Somogyi Néplap, 1965. október (22. évfolyam, 231-257. szám)

1965-10-03 / 233. szám

rr----------G-----------------------------------------------------------­z első lépés: száz­hatvan hold termő­szőlő, százhalvan- négy hold anyate- 1 :p és nég száz­ötven hold gyümölcsös. Száz holdakat telepítettek egy tagban. Megsárgult naplók tanúsítjuk, hogy a bogiári gazdaság indította Tokajt. 1956- ban háromszázezer, 1957- ben ugyancsak három- százezer darab gyökeres sző­lőoltványt küldtek a gazda­ságoknak és egyéni gazdák­nak. A teremteni akaró ész és a szív parancsait követték. Nehéz volt? Sokszor igen. gazdaság sohasem volt vesz­teséges. Tavaly csaknem tizennég/millió forintra rú­gott a tiszta nyereség. 1488 nőid szőlő és 1422 hold gyü­mölcsös van ma. Az idén százötven vago i csemgesző- lőt exportálnak. A bogláií gyümölcs évek óta keresett cikk Angliában. Csehszlová­kiában, az NSZK-ban, az NDK-ban, Lengyelországban és Finnországban. Négyszáz holdon öntözik a szőlőt. Voltak vádak: »A bogiári főkertész elegánsan szórja a pénzt...« A fő'e’t^sz bizonyítani akart: »Föl kell rúgni a ré­A bogiári gyümölcs egyre több országban keresett cikk. A laboratórium a jövőnek dolgozik. Úttörő munkát végzett a parafinos olt­ványiskolázás és a vitemo- los európai simavessző- iskolázás meghonosításá­ban. — Itt majdnem mindenki megáll. Ezt csak úgy lehet nézni, hogy csodálkozik az ember, és feszíti az öröm. Gyakran látom a régi birto kost is errefelé. Háromkere­kű rokkantbiciklivel jár. Itt mindig megáll, és órakon at nézelődik. Egyszer odamen­tem hozzá, és megkérdez­C sodálatosan S2ép itt az ősz. Az ég mély­kék. Sziporkázóan tündöklő. A bala- tonboglári műút szélén állunk. Autók suhan­nék el mellettünk. Idegenek és hazaiak. Az öregember a kocsikat szemléli. Később a táj felé fordul. — Ha erre járok, mindig itt állok meg. Innét messzi­re lehet látni. Hajlott öreg. Negyven esz­tendőn át cseléd volt ezen a birtokon. Utána tízig gazda­sági dolgozó. Az apja is itt volt meg a nagyapja is. Klán ez a család. A két lá­nya, a vők meg^ gyerekek is ide nőttek. Ebből a nem­zetségből nem ment el sen­ki sem. Az asszonynép a sző­lőben meg a gyümölcsösben dolgozik. A férfiak gépkeze­lők. Rekedt a hangja, szemé­ben tűz villan. — Álom volt ez. Az igaz­gatón meg a kertészen kí­vül senki sem hitte. Csöndesen nevet magában. — Amikor először szóba jött ez a dolog mindenki kacarászott. A brigadéros mesélte este az istálló előtt. Délelőtt adták le neki, hogy mi lesz. Olyan tábla szőlők, hogy a végét nem is lehet u látni. Akkora gyümölcsösök, hogy vonatszám viszik majd az almát, a szilvát meg a barackot. A főkeftész órákon át magyarázta, hogy így meg úgy. Mit és hogyan kell. Mert hallatlan nagy kincs a szőlő, a gyümölcs meg a jó bor. Én nem tudom, hányán lehettek azon az eligazításon, de arra még mindig emlék­szem, hogy sokan sajnálni kezdték a kertészt is meg az igazgatót is. Rossz jövőt jó­soltak nekik. Ennek éppen tíz éve. A kertészről azt mondták, hogy álmodozó. Hogy könyvből akarja meg­váltani a világot. Az igaz­gató magunkfajta embernek látszott. Féltettük, hogy bajt hoz magára ... Szünetet tart, és körbe mutat — Ez a lengyeltóti telepí­tés csak egy kis része. Néz­ze meg a szemes! meg a péntekhelyi táblákat! Men­jen el Rádpusztára és Be- rencsére! Négy-ötszáz holdas szőlőket meg gyümölcsösö­ket láthat. És olyan termést, hogy az magáért beszél.. . Visszafelé indultunk az úton. A gépjavító előtt újra megszólal az öreg. tem, hogy mit néz. Nem vet­te le szemét a tájról, úgy válaszolt: — »A táblájukat. A ma­gukét.-« — Nem volt gúny a hang­jában. Mielőtt elköszöntünk, egyetlen kérdésre kértem még választ: — Mi kellett ide? — Négy dolog. Tudás, bá­torság, akarat és türelem. lakatos András főkertész: — Az egyetem után egy évig Balatonarácson tanítot­tam a szak'skolában. Sző­lész akartam lenni. 1948-ban jelentkeztem a Villányi Ál­lami Gazdaságban. Voltam gyakornok, pinceellenőr, köz­ponti kertész, végül főker­tész. Tanító főnököm, Pet- tenkoffer Sándor szőlész 1955 novemberének utolsó napjaiban elém állt, és a maga' tréfás-pattogó modo­rában beszélni kezdett: »Van egy jó helyem szá­modra. Ott aztán szabadjára engedheted a fantáziádat. Somogybán most új dolgok vannak születőben. Szak­ember kell hozzá. Vállalod?« December 5-én ide utaztam, és ittmaradtam ... Itt akkor már tettek, amikor Tokaj hegyalját még siratták. Bátorság kellett hozzá? Szükség volt rá. Megérte vállalni a kockázatot? — Szerény, halkan kiejtett mondat: — A munkának csak ak­kor van értelme, ha az em­ber örülhet a gyümölcsé­nek ... Száraznak tetsző statiszti­kai adatok. Mégis jobban tudnak tüzesíteni, mint a ki­rályok bora. A Balatonboglári Állami Gazdaság négyszer nyerte el az élüzem címet. Kitüntet­ték a Minisztertanács és a SZOT vándorzászlójával. Eb­ben a gazdaságban termel Európa legnagyobb szaporí­tóüzeme. Háromezer hold telepítéséhez elegendő gyö­keres szőlőoltványt és hazai gyökeres vesszőt értékesíte­nek évente. Háromezer hold pótlásához adnak gyökeres alanyvesszőt. 1955 óta ez a gi szemléletet. Adjuk meg a földnek is meg a növény­nek is, ami megjár. Csak ak­kor járunk jól.« Nem hittek neki. Az élet őt igazolta. Két adat a sok közül: Holdanként átlag 60 mázsa őszibarackot szüretel­tek. (Az országos átlag 35 mázsa volt.) A szőlő holdja tavaly átlag 25 mázsát adott országosan. Bogláron át­lag 54 mázsa szőlő termett holdanként a múlt évben. Évről évre növekszik a dolgozók átlagkeresete. A vezetők elmélete: »Csak elé­gedett embertől várhatunk teljes értékű munkát.« Ed­dig háromszázhatvanan sze­reztek szakmunkás-képesí­tést. A huszonegy mezőgaz­dasági mérnök és a huszon­kilenc szakközépiskolát vég­zett technikus átlagéletkora huszonnyolc év. Csoda? Nem. Az álmodozók: Balról Lakatos András főkertész, jobb­ról Széli And'••is igazgató. A z öregember azt mondta, éppen most tíz éve szüle­tett az álom. Visz szaforgatom a tör­ténet íratlan lapjait A kez­det, a vajúdás meg a küzde­lem érdekel. Az, amit úgy hívunk: teremtő erő. Az ismerkedés első nap ján az igazgató a megye- székhelyen tárgyalt. Délután Pestre utazott. A főkertész a határt járta. Másnap megint nem volt szerencsém. Az igazgató még mindig Pesten tárgyalt, a főkertész pedig a kételkedőknek bizonyított. (A főigazgatóság növényvé­delmi szakemberei ugyanis nem akarták elhinni, hogy a Balatonboglári Állami Gazdaság szőlőiben nem pusztított a peronoszpóra. Egyik neves professzorunk kíséretében minden darab szőlőt bejártak. A szemle végén nem tudtak hova len­ni a meglepetéstől: sehol sem találtak] perofioszpórá­nyom okát.) Csak a harmadik napon tudtunk találkozni. íme, a kezdet. Széli And­rás igazgató így emlékezik: — 1955. július 15-én Ali­gán keresett egy elvtárs. Azt mondta, beszélni akar velem. Beültünk az ottani gazdaság egyik irodájába. Jó volt, hogy ültem, mert látogatóm olyan dolgokat mondott, hogy majdnem el­szédültem. Valahogy így kezdte: »Ugye, te napszámos voltál?« »Igen« — válaszol­tam. Fogalmam sem volt, hogy hova akar kilyukadni. »Értesz a kertészethez is, nyilván így lettél brigád ve­zető. Engem azért küldtek hozzád, hogy mindent beszéljek meg veled. Négy nap múlva leutazol Lengyel­tótiba, és attól kezdve te leszel az állami faiskola és oltványtelep igazgatója.« El­lenkeztem. Keressenek mást. Mit értek én az igazgatás­hoz? De az elvtárs kineve­tett. »Majd megtanulod! Egyetlen dologra ügyelj: be­csületesen menjen minden. Keresünk melléd egy jó szakembert, a többi már úgy megy. mint a karikacsa­pás ...« Négy nappal utóbb délben érkeztem. De pár órával később legszíveseb­ben visszaszöktem volna. Megtudtam, hogy az előző évben ötmillió forint volt a ráfizetés...

Next

/
Oldalképek
Tartalom