Somogyi Néplap, 1966. január (23. évfolyam, 1-25. szám)

1966-01-05 / 3. szám

Szerda, 1966. január 5. 5 SOMOGYI NÉPLAP cÁ kanzú 1944 karácsonyát a pincében ünnepeltük anyámmal, karon- ülő öcsémmel és egy csomó ismerős meg ismeretlen em­berrel. Az ismerősök közül Julira, a nyugatra szökött Hofbaum méltóságosék cseléd­jére emlékszem legélénkeb­ben. Telt, piros arcú lány volt, nagy copfos. A gyerekeket le­számítva ő volt a legfiatalabb. Nekünk reggelre ígérték szü­léink, hogy megjön a jó gye­rekek Jézuskája. Éjjel, amikor elhallgattak a fegyverek, si­került kilesnem Julit; sutto­gott a felnőttekkel, aztán fe­nyőfával surrant vissza a pin­cébe. Másnap egymás kezét szo­rongatva ugrálták körül a ka­rácsonyfát a gyerekek. Csaló­dottan, de büszkén fordultam el tőlük. Kint bombák rob­bantak. Néha kóbor német katonák döngették meg a vas­ajtót, ennivalót követeltek, és furcsa pillantásokat vetettek a nőkre. Akkor anyám kita­lálta, hogy korommal nagy­szerűen lehet öregíteni az ar­cot. De Julin a korom sem segített, folyton nevetnem kellett rajta. Juli hosszú, vé­res csikót karmolt a szemétől duzzadt szájáig. Így feküdt nyögve, sóhajtozva két koszos matracra. Meggyűlöltem, mert tudtam, hogy ez is csalás. Egyelőre nem árultam el a titkot senkinek, bosszút akar­tam állni Julin. A szemébe mondani, hogy ő hozta a ka­rácsonyfát. Ügy, hogy min­denki hallja. S kegyetlen gye­rekösztönöm megsúgta, mikor kell cselekedni. A férfiak sorsot húztak, ki menjen fel egy vödör hóért. Már nem emlékszem az öreg bácsi nevére, aki a megjelölt repeszszilánkot emelte ki a gyűrött kalapból. Akadt fia­talabb vállalkozó, de az öreg keményen tartotta magát. A reszkető gyertyaláng óriássá növesztette árnyékát a puha falpenészen. Hiába vártuk, nem sokkal a felcsattanó lö­vések után négy vagy öt SS csörtetett le a lépcsőn. Anyám erősen magához szontott min­ket, úgy. hogy öcsiével egy magasságba került az arcom, öcsi aludt. Közben a németek szétszéledtek az ágyak, szal­mazsákok között. Az egyik megtalálta a sarokba dobált ócska holmik alatt az alma­befőttet. (Anyám dugta oda hirtelen, amikor megdöndült a vasajtó.) Kézzel esett neki, szemben velünk, éppen Juli vacka mellett. Felugrottam anyám öléből, a németig ro­hantam, rámutattam a lány­ra, és gúnyosnak szánt sípoló hangon azt kiáltottam: Jé- zuska-Juli! A katona abba­hagyta a kompótevést, gyana­kodva rám, majd Julira pis­logott. Juli nyöszörgőit, torz fintort ráncolt kormos, véres, gömbölyű arcára, erre — fe­ledve a diadalt — nevethetné- kem támadt. Aztán a németek ráparancsoltak egy férfira: hozza le a vödör havat. Juli­nak derékig kellett mosakodni benne, mindnyájunk előtt. Né­hány asszony elájult, és eny­he mozgolódás kezdődött. A német, aki a kompótot ette, belelőtt a bolthajtásos meny- nyezetbe. Sokáig Súrolta hóval a kor­mot, de nem lett piros Juli. A haja kibomlott, már nem ta­karta el a mellét. Gyertya­fehér arcában tört fényű sze­mek ültek, mint a halottaké­ban, akiket később láttam a vasajtón kívül. Állt csöpögő lucsokkal a testén. Aztán el­lenkezés nélkül felöltözött. Rám nézett hosszan, nem ha­ragudott. Lassan, emelt fejjel ment. föl a lépcsőn. Azóta gyakran eszembe jut Jézuska-Juli. Egyre jobban fé­lek tőle, kiváltképp karácsony táján. Vallató Géza MÓRA FERENC SOMOGYBÁN M óra Ferenc gazdag és mozgalmas éle­te során többször járt megyénkben. Valószínűleg korál>- ban is fölkereste a dél-somo­gyi part egyik-másik