Somogyi Néplap, 1965. december (22. évfolyam, 283-308. szám)

1965-12-19 / 299. szám

SOMOGYI NÉPLAP 8 Vasárnap, 1965. december 19, Szabó Pál: KI MIT DUG? A »Ki mit dug?«-játékot otthon, családommal kará­csony előtt egy héttel kezd­jük el játszani. A játékban korhatárra való tekintet nélkül mindenki részt ve­het, akinek dugi vagy zseb­pénze van. A játék úgy kezdődik, hogy karácsony előtt vala­mennyien megegyezünk ab­ban: az idén senki senkinek nem vesz semmit. Erre mindannyian megesküszünk, és kijelentjük, hogy ha mégis valaki valakitől vala­mi ajándékot kapna, az ajándékot karácsony este el­égetjük, és az ajándékozót kitagadjuk a családi örök­ségből, ami mellesleg még meg sincs, és ha így megy, soha nem is lesz meg. Ezután következik a meg­figyelés időszaka. Ilyenkor családom valamennyi tagja családom valamennyi tagja által megfigyelés alatt áll. A megfigyelés lényege, hogy kinek mire van szüksége. Ha ez kiderül, következik az anyagbeszerzés. Ez hosz- szú és fáradságos munka, mert amit keresünk, az mindig hiánycikk, és mert a beszerzésnek csak titok­ban szabad történnie. Ha például december közepén feleségem munkaidő után nem jön azonnal haza, ha­nem este nyolckor fáradtan, karikás szemmel érkezik meg, és arra a kérdésemre, hogy »Hol voltál fiacskám?«, elvörösödik, és dadogni kezd, én tudom, hogy ő nem egy jellemszínészünk laká­sán idegenült el tőlem, ha­nem a nagy magyar belker. áruházában alsónadrágot vett nekem, a gyereknek cipőt és az anyósomnak meleg nadrágot. Persze, másnap 6 sem ideges, mikor este elcsigáz­va érkezem haza, mert tudja, hogy nem egy revü­táncosnő lakásán voltam szakmai bemutatón, hanem különböző áruházakban szidtam az elavult gazdasá­gi mechanizmust és az áru­házi eladók rossz anyagi ösztönzését. Ugyanezt teszi néhány nap múlva Peti fiam és az anyósom is. Ezután kezdődik tulajdon­képpen a »Ki mit dug?«. Én minden ajándékot ki­zárólag az előszobaszekrény mögé dugok. Családom tag­jai ezt onnan tudják, hogy az ajándék egy része a szek­rény mögül kilóg, és tavaly, tavalyelőtt és öt éve is onnan lógott ki. Feleségem csak az ágyne­műtartóba dug. Ezért én es­ténként csukott szemmel húzom ki az ágyneműt, és akaratlanul is kirántom az ajándék alsónadrágokat, ami­ket aztán a feleségem gyor­san az ágy alá rúg, és reg­gel hason fekve piszkálja ki. Anyósom a konyhakre- dencbe rejti az árut. Ezt onnan tudom, hogy házika­bátomnak tavaly és ingem­nek tavalyelőtt még újév után is marhapörkölt szaga volt. Peti fiam mindent az er­kélyen dug el, úgyhogy ami­kor az ajándékot előveszi, rögtön küldhetjük a Patyo­latba. Jelenleg már mindent be­szereztünk, és mindent el­dugtunk. Mindenki úgy csi­nál, mintha nem tudna sem­mit, és karácsony este majd a meglepetéstől döbbenten esünk egymás nyakába. Hát így folyik le nálunk a »Ki mit dug?«. A nagy sikerre való te­kintettel a legközelebbit már a tv is közvetíti. Miklósi Ottó EMBER A KöMö MÖGÖTT E rről az emberről is egyre kevesebbet beszél a krónika, mint általában azokról a korabe­liekről, akik ott születtek va­laha a századfordulón. Vagy előtte néhány évvel, vagy utána néhánnyal. Bégen a fél vármegye őrajta derült, amint elment asszonynézőbe a szomszéd faluba, és mezítláb nyargalt haza ... meg amikor beült abba az idegen autóba a ünneplő ruhába, kezébe vet­te a görbebotját, és fölment a tanácsházához. Emberek