Somogyi Néplap, 1965. december (22. évfolyam, 283-308. szám)
1965-12-05 / 287. szám
SOMOGYI NÉPLAP 8 Vasárnap. 1965. december 5. Erdős László: TTÁHÁI 1944 nyaran, nem sokkal azután, hogy a németek megszállták az országot, a fiatalabb foglyokat munkásszázadokba vitték a börtönökből. A szolgálatra alkalmatlanokat pedig Pestre, a gyűjtőfogházba szállították, ahol az egyik “-csillagban« gettót rendeztek be számukra. Később a szegedi századokból leszerelték és ugyanide küldték az életfogytiglani fegyházra ítélteket. Ezek között voltam magam is. Elképzelhető, micsoda viszonyok uralkodtak ebben a börtönön belüli börtönben. Az élelem minden büntetőintézetben gyalázatosán kevés volt, itt a kevésnél is kevesebb. Ebédre legtöbbször úgynevezett Hitler-levest kaptunk; ha jól tudom, ezt a kotyvalékot a szabadlábon levők Bébének becézték. Mi ennek a három fajtáját ismertük: egy sárgát, egy szürkét és egy lilát. Ez az utóbbi volt a legocsmányabb. Szegeden, ahol egy kicsit jobb volt a koszt, a finnyássabbak közülünk meg sem ették. Itt mindenki az utolsó cseppig kikanalazta. Utána csak karalábélevelet kaptunk, ugyancsak puszta vízben főzve vagy egy evőkanál, mindig savanyú tésztát. Ebbe a börtönbe csomagot sem lehetett beadni, sőt keresetükből sem vásárolhattak élelmet a rabok. Semmi kétség: bennünket nem tápláltak, hanem éhhalálra ítéltek. Ezen a koszton el kellett volna pusztulnunk fél esztendő alatt. S ha mégsem halt meg közülünk senki, azt annak köszönhettük, hogy nemcsak Hitler-levessel tápláltuk magunkat. A kommunistákat a börtönben sém hagyták el társaik. A szabadon maradottak megtalálták a módját, hogy segítsenek nekünk. A szomszédos szárnyban nagyszámú, vidékről felhozott vizsgálati fogoly ült, ezeknek joguk volt, hogy kívülről hozassák az ételt, ha volt, aki küldje nekik. Hozzájuk találtak kapcsolatot az elvtársak, vállalták ellátásukat, kettős adagot küldtek mindenkinek, s ők az egyiket átadták nekünk. A börtönszábályok nem engedték a “risztelést«. Szerencsénkre közös műhelyekben dolgoztunk velük, itt vettük át tőlük a kollektívának szánt élelmet. Éppen a szabóműhelyben, ahol én is dolgoztam, volt az ellátó központ. Körülbelül száz emberről kellett gondoskodnunk, s ez nem volt kis feladat. Hogy a börtönőrök ne zavarjanak, meg kellett őket vesztegetni — ők is élni akartak, nemcsak a rabok. Ilyen állapotukban igen előzékenyen viselkedtek, nemcsak a csereberét tűrték szó nélkül, hanem tíz órára behozták nekünk a reggeli lapokat is. Hanem az ételt a műhelyből még be kellett csempészni a cellákba, s ez volt a dolog nehezebb része. Jónás őrmester és Dósa szakaszvezető a foglá- raink. mindketten szenvedéllyel űzték mesterségüket, gyakorlottak voltak és gonoszak, s mikor a munkából visszatértünk, oly lelkiismeretesen motoztak végig mindenkit, hogy alig kerülhette el valami a figyelmüket. Ez az «alig« azonban a gyakorlatban mindent jelentett. Néhány hét alatt kidolgoztuk a -csempészés« biztonságos módját. Vászon fejfedőt viseltünk, olyasfélét, mint a francia légionisták, két réteg anyagból készült az alsó pereme. Ezt a varrást, fejtettük szét, s a perembe rejtettük el vékony szeletekre szabdalva a szalonnát. Hogy pedig' az őrmester és a szakaszvezető ne fogjanak gyanút, s