üdülőhe­lyét, adatok, dokumentumok azonban csak élete utolsó nyolc évéből tanúskodnak so­mogyi tartózkodásáról. A megyeszékhelyre két íz­ében látogatott el a magyar iro­dalom egyik legnépszerűbb prózaírója: 1926-ban és 1928- ban. Mindkét alkalommal — a Kaposvári Kereskedők Egye­sületének meghívására — elő­adást tartott. Városunkkal való kapcsolata 1926 elején kezdődik, és rész­ben a Kereskedők Egyesületé­hez, pontosabban személy sze­rint az egyesület alelnökéhez, Fónai Vilmoshoz, részben dr. Goitein Gábor ügyvédhez és családjához fűződik. Erre Fischer Béláné Goitein Eva, a Somogy megyei ' Hús­ipari Vállalat osztályvezetője így emlékezik vissza: — Tizenkét éves lehettem, amikor a Világ egyik, Móra- tárcája az író »Vadember-« unokájáról annyira megraga­dott, hogy levelet írtam neki. Csak annyit, hogy mennyire és miért tetszett. Talán egy hó­napba sem telt, és választ kap­tam az írótól egy levelezőla­pon, amely a szegedi kultúrpa­lotát ábrázolja: »Kedves kis Húgom, addig is, amíg megcirógathatom okos kis fejét, és megszoríthatom a kezét, a mely annyi virággal hajigáit meg engem esztendő szombatján, elküldöm az én pántlikamérésem képét, mind- annyioknak boldog új évet kí­ván Móra bácsi.-» A postabélyegzőn: 1926. jan. 2. Valószínű, hogy ebben az időpontban az író már levele­zett Fónai Vilmossal, aki föl­kéri: tartson előadást a Keres­kedők Egyesületének hagyo­mányos farsangi bálja előtt. Móra, mint általában minden meghívásának, szívesen eleget Egy kevéssé ismert Móra-portré: ásatás közben, 1931-ben, Szabadszálláson. A dedikáció: »Tudós Go'tein György­nek, tudatlan, de nem szégyentelen öreg barátja: Móra Ferenc.-» tesz a kaposvárinak is. Erről tudósítja olvasóit az Űj So­mogy círhű kaposvári napilap 1926. január 10-i számának egyik híre. Egy héttel később egy újabb hír közli, hogy »Móra Ferenc, a kiváló író kedves hangú le­velet írt a Kereskedők Egyesü­Üzeneíválíás a tengerrel CQ CQ CQ de har... CQ CQ CQ de har... — hangzik a morze finom, halk rezgéssel a Magyar Tenger- hajózási Rt. budapesti szék­házának rádióközpontjából, ahova az óév utolsó napjai­ban látogattunk el. Néhány pillanat, és a pa­rányi szobában a 400-as tí­pusú kommunikációs rövidhul­lámú rádió adó-vevő készülék máris kontaktust teremt a Földközi-tengeren állomásozó tíz magyar tengerjáró hajó­val. A Badacsony, a Csepel, a Hazám a Duna menti Gala- con, a Balaton Izmirben, a Dunaújváros Antályában — Törökország déli részén —, a Szeged a viharos Alexand­riában, a Székesfehérvár La- takián, a Tihany Pireuson és a Tokaj Otrantóban, az olasz csizma sarkán, az Újpest pe­dig indulásra készen várja vételre az otthon üzenetét. S a fenti jelzés köznapi nyelvre lefordítva ennyit --je­lent: — Figyelem! Mindenkinek szóié közlemény következik! A fiatal és csinos Aradi Ernőné — keresztnevén Ma­rika — fürge ujjai ördöngős ügyességgel közvetítik a mor­A Bessenyei család levelet ír — apunak. ze nemzetközi jelzéseit: tá tá ti ti táti táiáti ti tá ... És az üzenet száll az éter hul­lámhosszán: — Minden kinn levő hajós­nak sikerekben gazdag, bol­dog új esztendőt kívánunk. Jó hajózást! Szerencsés utat! Az ember nem is gondol­ná, hogy egy ilyen kis szo- bácsk’ban, mint ez, egy egész Földközi-tenger »bele­Aradi Ernőné a távíró készüléknél. fér«. Szinte varázslatnak tet­szik, hogy az / - áczai Csere János utcai kis forgalmi szo­ba hívására néhány pillanat múlva az Antályában állo­másozó Dunaújváros