Somogyi Néplap, 1966. május (23. évfolyam, 102-127. szám)
1966-05-01 / 102. szám
Földeák János: A MI MÁJUSAINK Harcokra születtünk! Évszázadokon át álltuk a történelem véres viharzását. Királyok önkényét s urak tobzódását törtük, s küzdelmeinknek nem is lelik mását oly iszonyú sorsunk volt! — S szerte Európában, a népek okkal szánakoztak rajtunk, annyiszor maradtunk testvéri segítség nélkül; olykor buktunk is, de sohasem haltunk... Magyarok, elvtársak, akik ma e honban élünk tiszta ég alatt. íényes becsülettel, mi megvívtuk a rabságunk példátlan poklát is, minket diktátor-gőg sem temetett el; Ázsiából jussolt szívósság volt a vértünk, gúzsbakötötten se hittünk a ránk mért balsorsot, de héroszok hitével lázadoztunk az emberséghez méltó szabadságért! Jövőnk kapujában nemes erőnket sorozzuk — gyávaságból már nem fordulunk hátra; örök számadásunk lett, mint minden munkásoknak, hogy bízhassunk, a májusi várta: május elsejének gyújtó lobogású lángja. a halhatatlan forradalmi ünnep — rajta, kiáltsuk el büszkén Moszkvától New Yorkig, a dolgos népeknek, üdvözletünket! Igen, kiáltsuk el: a mi május elsejénkén boldog milliók diadala tüntet — teremtő tervezés s szorgos munkások, parasztok hite vigyázza közös győzelmünket! A mi májusaink világot pezsdítő példák, szivünk és léptünk együtemre dobban; a mi májusaink drága, lenini pirossá fénylik a földön és a csillagokban ... Boda István: MINDENNAPI CSODA Ez is csak az, mindennapi csoda, este van, megszólal a zongora, Csajkovszkij, b-moll, tudom, két szemem úgy figyel már, hogy rezzenéstelen, mert olyan már ez ősi jelbeszéd, hogy önmagában érzem a zenét, o sötét és világos hangokat, a kemény és lágy akkordokat, a hullámokat és örvényeket, a fel-felzokogó törvényeket, o szépséget, » a jóságot, derűt: csak zene van, ' csak zene mindenütt, nevedben is csak ez van, csak zene emlékezetem végső édene, ebből vétettem hajdan, valaha, lassan belém hull neved illata, s míg testem veled átlényegül, a mindent megérteni kényszerül, a teljességet s azt is már, amit csak a zene, a zene adhat itt a látomást, hogy végül ez marad mindent egybegyűjtve, a pillanat, a csodát, melyből úgy léptél elő, mint váratlan fényből a hegytető, a titkot, melybe úgy simulsz bele, mint alkonyba a virág levele, a világot, mely szinte akkora, mint itt e fel-felhangzó zongora; csak ezt értem s csak azt, hogy este van, az életnek százezer hangja van, és százmillió s ezermillió kemény és tiszta, mély és olvadó, ebből vagyunk, a csontunk és szivünk. a létezési formánk, a hitünk, férfiak, nők és nők és férfiak s mindenki, aki valamit sirat, ebből szól, itt szól: zene csak zene, álmaink végső titka, lényege... ROZSNYAI ZOLTÁN: MÁJUS 1. Vihar Béla: Májusi hajnal Hajnalra, mint csilláron a láng, 1 elgyulladták a gesztenyefánk ágain az ezernyi tüzek; a kinyitó bimbók és rügyek s mint ünnepi fényből szőtt zenét, hallgatom a fa halk énekét. Bimbók, rügyek, piciny levelek: mindegyike pgy-Cffy üzenet a gyökértől, mely sötétben, lent, hol rögök közt nedv, nyirok kereng, munkál, harcol, hatol lefele, f hogy viruljon lombja, lévele. A magasba csak a mélyen át, törhet fel az ég felé az ág. Ez a törvény: úgy nő meg a törzs, ha oda, le, a mélységbe törsz. Ezt hirdeti e gesztenyefa szivemből fel- suttogó szavat. Ezt példázzák rügyek és csirák, s körülöttem a bokrok, a fák, midőn itt e kora hajnalon bensőmből a hangjuk hallgatom, s velem együtt az egész világ figyeli az újulás dalát. Mint habos tej, a napsugarak csobognak a kék felleg alatt. Bimbózó ág, piciny levelek, hadd nyíljak ki én is veletek,. hogy viruljon bennem is