ne szigorítsák meg még jobban az ellenőrzést, mindennapra hagytunk valamennyi zsákmányt nekik. Sok-sok kiló szalonna utazott ezen a módon a ■MÍheiy és a főépület között. A politikai helyzet alakulását is nyomon tudtuk követni. A kormány lapokra voltunk ugyan utalva, s azok hazudtak szemérmetlenül, de azért a sorok közül egy kis gyakorlattal ki'lehetett olvasná az igazat. Márpedig a börtönélet elviselésének ez a kettő volt számunkra a legfontosabb föltétele: élelem és lürek. A nnál nehezebb dolgunk volt a cigarettával Akkorra már a sétán a polgári fegyintézetekben is dohányozhattak a rabok, s í&y a posztó között gondosan elteregetve őriztük a dohányt és a •tűzkövet. Ha kellett, felfejtettük a varrást, s visszaültettük még rágyújtás előtt. Egyszer éppen a dohányzás befejezése után tört ránk a szakaszvezető. Megérezte a füstszagot, s boldogságában undorítóan vihogott. — Adják csak ide a szénát és a gambit — mondta (így nevezték a börtönben a dohányt és a tűzkövet). — Ha én találom meg, sötétzárkába vágatom magukat. Nem adtuk oda a dohányt. Erre megparancsolta, vetkőza cellájukban tarthattak dohányt. Mi azonban nem. Megszerezni pedig nem volt nehéz a cigarettát sem — az élelemmel együtt érkezett. Megtartani volt igen nehéz. A szakaszvezető fáradhatatlanul kutatott a zárkákban cigaretta után. Pedig nemcsak a dohányt kellett rejtegetni, hanem a tűz- szerszámot is. A könnyebbség kedvéért a fogkefe nyeléről lereszelt cellulózt használtuk tapló gyanánt, de tűzkövet mégis kellett tartanunk. Ez a Dósa még a gettó többi őréhez képest is különleges csirkefogónak számított. Mesélték, hogy odaérkezésünk előtt egy éjszakai őrségen lövöldözni kezdett az udvaron, s azt kiabálta: itt vannak az oroszok. Nem biztos, hogy megtörtént az eset, de róla köny- nyűszerrel el lehetett képzelni ilyet. Buta volt, babonás, s ha dühbe jött, kidülledt, és szinte megmerevedett a szeme. Normális ember nem is folytathatta volna olyan szenvedéllyel a cigarettavadászatot, mint ő. Minden szabad percét erre áldozta fel. Zárás után hangosan topogva eltávozott, aztán mamuszba bújtatva csizmáját, visszalapózott, hogy észrevétlenül leselkedhessen a cirklinek nevezett kis ablakon. Máskor még betört a zárkába, vadul rángatózó cimpával szívta be a levegőt, s ha megérezte a füstszagot, addig nem tágított, -míg még nem találta a dohányt. Csakhogy nem egy. de száz fanatikus őrült minden igyekezete sem lett volna elegendő ahhoz, hogy a börtönből kiirtsa a dohányzást. Meglepődnének, ha elmondanám, hogy egy rabnak, aki napközben a műhelyben dolgozik, cellájába visszatérve mennyi elintézni valója van, s milyen kevés az ideje. De minden sikerének előfeltétele, hogy túljárjon őrei eszén, márpedig amíg akaratát meg nem törik, az ember kifogyhatatlan leleménnyel tudja elérni céljait. Azt hiszem, az egész gyűj- tőfegy házban nekünk volt a legbiztosabb rejtekhelyünk. Zárkánk mindhárom lakója a szabóműhelyben dolgozott, s így tű, cérna mindig volt velünk. Az egyik takarónkba lyukat vágtunk, befoltoztuk egy hatalmas íiícdarabbal, s a filc és Stotz Mihály rajza. zünk meztelenre, s aztán darabonként kutatta át ruháinkat^ Amivel végzett, azt hozzám vágta, s én adtam gazdájának tovább. Mikor aztán semmit sem talált, lekapta az ágyról, s hozzám vágta a szóban forgó takarót. Fogtam szilárdan s most már egészen nyugodtan. — Szálanként szedetem szét a szalmazsákokat! — fenyegetőzött. Nem tehetek róla, szeme közé nevettem. Erre dühbe gu rult, s kidülledt a szeme: — Velem nem tolnak ki! — rikácsolta. — Mais egy másik cellába az egész! Nem vihetnek mást magukkal, csak élelmet és takarót! Vittük a takarót, ő pedig diadalmasan jött mögöttünk. Megvárta, amíg berendezkedünk az új helyen, s közben elégedetten okított minket: — Velem nem jutnak semmire, zsdványok! Én tisztességre tanítom magukat! El kellett mennie, hogy a volt cellánkba vezesse a kiköltöztetetteket. Mi pedig, kihasználva az időt, csak azért is még egyszer rágyújtottunk. Hadd egye a fene, ha visszajön. De nem a fene ette, hanem a rémület. Mikor megérezte a dohány szagát, kiszaladt arcából a vér, és remegni kezdett a feje. Mi akaratlanul elnevettük magunkat, ő pedig sarkon fordult, és elrohant. Bizonyára azt gondolta, varáasló van közöttünk. Legalábbis a mi cellánkban többé soha nem motozott. • z igazi erőviszonyokat /\ egy másik eset mutatáT_lL ta meg. Néhány héttel ezután megbukott a Sztójai- kormány, s minket egyik reggel. közvetlenül a séta előtt sorba állítottak a folyosón. Közölték, hogy ezután mi is vásárolhatunk dohányt, s elszívhatjuk a séta alatt. — Persze — tette hozzá gúnyosan az őrmester —, most még nincs cigarettájuk. Két hétig még tűrniük kell. Ami ezután történt, azt nem lehet elfelejteni. Tulajdonképpen csak akkor értettem meg, hogy ezek a pojácák valóban azt hiszik, általában minden a parancsaik szerint folyik a zárkákban, s a rendbontás a különleges eset. Lehet, hogy így voltak evvel a társaim is. Azt mindenesetre összebeszélés nélkül értettük, hogy ezt a gúnyos kihívást nem hagyhatjuk válasz nélkül. Körülbelül hatszázas! éltünk a »csillagnak« ezen a szárnyán, s nem mindenki vett magához cigarettát a séta előtt. Talán nem is mindenki volt dohányos közülünk. De ez most nem számított. Alig kezdődött a séta, kézről kézre ad tűk a cigarettát, s két-három perc múlva dohányzott az egész csapat. Bebizonyítottuk, hogy kezünkben legalább hatszáz cigaretta van. Most aztán minden őrünk olyan ijedten nézett ránk. mint a szakaszvezető annak idején. Pedig ők nem voltak őrültek, sőt buta sem mindegyik. Nem hitték, hogy varázslat játszik velük. Hanem ebből a kicsiségből meg kellett érteniük: lecsukhatnak, kínozhatnak, de az akaratunk erősebb, mint az övék. Más sétáinkon vidám szitko zódással szokták az őrködés unalmát rövidíteni. Most álltak a helyükön némán, bámulták a füstölgő csikkeket, s nem tudták, mihez kezdjenek. CSISZÁR ELEK KIÁLLÍTÁSA Budapesten, a Mednyánsz- ky-teremben nyílt meg Csiszár Elek festőművész kiállítása. Ezúttal már a második alkalommal mutatják be alkotásaikat a megye fiatal képzőművészei a fővárosban, hírt adva ezzel nem csupán saját maguk fejlődéséről, hanem Somogy képzőművészetének helyzetéről is. Szabados János és Szekeres Emil múlt esztendőben megrendezett kiállításáról annak idején hírt adtunk; a bemutatkozás elsősorban a két főiskolát végzett fiatal művész küzdelmes útkereséséről adott jelzést. Ez volt az oka annak, hogy akkoriban korainak és nem eléggé indokoltnak tartottuk a fővárosi