Somogyi Néplap, 1965. október (22. évfolyam, 231-257. szám)
1965-10-24 / 251. szám
\ Vasárnap. 1965. október 24. PILLANATOK SOMOGYI NÉPLAP 'Három ember vallomását jegyeztem föl. Emlékeikről, életükről, és mint ilyenkoi szokás, a legnagyobb élményről. A tanító, az erdész és s nyugdíjas pilóta különböze válaszokat adott. íme; AZ ERDÉSZ A késő éjszakába nyúló beszélgetésen a munkáról alig esett szó. A fővárosból érkezett fotoriporter kiváló társalgónak bizonyult. Az erdész tartózkodóan hallgatta a vicceket, csak akkor melegedett föl, amikor a kocsitípusok jöttek szóba. Rövidesen a Moszkvicsnál állapodtak meg. — Ez a legjobb — így az erdész. — Már akinek — mondta a fotós. Két órával utóbb derült ki, hogy mindketten Moszkvics- tulajdonosok. Addigra mindent megvitattak. A fotós támadta, az erdész védte. Másnap erdőjárással kezdtük a napot — Ugye, szép? Ez a táj egész Európában kuriózum. — Na és? — válaszolta a fotós. — Ez még nem történés. Nem nagy pillanat, nem riport. Ahhoz több kell ennél! Séta közben hangzott el a kérdés: — Mi itt a legnagyobb szenzáció? önnek mi volt a legnagyobb élménye? Az erdész csöndes szóval válaszolt: — A legnagyobb? ... Tudja, van itt egy puszta. Jc százéves erdészeti település. Ügy nevezik: Kanizsaberek. Huszonkét erdészeti fogatos lakik ott. Ez a puszta most kapott villanyt. Ott voltam, amikor először gyulladt ki a fény. Néztem az embereket, és valami olyat éreztem, amit sohasem fogok elfelejteni. Nekem ez volt — ahogy maga mondta — a nagy pillanat ... Az erdész mosolygott. Mi hallgattunk. A TANÍTÓ Egy író keresett a minap. Arra kért, legyek a kalauza. Még az indulás előtt kikötötte, hogy egyszerű, hétköznapi emberekhez vigyem. ötven emberről ír a könyvében. Kettő kivételével mind megvan már. Első kívánsága az volt, hogy keressünk egy kis falut, lehetőleg olyat, ahol idős tanító van. A barcsi járás egyik kicsi falujában kötöttünk ki. A tanító a virág- hagymákat rendezte az. udvaron. Kétszer, háromszor is megkérdezte az író nevét, aztán halkan, mint egy zavarban levő kisdiák, többszöi is elismételte: — Nem, ez nem lehet igaz. Mit keresne maga itt? A hűvös, tiszta szobában folytattuk a beszélgetést. Három és fél évtized emlékeiben próbáltunk lapozgatni. — Kis dolgok ezek. Hétköznapiak ... — mentegetőzött a tanító. — Az egész életen: ilyen volt És itt is elhangzott a kérdés: — Mégis, mi volt a legnagyobb? Az ősz tanító először így felelt: — Az is csak nekem nagy... A biztatásra aztán mégis elmondta: — Volt itt a faluban egy öreg tehénpásztor. Egysz.ei nemrég beszélgetni kezdtünk. Megtudtam, hogy szégyellj magáit, mivel írástudatlan. — Sose szégyellje, Zadra- vecz bácsi — mondtam neki Inkább fogjon neki, és tanulja meg Az se nehezebb ám, mint a maga mestersége. — Aztán segítene a tanító úr? — kérdezte az öreg — Hát ha kívánja — válaszoltam neki —, de bizony gondolni sem mertem volna, hogy igent mond az öreg Attól kezdve minden szabad esténket együtt töltöttük a művelődési házban. Pár hónappal utóbb Jóska bácsi leírta a nevét,. Én még nem láttam úgy örülni embert. Valami csodálatos volt... akiről ilyen rajongó tisztelettel beszélnek. Megkértem a# egyik oktatót, meséljen róla. — Itt van? — kérdezte c is. — Az orvos intette, hogy vigyázzon magára. Ügy látszik, a szíve mégis kihúzta Pedig a szíve... Amit megtudtam: A markáns arcú idős ember