tovább remény, hűség: tavaszi virágA tavasz szebb volt, mint máskor, a Som-^ hegyen már áprilisban' zöldbe borultak a fák, s én elvágytam a füstös gyárból. Nagyapám ösztökélésére már előbb elvégeztem a négy polgárit. Azt terveztem, hogy pénzt szerzek, különbözetivel beiratkozom a gimnáziumba, és kitörök a nyomasztó sorsból, amely mindnyájunkra ránehezedett. Varga Laci, a szomszédban lakó barátom, akivel egy műhelyben dolgoztam, csitítgat- ta vágyaimat — Az urakhoz sodródnál? Ök urak, te melós vagy. Nem kellesz nekik. Én mégis tovább kergettem álmaimat. Lacit elkerültem, s egy Fehér nevű gyári írnokkal kerestem a barátságot. Fehér akkoriban ezerpengős örökséghez jutott, s ez a számomra csillagászati vagyon valósággal fénybe vonta a jóbeszédű s velem feltűnően barátságos fiatalembert. Fehér az örökségből kényelmes lakást rendezett be, és vásárolt egy vadonatúj tölcséres gramofont. Esténként nála üldögéltünk, zenét hallgattunk, lányokról beszélgettünk. S bennem erősödött a vágy, hogy én is úgy éljek, olyan könnyedén, felhőtlenül. Április végén a műhelyből jövet Varga Laci mellém szegődött, hazáig kísért, majd a kapuban elmondta, hogy május elsején a som-hegyi tisztáson majálist tartanak az ifik. Menjek velük. Amikor megtudtam, hogy Laci húga, Mari is ott lesz, s Fehér is eljöhet gramofonjával, megígértem, hogy elmegyek. S zép idővel, napsütéssel köszöntött ránk a május elseje. Még délután is felhőtlen volt az ég, amikor a kis csapat vígan bandukolt a hegyoldalon. Az élen Fejes haladt, a hatalmas termetű egykori birkózó, ö volt a gyári szakszervezet egyik mozgatója, s apámtól EGY VETERÁN EMLÉKEIBŐL gyakran hallottam, mennyit kínozták 1919 után direktóriumi tagsága miatt Fejes után Varga Laci menetelt a folyton fecsegő kis Králikkai, majd Vajda Feri, a színészi álmokat melengető esztergályos s még négy-öt fiú és ugyanannyi lány. Mi Marival a sor t^égén bandukoltunk. Csák néztük egymást, mint már évek óta, és nem szóltunk egy szót sem, pedig lett volna mondanivalónk. A som-hegyi tisztáson előkerültek az elemózsiás csomagok s néhány korty ital is. Különösebb műsor nem volt Elénekeltünk néhány dalt, majd Vajda Feri Ady-varset szavalt, a Tűz márciusát. Arról volt szó, hogy mielőtt hazaindulnánk, Fejes majd megtanít bennünket egy új indulóra. Mivel jobb ötlete senkinek sem támadt, Fehér beállította a gramofont, s a jó zenére táncolni kezdtünk. Ez a tánc nem sokáig tartott. A kis Králik, aki azt a megbízást kapta, hogy az ösvényt figyelje, egyszer csak izgatottan futott Fejeshez. — Jönnek a fajvédők! S valóban, az ösvény torkából kibukkant a Revíziós Liga városi tótumfaktumának, az »ébredő magyar« Neveczky úrnak testes, fenyegető alakja. Nyomában nyolc-tíz suhanó, köztük néhány gimnazista komoran hábratett kézzel. A gramofon elhallgatott, a táncolok némán figyelték a hangtalan felvonulást. Neveczky pedig, mint az a városi jobboldal elismert vezérszónokához illik, terpeszállásba helyezkedett, s sztentori hangját remegtetve szónokolni kezdett. Annyira meglepődtünk, hogy bizonyára némán hallgattuk volna a szónoklatot, ha a nagydarab embert nem ragadja magával túlságosan az indulat Mikor arról papolt, hogy »a vörösök nem tisztelik a családot«, Fejes csak mosolygott S az sem okozott megrendülést, amikor a»száz- szor szent ezeréves határok és az égjek oltalmába aján-/ lőtt haza nagyobb tiszteletére« hívta fel az egybegyűlteket. De az egek oltalmába ajánlott hazáról szóló frázis any- nyira megtetszett Neveczky- nek, hogy egy ügyes fordulattal megismételte a mondatot, és kárhoztatni kezdte a felforgató eszmék hordozóit, akik számára közönyös a hon sorsa. Alighogy ezt dörögve elismételte, Varga Laci dühödten ugrott elébe: — Hazudik! Maguknak árucikk a haza! S ha Fejes vissza nem rántja, képen teremtette volna a tekintélyes szónokot. — Hallgassuk csak végig, amit a tisztelt úr mondani óhajt — szólalt meg Fejes hűvös nyugalommal, és gunyorosan fürkészte az izzadó Neveczky arcát. Ez a közbelépés már nem akadályozhatta meg az összecsapást. Amikor ugyanis Var- gia Laci Neveczkyre támadt, a hörcsög természetű Králik belekapaszkodott az egyik gimnazistába, és fittyet hányva Fejes szavaira, püföl- ni kezdte. Kiderült, hogy Ne- veczkyék nemcsak szónokolni jöttek. Fütykösök suhantak a kezükben, s a vezér rohamot vezényelt. — Táncoltassuk meg őket, fiúk, gramofon nélkül is! A tánc nem valami vígam kezdődött Neveczky számára, mert a nyakleves, amit Varga Laci szánt neki, a második nekirugaszkodásra a vártnál is jobban sikerült. A szónok bömbölt dühében, és az egész tisztásom fellángolt a harc. Fehér a kabátom ujjába markolt. — őrültség!! Tűnjünk el innen! S meg sem várva válaszom, felkapta a gramofont, és eltűnt az erdőben. Döbbenten néztem a csatát, első gondolatom az volt, hogy nekem is jobb volna elmenekülnöm. Egyszerre ért Mari figyelmeztető kiáltása és egy jókora botütés a hátamon. Két gimnazista rontott rám, az egyik szembe, a másik oldalról. Sosem szerettem verekedni, de akkor nem volt más kiút. Kettejük eilen azonban tehetetlen voltam, egyik ütés a másik után ért Nem sokáig. Varga Laci hatalmas bakugrással belefejelt Neveczky úr gyomrába, s a feldöntött hatalmasság testén át egyik támadóm nyakába ugrott — A másik a tiéd — kiáltotta. — Taníts meg kesztyűben dudálni! S a másik már emelte is botját a magasba, hogy lesújtson. Sikerült elhajolnom az ütés elől, majd rátapostam a' földhöz koppanó botra és kitéptem támadóm kezéből. — Ha tánc, akkor legyen tánc, urak! A suhancok számbeli fölénye hamarosan apadni kezdett. Fejes kettesével kezelte őket, s ha már nagyon elgyengülték kezei között, összekoccantotta fejüket: »Ébredjenek, uraim! Ébredő magyar nem szunyókálhat néhány nyakle ■ vés tői«. Varga Laci Neveczkyt bűvölte. A vezérszónok egy bokor tövébe guggolt, egyik kezével fájó gyomrát tapogatta, a másikban zsebkendőt szorongatott. Könnyeit törülgette-e, vagy verejtékező homlokát? Talán mind a kettőt. Egyszóval már érett a győzelem, már csak a bekerített támadók lefegyverzése volt hátra, amikor az éber kis Kráiik kékre-zöldre vert arcát tapogatva, nagyot kiáltott. — A csendőrök! A csendőrraj észrevétlenül kerítette be a tisztást. Már csak azt láttuk, hogy szuronyt szögezve állják körül a csatateret, s a kakastollasok őrmestere vészjóslóan mustrálgatja a felhevült hadat. Mi történik itt? Nevecáky háborogva állt a feszesen tisztelgő őrmester elé: — Ránk támadt ez a vörös csürhe! A pocakos ébredő magyart megint csak Fejes vasmarka mentette meg Laci viszkető tenyerétől. Az őrmester akkor csendet parancsolt, majd biztosította támogatásáról Neveczkyt. — Az urak nyugodtan elmehetnek. Minket sorba állított, felírta nevünket a noteszába, majd sűrű fenyegetések köziben hazaparancsolt. Fejest és Varga Lacit pedig mint a »vörös provokáció« értelmi szerzőit a törvény nevében letartóztatta. * * * Azóta több mint három évtized telt el. A som-hegyi ütközetnél sokkal nagyobb csatákat vívtunk Fejessel, Varga Lacival csendőrök, fasiszták ellen. Börtönben, koncentrációs táborban is küszködtünk puszta életünkért. De annak az ütközetnek az emléke énbennem sohasem halványult el. Az volt újjászületésem napja. A felejhetetlen tűzkeresztség. Szegedi Gyula