állták csomóban, vitatkoztak, hangosak voltak, de széken vagy asztalnál nem ült sen­ki. Mindenki állt. Só Mihály leült a tanácselnök helyére, botjával az asztalra kondí- tott, hogy olyan nagyot csattant, mintha leszakadt volna a padlás, és azt mond­ta: — Nem akarok többé kommunistákat látni! csak úgy, fent, egymásnak. Keresztbe-kasba. A kulcs ott szokott lenni a titkos hélyen, amit csak ők tudnak, a hívők. Amint be­lép a helyiségbe, a fenti ablakok fényei levetítik ár­nyékaikat, és szinte sötét van. És ez a sötétség is fáj. A tanácsháznál az üresség és a távolodó emberek lép­tei fájtak, itt meg a sötét­ség, és ráadásul itt is árad, egyre árad rá a magányos­ság. városban a köréje sereglett nők és úriemberek társasá­gában!. .. Nagyon megjámbo- rodott. Kiváltképpen akkor, amikor az a szomszéd falu­beli özvegyasszony a nyaká­ba csimpaszkodott. Aztán jött az első gyerek, a második, a harmadik..; Olyan annyira bőséges áldás volt ez, hogy talán bele is gebedt volna, ha hirtelenében bé nem áll nazarénusnak. Azaz hívőnek. Mert így vagy akarta, vagy se, a fogához • verte a garast. Kocsmába nem mehet, sem­miféle szeszes italt nem ihat, még tejet is csak kecs­ketejet iszik, mivel tehene nincs. Szelíd, jámbor ember lett, napszámra is inkább befogadták. Negyvenötben kapott néhány hold földet, a termelőszövetkezet alakulá­sakor szó nélkül, simán be­lépett. Nem is lett volna már semmi baj, ha azon a bizo­nyos októberen az a lövés el nem pukkant volna. De elpukK'nt, A falu közepe boly- dult föl inkább, mint a széle, de ez se nagyon, Mind­össze is egy em­ber, Só Mihály hergelte be­lé magát a dologba, mégpe­dig úgy, hogy íme, itt az ideje, hogy az egész terem­tett világ csak zsoltárt éne­keljen, meg hozsannákat zeneien, mert erre harsan legjobban a kapa, kottyan a szekér, zeng a tarló, dübö­rög a traktor, tehát: pofa be. Vagyis felöltözött fekete Az emberek ránéztek, pil­lanatig csak álltak, aztán lassan megfordultak, és bal­lagtak kifelé. Amelyik a küszöbhöz ért, hátrapillan- toitt, aztán kilépett a folyo­sóra. Só Mihály csak ül, és csak néz, és azt látja, hogy már csak négy ember van bent, már csak három, ket­tő, egy, egy se. Csend Még légyzúgás se hallik, mert légy sincs már. Van itt a fene. Semmi. Csak a csend az, ami végitelen, és valahol va­lami kolompol a csöndben, így kolompolt valaha a csör­tető marha a réten. Aztán valami mást érez, mégpedig olyat, hogy baj van itt, nagy baj, valami nem pásszol, mintha elverte volna a jég a vetést, kitört volna a téeszben a száj- és körömfájás, vagy még ennél is nagyobb ... Egyetlenegy a vágy, ami félelmes és gyöt- relmes: nem itt lenni. Vala­hol máshol. Ott, ahol szé­pen zeng az emberek ajkáról a beszéd, s ahol örökkön süt a nap, és az árnyak nem hagyják el soha a fákat... menni innen, menni. Jó dél­után van már, és megyen az imaházba. Ott, csakis ott szakadhat le leikéről a féle­lem. Az imaházban korábban al­konyodik, mint kint az ut­cákban, s a falu fölött, mert elég magas a terem, és szin­te elképesztően magasan van­nak az ablakok. Nem lefelé világítnak a padokra, hanem (Stotz Mihály rajza) De majd csak jön valaki, hiszen most imaeste van, és a hívek, azok hívek, bármi történik is kívül, a világban. És azok jöttek, csakugyan. Semmi nem zavarta meg az estét. Kint, valahol lövés pukkant. Ekkor megrezzent Só Mihály, nagyon, pedig... ha