jó pár évtizeddel ezelőtt hazánk egyik legjobb berepülő pilótája volt. Mindig tudott vigyázni a maga és a mások éleiére. Huszonöt éve éppen utas volt egyszer: Lezuhantak. Azóta nem ült gépbe. A rajongó fiatalok valahogy tüzet adtak. A nyugdíjas öreg pilóta negyedszázad után újra beült a gépbe. Amikor visszatért a földre, sugárzott az arca. A szemében szikrát csiholt az élmény. — Milyen volt? — kérdezték egyszerre húszán is. A pilóta a lebukni készülő nap bíborába nézett, és sokára válaszolt. — Ez az, amit nem lehet elmondani... , Németh Sándor A KERCSELIGETI FELTALÁLÓ Másodikkal erőlködik a déli diákjárat a kisberki kapaszkodón. Kócos kis legényke az útitársam. Beszélgetésünk témája változatos: a fociról, az iskoláról meg a falujáról, Kercseligetről kérdez és felel nyiladozó értelemmel. — Hát Szarka bácsit, a feltalálót ísmeri-e? — jön egy váratlan kérdéssel. — Nem. — Még azt sem?!... — £ eddigi tájékozottságom a porba hullt előtte biztosan, ahogy megnyúlt arcocskája is jelzi. — Hát most majd pótolom, kisöreg. A PILÓTA Ott álltunk a piros zászlókkal határolt négyszögben és néztük a magasban köröző gépeket. Mellettem fiatal növendékek beszélgettek. Csupán néhány mondatukat hallottam: — Látod, ott van! Eljött!.. — Kicsoda? — Hát a Laci bácsi. Tudod, akiről olyan sokat hallottunk ... Érdekelt, vajon ki ez a markáns arcú, idős ember, Cikkünk nyomán Lapunk augusztus 29-i számában cikket közöltünk Étkezés kötelező! címmel. Cikkírónk furcsállta, hogy a bu- dapest—gyékényesi gyorsvonaton vacsoraidőben nem szolgálnak fel sört, szeszes italt az Utasellátó jóvoltából. A MÁV Utasellátó Üzemi Vállalat közölte, hogy a vendégek érdekében nem szolgálnak ki italt ebéd- és vacsoraidőben az étkezőkocsiban, (mert egyre rövidebb a menetidő, korlátozott a férőhely. Gyakran elfoglalták a helye két az italt fogyasztó utasok, a vacsorázni óhajtókat pedig nem tudták kiszolgálni. Különösen nehéz a helyzet, ha zsúfolt a vonat, mert ilyenkor nv nimális fogyasztás mellett elfoglalják az ülőhelyeket az étkezőkocsiban. Az utasok sokkal olcsóbban (III. osztályú áron) vehetnek italt a büfében és a kosaras árusoktól. Az étkezőkocsiban első osztályú árat kell érte fizetni. Az Utasellátó intézkedett, hogy a fő étkezési időben csak italt áruljanak a kosaras eladók. A külföldi étkezőkocsikon ugyancsak ezt a rendszert tapasztalhatják az utasok. Az étlapon felhívta a vállalat az utasok figyelmét erre az intézkedésre. Most készülnek a figyelmeztető táblák, hamarosan kifüggesztik őket minden étkezőkocsiban. »-Csak kigondolok valamit...« Helyi stílusú a lakóháza — hosszú épület, előtte oszlopos tornác —, az ablakkereten fekete-fehér csempékkel kirakott mozaikdíszítés. Munkában találom, lépcsőt renovál. Kezet nyújt: — Szarka Miklós vagyok. Középtermetű, bottal bicegő, gyors beszédű ember. Tekintete jelzi csak természetét: élénk arc, szeme kutat, keres mindig. — Kiskoromtól fúró-faragó ember voltam ... Egynéhány éve el akarták venni a lábam, de aztán csak sikerült az operációt elkerülni. Azóta is a bot a támaszom meg a két kezem... Meg az ötletei. A tsz-ud- varban fűrészgép sikong; ő állította össze eldobott malomalkatrészekből, fából, kerékből. ötvenezret takarított meg akkor a közösnek. Emléklapot, újságcikket őriz róla. A »fatengelyes« szerkezet azóta is jól jövedelmez a Búzakalásznak. A fűrészgép famása. A kukoricagóré oldaláról leemeli a tákolmány famását. — Ezen próbáltam ki a működését. — Szakmát tanult-e, Miklós bácsi? — Nem volt nekem arra lehetőségem. Szlovákiából, Peredről vándoroltunk ide. Csak mindig gondolkodtam valamin, hogy jó lenne megcsinálni ezt vagy azt, s addig nem nyugodtam, amíg nem sikerült. Eszterga, köszörű, mézpergető, daráló, gatter, gyalugép fabrikálása asztalos-, bognár-, lakatos- s még ki tudja, milyen ismeretek nélkül; fordulatszámok és nyomatékok birodalmában eligazodni elemi végzettséggel — bámulatra méltó. — Amíg fiatal voltál, addig mentél volna iskolába — feddi kedvesen a felesége, de erre csak sóhajt az ember. A faluban sokszor hívják kisebb javításokhoz, a tsz-gé- peket is szívesen olajozza* szereli. — Egy dolog azért bánt Egyszer egy kis halastót rekesztettem ide a kert végébe* hoztam bele ivadékot, de nem sikerült, elhulltak a halak, Persze a szomszéd gyerekek sokáig horgásztak ott a lapon __ Mes élik, hogy a szüreti mulatságra olyan keréken gördülő táncos párt szerkesztett, hogy sokáig erről áradoztak a felvonulók. Galambokat, méheket tart; a batyusbálokon harmoniká- zik, sokoldalúsága határtalan. — Most össze akarom szerelni az esztergát a köszörűvel — mondja búcsúzóul —, aztán majd megint kitalálok valamit... Novák Ferene Kultúrváróterem A vágányokon csattogó vonatokról csak egy-egy mindent áthasító éles fütty és a hangszóró jelez valamit. A peronon, az előcsarnokban és büfében zajlik a forgalom. A kultúrváróteremben egy külön kis sziget. Az utasok az utolsó éjjeli vonatra várnak, a féltizenkettes pestire. Tíz óra után. Letompított fényű, csendes kultúrváróteremben tizen-va- lahányan várnak. Férfiak, asszonyok, mind idősebb, harmincon felüli. A folyóiratos asztalhoz közel egy férfi a napi újságot olvassa, és még egy asszonyka fi férfi bámulja az abla(yt kot. Nézi, ahogy az eső cseppjei gyors egymásutánban végigfutnak a nagy táblaüvegen, és eltűnnek az eresz sodrában. A fák csupaszok, ősz van. Az eső cseppje sűrű, a táj a mesz- szeségbe, ködbe vész. A szobában félhomály van. A cigaretta bágyadt fénye egy mély szívás után csillogóvá teszi a férfi ujján a köves aranygyűrűt. A csend nagy, szinte elviselhetetlen. Olyar. jólesik a kályhában hamvadé tűz egy-egy pattanását hallani. Valamit felold, ilyenkora? idegtépő feszültség egy kicsit csökken. — Hogy kezdjem? Mit mondjak? De szeretnék egy órával idősebb lenni! — kergetik egymást a gondolatok a férfi agyában. Szemét csak néha veszi le az ablakról. Tekintete az asztalra téved, szíve hevesebben kalapál, és úgy érzi, alig kap levegőt. Virág. Szép csokor, frissen vágott szegfű. Huszonöt szál. Gyönyörű látvány. De nem itt. Nem ebben a szobában, s nem ebben a fásult, fájdalmas légkörben. Alatta csomag, szalaggal átkötve. A cigaretta csonkig égett, már nem is parázslik, de még mindig szívja. Hiába szívja, nem világít, nem füstöl. Az asszony a kályha mellett ÜL háttal az ablaknak, könyv van a kezében. Ügy tesz, mintha olvasna. Időnként fordít egy lapot. Néha egyszerre kettőt, oly mindegy. Szeretne hátranézni, de nem mer. Rossz szögben ül, pillantást nem vethet az ablakra, s a férfira sem, mert ahhoz meg kellene fordulnia. Mozdulni meg nem akar. Várja. cÁ eiqaretta ctsonkuj éq hogy végigégjen a cigaretta, már nem sokáig tarthat — gondolja. Tíz perccel ezelőtt serkent a gyufa. A könyvről a könyvespolcra kalandozik a tekintete. Rengeteg könyv rendetlen sorokban. A legfelső polcon porcelán nippek sorakoznak katonásan. /VI ár a tűz sem pattog. S a könyv lapjainak zizzenése sem hallatszik. Ezt már nem lehet tovább bírni. A férfi felálL Az asztalhoz megy. Erőt vesz magán, és száját szólásra nyitja. Az utolsó pillanatban nyel egyet, nem szól, helyette újabb cigarettára gyújt. A gyufa sercen, a cigaretta égni kezd. Talán így könnyebb lesz, gondolja. Lassan odamegy az asszonyhoz, s vállára teszi a kezét. Az megrezzen, és rezignál tan mondja: — Ügy hallgatunk, mintha legalábbis fizetnének érte bennünket. — Igen. Pedig biztosan van mondanivalónk egymásnak — feleli a férfi erőszakolt nyugalommal. — Vagy talán nincs? — Van — mondja az asszony. — Hisz eddig is volt, s éppen most ne volna, a házassági évfordulónkon? — Házassági évforduló... A hetedik — mondja inkább magának, mint feleségének a férj. A férfi sétál a szobában Nyugtalan, nem tud leülni. Hol a televízió, hol a rádió gombjait piszkálja, hol a függönyt húzza széjjel, és bámulja a csupasz, ködös őszi tájat. Beletúr hosszú, hullámos hajába, és lépteit szaporázza. Végöl megáll. Egyik könyökével a televízió tetejére, másikkal a könyvállványra támaszkodik. Lassú, mély lélegzetet vesz, akadozva beszélni kezd. Nehezen rakja egymás mellé a szavakat. Pedig magában már százszor, ezerszer is elismételte, hogy mit fog mondani. Régóta készül erre a pillanatra, Voltaképpen maga sem tudja, hogy mit mond, de mondja. Mondania kell. Szemét lehunyja, így könnyebben megy a beszéd. Szavai olyan furcsán hangzanak, mintha nem is a sajátja volna. Idegen a kiejtés, idegen a hangsúly. Még a sóhajtás is mintha idegen volna. — Én most vallók neked —, olyanról vallók, amiről eddig nem beszéltünk. Az asszony tágra nyílt szemmel figyel. Tekintetét a szoba egy pontjára irányítja, és csak oda néz. Halántéka lüktet. Már régóta várt valamit, valami retteneteset, de nem most, a házassági évfordulón. /t férfi lehunyt szemmel, (yL monoton hangon beszél. Az asszony hallgat. — Ne haragudj, én téged mindig becsültelek, de soha nem szerettelek. S ezt neked érezni kellett. Hét év óta egymás mellett, de egy percig sem voltunk együtt. Szenvedünk. vergődünk mindketten. Mondd, érdemes? Ha jön a születésnap, hozzuk az ajándékot. Ha névnap van, hozzuk az ajándékot, ha közeledik a karácsony, vásároljuk az ajándékot, pár éve nem teszünk mást, mint hónunk alatt cipeljük az áján- dékot. És azt gondoljuk, hogy nagyon jók vagyunk egymáshoz. így utáltam meg a virágot és a szalaggal átkötött dobozokat. Irtózom, ha ilyet látok. Pedig valamikor nagyon szerettem mindkettőt. — De én szeretlek! Szerettelek régen, szeretlek most is — jajdul fel az asszony. — Ne beszélj az én nevemben, te csak a te érzéseidről nyilatkozz. Ne használd a többes számot — mondja az asszony. — Én szeretlek, volna szíved itt hagyni, amikor mindenünk megvan? Ragyogóan berendezett lakás, autó és minden, ami egy jó házassághoz kell. — Minden? Minden? — Inkább kérdi önmagától, mint ismétli a férfi az asszony utolsó szavait. — Tudom — mondja —, neked ez mindent jelent. De én nem szeretlek téged, értsd meg, és hiába mondod, te se engem. De'mivel eddig olyan jól megvoltunk, kényelmesnek találod ezt a helyzetet. Van mindenünk, polgári kényelem, és ezt nem akarod feladni. — Ne, ne folytasd — ugrott fel az asszony —, nem tudom hallgatni tovább. Tönkreteszei teljesen. Idegileg máris kivagyok, s mi lesz velem, ha itt hagysz? Mihez kezdjek egyedül? S mi lesz ezzel a sok mindennel, amit közösen szereztünk? Hét éven keresztül kuporgattunk, most eresszünk mindent a szélnek? Nem1 Nem! Ezt nem teheted. Becsületből is ki kell tartanod mellettem. — S elcsukló hangon visszaroskad a székbe. — Nem teszlek tönkre, csak őszinte vagyok hozzád, igazából akkor tennélek tönkre, ha tovább hazudnék, ha továbbra is képmutató lennék. S ekkor nemcsak téged, hanem magamat is tönkretenném. S téged ez megnyugtatna, ha mindketten tovább szenvednénk? Hét éven keresztül hazudtunk egymásnak. Néha nem mertünk egymás szemébe nézni, de azért csak marad tunk együtt, mert így kényelmesebb volt. — Mit szólnak az emberek? — És az asszony feleletet sem várva tovább folytatja: — Te vállalod azt, hogy mindenki rólunk beszél? Neked az jó lesz, ha ferde szemmel néznek ránk? — Azért, mert elválunk? — néz a férfi az asszonyra kérdően. — Kinek mi köze hozzá, hogy mi mit teszünk? Ez csupán ránk tartozik. Engem nem érdekel, hogy ki mit mond. Az én sorsomat elsősorban én irányítom és nem mások. Az asszony zokog. Könnyei folynak, már nem is törli le őket. _A férfi sajnálja. Síró em/ /[, bereket sohasem szeretett látni. A könnyek mindig a szívéig hatoltak Nem folytatja tovább. Az asztalról fölveszi a csomagot, s szó nélkül oda adja az asz- szonynak. Az nézi, forgatja, aztán eloldja a szalagot, és lassan bontogatni ke^di a selyempapirost. A férfi még egyszer cigarettára gyújt. Egykét mély szívás, és ez is végi gég. És minden kezdődik elölről. Kohányi Lajos olvas, ő regényt. A többiek álomba merülten az asztallapokra dőlve alszanak. Csend. Egy munkás néz be a folyosóról, hogy van-e hely. Halkan lenyomja a kilincset, vastag bőrű és talpú bakancsával nehézkesen lépked — lábujjhegyen. Amikor megrecs- csen a padló, mereven megáll, nem akar zavarni. Aztán újra, ugyanígy, nehézkesen lépkedve, lábujjhegyen megindul, az egyik asztalhoz leül. Nagy lélegzettel és körültekintéssel summázza magában, hogy jól van, nem ébredt föl senki sen.. A kultúrváróterem egy külön kis sziget. A büfében, az előcsarnokban szesztől és fáradságtól kábult emberek. -Fizessél pajtás; igyunk koma; istent isten«... Ez is egy külön világ. Két világ; az egyik csendest intelligens, viselkedni tudó, a másik hejehujás, bosszantó világ. Kik ezek, kik azok? Egy helyről jöttek, talán egy helyre is utaznak, de az állomáson elváltak útjaik. Egyik balra indult, a másik meg jobbra... H. B. A Tapsonyi Gépjavító Állomás több éves gyakorlattal rendelkező esztergályosokat, maróst, Diesel-motor szerelésében jártas szerelőket, lakatosokat fölvesz. Jelentkezés a gépjavító állomás igazgatójánál. Fizetés megegyezés szerint. Két család részére szolgálati lakást biztosítunk. (3355) Az £M Fejér megyei Állami Építőipari Vállalat azonnali belépésre fölvesz kőműves, ács, vasbetonszerelő szakmunkásokat, kazánfűtőket, kubikosokat, női és férfi segédmunkásokat. Szállást, étkezést biztosítunk. 15 százalékos idénypótlékot, családfenntartók részére különélési dijat fizetünk Jelentkezés a vállalat vidéki munkahelyein, valamint a vállalat központjában: Székesfehérvár, Ady Endre u. 13. sz. alatt, a munkaerő-gazdálkodási csoportnál. (3361)
