Somogyi Néplap, 1966. január (23. évfolyam, 1-25. szám)

1966-01-09 / 7. szám

SOMOGVI NÉPLAP 8 Vasárnap. 1966. január 9. Aldous Huxley: A SZOBALÁNY /t/É ár majdnem három- /MI negyed órája ve- t szekedtek. Artiku- látlan hangok ér­keztek a lakás túlsó végéből. Sophie varrása fölé görnyedve azon gondolkozott, hogy vajon ezúttal miért van az egész. Leginkább a Nagysága hang­ját hallotta. Éles volt a düh­től, könnyes felháborodás re­megett benne, és áradó zuha- tagokban tört elő. Az Űr job­ban fegyelmezte magát, és mé­lyebb hangja tompább volt annál, hogy áthatoljon a zárt ajtón. A kicsiny, hideg szobá­jában üldögélő Sophienak a veszekedés most is, mint más­kor, úgy tűnt, hogy a Nagysá­ga hosszú monológjait időn­ként különös, baljóslatú csend szakítja meg Bár olykor az Ür is elvesztette önuralmát, és akkor nem Volt szünet a hangzuhatagok között, hanem érdes, durva kiabálás. A Nagy­sága éles hangja Sosem hul­lámzott, megőrizte monoton dallamát, de az Űr hol hango­san, hol halkan bőszéit, hirte­len kitöréseikkel, amelyek szin­te robbanásszerűen hatottak. Egy idő után Sophie nem he­derített többé a veszekedőkre. A Nagysága egyik vállfűzőjét javította, s a munka lekötötte figyelmét. Nagyon fáradt volt. Kemény nap állt mögötte, mint mindig. Minden nap ke­mény munkával telt, és ő már nem olyan fiatal, mint régein. Két év múlva eléri az ötve- net. Amióta csak emlékezni tud, minden' napja kemény nap volt. Eszébe jutottak a krumpliszsákok, amelyeket kislánykorában cipelt, amikor vidéken laktak. Lassan, lassan bandukolt a poros országúton vállán a zsákkal. Még tíz lé­pés: annyit kibír. Csakhogy sosem volt vége. Mindig újra kellett kezdenie. . . Fölnézétt "a varrásról, jobb- ra-balra ingatta fejét, fiühyór- gott. Egyszer csak táncoló fol­tok és karikák támadtak a szeme előtt, mostanában ez gyakran megtörtént vele. Egy kis ragyogó sárga pontocska ugrándozott a látómezejének jobb sár kábáit: A sárga pont körül vörös és zöld csillagok keringtek, felragyogtak és el­halványodtak egyik a másik után. Ott gomolyogtak közte és a varrás között, akkor is ott voltak, ha becsukta a sze­mét. Néhány pillanat múlva folytatta a munkáját. A Nagy­ságának holnap reggel szüksé­ge lesz a vállfűzőjére. De ne­hezen látott a kis sárga pont­tól. A folyosó túlsó végén egy­szerre felerősödtek a hangok. Az ajtó kinyílt, a szavak ta­goltan, érthetően hangzottak. — ... Nagyon téved, bará­tom, ha azt hiszi, hogy én a rabszolgája vagyok. Azt te­szem, amit akarok. — Én is. — Az Ür élesen, vészjóslóan fölnevetett. Azután nehéz léptek zaja hallatszott az átjáróban, megcsörrent az esemyőtartó, majd az elülső ajtó becsapódott. Sophie újra a munkájára pillantott. Ó, az a pontocska, a színes csillagok s a gyötrő fáradtság minden tagjában! Ha csak egy napot ágyban tölthetne — ágyban, tollas, puha párnák között, egész nap... /» csengő berregése fel­■ ft- riasztotta. Az a go- Is nősz, darázsszerű csengő. Fölkelt, mun­káját az asztalra tétté, lesimí­totta a kötényét, megigazította a pártáját, és kilépett a folyo­sóra. A csengő még egyszer fölberregett, dühödtem A Nagysága türelmetlenkedett. — No, végre, Sophie. Azt hittem, sose jössz be. Sophie nem szólt, nem volt mit mondania. A Nagysága ott állt a nyitott ruhásszekrény előtt Egy nyaláb ruha csün­gött a karjáéi, néhány másik pedig halomba feküdt az ágy­on. »Rubensi szépség«! — így nevezte a férje, amikor éppen szerelmetes hangulatban volt Szerette a ragyogó húsú, telt­magas nőket. A karcsú, hajlé­kony kis pipaszárak nem ér­dekelték. Ma este káprázatosán szép volt Arca kipirult, kék sze­me szokatlan fénnyel ragyo­gott a hosszú pillák alatt. Rö­vid, vörösesbarna haja vadó- cosan összeborzolódott. — Sophie, holnap elutazunk Rómába — mondta drámai hangsúllyal. — Holnap reg­gel. — Kiakasztott egy újabb ruhát a szekrényből, és az ágyra dobta. A széles mozdu­lattól kinyílt a pongyolája, és látni engedte díszes fehérne­műjét és egészséges, hófehér húsát. — Azonnal be kell cso­magolnunk. — Mennyi időre, asszony? — Két hétre, három hónap- ra — honnan tudjam? — Nagy különbség, Nagysá­gos asszony! — A legfontosabb, az hogy innen el! Nem térek vissza ebbe a házba azok után, ami­ket nekem mondott ma este, csak ha alázatosan megkérlel. — Jobb lesz, ha akkor a nagy bőröndöt visszük, Nagy­ságos asszony. Megyék és ho­zom. A gardrób szoba levegője áporodott volt a portól és a bőrszagtól. A nagy bőröndöt begyömöszölték, a legtávolab­bi sarokba. Le kellett hajol­nia, hogy előhúzza. A sárga pont és a színes csillagok fi­cánkoltak a szeme előtt, szé­dült, amikor újra födegyene- sedett. — Segítek ■ becsomagolni, Sophie — mondta a Nagysága, mikor a szobalány visszajött, maga után húzva a nehéz bő­röndöt. — Ne fáradjon, Nagyságos asszony — Sophie tudta, hogy sosem érnek a végére, ha el­kezdi nyitogatni a fiókokat, és szétdobálja a hat mit. — A Nagyságos asszonynak jobb, ha lefekszik. Későre jár. Nem tudna most elaludni. Annyira fölidegesítette magát. Ezek a férfiak... Micsoda elállatiasodás! Az ember nem az őr rabszolgájuk! Az ember nem tűri, hogy így bánjanak vele. Sophie csomagolt. Egész nap ágyban, hatalmas, puha ágy­ban, olyanban, mint a Nagy­ságos asszonyé... De jó is lenne, az ember elszunyókál­hatna, fölébredne egy pillanat­ra, aztán szunyókálna tovább. — Ez az utolsó játszmája — mondta a Nagysága felhábo­rodva. — Még hogy azt mond­ja nekem, hogy nincsen pénze. az ember elsiet mellettük, s megpróbálja nem észrevenni őket. Vagy máskor az ember megáll, előveszi az erszényét, s ad nekik egy-két rézpénzt, néha még bankjegyet is, ha nincsen aprója. De bármit tesz az ember, kényelmetlenül érzi magát, mintha bocsánatot kel­lene kérnie azért, hogy prémet visel. 1 — Nem nézhetem tovább — szólt, s megpróbálta elhesse­getni magától a kék fogú, sárga arcú koldusasszonyok képét. — Nem nézhetem to­vább. — Egy szélire zuhant. Elgondolni is szörnyű, hogy az embernek lenne egy sárga arcú és kék, szabálytalan fog­sorú szeretője! Lecsukta a szemét, és megborzongott a gondolatra. Ebbe bele lehet betegedni. Ügy érezte, hogy újra oda kell néznie. Sophie .. *„ fo * : V ~ ISiouMhtly M**) (V urnán, Zhiiuín,: ^őanáitf Megyek. A völgyben homály heverész; valahol Zirreg egy szorgos fűrész — másutt tölgy szólít kopár-melegen: Osztozol, társam, hús vénségemen? Ágak rezzennek havas szél alatt; köd futorászik, megcsap gyantaszag, s úgy viszem magammal az ózon ég ízét, hogy bennem ragyog a rebbenő vidék. Bennem ragyog a rozsé fagy-üveg — csillámain a huhhanó hideg; valahol messze szán-csillingelő szavával szól az elsüllyedt idő. Törkölyszagú és tehénillatú , háromkirályok: hol van a falu? Csak arra, arra, arra egyenest, amerre látsz egy csillagot, tüzest! Hogy nem vehetek ruhákat. — Széttárta a karját. — Azt gondolja, hogy nem engedheti meg magának. Ez egyszerűen képtelenség. De még mennyi­re megengedheti! Csakhogy zsugori, borzasztóan zsugori. Es ha egy kicsit tisztességesen dolgozna, ahelyett, hogy osto­ba verseket firkál, és a saját költségén adja ki őket, akkor még félre is rakhatna. Fel-alá járkált a szobában> — De Sophie! Miért csoma­golod be azt a förtelmes, régi kék ruhát? Sophie szó nélkül kitette a ruhát. Vajon ez a nő miért van ilyan szörnyű rossz ^Kín- ben éppen ma este? Az arca sárga volt s a foga kék. A Nagysága összeborzongott. olyan rémes volt a látvány. El kellene küldeni aludni. De hát a csomagolást is meg kell csi­nálnia \valakinek. Mit lehet tenni? Nagyon bántotta a do­log, jobban mint máskor. — Borzalmas az élet — Só­hajtott, nehézkesen leüft az ágy szélére. A finom rugók gyengéden meg-megdobták egyszer-kétszer, mielőtt meg­állapodtak volna alatta. — Ilyen férfival élni! Nemsoká­ra öreg és kövér leszek. És sosem voltam hűtlen hozzá. Erre, hogy bánik velem. — Újra felállt, és céltalanul jár­kált körbe-körbe a szobában. — De most már nem bírom — tört ki. Megállt az állótü­kör előtt, és csodálta a saját ragyogó alakját. Senki sem hinné el ránézésre, hogy el­múlt harmincéves. A büszke vonalai mögött ott látta a tü­körben a szobalány sovány, nyomorúságos alakját a sárga arcával és a kék fogaival, amint a bőrönd fölé görnyedt. Valóban kellemetlen volt. Sophie úgy festett, mint azok a koldusasszonyok, akiket reg­gelenként lát az ember a csa- tomanyilás mellett. Ilyenkor szeme zöldes ólomszínt öltött, élettelenül csillogott. Mit te­hetne vele? A nő arca csupa vád, szemrehányás. S ez a látvány őt egészen tönkrete­szi. Ennyire ideges még sosem volt. (} ophie lassan, nehézke- sen fölállt térdelő hely- zetéből. Fájdalmas ki­fejezés torzította el az arcát. Lassan a fiókos szek­rényhez ment, és kiválogatott hat pár selyemharisnyát. Az­tán visszafordult a bőrönd­höz. Ez a nő valóságos járká­ló hulla! — Borzalmas az élet — is­mételgette a Nagysága mély meggyőződéssel. — Borzalmas, borzalmas, borzalmas .. . Meg kellene mondani neki, hogy feküdjön le. De egyedül sosem készülne el a csomago­lással. Márpedig rendkívül fontos, hogy reggel elindulja­nak. Most majd megtanítja a férjét! Rómában találkozni fog Luiginóval. Olyan bájos fiú és márki. Talán... De nem tudott másra gondolni, csak Sophie arcára. Az ólomszínú szemek, a kékes fogsor, a sár­ga, ráncos bőr. — Sophie — szólalt meg hirtelen. Alig tudta türtőztet­ni magát, hogy rá ne kiált­son. — Menj az öltözőaszta­lomhoz, tálalsz ott egy rúzst, Dórin 24-est. Tégy egy kicsit az arcodra. És púder is van a jobb oldali fiókban. Szemét elszántan csukva tartotta, mig Sophie elment, s hogy nyikorgott alatta a padló, odalépett az öltözőasz­talhoz, ott állt egy darabig, zörgött a tégelyekkel, s mind­ez örökkévalóságnak tűnt. Mi­csoda élet, istenem, micsoda élet! Aztán újra lassú léptek: kinyitotta a szemét. Ö, így már jobb volt, sokkal jobb. — Köszönöm, Sophie. Most sokkal pihentebbnek látszol — ruganyosán felpattant. — És most aztán siessünk! Ener­gikusan a szekrényhez lépett. — Te jóságos ég! — kiáltott fel. — Elfej lej tetted betenni a kék estélyi ruhámat! Hogy lehetsz ilyen ostoba, Sophie! Fordította: Zilahi Judit r \ Szinetár György: A KÖLTŐ HAT ÁROZOT 1 AN FEJLŐDIK Volt egyszer egy ember, aki írt egy verset, és mert senki sem verte meg emiatt, hát költő lett. Hosszú ha­jat növesztett, szerzett némi megbízható piszkot a körme alá, duzzadó, ócska aktatáskát cipelt a hóna alatt, amely­ben mindenféle idegennyelvú könyv mocskolódott, ami­től feltétlenül tehetséges és feltétlenül művelt ember lát­szatát keltette. Szólott pedig korszerűen pesszimista költészete imi­gyen: Hamvasztó szél szaladt a fák között, a ttáj komor színekbe öltözött, kihűl a szív, és megfagy az ének, halált kiált most felénk az élet. Fagyott könny csillog a pillák alatt, nem döngetünk többé kaput és falat, fogytán erőnk! Sötét semmibe hull fáradt nemzedékünk társtalan ul. Tetteink nem őrá emlékezet, , bús közöny táncol álmaink felett, W’ haj, pedig egykor akartunk szépet, de hajh, szemen köpött minket az élet! Eá a művet szűk családi körben, szűk baráti kör­ben, szúkkörú matinékon és még szűkebb körű irodal­mi estéken személyesen adta elő. Valaki egyszer megje­gyezte, hogy e vers elég primitív. Ettől kezdve úgy kon­ferálta be magát, mint a modem primitivizmus úttörőjét. A felszabadulás után megmosdott, és elhatározta, hogy ismét. ír egy verset. A rímek adva voltak, csak a rí­mekhez vezető sorokat kellett kicserélnie. Kicserélte. Szó­lott pedig megújult költészete imigyen: Tavasá szél szalad a fák köz öt t. A táj vidám sánekbe öltözött, Üj hangon szól a szálló ének, hurrá! Most már szép* lesz az élet! Mit nélkülöztünk századok alatt, édesebb lesz és több is a falat, az úri törvény a múltba hull részvétlenül és társtalan ut Világuk már csak az emlékezet. Szabadság érik a romok felett, teremtünk nagyszerűt, hősit, szépet, kik rabok voltunk, miénk lesz az élet! A költő móst már nemcsak költőt) ek, hanem forra­dalmárnak is vélte magát, s hogy egy napon váratlanul a szerelem is megrohanta, műfaját is eldörrtöttnek hitte. Érezte: ha valaki lírikus, akkor ő az. Elhatározta hát, hogy lerakja a modem líra alapját A rímek már adva voltak, csak a rímekhez vezető sorokat kellett kicserél­nie. Kicserélte. Hangzott pedig felfakadó lírája imigyen: Legszebb vagy te a legszebbek között. te, ki álmom fátylába öltözött. Vágy vagy, sóhaj, láz, muzsika, é ?. végcél vagy te, sőt te vagy az éle t; Harsány kiáltás az égbolt alatt, csókod íze gyógyír, cukor falat, bolygó, mély a Napból a Földre hull, s míg el nem érsz, bolyongsz társtalan ul, Te vagy bennem a szép emlékezet, mely átragyog forró szívem felett, rád gondolok, ha vágyom a szépet, mert végcél vagy, sőt te vagy az éle t! E vers, e megragadó lírai vallomás nyilván nem ma­radt hatástalan, mert a költőnek egyre inkább és egyre több pénzre lett szüksége. Hallgatva a kor legnépsze­rűbb irodalmi irányzatára, elhatározta, hogy saját anya­gi fölsegítésére táncdalt ír, úgynevezett slágert. A rímek adva voltak, csak a rímekhez vezető sorokat kellett ki- . cserélnie. Kicserélte. Hangzott pedig az értékes dalmű imigyen: Tegnap este nyolc és kilenc között a szívem új ruhába öltözött, mert hozzám szállt dalod, az édes ének, ilyen nem volt soha, valóságos csoda, > ettől kapott bennem lelket az elet. Némán álltam nyitott1 ablakod alatt, és neveddel írtam tele a falat, s míg az égről egy csi-csi-csillag lehull, csak állok itt, és várok társtalanul. Ho-ho-hozzád fűz az emlékezet, csa-csa-csak te vagy a szívem felett, neked adnék minden jót és szépet, •bből is tudhatod, I bből is láthatod, i irágám, hogy neked rendelt az élet. Népszerű költőnk ilyen sokoldalú tapasztalat birto­kában elhatározta, hogy a hazai dráma föllendítésére verses drámát ír. A rímek már adva vannak, csak a rí­mekhez vezető sorokat kell kicserélnie. A csere folyamat­ban van. A szerzővel folytatott tárgyalásokról valamennyi színházunk reménykeltőén nyilatkozott, és a mu bemuta­tását valamenyi színházunk tervbe vette. Ez érthető. Ráérnek eldobni az egészet, ha elkészül.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom