Somogyi Néplap, 1965. november (22. évfolyam, 258-282. szám)
1965-11-14 / 269. szám
AJÁMDÉK - FÖLTÉTELLEL A vendéget Pityu vette észre először. Az udvaron faricskált egy virágkarót, amikor a kisajtóban megjelent a nagyanyja Hirtelen nem tudta, mit kell tennie. Zavartan köszöntötte: — Csókolom. A nagymama — sovány, alacsony asszony ősz hajjal, sötét, apró mintás selyemru- hában — szigorúan rászól: — Ejnye, Pityuka! Hát csak így fogadod a nagymamádat? Talán nem is örülsz, hogy eljöttem? A gyerek még mindig nem mozdul. Aztán mégis meggondolja magát, és odasomfordál a vendéghez. A hangokra megjelenik az ajtóban anyja is. Egy pillanatig hitetlenkedve nézi a jelenetet, aztán sikoltva rohan a vendég elé: — Anyukám! Hangjában őszinte meglepetés, ritka öröm, de ahg leplezett bosszúság is keveredett. Házasságuk Ma először lépi át lakásuk küszöbét az anyja, ök ugyan évenként egyszer-egyszer meglátogatják, de ezek a találkozások is csaknem mindig parázs veszekedésbe torkollnak. Pedig a fiatalasszony igyekszik jó gyermekként parancsolni kitömi készülő érzelmeinek, gondolatainak. De végül is nem tud kitérni anyjának a felelősségre vonás hangján konokul ismételt szemrehányásai elől. Otthon most sem tartják Mnőttnek: kilenc éve elkövetett »bűnét-« azóta sem bocsátotta meg a családja. Egy állatorvoshoz akarták adni, gyerekkori pajtásához, már kérés előtt állt, amikor férjhez ment egy egyszerű hivatalnokhoz. Ahogyan ők mondták, valami firkászhoz, (Valójában járási tanácsi csoportvezetőhöz.) Vagyona semmi, ráadásul nem is esküdtek templomban. Az asszonyka ugyan rá akarta beszélni a férjét, mondják azt, hogy valahol titokban elmentek a templomba is, de az ember azt vallotta, semmi szükség a hazugságra. A jómódú paraszt- szülők végül is egy fillér nélkül bocsátották útnak lányukat. Amint mondták: boldoguljon, ahogy tud, ha ilyen engedetlen. Ég most eljött. A fiatalasz- azony szorongva kérdezgeti, hogyan utazott, mi újság van otthon, hogy talált ide, közben arra gondol, nemsokára megjön a férje, aki most néhány hete ideiglenesen vidéken dolgozik, és csak szombatonként jár haza. No, vége a vasárnapi alig várt, békés együttléteknek, amelyek gyengéd, figyelmes, finom hangulatukkal házasságuk első napjaira emlékeztették őket. Mi lesz, ha Imre nem tudja palástolni véleményét, és vitába száll anyósával? — Anyukám, mit adjak enni? Vacsora még csak később lesz, de készítek egy kis uzsonnát, vajaskenyeret, van már zöldpaprika is a kertben. — Ne fáraszd magad, lányom. Editke merre van? — A szomszédban játszik. — Jól van? — Túlságosan is élénk. Az étvágyával pedig még mindig baj van. — És ti? Hogy éltek? — Megvagyunk. Imrét kihelyezték vidékre két hónapra, csak hetenként jár haza. Nemsokára megérkezik. Pillanatnyi csend tolakodik közéjük. Az asszonyka kenyeret szel, vajjal keni, aztán kiszalad a kertbe. Visszatérve anyja két zacskó cukrot tesz az asztalra: — Majd add oda a gyerekeknek. — Köszönöm, de jobb lenne, ha tőled kapnák. Addig csak tedd el. Majd inkább vacsora után. — Szép a konyhabútorotok. N — És praktikus, könnyen tisztítható. — Kíváncsi vagyok a sz báitokra. Az új bútorra. — Mindjárt bemegyünk, csak nyugodtan fejezd be az uzsonnát Egy kis málnaszörpöt adhatok? Saját termés. Az asszony szerette volna megkérdezni, mi indította anyját a látogatásra, de gondolta, majd később, alkalmasabb hangulatban, ha jobban feloldódnak. De biztosan kérdés nélkül is megmondja. Editke viharzik be a konyhába. Hároméves múlt, nem ismeri a nagymamáját. Húzódozva ül az ölébe. — Én vagyok a nagymama! Persze, nem emlékszel már, hiszen több mint egy éve láttál utoljára. Anyukádék igen ritkán hoznak el. Jaj, de ma* szatos vagy, angyalom, hogyan játszottál? A kislány nem válaszol, lecsúszik nagyanyja öléből, és kiszalad az udvarra. yílik a kisajtó. — Biztosan az Imre — ugrik fel izgatottan a fiatal- asszony, és megy is ki a férje elé. Ahogy megcsókolja, gyorsan odasúgja: — Itt van anyuka, de fegyelmezd magad, légy kedves hozzá. Az ember csak annyit tudott mondani: — Mi a csuda! Többre nem volt ideje, mert felesége karonfogva vitte a konyhába. Anyósa felállt. Kezet fogtak. De nem csókolták meg egymást. — Kezét csókok*». — Jo napot, Imre. Megérkezett? . . Igíem, hála isién, megin-f vége van egy hétnek. — Ejnye... A kommunisták is az istennek adnak hálát? Szólásmondás. Megszoktuk — válaszol közömbösen a férj. — Meg aztán nem is veszik olyan szigorúan a vallásosságot, mint régebben. Tudom nemrégen volt nálunk bérmálás, Jóskát meg Miklóst is meghívták keresztapának. Pedik ők is állami emberek. De nemcsak hogy bérmáltattak, hanem az úmapi kör menetben közvetlenül a sátor után mentek. Két testvér ... Milyen szép is volt! Mondták is a faluban: ezek igen, becsületes emberek, nem tagadják meg a vallásukat. Amellett, persze, elvégzik a hi' vatali kötelességükéit is. Jóska nemrégen kitüntetést is kapott az állattenyésztésért. Segíti őket az isten, igazán, szépen gyarapodnak. — Mi sem panaszkodhatunk. Különösen, ha meggondoljuk, honnan indultunk el — válaszol csöndben, él< nélkül Imre — Elég volt, anyukám? Vagy készítsek még? Szívesen kenek ám! Nem? Akkor ta.lán nézzük meg a szobát. A fiatalasszony cipőt vált az ajtóban, férje is papucsot húz. A nagymama hosszan törli a lábát. Halványzöld, kusza vonalakkal hálózott nagyszőnyeg, középsötét szekrények, narancs- színű fotelok, kanapé A dohányzóasztalon dinnyehéjra emlékeztető, karcsú váza, benne egy szál kardvirág. A redőny faiig leengedve. — Igen... Jó6káéknak is ilyesmi van. Csak az német gyártmány. Ez hol készült? — Pécsen. Az asszony kinyitását ja a szekrényajtóikat, kihúzza a fiókokat. — Amit itt látsz, kétévi megtakarított keresetünk. Tizennyolc és fél ezer forint. — Tessék, talán ide, a fotelba, anyuka. Egy kis likőrt tölt- hetek? — Nem, dehogy, magas a vérnyomásom. Hallgatnak. P ityuka dugja be fejét az ajtón. — Gyere csak, kisfiam, kérdez tőled a nagymama! valamit. A gyerek — sűrűn pislogva anyja felé — odamegy. — Mondd csak, kisfiam: voltál-e elsőáldozáson? Pityuka egy pillanatra megdöbben a váratlan kérdéstől, aztán anélkül, hogy szüleire nézett volna, válaszol: — Nem, én nem járok templomba. — Aztán miért nem? Az asszony arca furcsa mosolyba merevedett, az apa előredőlve várja a választ A gyerek most tanácstalanul néz szüleire. Tekintete apja várakozó arcáról anyjáéra ugrik. De segélyt kérő, kissé riadt pillantása értetlenül siklik el az ablak felé, és megállapodik a redőny rácsain. Így válaszol: — Mert apuék kommunisták Az apa felkapta a fejét, felesége arcáról eltűnt a furcsa mosoly. A válasz meglepte őket Honnan tudja ez a nyolcéves kölyök? Sose beszéltek vele ilyesmiről. A nagymama keze lassan lecsúszik unokája válláról. Az asszony aura gondol, most fog kitömi a vihar, aztán arra, mi lesz még másfél napon át, amíg az anyja visszautazik. — Szegény nagyanyátok kevéske nyugdíjából a maga hét venhat évével összekuporga- tott néhány év alatt ötezer forintot — kezdi nagymama sí' rással küszködve. — Hogy Pityókának, legnagyobb dédunokájának adjam át elsőáldozása emlékére... Kis szünetet tartott, zsebkendőt keresett, kifújta az orrát. — De nem áldozott meg, ugye, meg is mondta, így hát visszaviszem azt a kis pénzt. Jó lesz a másik unokának. Ne haragudjatok rám, de csak ezzel a céllal kaptáim, és így adhattam volna át — Célprémium — akarta mondani Imre, de visszakapta a szét Az asszony alig tudta etttt- kolni belső felindultságát De azért nyugodt maradt, alig remegett a hangja: — Köszönjük szépen, anyuka. De amint látod, szépen megvagyunk a nagymama támogatása nélkül is. M ost kellene valamit kérdezni, hogy a kellemetlen témáiról el. terelje a szót. De akármelyik testvéréről érdeklődik, csak dicséretet hall, hogy azoknak milyen jól megy, gépkocsijuk, gyönyörű házuk van, sajátjuk, és milyen rendesek, mert templomba is járnak. Valamit kérdezni kellene. De mit? A csönd egyre kínosabb. Hirtelen a kutya jut eszébe. — A Rozsdás él-e még? Most is olyan játékos? — öreg már és lusta. Nem sok van hátra szegénynek. — Aranyos kis állat volt Ügy szerettem. A nagymama nem válaszol. Imre feláll. Kimegy. Az asszony idegesen játszik a hamutartóval. Pityuka értetlenül néz rájuk. Somogyi Károly Egy ismerősöm mesélte, hogy párizsi tartózkodása alatt megismerkedett egy pi- paszurkáló gyár igazgatójával, bizonyos Duvallal. A villogó szemű, deresedé bo- juszú francia nagyon megörült az ismerősömnek, amikor megtudta róla, hogy magyar. Kiderült: Duval úr tavaly három napot töltött Magyarországon a Bámexbum- fért vállalat vendégeként. — Ö, szép Magyarország! — kiáltott fel Duval lehunyt szemmel, szívére szorítva kezét. — Felejthetetlen élmény volt. Igazán felejthetetlen! — Merre járt Duval úr? — érdeklődött az ismerősöm büszkén. — háttá a Balatont? — A Balatont, sajnos nem láttam, de voltam Agárdon — halkította le a hangját, és az arca egészen átszellemült a visszaemlékezéstől. Agárdon, a pogány magyarok szent helyén, ahol évente egyszer lóáldozatokat mutattak be a törzsek. Megilletődötten, elszorult szívvel jártam be Agárd történelmi utcáit... — Pardon, minek az utcáit járta be? — kérdezte csodálkozva az ismerősöm. — Agárd utcáit — felelte Duval meghökkenve. — Lehetséges, hogy ön nem ismeri ezt a történelmi nevezetességű helyet? —■ Dehogynem... izé... többször is jártam ott — hebegte az ismerősöm. Kínos pillanat volt. Mintha gúnyos, felástam, a tél kertet Verpeléti úr volt olyan szives, és nemcsak ásót adott, de meg is mutatta, hogy a kertecske mely részét ássam fel. Sajnos, pechem volt: nem találtam semmit.. KÜLFÖLDI VENDÉG lenéző mosoly suhant volna végig a francia arcán. Ó, hogyne... Persze, persze... — Verpeléti úr vitt le kocsin ebbe a kis községbe, ő volt az útimarsallom. Verpeléti úr megmutatta azt a helyet is, ahol annak idején azt a vérszerződést kötötték. Most egy fából készült víkend-há- zacska áll azon a helyen, s körülötte néhány barackfa. Festői látvány. Ebéd után le- heveredtem az egyik fa alá, és a történelem szelét éreztem fújdogálni. Nagy élmény volt. Szerettem volna valami emléket elvinni erről a helyről, hallottam ugyanis, hogy gyakran találnak ezen a telken régi pénzeket, serlegeket, kürtöket Nem voltam real, ét — S mi a véleménye a Margitszigetről ? — Micsodáról? A Margitszigetről? Nem láttam. Mondom, csak három napot tölhettem az önök szép hazájában. A második napon Zö- mölki úr vett pártfogásába, ővele utaztam le Kadarkáira. .. — Pardon, hová? — Kadarkútra. A hires kadarkúti csata színhelyére, ahol egy maroknyi magyar vitéz legyőzte a félelmetes Ali bég hatalmas seregét. Zömölki urat, kalauzomat a történelemben jártas tudós embernek ismertem meg. Pontosan megmutatta, hol állt Ali bég vezéri sátra, és merről támadtak a magyarok. Most egy Kalevala-illusztráció Kovács József munkája FAYAD JAMES: MIND EGYÜTT A költeményt mind együtt írjuk. Az utcán minden most ültetett fából, minden falból, mely védelmezni épül (a nyomorultak álma) a paraszt minden izzadtságcseppjéből (sötét könnyekkel szemében nézi a földet, mely annyi kínját látta) költemény születik, termékeny tűzvész terjed szelek, hegyek és tenger hangján a felhasadó földek hangján, földei hasító eke hangján s as emberén, ki dallal szánt a napsütésben. Vers, költemény, amit mind együtt írnnk műhelyre folyópartra, a házra és a hegytetőre, a nádvágó kés pengéjére, olvasni tanuló gyerekszemre, írni tanuló kezeimre s szívébe mindazoknak, akik csak most tanuljak, hogy szenvedés nélkül is lehet élni. Esik, a hajnal neszei rebben tg étik az utcák Föld, virág, friss kenyér szaga érzik. A forradalom nem alszik sem nappal sem éjjel. ANDRÁS LÁSZLÓ fordítása • • • Fiavad Jantís fiatal kubai M51t6 és ieetoömfivész. született, a kubai írószövetség folyóiratának főszerkesztője, nemrégen járt hazánkban. J 32sef Attilát ás Radnótit fordít spanyolra. Első hat József Attíla-fordltása kis kötetben jelent meg Havannában 1563-ban. rozzant kút áU a tőrök vezér sátra helyén. Több oldalról lefényképeztem ezt a kutat, háttérben a lebukó nappal. Zömölki úr olyan élvezetesen adott elő, hogy szinte magam előtt láttam a csatát, ön is járt már ezen a helyen? — Jártam... jártam... hajjaj! — felelte az ismerősöm, és közben szégyenkezve arra gondolt, valószínűleg hiányzott az iskolából, amikor a kadarkúti csatáról tanultak. — Na és a... Halász- bástya? — kérdezte reménykedve, sápadtan. — Csak messziről láttam, amikor Sümegi úrral Kun- peszérré utaztunk. Ez már a harmadik napon történt. — S ott, ott mit néztek meg? — A hajdani híres kun- peszéri királyi vár hűlt helyét. Sümegi úr elmondotta, hagy valaha itt állt Európa legszebb vára. Építőjének nevét — valami olasz volt — mór eljelejtettem. Most egy kopár legelő van a vár helyén. Természetesen lefényképeztem ezt a legelőt. Higgye el, uram, együi. sírtam Sümegi úrral, amikor hallottam, hogyan rombolták le a császáriak a ezt a csodálatos várat, az első magyar királyok kedvenc lakhelyét, majd az egész hegyet, amelyen a vár állt.. — rebeg- te Duval szipogva, és együttérzően kezet szorított az ismerősömmel. Hazatérése után az volt est első dolga, hogy a történelemkönyvben utánanézett Agárd történelmi nevezetességeinek, a kadarkúti csatának és a kunpeszéri királyi vár történetének. Egy ármi betűt sem talált róluk a könyvekben. Végül a Bámexbumfért vállalatnál bizalmasan megsúgták az ismerősömnek, hogy a történelmi adatokból egy szó sem igaz. Verpeléti kartárs azért vitte le a francia vendéget Agarára a vállalat kocsiján, mert ott nyaralt a családja, és velük akart tölteni egy napot. Zömölki kartárs bort hozott Kadarkútról, Sümegi kartárs pedig rég nem látott keresztanyját látogatta meg K unpe- széren. Tervezték azt is, hogy a negyedik napon megmutatják a külföldi vendégnek Attila sírját, de erre már nem jutott idő. Azóta sem tudja szegény, hol van eltemetve a hun király. Mikes György