az isten akarja, a kapa­nyél is elsül, hajt nem igaz? L ehetett tán nyolc vagy kilenc óra, amikor eloszlott a gyülekezet, és ment ki erre, ki arra. Sötét volt, mint a korom, a villany az este csak egyszer lobbant fel. aztán vége. Nincs tovább. Olyan nagy a csend, hogy szinte süket tő­le az ember. Mindössze er­re, Árokhant felé dübörög valamilyen autó, és amarra meg vágtató szekér csattog, s beszédfoszlány hallik. De ez is elnémul, mire Só Mi­hály lefordul a sikátoron. Itt egyenesen le, a sikátor végén balra, aztán menni kell még vagy tíz-tizenkét ház ellen, amíg hazaér. Ahogy távolodik, annál jobb érzéssel fészkelődik meg ielkében egy nagy, nagy nyugalom. A sok énekelt zsoltár is egyetlen egy kar­dallá harsan a sötétben. Mi­lyen jó is az, ha az ember- i e zuhanó veszedelemben kö­zel vannak az égiek. Nem történhetik semmi baj Jóleső érzés. Tagadhatat­lan. — Kipp-kopp. Só Mihály bakancsa kopog. De alig koppan néhányat a járda, amikor durr ... Lövés Puk­kan itt, közvetlen közel. Annyira közel, hogy Só Mi­hály úgy érzi, rnintha a ha­sa egy nagy bádoghordó volna, és az pukkant ki. Ez valószínű is, mert olyan gyorsan és könnyen pattan által a Serfőző kerítésén, mintha bolha volna. A ke­rítésen belül hatalmas kóró- kúp. Egy kévét hirtelen ki­emel. a helvére búvik, leku- corodik. És akkor ráhúzza magára. Meg se mozdul. Meg se nyikkan, meg se pisszen. Itt békesség és csend. Csak néha kórólevél zizzen, és Só Mihálynak he­vesebben dobog a szíve. Reggel hatkor Serfőző András adni akart a tehén­nek, és amint fölvessen egy kevés kórót, csak áll, és csak néz, mert egy ember alszik mögötte. Kucorogva, mint valaha, ó, beh nagyon régen, az Anya méhében. 3Ctúk 3mze: Óda kik táskarádiót lóbálva naponta elözönlitek a mozit a parkot a strandot a szórakozóhelyeket szemüveges komoly fiúk lányok fény-tollú madarak örökké éhesek a szépre minden újra fogékonyak egyetemek padjaiban nyüzsgő eleven hadsereg kik a maradék pár forinton költők könyveit veszitek kapanyelek mellől a város vad forgatagába szakadt társaim kik naponta újra szülitek önmagatokat ti rajzasztal fölé könyöklők autósztrádák műutak csillag-homlokú tervezői kiket megszállott kábulat vad láza hajszol éjszakánkéit agyatok tűzben villogó sejtjei közt jövőnk feszeng mint partjai közt a folyó ti hidak fém-csontvázait dübö rgő vas traverzeket szerkesztő higgadt mérnökök és ti akik elviszitek isten háta mögötti falvak közé is a tudást a fényt önnön füzetekben eiégők a kor piros fáklyáiként s zürrögő esztergapad mellett álló olajos tenyerű barátaim micsoda roppant álmok micsoda gyönyörű erők feszülnek bennünk milyen fények tükre a szemetek akár egymáson átderengő csillagok titkos fény-jelek sugárzását kémlelem folyton mert csak hozzátok van közöm s hiszem apró kis tetteinkből megépül egyszer az öröm villogó üveg-palotája tündöklő falai tövén gyerekraj játszik önfeledten s körül kévékben hull a fény PIHENŐ TROMBITÁS /-/ (László Levente rajza) Tersánszky J. Jenő: Cézár és a szerelem Ha naplót írnék róla, körülbelül így festene. Az első nap. Be kínos volt, be kínos! Hivatalból jövök haza aznap, mikor áthelyeztek. Még nem ismerem a kisvárosi utcát. Hát egy rácsoskapunál egy borjúnyi szentbernáthe­gyi rohan a kapunak. És ordít, vonít kínjában és dü­hében, hogy nem marhat íe. Ezer szerencse, hogy a ka­pu zárva. Így