kiállítást. Tudott dolog, hogy az alkotómunkának szerves és elszakíthatatlan része a kifejezésért folytatott küzdelem, de ez korántsem tartozik a nyilvánosság elé: nagy része a műterem magányában vagy a művészi kollektíva termékenyítő vitái közepette kell hogy lejátszódjék, s a bemutatkozásra csak bizonyos időnként, bizonyos fordulópontokon kell sor kerüljön. Csiszár Elek helyzete alapvetően különbözik kollégáiétól. Siófokon él magányosan, a közösségből kiszakadva; főiskolát nem végzett, s így máshonnan indult, mint társai. Nem volt módja átvenni a tanárok és a kollégák stílusát, nem “fejlődött át« a főiskolái oktatás szokványos fokain. Mindez nem csupán előny, hanem hátrány is: bizonyos alapvető ismereteket saját magának, egyedül kellett elsajátítania, másrészt pedig ki van zárva abból a közösségből, melyret a szakma alkot. így a pályánál! azt a bevezető, “nekifutó« ré szét is küzdelmesen, önerejére támaszkodva kell megtennie, amit a többiek részére az oklevél léte automatikusan bejárának nünősít E hendikep, iu. győzése nem is mindig egyszerű dolog — s ha sikerül is, nemegyszer ott mered a festő előtt a miért és merre nagy kérdőjele. A kiállítás azt bizonyítja, hogy Csiszár Elek ezt a kezdő szakaszt könnyedén futotta be Honnan indult el? Vajon honnan indult el egykoron Nagy Balogh, Nagy István — vagy az értékbeli összehasonlítás nélkül — a finánc Rousseau és a többiek? Űw érezte, hogy' van valami közölnivalója a világgal, valamiről beszélnie kell. s kiállt vele a világ elé. Alapélménye szükségszerűen korlátozódik saját környezetére, a festészetének alakulását természete befolyásolja. Noha Siófokon él, s napi munkája a vendéglátáshoz kapcsolja, mégsem az üdülők, a nyaralók zaja, hangossága vonzza őt — mint egykor Vaszaryt —, nem az ő külsőséges, a mindennapokból kiszakadó élete ragadja magával: a parasztok felé fordul, az ő sorsuk foglalkoztatja. Buszra várók, Nagymama_ szobája, Bokterház, Sorompónál, Kályha lavórral —- ilyen képcímek sorakoznak a falakon. Ez is jelzi, mennyire csöndes ez a világ — legalábbis látszatra az — ahol az emóciók nagyon-nagyon mélyről szakadnak ki, s nem is jutnak eh csak nagy'on ritkán a felszínre. Minden súlyos, lassú, nehézkes: erre utalnak a színek is, a mély, sötét konszonanciák, szürkék és mélykékek, s csak néhány képen jelenik meg egy- egy világosabb árnyalat. E látszólag egysíkú anyagból is kiemelkednek a portrék. A posztimpresszionizmus festészete az embert is csendélet! »-rangra« merevítette: . mint képalkotó elem szerepel csupán. s képi funkciója alig több. mint a mellette lévő ’korsóé vagy almáé. A nonfiguráció pedig szükségszerűen lemondott a portréról, illetve alaktalan formák halmazaként jelzett egy-egy képmást. E képekben azonban visszakapják emberi rangjukat, egyéniségüket, s erről az oldalról közelíti meg őket, hogy elénk állítsa képmásukat. E jelenítés a gro- teszíkszerű túlzás jellemző erejével emeli az egyszeri — vagy ha tetszik: az egyszerű — embert a típus magasságába: embereket látunk, vállukon nehéz sorsukkal, melyet kénytelen-kelletlen viselnek. Művészete nélkülözi a derűt annak hétköznapi értelmezésében: mégis portréiban sok van a groteszkből, mintha megmutatná sajáté magát, s ő ts nevetne sajaF magán és a hozzá hasonlókon. Látszólag pesszimista ez a művészet, valójában azonban a realitás egy darabjával szembesít bennünket, azokkal a sokszor látott, de talán általunk meg sem fi- gyelt, észre sem „vett jelenségekkel. figurákkal, melyekből összességében a lényeg kerekedik ki. Képeiből művészi hitvallás sugárzik; s ennél többet aligha mondhatunk a fiatal művész képeiről. Láncz Sándor Somogyi Pál: Szelíd szavakkal Régen, ha munkára szított a szívem, hogy versbe rójam lelkem szavát, haragos szavakkal szóltam. Akkor perzselt a szavam: igatört sebeknek láza, jajos, könnyes sorok, a sorsom kiáltott belőlem, hulló vérünk rőt lángja énekelt. Ma szelíd szavakkal szólok, nem keserű az én szívem, mert megszűnt minálunk a szívsajdító keserűség, a fojtó, zord éhség. Szelíd szavakkal szólok én, testvérlelkek halk szavával, mert édesanyja lett itt az embernek az élet, örömrózsásak az arcok, és mindennap olyan szép ruhát öltünk mi, mint a májusi fák. Karel Cupek: KRAKATIT Capek, a klasszikus csehszlovák író világirodalmi rangját elsősorban a Harc a szalamandrákkal című, az 1930-as évek derekán oly sokat vitatott regényével érte el. E művet nem kevesen utópiának kiáltották ki, pedig az író a fantasztikus regény ürügyén kérlelhetetlen, sok helyütt metszőén gúnyos kritikát gyakorolt századunk harmadik évtizede s' elsősorban a mindent elnyeléssel fenyegető fasizmus fölött. A Krakatit — úgy gondoljuk — bizonyos értelemben e bátor írás elődje. Reá is sokban áll, amit az író vall legnagyobb regényéről: »Nem utópia ez, hanem a ma képe. Nem spekuláció valami eljövendő dologról, hanem tükörképe azoknak a körülményeknek, amelyek között élünk. Nem fantáziáról van itt szó, hanem a valóságról.« A drámai szatíra főszereplői a kormányok, az uralkodó pénzkörök, az áltudomány, a pénzéhes zsurnalisztika, a szélsőséges nacionalizmus. A Kra- katit-nak egy hőse van csu pán: Prokop, a zseniális vegyész, akinek kezébe a tudás korlátlan hatalmat adott. Prokop az atomtudósok fantasztikus hőse. már amilyennek a szerző akkor álmodta meg, amikor az atomrembolás elmélete még csak körvonalakban és elvont tanulmányokban sejlett. . A hatalmas Prokop űzött, magányos, boldogtalan ember. És az is marad. Jelleme erős, lélekvilága szentimentális. E tiszta embernek kell megküzdenie a sötét erőkkel. A kezdet kezdetén még kezében az abszolút fölény, bár csak pajtákban kísérletezik, de hinni tud magában. Aztán csapások sara éri; találmányát ellopja egy kisstílű szélhámos, megbetegszik, . szerelme álomkép csupán, tehetségét nem méltányolja hazája. Kettőt hajszol át a világon: a tolvajt és a szerelmet. Útja közben csapdába kerül. Lehetetlen föl nem ismerni az első világháború utáni, revansista Németországot. A militaristáktól gengszterek rabolják el. Innét is kijut. Aztán még utoléri a tolvajt, de a szerelmet már nem. Végig szomorú írás. Akárcsak végső tanulsága: a tehetség személye nem számít a kapitalizmusban, csak eredményei. A komorságot azonban feloldja Prokop lelki tisztasága, aki képletével együtt végiül megsemmisül, hogy ne kergesse végromlásba az egész világot, az ártatlan emberek milliárdjait. Capek feszültséget teremt, hatásos fordulatokat. A K akatit végig izgalmas, mint egy jó kalandregé D. E.
