Somogyi Néplap, 1966. január (23. évfolyam, 1-25. szám)

1966-01-01 / 1. szám

Cseres Tibor: TELI TÖRTÉNETE T avaly karácsony má­sodnapjára lako­dalomba voltam hi­vatalos. A Zsiga- majorba. Körözsi Imre lányát adták férjhez, a legkisebbiket, Ilonát, Karsai Ferenchez, az agronómushoz. A hosszúháti üzemegység el­letőkanászának lányát? Azt bizony! Ez az Ilona, amikor né­hány éve elvégezte az általá­nos iskolát, váratlanul azt mondta: »-Nem tanulok to­vább!-“ Pedig tanulhatott volna, jófejű leány, s az ap­ja nem tudta, mi ütött belé. De a barátnők bezzeg tud­ták! Karsai Feri! A kislány belehabarodott az egyetemről frissen érkezett fiatalember­be, s megígérte barátnőinek: »-Vagy őhozzá megyek, vagy senkihez!-« Ez nagy fenye­getés volt, de a fiú még semmit sem tudott róla. S Ilonka érzelme nem bi­zonyult szalmalángnak. Kar­sai meglepődött, aztán jót nevetett az iskolahagyott lányka romantikáján. Nem közeledett, hanem megszokta a gyereklány szerelmét. Meg­szokta, és tetszett is neki utóbb. Férfiúnak az ilyesmi soha nem hátrányos ... Ilonkát pedig egy kicsit sajnálták az emberek re­ménytelen érzelmei miatt. Négy vagy öt év múlt így el. Benőtt a feje a lánynak, s bár szerelme nem csap­pant, meg tudta mérni ma­gában, mire számíthat vá­gyakozásával, várakozásával. El, el a majorból! Ápoló­női tanfolyamra jelentkezett Ilonka. Fölvették, s el is utazott nagy nehezen. Még mindig bizakodott valame­lyest. S nemhiába. A fiatal ag- ronómus, aki még a vonat­hoz sem ment ki, mikor hí­ve a kétéves iskolára in­dult, néhány nap múlva azon vette észre magát, hogy hiányzik valami. Ezért aztán csak az ősz múlhatott el. Mikor kará­csonyra hazajött Ilonka, amilyen gyorsan csak lehe­tett (nagyszerű szervezőnek bizonyult Karsai!), megtar­tották az esküvőt. __£Ln az örömapa Körö- J j 1 zsi és egy brigád- I 'j vezető közé kerül- "*—' tem. Körözsi, mi­helyt nem a ser­tések melleit érezte magát, nagyon elszotlanodott. A bri­gádvezető tartott itallal és beszéddel bennünket. Ha el­hallgatott engem kiejtett né­ha figyelméből, csak átnyúlt, átalszólt rajtam: »Nézzed mán! Emlékszel? Ez igen! Bezzeg régen! Figyeled? Lát­tad?« A fiatalok táncoltak, mó­káztak, dévánkoztak ott előt­tünk. Ügy hajnalfelé a brigád­vezető elkezdett mesélni ne­kem: — Amikor költözni kellett! Az uradalmi cse'édnek! A negyvenhármas év karácso­nya legemlékezetesebb né­kem. Katonák voltunk. Igaz, dolgozott amit tudott azasz- szoriy, s a gyermek, a na­gyobbacska. Nekünk csepe­redő lányunk v >it éppen. No, december elején lapot hozott a tábori posta, hogy hurcul- kodni kéül a majorból! Egészen megzavarodtunk ott Zsmerinkába, ahol akkor a mi ezredünk az állandó hátrálásban állomásozott. Mit tegyünk? Szabadságot kértünk, de azzal a gondo­lattat ha nem engednek el, megszökünk, ha kelt Szavam össze ne keverjem, volt nékem egy szívbéli, jó komám, akivel jóban, rossz­ban együtt múlt legényko­rom óta az életünk; major­beli komám, egy osztályba jártunk, együtt kezdtük a majorbéli munkát. Tényleges időnket együtt töltöttük, s még a lagzink is egy napon volt, de még s gyermekeink is, az elsők, egy héten szü­lettek. Együtt szenvedtünk a Donnál