is úgy ug­rok félre, mint a lövésre az a nyúl, amelynek szülei nem voltak párducok Nú- biában. Ez semmi volna. De az ablakban, ahol el kell ha­ladnom, egy bájos leányfej s egy idősebb hölgyé, nyil­ván az anyjáé. A rémülettől a lépteim elvesztik a ritmusukat, s úgy megyek, mint mikor járni tanultam. Pont az ab­lak alatt pedig megbotlom. Be kínos! Ilyen gyáva fráter! De mit tegye.t? Ez az idegek gyávasága, nem a lelkületé. Azazhogy hagy­juk ezt. Másnap. Amikor jövök, a kutyát — ezúttal messziről — kinn látom feküdni a járda szé­lén. De már nem vonulha­tok vissza, mert az ablak­ban ott van a bájos isme­retlen, anyjával, s restell­ném. Kacagtatóan undorító, ami bennem végbemegy, amikor közvetlen közelről a kutya, ahogy meglát, fői­kéi, és jön elém. Nem el­lenséges ezúttal. Ügy lát­szik, csak a nadrágomat akarja megszagolni. De a nadrágomban a lá­baim már reszketnek, és szemeim előtt dűlnek össze az utca házai, mint egy berúgott bál, és az ég rogv alá, és a föld hullámzik talpam alatt, mint a ten­ger. A kutya orra három ujj­nyira a lábikrámtól. így haladnánk el édes kettes­ben az ablak alatt. Rohanj neki! Iramodj! Még beléd nem mar ez a fenevad! — sistergi min­den idegen. Kivált, amikor a kutya pont az ablak alatt egyszerre elém kerül. Csak pacsit akar adni? De hát nem fogadom el. Hallatlan büszke vagyok. A levegőbe tartom az orro­mat. De a kutya nem enged. Szökdösni kezd előttem. Két ízben a kabátomat vé- <?igsimítja mancsával, s lába belé is akad a kabát­zsebembe. Az ablakból hallom a mamát: — Cézár! Nem jössz visz- sza mindjárt! — majd ne­kem címezve a szavakat: — Ne féljen, kérem, nem bánt, csak játszik. Cézár! Te engedetlen! Erre illenék, hogy vissza­nézzek. De ezt sem. teszem. Nem mosolyogtak ugyan rajtam. De annál rosszabb. Mert sajnáltak. A veszélyen túl düh csap fel bennem. Na, ilyesmi nincs többé! Szerzek vala­hol egy fegyvert. És ha megint hozzám közeledik az a dög, egyszerűen lelövöm. Nonono! Néhány perc múlva már inkább azon töprenkedem, hogyan kel­lene a másik utcán kerülni ezentúl feltűnés nélkül, mi­vel negyedórányi út. Néhány nap múlva. Estefelé tartok haza. Messzebbről láttam már, hogy egy vézna fiú egy csomaggal a hóna alatt be­nyitott a ház kapuján. Nyilván nem tudott a ku­tyáról. Mikor odaérek a ház elé, nagy jelenet. A kutya rá­ugrott a fiúra, úgyhogy az szegény hanyatt esett az ijedtségtől, sőt el is ájult. A háziak éppen most ro­hannak ki a fiú ordítására. Az idősebb hölgy kétségbe van esve. Elriogatja a ku­tyát, és faltápásztaná a fiút Erre én segítek. Ügy vi­szem be a tornácra — ka­romban. Persze semmi ba­ja. Egy pohár víz, és már csak reszket éppen egy kis­sé. Én a háziakkal ismerke­dem, és csillapítom zavaru­kat. Fejtegetem felváltva a mamának és lányának a félelem természetrajzát. De nagyobb előszeretettel a lánynak. Valóságos hősnek érzem magam, annyi bizonyos. Már alig rezzenek össze, amint az eb ott ólálkodik körülöttünk, és szagolgat. Tizednapra. Ahogy jövök, és látom a kutyát az utcán, dehogy átkozom már! »Drága, jó kutyuskám!« — így becé­zem magamban. Neki kö­szönhetem, hogy mindenna­pos '’agyők a háznál, s az ifjabbik, bájos gazdája egy hét múlva hivatalosan a menyasszonyom. Ez lenne ennek a histó­riámnak rövid naplója. Ha másutt olvasnám, ke­vesebb hitelt adnék neki.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom