Somogyi Néplap, 1966. február (23. évfolyam, 26-49. szám)
1966-02-09 / 33. szám
Szerda, 1966. február 9. 5 SOMOGYI NÉPLAP- r Átadták rendeltetésének a kardosfai erdészet bőszénfaifagyártmányüzemét A folyamatos termelés Nagy fába vágta fejszéjét a műszaki erdészet, a Délsomogyi Állami Erdőgazdaságnak korábban csak gépjavításokkal, út-, vasútépítéssel foglalkozó részlege, amikor elvállalta a bőszénfai fagyártmányüzem és a hozzá tartozó szociális épület megépítését. Az tizemet a napokban adták át rendeltetésének. Az építőrészleg — az apróbb szépséghibáktól eltekintve — most is jó munkát végzett. Nem kisebb feladat várt a műszaki erdészet dolgozóira, mint a nagy csarnok fűtő- és szellőzőberendezésének elkészítése és a tároló, rakodótér kialakítása. Jól választottak a szakemberek, amikor az üzem helyét a bőszénfai vasútállomás mögötti területen jelölték ki. Az út és a vasút közelsége a legkedvezőbb szállítási lehetőségeket biztosítja. Emellett központi helyet foglal el a nagy erdőségekben. A két épület műszaki átadása után akadt néhány igazítanivaló, hátravolt még a szalagfűrészek beállítása, bekötése is. Azóta a gépek egy része üzemképes állapotban van, a többi a hét eleji próbafű- részelések után folyamatosan kapcsolódik be a termelésbe. A környező erdőségek faanyagának egy részét a három és fél millió forintos beruházásból épített fagyárt- mányüzemben dolgozzák fel. Bányaszéldeszkán, bútorlécen kívül frízt és félkész parkettát készítenek. A kidolgozatlan faárut vasúton szállítják el a megrendelőkhöz. A rönktéri és raktározási szállításokat nem kis- vasúttal, hanem újszerű gumikerekű kocsikkal oldják meg. A kocsikat kis teljesítményű traktorokkal vontatják. A fagyártmányüzem csarnok- és szociális épületének készítése közben történt egymárclus /-én indul meg két szépséghiba is. Az üzemcsarnok egyik végében közvetlen a műszaki átadás előtt építettek be egy nagy teljesítményű daraboló fűrészt, amelynek betonból levő aknájában még az utóbbi napokban is jócskán gyűlt ösz- sze csapadék. Bár a próbafű- részelés napja után még nem tervezték üzemeltetését, a nagy teljesítményű fűrész a későbbiekben is gondot okozhat, hiszen a felgyülemlő víz megakadályozza, hogy ott elektromos gépet működtessenek. Az építők most egy újabb cementréteseel szeretnék megóvni a fűrész alsó részeit a felszivárgó nedvességtől. A két épület víz- és villanyszerelési munkáit a Somogy megv-si Tanácsi Építőipari Vállalat végezte. Az egyébként ragyogóan berendezett szociális helyiségek harmóniáját rontja a szerencsétlenül összeállított mos .ató. Két-három csapból ugyanis nem a padozathoz rögzített mosogatóedényekbe, hanem azok szélére folyik a víz. A mosdóban a tükröket ugyancsak a Tanácsi Építőipari Vállalat dolgozói rakták fel úgy, hogy egy-egy szeg falba verésével hat-hót helyen leszakították a friss vakolatot. A szépséghibákat remélhetőleg rövidesen eltüntetik. Az üzem folyamatos termelése csak március 1-én kezdődik meg, mivel a szalagfűrészek mellett dolgozók nagyobb része szakmai tanfolyamon vesz részt. Azután negyvenöt embert foglalkoztat majd a félkész faárut előállító telep. A Dél-somogyi Állami Erdőgazdaság úgy tervezi, hogy az év végéig tovább emeli a telepen foglalkoztatottak számát, jövőre pedik két műszakra térnek át. Nagy József NEM KELL FÉLTENI JANCSIT! Alacsony termetű, pirospozsgás arcú, mindig vidám ember Papp János, a göllei tsz fuvarosa. Legutóbb az iparcikkboltban találkoztam vele, kis családjával együtt tért be, asz- szonykája vásárolt valamit. Amikor meglátott, vidáman jött felém. Nem ismertem meg azonnal. Csak néhány szó után: »Emlékszik? Három évvel ezelőtt itt, a művelődési otthonban szellemi vetélkedő volt. Maga vezette, én lettem az első.« — Igen, igen, tudom már — feleltem, és egy kedves este emléke idézödött föl bennem. Zsúfolt nézőtér, izgatott fiatalok a színpadon. Tudom, milyen nehezen sikerült a fiatalokat rávenni, hogy a nyilvánosság előtt szerepeljenek, részt vegyenek a vetélkedőn. Pontosan emlékszemközépiskolások, egyetemisták vagy már érettségizettek voltak a bátrak. Egy legény szerényen állt köztük, de nem látszott rajta a »kisebbségi érzés-", ö volt Papp János, a göllei tsz-tag. Akkor még legényember, nyolc általánossal a háta mögött. — Nem kell félteni Jancsit! — mondták a pedagógusok —, sokat olvas, művelt fiatalember. —Zsongott a nézőtér, legtöbben Jánosnak drukkoltak. És valóban, a fiatalember beváltotta a hozzá fűzött reményeket. Maga mögé utasította azokat, akik magasabb iskolát végeztek. Az első díjat büszkén vette át. Ekkor hallottam több nézőtől: x-Kár érte, jó eszű, intelligens gyerek, mégis paraszt maradt.-» A mostani találkozás meggyőzött arról, hogy Papp János megelégedett, révbe jutott ember. — Fogatosként dolgozom a tsz-ben. Boldog vagyok a kis családommal, érdemes Göllé- ben a■ közösben dolgozni, az idén is negyven forintot fizetnek a munkaegységért. Nemrég adtam le egy hízott tehenet és egy bikát, jócskán kaptam érte. És ma sem üres az istállóm. Szórakozásom változatlanul a könyv. De a Csiky Gergely Színház előadásait is kivétel nélkül megnéztem ebben az évadban. Kocsis vagyok, és kultúrem- berként élek... Almomban újra megjelent előttem a fogatos. Száz kocsin ült, kétszáz lovat hajtott. Amint fölébredtem, arra gondoltam, száz tsz-nek éppen száz Papp János kellene .. D. Z. Villan yszerelőket VESZ FÖL az ÉM Somogy megyei Állami Építőipari Vállalat a kaposvári, siófoki, nagyatádi és marcali építkezé- I seire. Jelentkezés személyesen vagy írásban a vál- i lalal villanyszerelő részlegénél, Kaposvár, Május 1. utca 57. (35477) i Mostoha körülmény között Lidérces álom? Az első pillanatban annak rémlik. Az ember meggömyedten, viaszsárga arccal áll a félhomályban. Mögötte durva deszkából ácsolt priccset bújtat az elviselhetetlenül nyirkos félhomály. Nagy foltokban penész virágzik a falon, rátelepedve az ott felejtett, kivén- hedt kalapokra is. A prices és a répahalom között, egy rozzant ládán mosatlan tányér árválkodik. Amikor sarkig tárul az istálló ajtaja, fény csapódik a mostoha valóságot rejtő sarokra is, s az ember úgy érzi, mintha legalább negyven évet visszalépett volna az időben. Az elképedés fogalmazza meg az első kérdést: — Maga itt él? A nyolcvanhárom esztendős Tobak Mihály szürke, fásult hangon válaszol: — Itt. — Kis szünet után hozzáteszi: — Kihozzák az ennivalót rendesen. — Majd megszületett az első gyerek. A hátam mögött vasvillára támaszkodva áll a fia, Tó- bak Gábor. Szigorú arcán valami konok közömbösség ül. — Mikor volt utoljára a lakásban? — A nyáron, amikor nem voltak itthon a gyerekek, be szoktam menni a szobába. Most nem megyek. A mennyezetről időnként nagy cseppekben hull a lecsapódott pára. A jászol előtt egy tehén meg két hízóbika kérődzik. A fia, aki másodmagával él a kétszoba-konyha-előszobás lakásban, idegesen tör ki: —• Már mondtam neki, hogy jöjjön be, teszünk egy ágyat az előszobába, de mit csináljak, ha nem akar bejönni? — Nem szeretek én bemenni — mondja halk szóval az öregember. — Miért? Hallgat egy ideig, aztán egészségi okokra hivatkozva kitérő magyarázatot ad. A körzeti «•Én gondozom az állatokat.« hirtelen más témára vált, valamit élénkül a hangja is: — Én gondozom az állatokat. Vizet a menyem húz, én már nem bírok elmenni a kúthoz. — Mióta él az istállóban? Megint az előbbi fakó hang felel: — Már gyerekkorom óta kint lakom. S arról mesél, hogy gyermekkorában a bedegkéri hagyományok értelmében a fiatal házasoknak az istállóban volt a helyük. A lakásba csak akkor költözhettek be, ha ápolónő 1964 júliusában kelt jelentésében többek között azt írta, hogy egy ideig neki is egészségi okokra hivatkozott, később aztán bevallotta: ha bemegy, nincs helye sehol. A konyhában is meg a kamrában is csalt azt hallja, hogy menjen ki. Utoljára hat évvel ezelőtt volt a lakásban, amikor tüdőgyulladásban szenvedett. Mihelyt felgyógyult, ismét kikerült az istállóba. Egy időben még ennivalót sem kapott. A 260 forint tsz-járadékból vásárolt magának élelmet. A fiától kérdem: — Tud nyugodtan aludni éjszakánként? — Nem. Nem szeretem, ha rágyújt éjjel a pipára. Félek, hogy elalszik, a parázs meg felgyújtja az istállót. A felesége azt mondja, hogy nincs soha baj vele, "N Ti rr f „Fonok ur, utazunk haza..." Két magabiztos fiatalember állított be a napokbun Péter Lajosnak, a Finom- mechanikai Vállalat marcali részlegvezetőjének irodájába. Ök mondták a címben idézett, köszönésnek és búcsúzásnak is szánt jelentést, amely nemcsak nagyvonalúságukról, hanem arról is vallott, hogy nemigen ismerik a felelősségérzet fogalmát. De hogy helyesen alkothassunk véleményt, ismerni kell az előzményeket. A Finommechanikai Vállalat marcali telepén a múlt év elején adta át rendeltetésének az új irodaépületet a Somogy megyei Tanácsi Építőipari Vállalat. A kályhákat a Zalaegerszegi Cse- répkályhagyár készítette el és rakta össze. Még tavaly, a fűtési idény kezdetekor kiderült, hogy a kályhák többsége hibás, használhatatlan. Hiába fűtöttek szinte éjjelnappal, az irodák mégis jéghidegek voltak. Többször sürgették a kályhák kicserélését, megjavítását, de a gyár csak akkor volt hajlandó szakembert elküldeni Marcaliba, amikor a Somogy megyei Döntő Bíróság erre kötelezte őket. A gyár kiküldötte, amikor meglátta a rengeteg hibás kályhát, csak annyit tett, hogy V ______________________ j egyzőkönyvben rögzítette észrevételeit, s megígérte, hogy december közepéig mindent rendbe hoznak. Eltelt az év, az ígéretet azonban az ismételt sürgetések ellenére sem váltották valóra. Végre január 31-én két ember érkezett a gyárból, ők azonban még jobban megijedtek, mint előző társuk. Hiába javasolta a telepvezető, hogy lássanak munkához, rakják át a kályhákat, s közben kérjenek a vállalatuktól cserepet, erre nem voltak hajlandók. Vajon miért jöttek el Marcaliba, ha egyetlen cserepet sem hoztak magukkal? Talán tanulmányi kirándulásnak szánták az utazást? Maradt tehát minden a régiben. A sok ezer forint költséggel készült kályhák ma már olyan rossz állapotban vannak, hogy az irodák dolgozói kénytelenek naponta sárral bekenni tetejüket, hogyha már nem melegítenek, legalább ne is füstöljenek. — Főnök úr, utazunk haza! — így búcsúzott el a Zalaegerszegi Cserépkálvhaevár két embere Marcaliból. Siettek, mert ment a vonatuk. És így megy el sok tíz- és százezer forint felelőtlen emberek hanyag munkája következtében. Szalai László __________J c sak ha néha elmegy a kocsmába. és iszik egy kicsit, akkor háborog az istálló ellen. Az asszony ezt annak tulajdonítja, hogy a faluban felbiz- tatjók. Nyugodtan, szinte mosolyogva beszél, s közben végigkalauzol a lakáson. Kellemes meleg, tiszta levegő fogad. Mégis fojtó ez a levegő. mert az emberséget, a szeretetet nagyon régen kiköltöztették a szobákból. Régi kegyetlenség emlékei kísértenek. A sorsába beletörő»■►Teát főztem magamnak.« dött apán kívül az édesanya is szóba kerül. Húsz-egyné- hány éve — pontosan senki sem tudja megmondani, mióta — külön él a család'ól Annak idején közjegyző előtt szétosztották a földeket, az asszony máshová költözött. Most a falu végén egy rozzant viskóban húzza meg magát. Búcsúzáskor megkérdem a fiától, szereti-e a szüleit. Érzelem nélkül válaszolja: »Nagyon.« — Mikor beszélt utoljára az édesanyjával? — Egy hónapja. Vagy talán kettő is van már, amikor találkoztunk az utcán. — És miért nem látogatja meg? A kérdést ideges kitörés fogadja. Szinte vág a hangja. Azt mondja, hogy kisemmizte a vagyonából. Nem kapott tőle semmit, sem ő, sem a leszármazottja. Még meg akarom kérdezni, hogy az élete semmit sem ér? De fölösleges. Ez a család, bárhogyan hangoztatja is a szeretetet, valójában nem tudja, mi az. Tobak Gábor még gyorsan tájékoztat, hogy jól megélhetne az anyja a 260 forint öregségi járadékból meg abból a nyolcszáz négyszögöl háztáji földből, melyet a tsz-től kap. — Mennyi idős az édesanyja? — Hetvennyolc éves — aztán sietve hozzáteszi: — De azért malacot nevelhetne, meg tarthatna baromfiakat is. Tobak Gábor amúgy is vérszegény érveit pillanatok alatt szertef oszlat ja a valóság. A gyenge asszony naphosszat az ágyat nyomja. Egy hónapja leesett az ágyról, neki a rozzant bádogtűzhelynek. Sebe még most sem hegedt be teljesen. Neki talán csak any- nyival jobb a férjénél, hogy száraz lakásban lakik, s vödör helyett lavórban mosakodhat. Az egész telet ágyban töltötte a csont-bőrre sová- nyodott asszony. Kosztja hol van, hol nincs. Az idő múlását szinte észre sem veszi. Nem tudja pontosan azt sem, hogy elmúlt már a karácsony. Csak arra emlékszik, hogy az állatorvos bekopogott hozzá, süteményt hozott. — Ma mit reggelizett? — kérdem tőle. Kétszer is megismételteti a kérdést, mert nagyothall. — Teát főztem magamnak. — És mit ebédelt? — A Nagy Lajos felesége hozott egy kis káposztás tésztát. Vacsorája pedig csak akkor lesz, ha valaki elmegy neki a boltba puha kenyérért Mindig akad, aki segít rajta. Hol az úttörők jönnek el fát vágni, hol a szomszédok közül néz be valaki hozzá. — A múlt tél, az jobb volt — meséli elfáradt hangon. — A fiamnál laktam Szentlőrin- cen, de hát ott sem szíveltek. Akkor azt mondtam neki: vigyél engem haza, fiam, nem akarok senkinek a lába alatt lenni. S Tobak Mihály vonatra tette az édesanyját. Azóta volt itt néhányszor, legutóbb akkor, amikor a háztáji föld termését kellett áruba bocsátani. A falu évek óta felháborodottan szemléli ezt az embertelen bánásmódot. A maga módján segít is. De ez kevés. A gyerekekben a tanács többszöri figyelmeztetése ellenére sem ébred föl a szánalom szüleik iránt. A szociálpolitikai állandó bizottság február elsejei környezettanulmányában ezt írja a két öregről: » .. szükségesnek tartjuk szociális otthoni elhelyezésüket, mert öregségük miatt sóját maguk eltartására és gondozására képtelenek. Gyermekeiket kötelezni lehet a szociális otthoni elhelyezés költségeinek viselésére.« Ha a család nem ad helyet a lakásban, adhatna a társadalom, a terheket azonban mindenképpen a gyerekeknek kell viselniük. Hiszen jó módban élő, jól kereső emberek. Anyagi lehetőségeik megvannak, csak a szív hiányzik... Kercza Imre Foto: Grábner Gyűl* »■Nem szeretem, ha rágyújt éjjel a pipára.«
