Somogyi Néplap, 1966. március (23. évfolyam, 50-76. szám)
1966-03-27 / 73. szám
KOVÁCS JÓZSEF: KETTEN Vallató Géza: ÁZSIA KERTJÉBEN Deltaszárnyú fémmadár had vad csőrük tűzzáporai. vergődik a pálmák fölött. S a foszforfényű éjben Tea- és rizsföldek fölött. tébolyult anyák ölében Zuhognak, egyre zuhognak nyílnak a vég virágai. Ténagy Sándor: EKE VAS FÉNYES HARAPÁSA Ekevas fényes harapása — magasból szédül le a tavasz, s meleggel tömődik meg a barázda. Most jó, most a legjobb: kifekszem magas földtúrásra, nem kell magamat vidítani, kellene inkább csitítani, vérem most mindenre hallgat, mindenre felel------T egnap még nem hittem el. Bánthat, de nem hagy el az élet. Vetőgép karmol a földbe, s a föld mosolyog: mindent megértett. Áldott, gyötrelme® türelem — Élek! Most jó, most a legjobb: fölizgulnak palánták, bokrok, kifekszenek a napba, szélbe, kinyílnak minden kis reményre, s örömmel—kínnal várnak, várnak, hogy igaza legyen a nyárnak. SÓLYOM JÓZSEF: Jlti'qVzéLal cl játíkharanq a suttogás már nem nekem való. Egyedül éltem eddig, és Magda is nagyon magányos a férje halála óta. Egymásra találtunk. össze akartunk házasodni. Ma este lett volna az eljegyzésünk. Csöndes kis eljegyzést terveztünk, elrejtve az ünnep örömei mögött De hát nem lehet... A gyerek nem akarja... Nem akar új apukát. — Ezt Pisti mondta? — Igen... és én megértem őt Tizenöt hónapos volt, .Mkuí jseghalt az édesapja. ^■yT-veszketős sípolással fii száguldott be a ( L' vonat az állomás^ 'ra. A kihalt peronon magányosan várakozott egy magas, szikár, ősz hajú férfi. Arcát félig eltakarta felhajtott kabátgallérja, és leheletét pirosra festették a pályaudvar neonbetűi. Nyugtalan tekintettel fürkészte a vasúti kocsikból kitóduló utasokat. Karácsony este volt. A magányos várakozó tekintete megpihent egy bőrkabátos fiatalemberen, aki számtalan kisebb, nagyobb csomagjával bajlódva utolsók között' baktatott át a síneken. Az ősz hajú férfi minden sietség nélkül elindult felé. — üdvözlöm, őrnagy elvtárs — köszöntötte a bőrkabátost, és hangja inkább bocsánatkérésnek, mint üdvözletnek hatott. A fiatalember csodálkozva nézett rá: — Jó estét..: csak nem engem várt? — Tudtam, hogy a gyorssal érkezik... —* Ez igazán kedves meglepetés, köszönöm. Fölösleges voat azonban ilyen hidegben kifáradnia ... — Fontos mondanivalóm lenne, őrnagy elvtárs. Már megbocsásson, hogy így idetolakodtam, de... — Miért mond ilyet?! őszintén örülök, hogy újra találkoztunk. Juhászéknál úgyis... — Nem megyek oda — vágott közibe az ősz hajú. Ekkor emelte föl először a hangját. Észrevette maga is, és nyugodtabban tette hozzá: — Nem mehetek. Erről kell beszélnünk — De gondolom, nem itt a peronon, mert megfagyunk ... — Bemehetnénk a restibe, fca megengedi, segítek... Koccintottak. Az őrnagy elégedetten csettintett: — Ez jólesett. Cudar hideg van kint. Asztaltársa komótosan, megfontolt mozdulattal eresztette le poharát. Forgatta ujjai között, nézte néhány pillanatig, aztán eltolta maga előL — Eh, egyszer úgyis elkeli kezdeni — mondta, mint aki saját magát biztatja. — Nem egyszerű ügy ez, őrnagy elvtárs. A fiatalember barátságosan elmosolyodott. — Hagyja már ezt az őrnagyozást. Tavaly karácsonykor ittunk arra, hogy Sándornak szólít. És most, Gyula bátyám, ki vele, mi a baj. — És időt sem hagyva a válaszra, cinkosan kacsintott: — Nagyon szereti Magdát? Az ősz hajú megdöbben- ten nézett rá: — Tudja? — Az első perctől ... Magda megírta nekem. — És nem gyűlöl engem? — Én? De hát miért? — Pista a baj társa volt, én pedig egy idegen. — Maga rendes ember, Gyula bátyám... A harmadik karácsonyt töltjük együtt. — Ez az ... rendes ember. Egyszerű kisember vagyok, semmi több. Ez a baj . .. — Hogy mondhat ilyet? — Megmagyarázom. Ígérem, rövid leszek, mert tudom, hogy várják. Pisti nagyon vár ja' magát. A karácsony a kettőjük estéje, hat éve már. Ezt még nekem mondta el Magda. Szóval tudta, hogy szeretem őt? Ez jó, megkönnyíti a dolgomat. Mert igaz, szeretem ... nagyon szeretem. Most tudom csak, hogy milyen nagyon. Ne értsen félre. Elmúltam negyvenéves, és a hoddfény, téspult előtt, ezért rögtön tettlegességre készült. A lendülettől azonban egy ládába esett, és aludni kezdett az olajos rongyokon. A művezető megcsóválta a fejét, és azt mondta: — Ha nem ismerném, még azt hinném, egy kissé spicces ... De hát a múlt héten is megmondta a főművezető, amikor feltűnt nekem a jókedve, hogy unokaöccse sohasem iszik, az altató miatt néz úgy ki, mint a részeg — mormolta magában és töprengve —, s majd fellökte Burbulyát... — Na mit akar? — Csak azt akarom mondani, kedves művezető kartárs, hogy már egy órája állok anyag nélkül, mert meg kell mondanom, hogy hallatlan rossz itt nálunk az anyagellátás ... Meg a munkaszervezés is... — Micsoda? üvöltötte el nagát a művezető —, hogy nálunk rossz a munkaszervezés? Szóval, hogy én nem ni? Pisti életét betölti az apja. Minden, ami történik körülötte, a halottra emlékezteti, aki számára élőbb, mint bárki más. Apja ezrede naplót vezet a gyerekről, fölkeresik, félévenként lefényképezik, elviszik maguk közé játszani, barátkozni. Szeretik, törődnek vele, és arról beszélnek neki, hogy milyen nagyszerű parancsnok volt a bajtársuk... az édesapja. És én is tudom, hogy ez igaz. Elkísértem a múltkor Mag- dáékat a laktanyába. Felsorakozott a díszszázad az ezÖvodába járt már, amikor először kérdezte Magdát: Anyu, nekem miért nincs apukám? A pici gyereknek még nem lehetett elmondani, hogy mi történt. Nem is értette volna meg. Halott, halál — ezek ismeretlen szavak voltak akkor még előtte. De nagyon vágyott apa után. Egyszer a szobájában játszott, és Magda hívta, hogy menjen vele sétálni. Nem akarta otthagyni a játékait. Csalogatta az anyja, megígérte, azt vesz neki, amit csak akar. Igazán? — kérdezte Pisti, és amikor látta, hogy anyja komolyan beszél, ezt mondta: Vegyél nekem egy apukát... Mindez régen történt, a gyerek most már másodikos. Ahogy nőtt, okosodott, egyre jobban megtalálta apját, aki már nem él. Azt hiszem, az iskolában kezdődött Az úttörőcsapatot a hős Juhász István határőr főhadnagyról nevezték el. Pisti édesapjáról. A csapat szobájában ott a fényképe... színes fénykép. Mosolyog rajta. A betűk is színesek körülötte — hős névadónk... Élete történetét az iskolában minden gyerek ismeri, tudják, hogy nagyszerű kommunista, hű barát és bátor harcos volt Tudják, hogy a népi hatalomért áldozta életét. Napjában százszor is elmondják egymásnak: Juhász István mindig őszinte volt barátaihoz... sohasem rettent meg a nehéz feladattól ... És Pistinek is így mondják tanítói: Jól feleltél, édesapád most örülne neked ... tanulj, hogy méltó légy hozzá. — Megérti ezt, őrnagy elvtárs? — Sándor... olyan nehéz ezt kimondani? — Élni nehéz ... igen, élni... miért nem mondják el a gyereknek, hogy élni is nehéz... összevissza beszélek, ne haragudjon. Pisti kisfiú még, ezt úgysem értené meg. Különben is ilyet ki tud egy gyereknek ehnonäaStotz Mihály rajza redes és Pisti előtt Peregték a dobók, és egy százados harsány hangon olvasta a neveket. Keményen pattogtak a válaszok: jelen... jelen ... Egyszer csak hallom: Juhász István határőr főhadnagy! ... és a sorból hangzott a válasz: Hősi halált halt a hazáért! E pillanatban, úgy hiszem, könnyeket láttam a katonák szemében. Az ezredes hangja is megremegett, amikor válaszolt: örök dicsőség emlékének ... így csak igaz embert gyászolnak a férfiak. — És itt vagyok én. Miféle ember vagyok? Bőrgyári munkás. Ahogy mondta: rendes ember. Semmi több. Nem vagyok hős. öregedő férfi, egy a sok közül. Pisti mellett óriás áll. Mindig mosolygó óriás. Ezt az emléket nem akartam lerombolni, nem... Az emlék árnyékában akartam... őszinte szeretettel nevelni, segíteni, megtenni érte mindazt, amit a halott már nem tehet meg gyermekéért. Pisti azonban senkit sem tűr meg apja helyén ... most már tudom. Az iskola előtt megvártam ma, és csodálkozva felelt: de hiszen nékem van apukám .. . Az őrnagy szótlanul emelte koccintásra a poharát. Az ősz hajú férfi azonban csak nézett maga elé: — Nem tudok birkózni. Ez lehetetlen... Zsebéből egy sokpengéjű kést vett élő. — Ezt vigye el Pistinek... Karácsonyra kérte. Magda megengedte, hogy én vegyem meg ... Jobban értek hozzá. Még kis fűrész is van benne. És most ne szóljon, ne válaszoljon semmit. Segítsen Magdának, neki is nehéz ... /* “ J * ésőre járt már, §' amikor az őrnagy bekopogott Juhászék ajtaján. A gyerek indiánüvöltéssel ug>tt a nyakába. — Ügy vártalak, Sándor bácsi... A mama le akart már fekteWi, de mondtam neki, hogy biztosan megérkezel. Megígérted, hogy karácsonykor mindig eljössz hozzám. — El, kisfiam... minden karácsony este. Amíg csak élek, ez a mi esténk lesz. Az asszony mosolyogva nézte őket, és hogy elrejtse meghatódottságát, erélyesen iájuk szólt: — Gyerünk, férfiak! Nem tanyázunk az előszobában — és kedves zsörtölődéssel tuszkolta befelé őket. A férfiak azonnal egy öblös fotelbe telepedtek. A kisfiú rajongva nézett az őrnagyra. — És most mesélj gyorsan, mielőtt ágyba zavar anyu. — Miről meséljek? — Apukámról... hiszen mindig róla szoktál mesélni. Az őrnagynak ráncba szaladt a homloka. Térdére ültette Pistit, mélyen a szemébe nézett, és beszélni kezdett: — Apukád a legjobb barátom volt. Együtt avattak tisztté minket. Ezt már többször is elmondtam neked. Most azt szeretném elmondani, hogy milyen ember volt az édesapád. Halk szavú, szerény ember, mint a többiek. És bátor katona, mint ezredében bajtársai... — És, ugye, téged a testével védett a golyóktól? — Igen. Megsebesültem, s 6 a golyózáporban rám hajolt, hogy testével védjen. Önfeláldozó bajtárs volt. — Neked biztosan elmondta, hogy kit szeretett legjobban. — Téged és az édesanyár dat... Azt akarta, hogy nagyon boldogok legyetek. Az asszony az ajándékcsomagokat rakosgatta a karácsonyfánál. Az őrnagy felállt, és mellé lépett, A kezébe csúsztatta a zsebkést. — Magda, ezt is tegye az ajándékok közé. Ö küldi. Ezután a feszülten figyelő kisfiúhoz fordult Fölemelte, arcát az arcához szorította. — Nagyon szeresd az édesanyádat... A karácsonyfa egyik ágán megrebbent az ezüsthavas parányi játékharang, s egy pillanatra úgy tetszett, mintha csilingelne is. Egy könnycsepp hullt rá. RENDNEK Hétfőn reggel Pacolai Aladár részegen érkezett munkahelyére. A részegségre csupán abból lehetett következtetni, hogy kezet csókolt a csúcsesztergának, és a vízcsaptól egy féldecit kért. A vízcsap azonban, tekintettel a helyre, a leghatározottabban megtagadta a kérés teljesítését. Amikor ezért a ►►pincér-« felé rúgott, aki egyébként a művezető volt, már világossá vált a dolog. A művezetőnek ez feltűnt, és rögtön megkérdezte: Mi van... mi van, Paco- laikám, csak nem ivott reggelire boros teát? — Rummal híg.. híg ... hígított bort; ittam, és nem reggelire, de vacsorára ... Csak sokáig tartott... Részeg vagyok, rózsám, mint a csap, nem aludtam három éjjel... — válaszolta szerényen és ordítva énekelvén Pacolai. Valami olyasmi jutott az eszébe, hogy őt most ez a pacák leszólította a tönMUSZÁJ LENNI! szervezem a munkát, szóval, hogy én... — Kérem szépen, csak azt akartam mondani... — Micsoda szemtelenség, amikor én beszélek, maga csak úgy beleszól... Már régen figyelem! Régen. Bomlasztja a fegyelmet, lóg, mint most is, ugye, már egy órája áll, nem csinál semmit, de a művezetőt lejáratni, arra van esze ... Hát mit képzel maga? Hol élünk? Itt kérem, fegyelem lesz és tervteljesítés! Lóduljon a szemem elől! Másnap reggel Burbulya elindult, hogy a szomszéd üzemben keressen munkát. Kidobták, mert sértette a fegyelmet, akadályozta a termelést. A kapuban még hallotta, hogy a második eme- ' éti műhelyben, abban a bizo- iyos kényelmes olajos Iájában mint énekli Pacolai: — Elmegyek, elmegyek, hosszú útra megyek... Mert Pacolai szerette a régi, szép népdalokat is. A főművezető ugyancsak! Gyurkó Géza
