Somogyi Néplap, 1966. január (23. évfolyam, 1-25. szám)
1966-01-16 / 13. szám
F orrón tűzött a nap. Levél se rezdült. Pillantása oda tapadt a poros fűcsomó tövébe. A gránát fekete testén rőt szí- ' nű csíkok égtek. Lába kőbe botlott — majdnem fölbukott Keze a levegőbe kaszált. Még két ugrás... A tüdeje zilált Szellő se lebbent. A hőség megülte a völgyeit. Rémült, szorongó, mélyről szakadt hang jajongott: — Istenem... »Bolond...« — gondolta. Homloka ráncba futott A vörös csíkok tükrös ragyogása vakította. Furcsa hűvösséget érzett a hátában. Hirtelen hajolt előre, fölmarkolta az izzó ragyogást Langyosnak érezte a tenyerében. Karja a magasba lendült A tűzszínű csíkok elsuhantak a levegőben. Hunyorogva bámult utánuk. Mintha nagyon lassan távolodtak volna. Háta mögül ismét felcsuklott a szorongó fohász: — Istenem... Villanás- Dörej. Szilánkok surrogtak. Tompa koppanással potty antak a földre. A csíkok helyén lomha füst gomolygott Fölsóhajtott, leejtette a karját, és abban a pillanatban forróság és valami furcsa fáradság öntötte el. A keze remegett és óim osan súlyosnak érezte minden porciká- Ját. — Istenem... — hangzott mögötte sírósan újra. Csuklójával végigtörölt a homlokán, szeme sarkából pillantott a hang felé. Bakó ugyanott állt, ahol az imént, amikor a gránát kicsúszott a tenyeréből. Ifeje a mellére horgadt válla előreesett, ■ mindkét kezét az arcára tapasztotta. »Vadkatona... Nagyképú majom ...« — fordította el a fejét. Tekintete a távolba révedt A hegy oldalán, a szőlőből madár röppent föl, keringő fekete pontnak látszott. Lassan fordult tovább. Nagyot nyelt A torka száraz volt. Zalka Miklós: FÜST be. Vállat vont. »Minek...« Lassú léptekkel megindult a fák felé. Á többiek még ott feküdtek a liget szélén, ahová a hadnagy feküdje ragasztotta őket, az egész raj. A fejek a vállak közé húzva — a karok olyan szabályosan egyforma mozdulattal borultak a lekus- hadt sisakok köré, mintha nem is eleven emberek volnának, hanem ólomkatonák. A tizedes ingén a rendfokozati jelzés kifelé gyúródott mintha valami árcédula lógna a sisakja peremén. Elmosolyodott Még a hadnagy is feküdt Sisakja csálén a tarkójára csúszott, nyakát mereven előrenyújtotta, és őt nézte szigorú, kutató pillantással. Mosolyognia kellett a hadnagyon is. »Szép vagyok? ...« — gondolta gúnyoros fintorral. Kényelmetlen volt, hogy a hadnagy úgy nézi. A fintor lehervadt az arcáról. Sóhajtott kicsit Nem szerette a hadnagyot A tizedest sem, Bakót sem — tulajdonképpen senkit sem szeretett ezek közül. Elviselte őket, akár az egyenruhát, és ugyanúgy érzett irántuk, mint az uniformissal szemben: örült, ha minél kevesebbet látott belőlük. Régebben meg akarta fogalmazni önmaga számára, hogy miért »Unják az eszemet ...« — állapította meg. Egy pillanatra a hadnagy indulatos fejmozdulata villant föl emlékeiben. — Maga itt szép | lehet, Varga, de okos nem,' érti?! — és nyomatékosan biccentett. A hadnagy ádámcsutkája nagyot mozdult. »A Varga ...« — újra meg újra hihetetlennek és csodálatosnak lát. is őt személy szerint de mindazt ami betöltötte az életét: a rendfokozatát a tiszti mivoltát a parancsnoki tisztségét az egész hadsereget A vér a fejébe tódult ahogy meglátta a tudálékos vonást a katona szája szögletében, a halvány, megfoghatatlan mosoly árnyékában. És mindig kérdezett. Mindenfélét. A kérdéseitől robbanni kellett. A katonaéletet mindjárt kérdéssel kezdte. »Hadnagy elvtárs, jelentem, van olyan megbízatása a tizedes elvtársnak, hogy kollektív fenyítéssel éljen vagy fenyítés helyett kitoljon velünk?« Ez nem tett panaszt, ez nem jelentett valami megfogható, kivizsgálható visszaélést, amiről kerek perec megállapítható, hogy fehér-e vagy fekete — ez csak kérdezett A hadnagy vispolygott ezektől a kérdésektől, amelyeket mindig a lehető legrosszabbkor »dobott« be, olyankor, amikor őt személy szerint kompromittálta elöljáró parancsnokai vagy a politikai munkások előtt Sértőnek érezte a kérdéseit. Eleinte magyarázta neki, hogy egy katona nem így jár el, hogy nem ez a megoldás... De Varga nem értette. Helyesebbek: nem akarta érteni. A beszélgetés végén megint ott bujkált az ajka körül a mosoly, és föltette az újabb kérdést: »A katonának nincs joga kérdezni, hadnagy elvtárs?« — Na, menjen, Varga, úgy látom, mi nehezen értünk szót.. — egy kicsit magabiztosan, egy kicsit fenyegetően fűzte hozzá: — De valahogy szót fogunk érteni... — A múlt héten aztán csordultig telt a pohár. Politikai foglalkozás. Az előadás jól sikerült, bensőséges, családias légkör alakult ki. • És egyszerre fölállt ez a Varga. »Hadnagy elvtárs, jelentem, kérdésem van... Ha a mi társadalmunkban a munka a hazaszeretet kifejezője és fokmérője, akkor miért várják el emberek, a pincér, a borbély, gyakran még az orvos is, hogy baksist dugjanak nekik...« mázná valakit... — Később elővette a tizedest Az természetesen azt állította, hogy egy szó sem igaz az egészből. Kardos — aki a pohár sört fizette —, a tizedes földije maga is határozottan kikelt a gyanúsítás ellen. A hadnagy a következő foglalkozáson bejelentette, hogy megvizsgálta az ügyet: közönséges rágalmazás, amit Varga művelt. Szavait csönd fogadta. Bár minden tisztázódott, valami rossz sejtés maradt a hadnagyban. Jobb szerette volna, ha szólnak valamit, ha elítélik ezt a destruktív okoskodót De csak hallgattak — és i a raj most is, mint azelőtt, úgy mozgott, akár valami óramű, ő pedig újra megállapította magában, hogy a tizedesnek lehetnek ugyan hibái, vannak is, de kitűnő kiképző. A füst lassan oszladozott. Bakó még mindig ugyanott állt. — Maga nem hallatta a parancsot!? — .kurtán, sértően csattant a kérdés. — Vagy fizetett egy pohár sört? Hogy ki akarja nyiffantani magát, az nem érdekel, de ne az én bőrömre... A hadnagy olyan hirtelen kapta föl a fejét, hogy anyaka megrándult, fájni kezdett. A tizedes álláit fúcsomó takarta előle, csak a kidülledt szemét látta, a vastagra dagadt eret á halántékán. Félbeszakította: — Sorakoztassa a rajt! A tizedes fröcsögését mintha ollóval nyisszantották volna ketté. Fölpattant, vigyáz- állásban ismételte: — Értettem... Harmadik raj, sorakozó... — jobbját a magasba nyújtotta, kieresztette a hangját: — Harmadik raj!... Lábdobogás. A hadnagy oldalt állt. Varga botorkálva ért oda. — Nem értette, hogy sorakozó? — dörrent rá újra a tizedesre. — Mozogjon, mert ha én mozgatom meg... — jelentőségteljes fejmozdulattal egészítette ki a befejezetlen mondatot »örült« — a hadnagynak az a múlt heti csönd jutott az eszébe. A nyomott és elgon- dolkoztatóan bántó hallgatás, ami akkor valósággal sértette az önérzetét. Nézte a tizedest, és hallgatott, érezte, hogy a füle megpirosodik, A raj felsorakozott A tizedes szabályos fél jobbra át-tal felé fordult. — Hadnagy elvtárs, jelentem, parancsára a harmadik raj felsorakozott! A hadnagy elnézett a feje fölött, és az embereit figyelte. Kardos állt, mint a cövek. Bakó szemében könnycseppek. Varga arcán a megszokott mosoly ... Megköszörülte a torkát. — Köszönöm, Varga elvtárs ... Mindannyiunk nevében ... — fátyolos hangon folytatta: — A tizedes elvtárs nevében is ... Ha magának nincs helyén a szíve, úgylehet, már nem állna módjában gorombáskodni ... Stotz Mihány rajza. — és ő még be- Megkönnyebbült, hogy kidőlt a komoly áh. mondta. Vargára emelte pil— Hiába hívod. Tizenkettő és egy között ebédel... — morogta megvetően. Idegennek érezte saját hangját, resz- ketegnek, és dühbe gurult miatta. »Ezért idegeskedik ...« Ha Bakóra gondolt, mindig kétféleképpen látta maga előtt. »Értettem«-et harsogva és hozzá a bokájával csattogva a felkiáltójelet; meg a kantinospult mellett, amint al4zatos, sunyi képpel fizet. Utálta érte. És bosszantotta, hogy egy ilyen Bakóért kockáztatja a lelki nyugalmát. »Ez papol mindig a gyerekéről ..:« Szerette volna a fejéhez vágni, hogy hencegő marha, ugribugri, gyáva fajankó, csúszómászó féreg — mindezt egy szuszra beleordítani a képébe, vérig sérteni, hogy a többi is föiébredjen tőle F tin. Düh"' uv.í Bakóra, és a úzeues juioti az eszészott az egész. »Varga ...« — forgott a fejében a név, mintha gramofon ismételné, és csak ámulni tudott, a szemét mereszteni. De a füst ott gomolygott a levegőben, húsz-huszonöt méterrel arrább, a botorkáló léptekkel közeledő katona fejével körülbelül egy magasságban. Fekete füst volt, koromfekete, és lomhán, lassan emelkedett fölleié. »Pedig nem is katonás ...« — ötlött a hadnagy eszébe. A nap a szemébe sütött Hunyorgott. »... A Varga ...« — szája szögletén ugyanazzal a gúnyoros mosollyal, ami annyiszor — legutóbb épp a múlt héten — kihozta a sodrából. Mintha egyenesen őt akarná bosszantani, vagy talán nem rázatának, pedig tudhatta volna előre, mi következik. Jó- lelkúen válaszolt — Nem elég öntudatosak... — »Értettem ... Még van kérdésem, hadnagy elvtárs. Ha Kardos nem fizet pohár sört a tizedes elvtársnak, és emiatt rosszul sajátítja el a kiképzési anyagot, többet kell tehát kúsznia, akkor ez kinek az öntudatlanságából fakad? ...« A füle elvörösödött ekkora szemtelenség hallatán. A teremben döbbent csend támadt. — Lesz ideje gondolkozni rajta — csikorogta. — Egy hót laktanyafogságot kap. Közben elmélkedhet, és utána jelenti, hogy öntudatos dolog-e nyilvánosság előtt lejáratni az elöljáró tekintélyéti és cágsülantását. A katona most komoly volt, és mereven a földre szegezte tekintetét — a keze meg-megremegett A tizedes szája kissé megnyílt a csodálkozástól, és a hadnagyban kínzóan sajgott a fölismerés: »Az emberségüket öli meg, azt, amiért katonák...« — Fölterjesztem kitüntetésre, Varga elvtárs... — folytatta, és beszéd közben állandóan a tizedest nézte,, mintha kizárólag hozzá intézné szavait. Az meg szájtátva, értetien képpel bámult vissza rá. »Kitűnő kiképző ...« — villant a hadnagy eszébe. Dühös lett önmagára, és elfordította a fejét, arra, ahol imént még a füst fomolygott. A levegő már tiszta volt. ILLUSZTRACIÓ Zágon Bertalan rajza 'Dakáb QyidcL: ^Delp h i felé Micsoda szétvert kövek a pálma kétélű lándzsás mosolyába! — Arcuk lehasadt... Szivük tűzbe mártva, csak nézik a csikó-hullámokat, mint játszanak széttört lábuk alatt.... Micsoda törött szobrok e tájba. Tenger előtt e tarka ragyogásba. Temetők fölött magasra tartva hitük mályváit, föl a napba! Mézsárga párkányán a földnek csak állnak, s egyre tündökölnek. Kapák, vitorlák és luxuskocsiifi verik még magasabbra roncsaik elszántan szilárd vonalát, s a fügefa, kakas és kovács az időben megnőtt árnyékuk alatt hagymába sózza a halat, < és forgatja ágát, égre kukorit, s e tisztán fénylő rend fölött azok mellük odvábán mézet és tört szívükön az egészet tartják kopár gerincén e földnek, s márvány ingekben tündökölnek. DCáJtmj. dnial: éheitek JH'u'lielinnét Az elnök golfozott texasi ranchán, amikor behajóztak, valahol délen. A neved Joe. Bronswile Joe — s halott vagy Anyád még csak retteg, de a löncsből azért félretett ma is, mert még hazavárnak. Joe a neved. Bronswile Joe, s halott vagy. Nyersgumi ízű a föld, mi a nyelved alá hull. Smith. Csak egyszerűen Smith vagy, te szőke, mert márka e név, a kereskedő Smitheké, hisz ezrek kilincselnek óvadék nélküli hitelért az otthoni háznál, hol greep fruit lombja szűri le hűssé a tengeri párát. Smith vagy a nyolcas légi desszantból, s már biztos, hogy más veszi át a cégvezetést. Clark tizedes! Nyisd ki a szádat! Köpd ki fogaidból a bozótot, mert rajtad a sor! Tőled kéri ma számon az otthon a dalt, a préri dalát, amelyen fel név elődtél. Hát nem védett meg kedvesed amulettje? Sem a helikopter páncélfala, sem a parti naszád kísérő ágyúsora? Clark tizedes — halott vagy. Állj ki a sorból. A hősök már nem menetelnek! Gregory Szabadi, már nem mar a tengeri sós szél, már hús a mocsár, mint az itthoni víz, mit bölcsészként odahagytál. Anyád már nem jár negyedévenként az IKKÁ-ba. S mit fia küldött, a szomszédoknak nem olvas fel több levelet. Eszelősen motoz sok régi kacat közt, s motyogja folyton az új nevedet: Gregory Szabadif — hontalan hulla Michelinnél, bölcsész, ki oktalanul hullt a mocsárba. Az elnök golfozott texasi ranchán, amikor behajóztak,'valahol délen. Egy vagy a nyolcas légi desszantból, hát állj ki a sorból. A hősök már nem menetelnek. Köpd ki a földet a szádból, a nyersgumi ízűt, s csapd össze bokádat, Clark, Smith, Joe Gregory és kiáltsd: én is ott VOLTAM Michelinnél!