is. Részt vettünk a nagy téli megfutamodásban, s azóta is minden rosszban. Volt annyi emberség a zászlóaljparancs­nokban, elengedett bennünket. Engem is, a komámat is. Késő délután érkeztünk a városba. Ott várni kellett éj­félig a csatlakozásra a nagy sötétségben, mert el kellett minden fényt függönyözni. Csak a restiben lehetett va­lami hitvány világosságot kapni a lefüggönyözött ajtó mögött. Ahogy ott kortyoljuk a féldecinket, két falubeli öregasszonnyal akadunk ösz- sze. Ott szopogattak valami édes pálinkát Napszámba jár­tak ezek a majorba, de így telente hátaltak a piacra. — No, mi újság odahaza, öreganyám? — kérdeztük tré­fásan, de ők egyszerre hápog­ni kezdtek, forgolódni kezd­tek, ahogy a csűri lányok szokták... Az én komámat mindjárt elnyomta a buzgóság. De én csak sóhajtoztam. Egyszer csak arra leszek figyelmes, hogy mintha a két, falunk­ból! öregasszony hangját hal­lanám valahol a közelben. Az asztal mellett vagy még in­kább az asztal alatt. Odahú­zódtak a motyóikkal. Elébb ügyet sem vetettem szavukra, de amint fülön szúrt mégis egy-egy igéjük, figyelni kezd­tem rájuk. Ilyesféléket csó- csáltak: — Hej, ez is ha tudná, mi­re megyen haza! Addig járt szegény asszony az intézőék­hez, amíg... no, szegény kislány, nem tudta megőriz­ni az anyja ... Az úrfi addig settenkedett körülötte ... Lát­szik már rajta! Nekem kalapálni kezdett a szívem! Az én feleségem azt írta nekem a tavaszon, ne aggódják, mosni jár az inté­zőékhez .. — Nem is a paplanos ágy­ban történt, hanem a tejház­ban! Nem engedte volna az anyja! De még a fiúé sem, a nagyságos asszony. Oda csalo­gatta a fiú a tejházba a lá­nyokat ... Sustorogtak még egy dara­big, s talán elaludtak. Soha (J)olg-üf Qüjh'w,: íjimeskúi Áll a házsor végén, rozzant és görnyeteg. Ünja magát gazos, moccanatlan vize. Sürög arra ember, futkosnak gyermekek, de hozzá se nyúlnak, nem veszik észre se. Ideje lejárt már, szánón feléje lép, öles lépteivel új korunk rátapos. Korhadt peremére ha olykor egy veréb ül le tollászkodni. Nyugtalan. Álma rossz. Poshad, moha lepi, sikamlós békanyál, bedűl. betemetik vas- és betonnapok — szerelők rajzanak, víztorony szalutál, tejszagú konyhákban csőrös rézcsap kotyog. még a hideg sem fájt nekem annyira, mint ott a váróterem asztalán az a gondolat. Ki­buggyant a könnyem. Aztán az asszonyra gondol­tam. Szegény feleségem, mi­csoda aggodalomban vár most en gémét. Arra már nem is gondoltam, hogy aludjak. S ahogy telt az idő, és közeledett a mi vona­tunk indulásának ideje, any- nyira felszáradt a szemem, hogy égni kezdett, s a fejem­ben, ha akartam, ha nem, olyan kegyetlen gondolatok gyűltek, hogy magam is fél­tem, s hessegetni kezdtem őket A szuronyom! Velem volt a szuronyom! Egyszerre sokat jelentett nekem a szurony! Mikor fütyült a vonat, fel­ráztam a komámat. Az asz- szonyokat sehol nem láttam. A komám nem sejtett sem­miről semmit. A hajnali hűvösségben min­denki reszketett a vonaton, csak én nem. Egy óra alatt otthon leszünk. Az agyam meg csak járt, mint egy motolla El sem tud­tam képzelni a feleségemet. Mit mondhat nekem? S alá­nyomat meg nem is akartam elképzelni. Más apa úgy van ilyenkor, hogy nagyon meg­veri a leányát, és azt kiáltoz­za neki: »Agyonváglak, te, ilyen meg amolyan!