Somogyi Néplap, 1966. május (23. évfolyam, 102-127. szám)

1966-05-08 / 108. szám

SOMOGYI NÉPLAP 8 Szombat, 1066. május T. Goda Gábor: EMATIKUS MOTELLÁ K. községből .Sffi Kurondi József kétgyermekes parasztember. Nem ismertem őt azelőtt. Csodálkoztam, ami­kor bejelentették. Azt mondta, hogy egyik re­gényemet olvasta, tetszett ne­ki, s úgy határozott, ha fel­jön Pestre, meglátogat. Két liter bort is hozott. Azt felel­tem neki, hogy a bor savat csinál nekem az utóbbi idő­ben, egyébként látogatásának nagyon örülök, és csodálko­zom, hogy az általa említett regényem tetszett, hiszen olyan világról szól, amely látszólag távoli az övétől. Kurondi azit felelte, hogy ez nem jutott eszébe, és külön­ben is mindegy az, hogy kik­ről szól a regény, fő, hogy igaz emberek legyenek Erre mégiscsak ittunk egy pohárkával. — Hát mi .hozta ide? — kérdeztem. Előbb rám nézett, mint aki fürkészi, hogy csakugyan ér­dekel-e, amit mond, aztán nyilván meggyőződött erről, és így szólt: — Két fiam. van, író úr. Az egyik tizenhat, a másik tizenkilenc. Tessék a fényké­püket megnézni Szép két fiú volt. Senki sem mondhatta volna, hogy falusi gyerekek: a ruhájuk is olyan városias, ingük is, nyakkendőjük is; hogy 'beillet­tek volna akár pesti értelmi­ségieknek. — Nagy baj van ve­1tiV folytatta Kurondi. — 1UK megmondom én, hagy­ma a baj. Akármiről szólok ne­kik, azt mondják: »►Ne agitál­jon édesapám.« Tessék elhinni, hogy nem is agitálom őket semmire, nem vagyok párt­tag, politikával csak keveset foglalkozom, annyit, ameny- nyire a téeszben feltétlenül szükség van, meg hogy ne áll­jon az ember sem a párttit­kár, sem a pap előtt úgy, mint borjú az új kapu előtt. Mert az egyik is mond vala­mit, a másik is, és az em­ber mindkettőnek olyat akar felelni, ami nagyjából igaz. Aztán meg nem is vagyok afféle lelkesedő fajta, no, magyarán: nem dőlök be mindennek, a jóra azt mon­dom, hogy jó, a rosszra azt, hogy rossz. Ilyen volt az apám is, de a nagyapám is. Mert rossz, hogy annyival kevesebb az állat a faluban meg a környező majorokban, de mégis csak jó, hogy majd mindegyik parasztnak van ám szép háza, kinek két szobája, kinek három, konyhája, vil­lanya, mosógépe, tévéje, és egyetlen olyan málló vakola­tot sem lehet látni nálunk a faluban, mint amilyent az író úr házának a vakolata itt Budapesten, a Rózsadombon. — Ha mondom ezt a két fiúnak, rám mordulnak, hogy »ne agitáljon, édesapám.« Ilyenkor csak nézem őket, és nem értem az egészet. Azt gondolom magamban, hogy ez a két gyerek nemigen em­lékszik, ami természetes, arra a világra, amelyben felnőt­tem. Mondom nekik, hogy a báró úr birtokán voltunk zsellérek, akadt ennivaló is, nem éheztünk, de mezítláb nőttünk föl, a kalendáriumon kívül könyv nem került a házba, és hogy a báró úr megkövetelte tőlünk, hogy míg elhalad előttünk, megáll­junk, és csak álltunkban sü- vegelhetjük meg őt; azt is megkívánta, hogy meghajol­junk előtte, a méltóságos asszony pedig nemcsak a fér­fiaknak, de az asszonyoknak is kézcsókra nyújtotta a kezét. Mondom a két fiamnak, most gyühet az atyaúristen, ti nem süvegelitek meg a tulajdon apátokat sem, nem hogy de­rékszögben hajlonganátok. Sem a pap, sem a párttitkár, sem a téesz-elnök, sem a ta­nácselnök nem kívánja tő­lük, hogy isten tudja, miféle cifrasággal köszöntsék őket. A tisztelendő úr nem követeli, de a legtöbben azért »Laudé- tur«-ral köszöntik, a párttit­kár elvtárs viszont már rég nem kívánja, hogy »Szabad­sági-ót mondjanak neki. Olyan urak ezek a kölykök a falu­ban, amilyen a báró úr két fia sem volt annak idején. Sokkal önállóbbak, mert be­leszólhatnak mindenbe. Ha ezt mondom nekik, rám néz­nek és legyintenek, »ne agi­táljon, édesapám«, mondják nekem. »Ez a világ nemcsak mifelénk változott, nemcsak a mi falunkban .............Biztos ú gy volt, ahogy apánk mond­ja, mert a mi apánk mindig az igazat mondja, csak min­dig olyan sematikus dolgokat, hogy eláll a fülünk tőle.«- Azt mondom ne­1 • 1 . »Ne bolondozzatok, KIK. Nem agitálok én sen­kit soha a büdös életben, én nem szeretem, ha folyton agi­tálnak. De ha a főtisztelendő úrtól nem vették rossz néven évszázadokon át az örökös agitálást, holott olyat ígért, amit amúgy sem tud megtar­tani, nevezetesen a mennyei boldogságot, nem kell olyan nagyon lázadozni az igaz dol­gok ellen sem, és nem kell mindent agitációnak kinevez­ni, csak azért, mert mindazt, ami ebben a mostani falusi életben mégiscsak jobb, időn­ként rendre felsorolja az em­ber, föltéve, hogy tisztesség van benne, és nem olyan agyalágyult, hogy elfeledje szőrösül-foőröstül az egész múltat« De hát, tisztelt író úr, tetszik, tudni, milyen a fiatalság! Beszélhet nekik az ember. Hol vigyorognak, hol vitába szállnak, hol úgy néz­nek az apjukra, mintha öreg hülye volna. Aztán jönnek, és azt mondják: »Édesapám, köllene nekünk sötét ruha, mert már mindenkinek van egy az esti tánchoz; új cipő is köllene, édesapám.« Mon­dom nekik: »Olyan ép a ti régi cipőtök, hogy még egy­szer sem vittétek talpalni. A ruhátok is olyan rendes, egy­szer sem köllött azt foltozni. Mi a fenének új cipő, új ruha, új nyakíkendő meg új ing, amikor már van nektek két Neva-ingatek, egy-egy nylon, nem beszélve az olcsóbbakról, amikből kettőtöknek több van, mint őseiteknek összesen két­száz éve.« — Ja, ilyenkor aztán olyat röhögnek az apjukon, és azt mondják nekem: »Hát mi maga, édesapám? Kommu­nista prédikátor? Vagy mi a fene? Hát mi fizetést kap azért, hogy ilyen állhatato­san agitálja a két fiát?« Tetszik tudni, ilyenkor ne- kikeseredek. Hiszen tudnék magam is panaszkodni, mert én is látom, hogy mehetne jobban a munka. lazsálnak az emberek, a földdel sem bánnak úgy, ahogyan kelle­ne, inkább adminisztrálják azt a disznót, mint nevelik, és hogy őszinte legyek, én magam is legföljebb a felét dolgozom annak, amire szok­tatott az apám. Nem áldok én mindent, nem esem én hasra csak úgy átabotában. megvan nekem is a vélemé­nyem erről, arról és amar­ról. Hanem ami igaz, az mégiscsak igaz, és nem agi­táció. Hát ha mi úgy en­nénk, mint hajdan! Mit szól­na ez a két fiatalúr hozzá? Jól van, tudom, műveltebbek nálam. Én korán hagytam abba az iskolát. A kicsi me­zőgazdasági technikumba jár. a nagyobbikat egy esz'endő múlva veszik föl az egye­temre, értesítése szerint Sze­geden. Pedig de szerettem volna, ha mind a kettő ott­hon marad a faluban. Mon­dom is nekik, hogy »hol az öregapátok kínjában gondol­ta volna a nagyapátok, hogy diplomásak lesztek mindket­ten«, amit már meg tetszik bocsátani, boldogságnak tar­tok, mert lassan olyan árva lesz ez a föld, hogy alig akad, aki simogassa. De ha mindezt mondom nekik, azt felelik: »Ugyan már, édes­apám hagyjon föl ezzel az agiftációval, mi az ördögnek ünnepli egész nap azt a vi­lágot, amelyben olyan kicsi egységet fizettek magának, hogy ha nem lenne még ház­táji meg erő a karjában, nem élhetne így sem.« ■— Erre aztán elszámolok nekik, hogy mi gyün a ház­tájiból. mi az egységből, hány ház épült a faluban, mennyi idő alatt fizetem én a részleteket az építkezési hitelre, mennyit adott köl­csön a takarékpénztár, mit hitelezett a község, szóval számolunk, számolunk. én csak nekivörösödök, és dü­hös leszek, ők meg azt mondják: »Hagyja abba. édesapám, ezt a sematikus dumát. Megváltozott a vi­lág. és punktum. Nem kell úgy odalenni tőle. Hollan­diában, Dániában vagy Svéd­országban sem rosszabb.« Nehezen bírok velük, mert látom, hogy bosszantja őket az agitáció, mert engem is bosszant, ha folyton lelkesí­tenek, mint a befogott lovat Hanem azért csak nem ma­rad nyugton bennem az igazság, és bánt, hogy ez a két kölyök úgy játszik ve­lem, mint afféle öreg... volnék. akiből ugyáncsak akad egy-kettő a faluban. Na, jó. gondolom magamban, hát sematikus vagyok. Hogy mi az, azt ugyan pontosan nem tudom, és akármennyit kérdeztem tőlük. ők sem tudták. Csak azt mondják, hogy az olyan, mint a süket duma vagy a városi hadova. Lehet, nem tudom. Honnan tudnám ón, hogy mi a sü­ket duma meg a városi ha­dova? — Hanem arra gon­rlnlfítm igen titelt író U.U1 Lalii, ^r egy napon, hogy elég volt ennek a két gyereknek a pimaszkodásá­ból. és móresre tanítom őket. Először is kirámoltam a szekrényeket, mindössze egy ünneplő és egy mindennapi inget r hagytam meg nekik. Egy ócska nadrágot is. Egész héten át semmi egyebet nem kaptak, mint lebbencslevest és főtt krumplit. A rekamié- kat is kihordtam a szobájuk­ból, és strózsákon köllött aludniuk. Reggel négykor köllött fölkelniük, és úgy dolgozniuk, ahogyan az óko­rukban nem köllött. Hát azt tetszett volna látni! Kibúj belőlük az agitáció. Forra­dalmárok lettek. Negyven- nyolc óra múlva már az egész falut szervezték az apjuk ellen. — Elsőnek jött a párttit- kár. Méltóságteljesen. hig­gadtan beszélt a lelkemre, hogy hát Kurondi elvtárs így. meg Kurondi elvtárs úgy, nem szabad elvonni a fejlődést tulajdon gyermekei­től, mert a szocialistává fej­lődő társadalom ... Szóval agitált, ahogyan csak kifért belőle, és én sehogy sem szívleltem az agitációt. Aztán jött a népfrontelnök, és olyan kegyes szavakkal mon­dott nekem akkora kegyetlen­ségeket. hogy felforgatom a falu rendjét, azt képzelem magamról, hogy egy új Jó­zsua vagyok, aki megállítja a napot, vissza akarom hoz­ni a múltat, és még beszélt annyit, miközben megivott vagy másfél litert a borom­ból, és igen jókedvűen távo­zott. A negyedik napon az­tán jött a tisztelendő úr. Szép szál ember, nagy híve mindenféle békének, és azt mondta: »No. Korundi, maga szép dolgokat művel. Hát mit gondol, joga van-e meg­tagadni tulajdon két fiától a keresztényi szeretetet? Joga van-e lebbencslevest adni nekik naponta meg főtt krumplit, mintha nem válto­zott volna semmit a világ? Hát miféle ember az, Kuron­di, aki a rekamiét kiviszi a fiai szobájából, és szalma­zsákra fekteti őket egy o'yn világban, amely már a mi urunk Jézus Krisztus jóvol­tából a szocializmus útjára lépett?« Hát erre már én is ‘■'ihbe gurultam, nagyot csap­iam az asztalra, és kikértem magamnak, hogy beleszólja­nak családi ügyeimbe, reg­geltől estig agitáljanak, hol a szocializmusra, hol a ke­reszténységre. hol a családi összefogásra, és az isten tud­ja, még mire hivatkoznak. Elvégre is nem vagyok én bolcnd, hogy eltűrjem ezt a rengeteg agitációt. Minek ne­kem ez a sok sematizmus? Tudom én, mit csinálok. Én nevelem ezt a két kölyl öt. A rosszat is. a jót is én ne­veltem beléjük, és elküldtem ezt a sok prédikátort a meg­felelő helyre, ami aztán az egész falut ellenem lázította. — Mikor vasárnap misére mentem, nem szóltak semmit, de éreztem, hogy égeti a te­kintetük a hátamat, mintha azt mondanák: »Hej. Kuron­di, Kurondi, nem értesz te semmit ebből az új világból. Ügy bánsz a tulajdon két fiaddal, mintha a te akara­tod jött volna el és nem a modem világé, hogy szentel­tessék meg az ő neve.« Hát még a két fiam! Igen tisztelt író úr, el sem merem mon­dani a nagy szégyent, amit ez a kettő ejtett rajtam. Ott­hagyták a lebbencslevesemet, a szalmaágyat, és mindketten átmentek a szomszéd házába. Még csak nem is köszönnek nekem. Azt sem mondják, hogy »ne agitálj minket édes­apám«. Hanem esténként ott ülnek a Kulcsár szomszédnál, táncolnak is. kártyáznak rá­dióznak, és nézik a tévét, én meg csak az ablak előtt já­rok fél-alá, és az egész falu vasvillaszemekkel néz rám. Nem merek én már agitálni többet. Tessék már megmon­dani, mit tegyek? Mert ha ez így tart még egy hétig, istenemre elbujdosok.- Tudja, Kurondi ur ­mondtam —. a leg­jobb, ha hazamegy, és mindent szépen helyreál­lít, ahogyan volt. Hagyja magát »legyőzni«. Jöjjön vissza a két fiú, és ne tö­rődjön többet véle. ha azt mondják, hogy »ne agitálj, édesapám«. Maga csak agi­táljon, de egyet ne felejtsen: semmiféle agitációnak sincs olyan ereje, mint a valóság­nak. S a valóság ellen hiába lázad maga is, és hiába lá­zadnak a fiai. Sőt az egész falu is hiába lázad. Végső fokon nem a jelen hanem a múlt ellen lázadt fel a falu, mert nem lehet a ma való­ságát még tréfából sem visz- szacsinálni. Ha közben kine­vetik magát, ne törődjön ve­le. Ez azért mégis a mi si­kerünk. — Igaza van — mondta Kurondi. Bort töltött, és koccintottunk. — Hiába — folytatta —, nem nekünk kell bölcsnek lenni, hanem úgy köll tenni, mintha ők lennének a böl­csek. Hanem ha még egy­szer azt mondják mindenre, hogy sematikus meg hogy agitáció, isten úgyse úgy fa­ron billentem őket... — No, no, no. — Igaz, igaz író úr. Le­het azt másképp is. Zinovij Ribak: A JUBILEUM A z igazgató magához hí- vatta a főkönyvelőt, a szakszervezetist, a személyzeti osztály vezetőjét és a titkárnőt. Mindenki a maga érdekei sze­rint értékelte ezt a hívást: a főkönyvelő szeretett volna szo­lid előleget kiharcolni elszámo­lásra (melyik igazgató nem jut­tat előlegeket?); a szakszerveze­tis minden eshetőségre számít­va magával vitte a tagdíjfize­tések kimutatását (hátha az igazgató törli a hátralékokat); a személyzeti osztály vezetője pedig felkészült rá, hogy bebi­zonyítsa annak a kérésének tö­kéletes törvényességét, misze­rint az ő három unqkíját me­leg helyeken kellene elhelyez­ni. A titkárnő állandóan nyit­va tartotta a szemét, és soha­sem találgatta, miért hívják, mivel tudta, hogy baj van, ha nem hívják ... Amikor mindnyájan az iro­dában voltak, az igazgató meg­kérte a titkárnőt, hogy zárja kulcsra az ajtót, majd cinkosan hunyorítva ilyen beszédbe kez­dett: — A bérelszámoló pénztáro­sunk, Jegor Ivanovics Sztaral- kin most tölti be ötvenedik életévét s egyben a mi intéz­ményünkben folytatott mun­kásságának harmincadik évét. (Megkönnyebbült sóhaj.) Tisz­telni kell az embereket. Illő keretek közt kell megünnepel­nünk ezt a dátumot. Én a kö­vetkező kis tervet eszeltem lei: holnapután munkavégeztével (de erről egy kukkot sem sen­kinek, hadd legyen kellemes meglepetés a jubiláns számá­ra!) behívom Sztaralkint az iro­dámba. Itt egy kis ünnepséget rendezünk, adunk neki egy éb­resztőórát, miegymás. Persze, rendesen elő kell készíteni a dolgot: be kell hívni Sztaralkint a szakszervezethez, beszélgetni vele, mire volna szüksége. Kel­lene beszélgetni vele a személy­zeti osztályon is, azután megír­ni az én beszédemhez a slág- vortokat. A jubileum napján a főkönyvelő elengedi Sztaralkint a munkából, hadd sétáljon öt­ven év alatt egyszer a város­ban, no ugye. Magát pedig, Eljz titkárnő, arra kérem, lá­togassa meg a jubilánsba la­kásán, szerezzen nekem* a be­szédemhez lírai motívumokat: mennyire hű férj és gondos családapa, és így tovább. Van valami kérdés? — fejezte be az igazgató, és elengedte az össze- hívottakat. TVT ásnap megkezdődött a iTJ- hajtóvadászat Sztaralkin után. Az első csapdát a szak- szervezeti irodában állították fel. Behívták. Jegor Ivanovics zavartan mondta: — Én, kérem szépen, rendez­tem a tagsági díjamat... — Nem erről van szó, Szta­ralkin elvtárs — vágott a sza­vába az elnök —, én szeretnék magával beszélgetni. Azért hí­vattam. Hogyan él? — Nincs semmi baj. — Nem érez szükséget vala­miben? Van néhány csomag csecsemőkelengyém. — Ugyan, kérem! Mi már nem számítunk ilyen családi ese­ményre. — És mí van a sportkörök­kel? Teszem a könnyű atléti­kával vagy a koreográfiái mun­kával? — Hát ... én . . . izé . .. hogy is mondjam .. . — Értettem. Akkor elmehet, Jegor Ivanovics, szabadságra. Tudunk szerezni magának be­utalót valamelyik üdülőbe, — Éppen most jöttem vissza szabadságról! — Akkor mit kezdjek magá­val? No, rendben van, ha va­lami panasz merülne fel a köz­étkeztetéssel vagy a biliárd- szobával kapcsolatiban, ne. fe­szélyezze magát, jöjjön egyene­sen hozzám! Alig lépett ki Sztaralkin a szakszervezeti irodából, máris elfogta őt a személyzeti osztály küldönce. — Kérem szépen, fáradjon be hozzánk. — Megyek — felelte Jegor Ivanovics alázatosan. A személyzeti osztály vezető­je udvariasan megkérte Szta­ralkint, hogy foglaljon helyet. Mereven a szemébe nézett, majd a kérdezéshez látott, s közben belepislogott a kérdőív­be? — Születési éve? — 1909. — Mióta szakszervezeti tag? — 1920 óta.-- A vezetéknevét nem vál­toztatta meg? — Nem volt rá szükség. — Az édesapját Ivánnak hív­ták? — Hát persze ... A személyzeti osztály vezető­je gondolatokba mélyedt. Szta­ralkin sápadtan ült, széttárta a karjait, mint a futballkapus, amikor a tizenegyes büntetőrú­gást várja. — Melyik évben kapott szi­gorú megrovást figyelmeztetés sei? — Isten őrizz, nem kaptam én soha egyebet, csak hálát... J egor Ivanovics leverjen, feldúltan ért haza. Az előszobában, amint levetette a kabátját, meghallotta az igazga­tó titkárnőjének ismerős hang­ját. Szívhez szólóan beszélge tett a feleségével. — Szereti magát? — De mennyire! Hála isten­nek, már huszonhét éve élünk együtt a legnagyobb megértés­ben — válaszolta az asszony- büszkén kihangsúlyozva a hu­szonhetet. — És sohasem ütötte magát? — kérdezte a titkárnő. Jegor Ivanoviesnak elsötétült a szeme. Krákogott, hogy ész revétesse a jelenlétét, erre a? asszonyok suttogásra tértek át. Reggel a bérelszámolót ud­variasan beinvitálták a főköny­velőhöz. —• Hogy vagy, öregem? — kérdezte a főkönyvelő. — Nincs okom dicsekvésre — válaszolta Sztaralkin bágyadtan. — Ide figyelj, mylord (így hívta a főkönyvelő a beosztott­jait), menj csak, sétálj egyet a városban, szívd tele a tüdődet friss levegővel, mozogj, szóra­kozz egy kicsit. — Talán végleg elbocsátanak? — adta fel a kérdést a meg­döbbent pénztáros. — Ugyan, miért? Ügy ^ öt óra tájban gyere be, hívat az igazgató. A mikor Jegor Ivanovics ■** kinyitotta az igazgató irodájának ajtaját, meglátta a főkönyvelő, a szakszervezeti elnök, a személyzeti osztály ve zetője és a titkárnő titokzatos mosolyát. Itt már nem volt sem idő, sem ok a gondolko zásra. Sztaralkin gyors léptek­kel ment az igazgató felé, és letett az asztalra egy teleírt ívet. Az igazgató csodálkozva nézett Sztaralkinra. Jegor Iva­novics egy szuszra kipakolt: — Kérem az elbocsáttatáso- mat saját kívánságomra! ... És hanyatt-homlok sietett kife­lé. Az iroda bamba csendjét az asztalon álló, frissen vásárolt ébresztőóra vidám ketyegése töltötte meg. Ezt vásárolták ajándékul a jubilánsnak. Oroszból fordította: Pogonyi Antal BAZSIKA JÓZSEF: IVÄNFA-HEGY.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom