokat, és hamar mentünk lefeküdni. Másnap este a vacsora után, hogy kiengeszteljem, magam mondtam:

— Gyere, menjünk sétálni.

Fürkészett, s aztán halvány

mosollyal mondta:

— Ahogy akarod.

Leültünk egy téren a pádra. Hallgattunk. Én tépdestem a leveleket az orgonabokrokról, Kúti csak bámult maga elé.

— Mi bajod?

— Semmi.

— Valamit csinálnunk kellene — hajoltam hozzá

Nevetett, s ebben volt valami bántó.

— Ott ül egy lány. Menj oda, és mutatkozz be neki.

Néztem én is a lányt Színes kartonruháben volt, táskájában kotorászott, aztán észrevette, hogy bámuljuk őt

— Egyedül?

Zongorázott ujjaival a pad támlágélL

— Vagy te, vagy én.

Várta válaszomat. Fébszenvmei Kútit figyeltem, a másikkal a lányt Már indultam volna, de egy kerékpáros fiú kanyarodott be az úton, és lefékezett a lány padja előtt

— Erről is elkéstünk — mondta Kúti, aztán váltamra tette a kezét

— Gyere, ne hülyéskedj. Némán 'kísértem az utcám. Kúti megállt egy üzlet előtt, és tenyerével a bádogtáblára vert, amelyre címfestő varázsolt kopásztott csirkét.

— Igazad van, valamit csinálnunk kellene

Moziba mentünk. A film régi és rossz volt Álmosan üldögéltünk a sötét nézőtéren. A szünetben az előcsarnokban perecet vettünk. Nem ízlett Azt hiszem, K útinak sem.

Másnap a szálló folyosóján plakátot tettek ki: Aki tud

pingpongozni, jelentkezzék a házibajnokságra«.

Megálltunk a piakát előtt. Kúti rám sandított

— Nekem rövid, erő« leütéseim vannak...-----£=3=3 o

F

ARKAS BÉLA: BLANKENBURGI HÁZAK

Márkus Ferenc:

ÖREG, HÍVD VISSZA FIAD

Öreg. Neked már deres a bajszod, s szép fejeden ritkul ász hajad.

Eres kezed nem soká bírja már a kapát, mit eldobott felnőtt fiad.

öreg. Városba ment deli fiad gépet csodáién, bár jó úton halad, és gyárban dolgozik, erős kezében lapát; Sokszor keserű a falat.

Öreg. Reszkető kezeddel irj neki.

Azt, hogy a közös a legjobb úton halad, s évről évre szebb falun a tavasz.

Meglásd,

visszajön a fíadt

TABÁK ANDRÁS:

cÁ szerelmes kcizépesatár

■#

— Bizony, jó volna egy kicsit öregebbnek lenni! — mondta egy verífónyes tavaszi napon Oravecz Károly kózépcsatár, miközben lábát szomorúan lógatta. Akkoriban még kizárólag a padok támláját tartottuk megfelelő Műhelynek. Igaz, hogy kényelmetlen volt <te ezt amolyan vagánydolognak hitliilc, amellett bizonyos magaslatról vehettük szemügyre a sétányoi andalgó párokat

— Jó volna öregebbnek lenni — ismételte Oraverz.— Az embert tizenöt éves korában kutyába se veszik. Gye- rek már nem vagy, felnőtt se még — kinek kellesz?

— Ez a kamaszkor — mondtam fölényesen. — Ebbe bele kell nyugodni. Különben is, te már elmúltál tizenöt éves, szerelmes is vagy, mit sírsz?

Idősebb volt nálam, ezenkívül másfél fejjel magasabb, és abban a kölyökcsapatban játszott centert ahol én jobbfedezet voltam. Jól futballozott, s bár fenemód lusta, tohonya volt, minden meccsen berúgta a maga gólját. Egészen sajátos gólokat lőtt Nemegyszer kicselezte az egész védelmet a kapust is elfektette, és azután úgy pöckölte be a labdát, hogy a hálóig sem vánszorgott eL Mi odarohantunk hozzá. & ahogy a nagyoktól láttuk, összevissza csókoltuk; ilyenkor zavarba ; Mt, nem tudta hová dugja esetlen, hcsstu karját

A furcsa csak az volt. hogy Oravecz sohase ör j't, ha goit rúgott Sőt egy alkalommal, ni kor az elteltél kapusából szinte boh;b '»t csinált, ide-rxla hasaltatta, s végül a ab» között gurította a kapuba a labdát kifejezetten bocsánatot kért tőle. Rendszerint ösz- szevissza rugdosták alattom- bam az ellenfél játékosai. -Ne marháskodjatok« — mondogatta nekik szelíden, majd megvadult, elsodort mindenkit, és bevágtatott a labdával a kapuba.

Az utóbbi hetekben azonban nem ment Oravecznek. Néha negyedórákig nem találkozott a labdával, cselei nem sikerültek, lövései magasan a kapu fölé szálltak, vagyis hát — üldözte a balszerencse.

— Te szerelmes vagy? — kérdezte egyik nap az edzőnk, és Oravecz legnagyobb elképedésünkre lesütötte a szemét.

— Igen, Béla bácsi, kérem ... — Az edző meghökkent. Lekapta szemüvegét, Oraveczra bámult, de semmii se szólt. Aznap Oravecz háromezer métert futott a salakon, Béla bácsi stopperrel mérte az időt.

— Elég vacak teljesítmény — mondta, mikor Oravecz bezuhant a célba, és alig kar pot* levegőt

De a háromezer méter ellenére is szerelmes maradt, és átszellemülten viselkedett, mint valami angol filmszínész a happyend előtt De néha mérkőzés közben is elábrándozott, s akkora helyzeteket hagyott ki, hogy mindany- nyian a hajunkat téptük. Emlékszem, a Kinizsi ellen játszottunk, 1 H)-ra vezettek a második félidő elején. Bállá, a jobbhátvédünk felfutott a szélen, beadott, a középhátvéd elvétette, egyszóval Oravecz egyedül ént a kapóssal szemben.

— Lőj! — ordítottuk valamennyien.

Felkapta a fejét, és csodálkozva rámeredt a labdára. De mire észbe kapott, a kapus már elhalászta előle.

— Lejössz a pályáról! — rendelkezett a kispadon Béla bácsi, Oravecz pedig lehajtott fejjel kibandukolt.

Végül 2:l-re kikaptunk, és Oravecz halálra váltan üldögélt az öltözőben.

— Szerelmes dedós — sziszegte megvetően Grossz- mann, a kapusunk, és csaknem sírva fakadt mérgében.

— Ekkora helyzetet kih»g1'- aii

— Hja, kérem, a szeretem!

— vonogatta vállát a nyurga Rajda, aki nagy hódítónak

tartotta magát — Amikor én voltam először szerelmes,

ugyanilyen nagy marha...

— Hagyjátok békén Ona- veczet — szóltam közibe, és ő hálásan pillantott rám.

Hazafelé együtt mentünk, s míg kereszbülballagtunk a sötét, ligeten, előadta

fájdalr,

— Olga Í vják, fekete, és nagyon büszke — meséibe keserűen.

— Igen, a feketékkel sok baj van — bólogattam, mert ugyan én még szóba se mertem állni lánnyal, de ilyesmiről már sokat olvastam.

— És különben is — folytatta Oravecz —, nem vagyok hozzá elég öreg. Meg aztán én futballista akarok lenni, és ezen ő csak nevet

Szomorú volt látszott, hogy igazán szerelmes. Nem szóltam, de irigyeltem. Magam elé képzeltem Olgát, és ösz- szeszorult a szívem az irigységtől.

— Ha ezért kinevet — mondtam eltökélten —, ne is törődj vele. Egyszerűen fütyülni kell rá. — Erre megbán tódofct, s hazáig egy szót sem szólt hozzám.

A következő héten Oravecz nem került be a csapatba, én pedig majdnem elájultam, mikor Béla bécsi közölte, hogy center leszek. Lámpalázamban folytonosan elbújtam a védők mögött, nehogy valamiképp labdát kapjak. Tiszta alibi volt, amit csináltam. De a második félidőben véletlen,ül rúgtam egy gólt Rettenetes potyagólt, a kapus keze között gurult be, és azzal l:0-ra nyertünk.

— Látod, Oravecz — mondta Béla bácsi az öltözőben —, te sem vagy pótolhatatlan, fiam.

Oravecz a következő vasárnap Olgát is kihozta a mécsesünkre. A partvonal mellett üldögéltek egy pádon, és nr “gész csapat Olgát bámulta. ifeigtaJás a 8. oldalon.)