« Nekem ilyen gondolatom nem volt. Tudtam, hogy az én leányom nem hibás semmiben. S még a feleségemet sem hi­báztathattam. Hiszen ő még engem vigasztalt, ne aggód­jak, mert mosást kapott az intézőéknél. A tervem az volt: egyenest az intézői lakba megyek, s ott megkérdem, akit találok: »Hogy leszünk mármost ezr- után.« Az intézővel szerettem volna találkozni, ami valószí­nű is volt, de még inkább a fiúval... S hogy mit mondanak, azt tudtam. Tudtam én jól. S már akkor a kezem a szu­rony markolatán lesz! Egy csöpp álmosságot nem éreztem, de szüntelenül ásí­tottam. Nem bírtam abba­hagyni. Erre emlékszek tisz­tán. Egészen belefájdult a szá­jam. Ha behunytam a szemem, magam előtt láttam az inté­zői lakást. Jártam ott néhány­szor, ha kocsis koromban hoz­tam valamit a városból ne­kik. A verandán túl jön az előszoba. Oda négy ajtó nyí­lik. Onnan nem is megyek to­vább, csak szólítok valakit. Ahonnan a hang jön, ha ne­kem megfelel, azután indu­lok! ... Nem szóltam a komámnak semmit. Azt hitte, az öröm zavart meg. Ahogy a vonatról leszálltunk, a falun keresztül egyenest ki, a majorba. Jó világos reggel volt már. A templomnál az én komám hív, hogy a feszület előtt leg­alább köszönjük meg, hogy hazaérkeztünk. Egyéb gondo­latom van nekem, nem a kö­szönés. Csak intettem. Próbáltam a szuronyom, ne­hogy éppen akkor szoruljon, amikor legjobban szükség lesz rá. Jött az én komám egészen megszentült képpel. Nem so­ká tudtam volna várni rá! Ki gyalog a majorba. Egy­szerre a komám nyelve na­gyon bizakodóan beszélt, hogy majd rendbe teszünk mink mindent, s egyéb. Én magam előtt a kopasz, alacsony intézőt láttam egyre. Ez az intéző kopasz ember volt, inkább köpcös, mint so­vány, s úgy tudta mozgatni a busa szemöldökét, hogy né­melyik ember már attól meg­ijedt, ha elébe szólítódott. Vi­gyázni kell ezzel, mert ezen igen sok a zsiradék... Az a fiú, az nyurga volt, az anyjára ütött! A* senkinek se óta, köszönt már kicsi kora pedig.., A major bejáratánál csak eltátja a száját a komám: »Hé! ne mingyár oda menny!« Azt hitte, a hurcolkodás miatt indulok a park felé, ahol az intéző lakott. De én mentem keményen! Amint a komámtól elváltam, egyszerre mégis meglassul­tam: eszembe jutott... jaj. Előbb látni akartam a csa­ládomat. Ki tudja, aztán ... Lekanyarodtam az útról, megkerültem a magtárat. A hosszú ház előtt már tárgyal­ták jövetelünket. Ott állt fö- detlen fejjel a feleségem is. Mintha béklyó keletkezett volna a lábamra, olyan nehéz lett nekem egyszerre a járás. Hogyan rejtsem el a bánato­mat? Nem sikoltott, mint szoktak ilyenkor az asszonyok, s mert látta, hogy valami történt ve­lem, szaporán elébem sietett. Csak megálltunk egymással szemben. Telifutotta szemün­ket a könny. — Mosol még az intézőék­nél? Nagyon elcsodálkozott. — Tavaly ilyenkor mos­tam ... egyszer... Azt írtam meg — Hát akkor ki mosott? — A kománé, szegény, az kérte el tőlem a helyet.« Igen, a komáék lakásában halotti csend uralkodott, mi­kor pedig az örömtől kellett volna hangoskodjon a környé­kük. Hangzott aztán — a sí­rástól ... A leányka, a nagyobbik, ka­rácsony előtt való napop íöl- kéredzkedett egy szénássze­kérre, s mikor a kocsis nem ügyelt oda, leugrott. ötödik hónapjában volt. Szilveszterre be is fejezte az életét. M ondani akartam va­lamit, de jobb olda­lamon, a hallgatag oldalamon, olyan hangot hallottam, mint amikor valaki elveszí­tette a levegőt, és nagyon kap utána. Körözsi fuldokolt... Csupa nedvesség a szeme! Csak most vette észre ma­gát a brigádvezető. Áthajolt és súgta. — Ne, komám, ne! De Körözsi szeméből ettől patakzani kezdett a könny. — Nem azért mondtam el, hogy megszomorítsalak. In­kább, hogy örüljünk Ilonka érdekében. ^PcLfifL JlíhxlÓ-: tSzilveJzferi ének Utolsó órád, perceidet éled, Eltűnsz Szilveszter ködös éjjelén. Nos, hát búcsúzzunk, kedves Óesztendő, Derék, megvénült obsitos legény ... Most érkezik száguldva jó utódod Délcegen, büszkén kezet fog veled Lehajol hozzád, mosolyogni próbálsz, S úgy restelled, hogy remeg a kezed. ... Éjfél. Harangszó. Fölszárnyal az ének. Országnyi kórust vélünk hallani. Mi vár reánk? Jó volna most az évet Nyitott könyvként kezünkben tartani! ... Az ember mindig többre, szebbre vágyik, Be nem teljesült álmokat remél: Ugye, siheder, ifjú Újesztendő Te bőkezűbb leszel a többinél? Azt szeretnénk, ha sorsunkhoz szegődnél, S karjára venne minket az Idő, És elérkezne hozzánk nagy sietve A megtervezett gyönyörű jövő. Ne légy szeszélyes, kiszámíthatatlan, Némítsd el mind a fegyverek csövét, Árassz meleget, fényt azon a tájon, Hol még az élet rideg és sötét. Pohárcsengéssel, pezsgődurrogással, Dallal köszönt a nép, a nagy család. Csupa forgatag, karnevál az utca Szólnak a színes papírtrombiták. Kacsintó parancs ma jóekdv és mámor Egy kis pityókás, nótás hangulat. Igyunk a bűvös, gyöngyöző pohárból Temessük el a régi gondokat. — Tizenkét néma, titokzatos hónap! Te most kezdődő, ébredő viló,g! Csapra verjük ünneplésedre sorba Tokaj, Mór, Gyöngyös, Badacsony borát. 'TjaJkúh (fajul/a.: cÁ kcikúreiinek A kökörcsinek, mint a szellemek, lilán és jégfehéren lépkednek át az őszi réten. A fűből karcsún kinyúlva hűs szirmuk, mintha kigyúlna az égen, s itt lent féllábra állva egy-egy sünhátú zsombékhátra, fáznak a tehenek között, akik észre sem veszik, csak fújtva épp körüllegeKk, pedig a szarvuk, amint lehajolnak, mint ciklámengyertyák ragyognak... S tengap a lángjukat szobámba hozta, a verseink közé egy anyóka. Azóta köztük félve járok, mert a könyvtár nem hazájuk! De ők csak egyre mosolyogtak, és reggelre az üvegpartú váza hajnali október-tavába még egyszer némán megfürödve, eltűntek, s kint a szilvás réten lilán és jégfehéren lépkedtek a kökörcsinek, s mint könyvekből a legszebb versszakok, szép szirmuk onnan is felém ragyog. Odm MálzLó-: <Tle.q.qjel Oszik a köd a szürke ég felé, októberi eső fröccsen a betonon. Mint békés karácsonyestén a csillagszóró, úgy rebben szét egy tört pillanat alatt, hogy dagadjon a fénylő tükör, a tócsa, hogy szemérmes, szende bájjal, egy napfénytől csattanó forró testű lány ábrándos szemével csodálja benne önmagát az égi zuhanytól párát lehelő útmenti juhar. TANYA Csinka Ferenc grafikája.

Next

/
Oldalképek
Tartalom