Somogyi Néplap, 1966. február (23. évfolyam, 26-49. szám)
1966-02-06 / 31. szám
r KÁT AY ANTAL: em vitté »Spanyolországban elveszett egy atombomba-'. (Űjsághír.) Mikor is volt? — az ember úgy kutatja emlékeiben, akár a szépet: az első borzalmat, az első gyűlölt tavaszt: ezerkilencszáznegyvennégyet. akás sok esipkéL vel, porcelán figurával. A gazda láthatólag munkából jött, s most, hogy végre egyedül maradt, lazít egy kicsit. Mindenekelőtt már az ajtó mellett ledobja az aktatáskáját, zakóját egy fotel karfájára teszi. Aztán a cipőit is lerúgja, s keresi a papucsát. Nem találja. Nézi a rekamié mellett, alatta, sehol nincs. Nyílik a túloldali ajtó, s megjelenik egy nő pongyolában és — férfipapucsban. — A papucsod keresed’ A házigazda nem a keresett holmival törődik most. — Lenke!? Te hogy kerülsz ide? — Visszajöttem. — Ezt látom. — Nem is örülsz? — Megvallom, váratlan fordulat. — Azt hittem, derűsebben fogadsz. — Már ne haragudj. . — Ne ijedj meg. Nem bé- külm akarok. Az ügyvédem tanácsára tértem vissza. Hiszen tudod, két hét múiva lesz a válóperünk; — Furcsa. — Mi a furcsa? — Egy évvel ezelőtt, amikor elvonultál, megesküdtél, hogy soha át nem léped a lakás küszöbét. — Látod, átléptem. — Mit akarsz? — Két hétig itt fogok élni. — Nem volt jó a kedves mamádnál? Vele is összevesztél? — Mondtam már, hogy az ügyvédem tanácsolta: jöjjek vissza. Ha zavar, hogy itt vagyok, esetleg te mehetnél el két hétre. — Hova a fenébe menjek? — Mondjuk valamelyik . t. szeretődhöz. — Nem lehet. Ő jár ide. — Kérlek szépen. Ha kedvesen megkérsz, és veszel mozijegyet, szívesen eltűnök két-három órára. Majd megmondom, melyik filmeket szeretném megnézni. Színházba is elküldhetsz. Az tovább tart, igaz, hogy a jegy is jóval drágább, mert akárhova nem ülök ám. — Hagyd a tréfát. — Halálos komolyan beszélek. — Mondd, miért volt szükség erre a ceremóniára? Nagyon jól tudhatod, nem akarlak becsapni. — Mondtam már, az ügyvédem tanácsolta, hogy visz- szajöjjek. — Mert az a fiskális nem tudja elképzelni, hogy az emberben akár csak a becsület egy szikrája legyen. — Olyan kínos neked két hétig egy lakásban lakni velem? Emlékszel, amikor az albérletből végre ide költöztünk? Átemeltél a küszöbön, és «ízt mondtad. s. — Hagyd, nagyon kérlek. — Csak rajtad áll, hogyan telik el ez a két hét. Én nem feltétlenül ragaszkodom a veszekedéshez. — Tudom. Te megértő vagy. Mindig is az voltál. Ékes példáját adtad, amikor a vekkert a fejemhez vágtad. Benn a szekrényben a harmadik polcon megtalálhatod, ha éppen kíváncsi vagy rá. — Mert hajnali háromkor jöttél haza részegen. Egyenlő mértékkel Amint tudomására hozták a súlyos mulasztást. Mancsa András hivatalfőnök haladéktalanul hozzálátott a felelősség megállapításához, és kiderítette, hogy két beosztottja, Péter és Pál részéről hatásköri felelőtlenség történt, és hogy mindketten hajszálnyira ugyanazt a hibát követték el. Kirívóan tisztességes ember lévén, akit háztömbszerte csak úgy emlegettek, mint az »Igazság Mancsát«, habozás nélkül úgy döntött, hogy az elkövetett mulasztás arányában, tehát egyenlő mértékkel mérve bünteti meg Pétert és Pált Személyes utasítására a karbantartó műhely soron kívül elkészítette az egyenlő mértéket, és amint behozták a szobájába, a hivatalfánök maga elé rendelte két megszeppent munkatársát. Már mérni akarta őket az egyenlő mértékkel, amikor megcsörrent a telefon. — Itt Pattantyús beszél a központból. Örömmel tudatlak, hogy kiverekedtem a beruházási keretek bővítését. További jó munkát, szervusz, öregem! — Hálás köszönet — sóhajtott fel Mancsa, mert nagy kő esett le a szivéről. Miközben azonban helyére tette a kagylót, eszébe jutott, hogy Péter kartársat meleg szavak kíséretében éppen Pattantyús ajánlotta be a vállalathoz. Ez bizony elég kellemetlen, de hát első az igazság! Péter ugyanúgy hibás, mint Pál, gyerünk azzal az egyenlő mértékkel! Mielőtt azonban használhatta volna az egyenlő mértéket, újból megszólalt a telefon. A/vonal túlsó végén egy másik központból Talabér jelentkezett ugyancsak kedvező hírrel. Szigorú titoktartás mellett közölte, hogy őt, mármint Mancsa Andrást kitüntetésre terjesztették fel, ami némi készpénzzel is jár, és hogy ő, mármint Talabér, ötül, hogy elsőnek és őszintén gratulálhat, minthogy valami része neki is volt mindebben. — Kimondhatatlanul boldog vagyok! — rebegte a hivatalfőnök meghatottan, és csak egy icipicit rezzent össze, mert fölrémlett előtte, hogy ezt a Talabért gyermekkori barátság fűzi Péter apjához, össze is jár a két család, micsoda pech, hogy most kell büntetni ezt a két mihasznát. Becsületére legyen mondva, rendíthetetlen lélekkel lépett közelebb Péterhez és Pálhoz kezében az egyenlő mértékkel. Harmadszor is csörrent azonban a telefon. A főközpontból Pongrácz kartárs hozta az álmuliozó Mancsa tudomására, hogy őt szemelték ki a féléves külföldi tanulmányútra. Az a Pongorácz, aki állítólag Péter mamájának első, leánykori szerelme volt, és még mostanában is mindig ít_ szál piros rózsát küld a születésnapjára. — Pattantyús után Talabér, Talabér után Pongorácz! — merült el gondolataiba Mancsa. — Ilyen központ, olyan központ, amolyan központ! Ez már több, mint véletlen! Ezek tudják, hogy én tudom, hogy ők és Péter... Hát ebből nem esznek! Győzzön az igazság. Egyformán bűnhődjék Péter és Pál' Magasra emelve az egyenlő mértéket, megingathatatlan léptekkel közeledett az ítéletre várókhoz, és elhatározta, hogyha ismét csöngetne a telefon, föl sem veszi a kagylót. A telefon néma maradt, de valahonnan, nagyon-nagyon magasról, fölzengett egy csodálatos zengésű basszus. — Bizony, mondom néked, Mancsa András, ha kedvemre cselekszel, tárva lesznek előtted a mennyek kapui! Mint villám cikázott át a hivatalfőnök agyán, hogy hiszen D' 'dk nagybácsija hittérítő volta dón, ir.fr tiromságot is szenvedett ... — Legyen meg a te akaratod! — suttogta megtörtén, és az egyenlő mértéket bevágta íróasztala legalsó fiókjába. Kürti András — Mondtam, hogy dolgoztam. A találmányról beszélgettünk Natonek Jóskával Akkor jutott eszünkbe ... — Igen, a Hajnal bárban éjszaka fél kettőkor az ötödik palack bor után a homlokodra csaptál, és azt mondtad: megvan. — Hagyjuk ezt. Jó? _ Nagyon ismerős ez a műsor. — Te kezdted. Mint mindig. most is. Aztán csodálkozol, ha én is begurulok. — Mindig én kezdtem! Mindig én! — Tudod mit? Számoljunk mind a ketten lassan húszig. Csak aztán folytassuk a beszélgetést. — Hangosan parancsolod, vagy számolhatok magamban? — Sokkal előnyösebb lesz, ha ki-ki magában számol, mert esetleg összevesznénk az ütemen. G send. A beszélgetést a férfi kezdi. — Készen vagy, drágám? — Teljesen készen. — Én megvallom, nem számoltam. — Megvallom, én sem. — Akkor mire volt jó ez a cirkusz? — Gondoltam, más hangnemben folytatjuk. — Attól tartok, mi már nem tudunk hangnemet változtatni. Egy év különélés sem segített. — Mert ezalatt sem számoltál. — Dehogynem! Számoltam a lányokat. — Mindig tudtam, hogy egy matematikai zseni vagy. — Még két mondat, és jöhet a fejszámolás. «. — Igazad van. Beszélgessünk valami olyanról, amiben egyetértünk. — Milyen megértő vagy. Kár, hogy nem voltál mindig ilyen. — Például, amikor ok nélkül ribancnak neveztél', nem járultam hozzá, hogy kedveskedésnek könyveljük el. — Megvolt rá az okom. — Azt hiszed? — Tudom. — Tévedsz, drágám. Engedd meg, hogy egy évvel a7. elköltözésem után és két héttel válóperünk előtt ünnepélyesen közöljem: nem csaltalak meg, és eszem ágában sem volt, hogy megcsaljalak. — És az a kis ürge, aki hazakísért? Láttam az ablakból, milyen vihorászva jöttetek. — Kollégám volt. Azt akartam, hogy észhez térj. — Különös módszereid vannak. — Az ember kétségbeesésében sok mindent megpróbál. — Semmi okod nem volt a kétségbeesésre. — Valóban semmi. Az a két-három »hölgy«, akinek a létezéséről értesültem, valóban megnyugtatóan kellett volna hasson az idegeimre. — Nem voltam rendes férj? A fizetésemet egy fillérig hazaadtam. Minden estémet veled töltöttem. — És délelőtt? Nagyon kellemes a kötetlen munkaidő. — Megértőbbnek kellett volna lenned. — Te miért olvastad rám a kis kollégát’ — Egy férfi, az más. Ezt már akkor is magyaráztam. — De még mindig nem értem. — Nézz körül a világban. — Azóta körülnéztem. — Ősidők óta a nő a házi tűzhely őre. — Nálunk központi fűtés van. — Kitűnő válasz. — Eleinte tetszett nekem ez a szöveg a házitüzhelyről, az otthon melegéről. Amint láthatod, jó néhány csipkét horgoltam, hogy otthoncesá tegyem a lakást. De aztán olvastam egy divatlapban, hogy a túl sok csipke nem elegáns. A modem lakásban nincs szükség p.irfogóra. El is határoztam, bárhogy ítéljen a bíróság, a csipkéket neked hagyom. Térítés nélkül. Ha úgy tetszik, emlékül; — Ne légy cinikus. — Komolyan mondom. Tudod, amit ígérek, azt mindig megtartom. — Nem tartok igényt a csipkéidre. — Valóban igazad van. Nagy baj lenne, ha itt hagynám. Jön az új asszony. Nem árt, ha legalább egykét évre neki is meg lesz az elfoglaltsága. A családi fészek ékesítése. Hát nem igaz? — Nem óhajtok újra nősülni. Tudod, mihez lenne kedvem? — Nos? — Kibékülni veled. — Két héttel a válóper előtt? — Lehet, hogy az ég adománya ez a két hét. — Kétlem. — Próbáljuk meg. Békűi- jünk ki fdltétélesen. Lehet, az lesz a vége, hogy szemébe nevetünk a válóperes bírónak. Válni? Hogy gondolja? Ideális házasság a miénk. — Nem hiszem. — Miért? Nem akarod? — Én már nem kísérletezek tovább. — Szóval öt boldog év után neked ennyit nem ér meg? — Öt boldog év. Számodra lehet, hogy az volt. Ügy emlékszem, háromszor költöztem haza a mamához. — Gondold meg! — Meggondoltam. — Hát jó. Legyen igazad. Ismerhettelek volna. Még azt sem mondhatom, hogy csalódtam benned. — Látod, ennek örülök. — És most mi lesz? — Lefekszünk. — Lefekszünk? — Igen. Én ott benn. Te itt kinn. — Éltem; — Szép álmokat. — Mondd, nem akarsz bevinni egy csipkét? — Miért? — A párnádra. Hogy tisztábbak és finomabbak legyenek az álmaid. — Mondtam már, hogy rád hagyom az összes csipkéket. — Hát akkor szép álmokat. — Neked is. Erezd magad itthon. * * * Halálfinisbe kezdtek a gépek, háztetőkön szökellt a rettegés, ökölbe szorultak egetpásztázó fények, hogy ki ne eresszék árnyujjaikból az arc nélküli vigyort. mit sánta szelek sodortak bicegve erdeink fölé. Tavaszt kiáltott a pinty, s mi néki hittünk. Halálfinisbe kezdtek a gépek, s mint mágnesből öntött meteortorzó: felszippantották városok, tanyák, falvak és dűlőutak rebbent madarát s a csontvázakat: légbuborékos mészszivacsok tárt repüléssel, fecskerajokként úsztunk az égen — a gépek után: félárnyékból a fényre, tűzből a füstbe, füstből szelekbe, döbbenetből riadt üvöltésbe, halálfélelmünktől a biztos halálba. Tavaszt kiáltott a pinty, s mi rajba repültünk odafenn. Mentünk, mint északi szélből menekült csonttollú madarak, odahagyva a fészket, mentünk a gyilkos gépek után. Nem számlálva, hogy hányán? ! A pinty dalát túlüvöltötték lentről a testtelenül repülők. 3 ki számlálta meg azokat, akiket földre szorított otthonaik tonnányi tűzfal maradéka, a betonteknők szétmorzsolt szövete, s akiket bunkerek primitív faácsolata nyársalt mindörökre a földhöz? Ki számolta meg mindazokat, akik szénszemcsékként kapaszkodtak a szélbe. ügy menekültek a földtői? * * » Egy pinty ma újra trillalázni készül, s a rádióhír torkának esik: naponta startolnak gyilkosfinisre benzint zabáló gépóriások, értelműnk öleléséből szabadulva cipelik szeretkezésünk átkos terhét. Csontjaink megritkulnak a hírre, fecskerajokként szökni szeretnénk a üdérctől, mely spanyol erdők vagy vizek cinkos ölén szülhet ma újra kint, s nem tudjuk, hogy holnap HOLNAP lesz-e megint... . i ijf ,. i. Kertész Sándor N^a.