tenger­járó hajó adását hallhatjuk. A »helyszíni közvetítés« — nyugodtan nevezhetjük annak — így hangzik: — Bessenyói János, a hajó elektrikusa a rádió mellett. Itt Antályában nem is gon­dolja az ember, hogy tél van. Verőfényes időben ál­lunk a f-stői kikötő előtt. A viharos napok után egy kis nyugalom van. Ütünk vég­célja Trieszt. A hajó való­színűleg ott va«V Rijekában lesz újévkor. A körülmé­nyekhez képest igyekszünk az otthoni meleg hangulatot va­lamelyest pótolni. Mi pedig, akik hazalátogatunk néhány napra, visszatérve magunkkal hozunk valamit az otthon hangulatából. Ebből élünk aztán újra néhány hónapig.« így hangzott az üzenet, melyet Marika boldogan to­vábbít a Budán lakó Besse- nyői családnak. 15 óra 45 perc ... Újabb hívást jelez a készülék. Né­hány kölcsönös jelzés, mely a tudomásulvételt, a megta­lált kapcsolatot jelenti, és máris egy újabb hajó, a Sze­ged motoros tengerjáró je­lentkezik: — Alexandriában vagyunk. A berakodást tegnap este fe­leztük be. Most a külső ki­kötőben horgonyzunk, mert i nagy kikötőt lezárták a vi­har miatt. Reméljük, hol­napra már kduthatunk. In­nen Latakiába, majd Trieszt­be megyünk. Talán szilvesz­terre ismét kikötőben le­szünk. Mindezt végleg ter­mészetesen az időj .rás dönti majd el. A hajé valamennyi tagja köszönti családját, és üzeni, hogy gondolatban együtt vannak szeretteikkel.« A Székesfehérvár 17 óra­kor szintén a viharos tenger­ről küldi üzenetét: — Lataki án vagyunk. Be­rakodnánk, de olyan erős szélvihar van, hogy az egész kikötőben szünetel a műn Az újévi készülődést az üd­vözlő lapok vásárlása jelenti, mivel ez az utolsó hely, ahonnan jókívánságainkat to­vábbíthatjuk.« A tengeri üzenetváltást a telefon berregése töri meg. Brindzsa Emma — a másik rádiós — nyúl a kagylóért. Szigorú arcára hamar mo­solyt varázsol a fölismerés. Érezni, hogy kedves ismerőse jelentkezett. — Pillanat. Kérlek, várjál, hozom a papírt, ceruzát. Miközben óvatosan leteszi a telefonkagylót, elmondja, hogy Lados Antalné, Szek- szárdról üzen tengeren hajó­zó férjének. Így megy ez napról nap­ra. Üzenetek jönnek, men­nek. Van úgy, hogy szomorú hírt kell továbbítani. Ez há­látlan feladat. De ők * vál­lalják, hiszen ez a szűk kis helyiség köt össze városokat, tengereket — s ami a leg­fontosabb: embereket, érzel­meket. lete Elnökségéhez, melyben az Új Somogynak a róla írt meg­emlékezését szellemes szavad­ban köszöni meg«. . Sajnos ez a levél 1944-ben —, a Kereskedők Egyesületé­nek teljes irattári anyagával együtt — megsemmisült. Az Új Somogy január 24-i számá­ban röviden bemutatja Mórát, és méltatja az író lírai, próza­íród, sokrétű kulturális, közéle­ti, tudományos és publiciszti­kai munkásságát. A következő szám hosszabb tudósításban számol be a ja­nuár 24-i bálról, amely a »leg­teljesebb siker jegyében, fé­nyes külsőségek között zajlott le« a Korona Szálló nagyter­mében. A legszebb asszonyok és lányok színpompás toalett­jeinek (»melyek X. Y. cég sza­lonjában készültek«) részletes leírása után egy fél hasáb a városi és a megyei e'őkelösó- "ekn k és né'ány ror M 'ra előadásának is jutott... Megtud­juk, hogy a másfél órás szelle­mes és irodalmi értékű csevegés — »kaposvári vonatkozású visszaemlékezésekkel fűszerez­ve« — »frenetikus« hatású ‘apsvihart keltett. Az előadást bankett követte. Fischer Béláné szerint: — Apám és Móra itt ismer­kedtek meg. összebarátkoztak, s az író haláláig minden év­ben több levelet váltottak iro­dalomról, családról, esztétikai 'kérdésekről. Hírről a kezdődő barátságról tanúskodnak az író sorai, ame­lyek egy — szegedi Móra-ku- tatók szerint — eddig ismeret­len Móra-fénvkép hátlapjára íródtak 1926. III. 10. — kelet­tel: »-Goitein Évikének, Kapos­vár. Édes anyának kezét csókol­ja, édes apát szeretettel öleli nehéz hetek viszontag:ágai után, a mikről Fónai bácsi fog beszámolni, Móra bácsi.» Móra és a Goitein család kapcsolata, barátsága tulaj­donképpen 1926 nyarán mé- ’yült el. amikor egy hónapot együtt töltötte' n lot nbogiá- ron. Móra a faluban bérelt egy /obát, és itt dolgozott. (Már amikor hagyták a tisztelői.) — Apámmal minden ebéd után hosszú sétára indultak. Mi hárman, testvérek, felvált­va — mindennap másikunk — elkísérhettük őket. Élmény volt Mórát hallgatni is ... — emlékezik vissza F. Goitein Éva. De szóljon erről a tizennégy éves Goitein György (Móra ké­sőbbi, egyben első monográfia- írója) megmaradt naplójegyze­te: »Boglár, 1926. VII. 9. — Itt nyaral Móra Ferenc. VII. 22. Móra Ferenc meséli, hogy amikor ő tanár volt, s az ötö­dikeseket botanizálni vitte, ahogy kiértek a városból, azt mondta a fiúknak, aki dohány­zik, gyújtson rá. A cserkészetet elítéli. Ma­guk a cserkészek nem tehet­nek semmiről — mondja —, csak a parancsnokok. — Egy­szer a szegedi cserkészek be­rendeltettek a kultúrpalotába, őrnek. Mikor Móra szokása szerint körösztüljárta a ter­meket, egy cserkészt sem ta­lált. Hosszas keresés után rá­juk talált a lomtárban, amint cigarettáztak... / ... Mindezeket és még egye­beket Móra bácsi egy hajóki­ránduláson mondotta el...« Esténként a bogiári vasúti vendéglőben harminc-negyven tisztelőjéből alakult asztaltár­saság középpontja az író. Goi­tein Gábor egyik tárcájában (Móra a Balatonon; Új. So­mogy, 1928. I. 22.) arról ir, hogy »a boglár! elemi iskola műsoros estélyén az iparos dalárda és a műkedvelő elő­adás közötti hézagot Móra fél­órás előadása tölti ki, és a nép­ünnepély alkalmi híradója tár­cát hoz tőle ... Négy hét alatt csak egyszer kívánkozik el a Balaton mellől, amikor a pit vá­rosi jegyző levele megérkezett,- hogy megkezdheti az ásatást...« Kaposváron 1928. február 5-én szerepelt Móra másodíz­ben. Az Űj Somogy tudósítója ezúttal is mostohán bánik az előadás tény- és élményanya­gával — a ruhák és az előke­lőségek javára. Annyit azért megtudtunk, hogy az író szi­porkázó szellemességgel, színe­sen beszélt unokájáról; cseve­gett aktuális társadalmi kér­désekről, divatról, hölgyekről; költeményeiből olvasott fel, és több negyedórás ráadást is kel­lett adnia. Egy kaposvári orvos vissza­emlékezése szerint Móra itt nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Szerinte mást várt a publikum, ő pedig egész idő alatt az unokájáról mesélt. Nem kétséges, lehettek töb­ben, akik Mórát, az írót vagy tudóst szerették volna h.llani a nagyapa, illetve a kitűnő hu­morú társasági csevegő he­lyett. Azonban nem valószínű, hogy a hallgatóság többsége előtt is jó talajra lelt volna egy magvasabb esztétikai-filo­zófiai eszmefuttatás — egy farsangi bál előtt. Móra jól ismerte a közönségét, és tisz­telte a hallgatókat. M g a sznobokat is... W. E. Főtengely­csiszolást rövid határidőre mir- den mennyiségben (sze­mély-, tehergépkocsi, traktor stb.) vállal a Pé­csi Fémipari Vállalat -utó- és motor javító 'észlege Pécs, Bajcsy- Zsilínszky u. 12. sz. alatt. (13540)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom