Somogyi Néplap, 1966. május (23. évfolyam, 102-127. szám)
1966-05-08 / 108. szám
Szeptembertől már új iskolában tanulhatnak a bélavári diákok. ságosan akarnak termelni, építeni, többet akarnak tenni Somogyért, de ennek újra csak föltételei vannak. A Tanácsi Építőipari Vállalat például előregyártott vázszerkezeteket akar készíteni a társasház-építkezéshez. Eddig több mint két évig dolgoztak az építők egy-egy házon, rengeteg fizikai munkára és faanyagra volt szükség. Ha most elképzelésüket valóra váltják, felére csökkenthetik az építkezési időt, s igen jelentős lesz az anyagmegtakarítás is. — A mezőgazdasági építkezéseknél szintén a tipizálásra kell törekedni, — mondta Németh József, a vállalat főmérnöke. — Nem magát az épületet kell tipizálni, hiszen akkor sablonossá válik minden, hanem az épület szerkezeti elemeit. Zelenik igazgató így látja a kérdést, és mindjárt példával is bizonyít: — Amikor megkezdtük daháznál 200 000 forint az egy dolgozóra jutó termelési érték, bizonyítva, hogy a típusszerkezet alkalmazásával még kétszeresére emelkedhet a termelés. De 1965-ben az összes tervek 17 százaléka volt csupán típusterv, több mint 80 százaléka pedig egyedi. A Szovjetunióban már 1961-ben 80 százalékos volt a tipizálás. Ha szorosra fűzzük kapcsolatainkat a tervezőkkel, akkor 19í0-re mi is elérhetjük a 70 százalékos tipizálást. Ez azt jeler.ii, r. _y a mai létszámmal kétszer annyit tudnánk termelni, mint az egész évben. Nincsenek egyébként más véleményen a tervezők sem. Idézünk a Tervezd i: Ua igazgatójának egy Kaposváron elhangzott előadásából: »Az építőipar még mni-.j átmeneti állapotban van. Az építési technológia még jelentős részben kézműipar jellegű .., nemcsak a követelményekhez képest, hanem a többi iparghoz képest is elmaradott. . .« dálatosabb a sok szín, a harmónia. Az ember csak gyönyörködni tud a képben, de a látvány gondolkodásra is késztet. 1895-ben szenzációs volt itt a Fogas Szálló: tíz (!) szoba állt a nagyérdemű fürdőközönség rendelkezésére. Igaz, azóta hét évtized elszaladt, de a Balaton igazi fejlesztését tulajdonképpen a mi társadalmunk indította el. S ha csak azt nézzük, mi minden épült itt az utóbbi öt évben, csak az elismerés hangján lehet szólni a látottakról. J árjuk az emeleteket a siófoki toronyszálló- bam, beszélgetünk a munkásokkal, a Bodó-, a Szabó- és a Morvai-brigád tagjaival. Talán hihetetlennek hangzik, de így van: a tizenhárom emelet vázát harmincöt ember építette föl: Rózsa János, Tóth József és Kódor János brigádja. Rózsáék két hónap alatt hat emeletet »-nőttek-«. Ezért a munkáért — az országos rekordért — minden elismerést megkaptak. Az anyagit is. Ök mondják: — Voltak olyan hónapok, amikor 3900, 4600, 4800 forintot vittünk haza a borítékban. A tavalyi átlagkeresetünk 2500 forint körül járt. — Elégedettek? A szókimondó Rózsa válaszol. Arról nevezetes, hogy mindig rá mer verni az asztalra. — Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem. Talán furcsa, de nemcsak a pénz a lényeges. Szeretjük, ha vastag a boríték, de legalább annyira fontos az is, hogy a szívünk szerint dolgozhassunk. — Mit ért ezalatt? — A főnökök teremtsék meg a lehetőségeket, meri higgyék el, hogy az itt dolgozó háromszáz ember közül talán csak két olyant találnak, aki lógni jött ide. Mindenki dolgozni akar, de ehhez anyag, jó terv és szervezettség kell. Mert példát mondok most: Azt állítjuk, hogy legfőbb gondunk a szervezés, de hát akkor ne legyen üresjárat. Ha történetesen ma elbújnak valahová, és onnan figyelik az építkezést, legalább hatvan csellengőt láthattak volna. És ez nem rajtunk múlott ... Mert a felvonó nem csodagép, fizikailag lehetetlen, hogy egyszerre háromszáz embert szolgáljon ki. A szállónak határidőre kell készülnie, ezért dolgozik itt eny- nyi ember. Pedig kevesebb is megcsinálhatta volna, ha a munka valóban tervszerű. Tavaly például három hónapig álltak az építők, a munkára legalkalmasabb három hónapban. Ok: anyaghiány. A krónikus anyaghiányt említi Zelenik Sándor, az Állami Építőipari Vállalat és Inke Sándor, a Tanácsi Építőipari Vállalat igazgatója is, amikor a hosszú, órákon át tartó beszélgetésen eljutunk az egyik legfontosabb kérdéshez: Hogyan tudnak többet tenni az építők Somogyért saját erejükből, s mihez kell az úgynevezett »felső« segítség? Íme néhány meghökkentő számadat, egy kicsit magyarázat talán a kapkodásra, a munka minőségének romlására: a tanácsi vállalat második negyedévi tervéhez szükséges cement 44, a betonvas 34, az eternit lefolyócső 35, a csempe 44 százaléka biztosított csupán. Az állami vállalatnál szintén a cement-, a betonacél- és a téglahiány rontja a munkások és a vezetők hangulatát, csökkenti biztonságérzetüket. Hogyisne lenne így, amikor leállt például a középblokk- gyártás, veszély fenyegeti az északnyugati városrész építését Ahhoz tehát, hogy az építők többet tehessenek, többet is kell kapniuk. A tervellátással ma már nincs baj. Idejében meg tudják rendelni a kivitelezéshez szükséges anyagot, de a szállítási szerződések rendszere rossz, elfogadhatatlan. Az alapanyaggyártó ipar vállalatai rendszerint a tárgyidő- szak utolsó hónapjára igazolják vissza a szállítást, és többnyire a huszonnegyedik órában küldik az anyagot. Tessék így tervszerűen dolgozni! ... Pedig ha ez nem lenne így, sok szépet és jót produkálhatnának a vállalatok. irodaházunk építését, sokan mosolyogtak, mert azt mondtam, hogy a négyszintes épületbe hat hónap múlva beköltözünk. Tessék megnézni, És egy szóbeli vélemény: — Át kell állni egy korszerűen gépesített szerelőiparra, de ehhez jól képzett műszakiak és szakmunkások kellenek. Szemet gyönyörködtető látvány: az északnyugati városrész. Megmutatták ezt az első ne- az építők napjára új ottho- A tervezők örülnek a kivi- gyedévben, és így akarnak nunk lesz. Saját példánk bi- telezők ja . a olta c dolgozni a jövőben is. Eddig zonyítja, hogy sürgősen át működési elképzeléseknek. Készül az AKÖV új telephelye a város határában. még egyetlen munkánál sem csúsztak ki a határidőből — de milyen áron! —, s vannak elképzeléseik, terveik a »hogyan tovább«-ról is. Gazdakén térni a monolitszerkezetekről a típusszerkezetekre. Amíg az északnyugati városrész modernnek tartott építkezésén 130 000 forint, az iroMindhárom vállalat vezetői járhatónak tartják a közös utat. És az elképzeléseket aprópénzre akarják váltani. Az északnyugati városrész épít' sének parancsnoka, Németh József. Az állami építőipar alapító tagjai közé tartozik. S ok mindenről lehetne és kellene még beszélni. Az igény és a kapacitás találkozásáról, a szakemberellátásról, a munkaerő- vándorlásról, a »fehér köpeny« szemléletről: arról, hogy a fiatal mérnökök menekülnek a kivitelezéstől, életüket csak rajzasztal mellett, irodában tudják elképzelni. Példa erre az ÉM Ifjúmunkás Bizottságának é-‘ j pen most folyó fölmérése a kezdő mérnökök munkájáról, jövőjéről. Örömmel írjuk le: Mindkét kivitelező vállalatná' nagy gondot fordítanak f szakember-utánpótlásra. Az állami építők 1970-ig 700 fiatal kezébe adnak szakmunkás-bizonyítványt; jelenleg tizennyolc ösztöndíjas egyetemistájuk van. A tanácsi építők ebben az évben száz fiatalt tanítanak szakmára, a következő öt év alatt nyolc mérnököt és huszonhét technikust kapnak. Ügy érezzük, ezek a tények a fejlődés biztosítékai, hiszen a két vállalat öt év múlva 550 millió forint értékű munkát végez majd a megyében. Jóleső érzéssel vetjük papírra Zelenik Sándor igazgató szavait is: — Nem rosszak a some? j munkások, nem kell itt sz gyenkezni. Ez a gárda sokkal többre is képes, mint ameny- nyit most ad. De nem szabad mindig csak szidni bennünket. Az a gyerek, akinek mindig csak ütik a fejét, előbb-utóbb buta lesz. így van ez az élet más területein is. Ami rajtunk áll, megtesszük, de elvárjuk, és kérjük, hogy mások is tegyék meg kötelességüket. Németh Sándor — Polesz György Fotó: Grábner Gyula !