Somogyi Néplap, 1965. augusztus (22. évfolyam, 180-204. szám)
1965-08-15 / 192. szám
Vasárnap, 1965. augusztus 15. 8 SOMOGYI NÉPLAP Szilváéi Lajos: A félarcú ember A férfi, aki szemben ült velem a vasúti kocsi fülkéjében, kelle metlen volt. Bőrét arcának jobb felén, homloka tetejétől a nyakáig — s gondolom, azon túl is, ahol már az ing takarta — forradások torzították el. Mintha leforrázták volna, s a forrázás okozta sebeken a többszöri plasztikai műtét se volt képes segíteni. Nem akartam megismerkedni vele, s annak is örültem, hogy csak a legritkábban pillant rám, és eltorzult jobb arcát nem mutatja. Hogy mégis megismerkedtünk. annak a kalauz volt az oka. Kérte a jegyeket, s megkérdezte, hova utazom. Megmondtam a falu nevét, ahova tartottam — a község bányászairól akartam riportot írni —, s ekkor észrevettem, hogy a falunév hallatára útitársam is fölfigyel. — Jobban tette volna — szólalt meg rekedtes hangon —, ha a gyorssal utazik... Valahogy így elegyedtünk beszédbe. Megtudtam tőle, hogy ugyanabba a faluba tart, ahová én megyek. Ott is lakik. Ö az igazgató az általános iskolában,.. A faluban — amikor az emberekkel beszélgettem — egyszer önkéntelenül szóvá tettem, hogy együtt utaztam a vonaton iskolájuk igazgatójával. S akkor hallottam a történetet... A dolog úgy kezdődött, hogy a falu öreg iskolája 1941-ben már nagyon rozoga állapotban volt. Üj iskola kellett volna, de nem volt rá pénz. A falu emberei akarták az új iskolát, s amikor látták, -"Khogy senki más nem segíthet szükségükön, csak ők maguk, az elöljáróság úgy cselekedett, ahogy cselekedhetett Ami kevés pénzt az adóból félre tudtak rakni az iskolaépítésre, »-forgatni-« kezdték. A bíró értett az üzleteléshez, s ha már — tőke híján — a maga javára nem űzhette, az elöljárók jóváhagyásával tette a falu javára. Aztán fát vásároltak az erdőn, felvágták, beszállították a városba. Amit nyertek rajta, kölcsön adták a kccsmárosnak, aki új vendéglőt akart építeni, s mi tagadás, jó kamatot kértek. így gyarapodott lassacskán az összeg. Idővel összejött az épületfa, az alapozáshoz a kő, a malterhez a homok ... De teltek az évek, s 1943-ra még mindig csak az alapozási munkálatokkal készültek el. Pedig a tanító maga is együtt dolgozott — ci- pekedett, kubikolt, döngölt — a többi önkéntessel. Akarták ^ az iskolát, s legerősebben í maga a tanító akarta: nem | saját magának — a gyerekeknek, akik egymás hegyén-há- tán szorongtak a nyirkos, vén iskola két szűk helyiségében. Az öreg iskolaházban lakott a feleségével, s az új iskola az öreg ház mellett épült. És egyre keservesebben épült, mert a faluban hónapról hónapra fogyott a férfiember. Vitték őket a frontra, katonának, s odahaza jobbára csak az öregek maradtak. 1943-at írtak akkor. Sokan elvesztették már a türelmüke.t, de a tanító nem. Azt mondogatta az embereknek: húsz éve düledezik már az öreg iskola, hát ennyi idő után már igazán nem számit, hogy egy évvel korábban vagy későbben épülnek fel a falak, s kerül tető a házra. És bár csigalassúsággal, mégis felnőttek a kőből, téglából rakott falak. Ekkor vitték el a IloűUo a falu ácsát. Acs nélkül i>edig ... Hiszen ha pénzük lett volna! De nem volt már egy pengőjük se arra, hogy ácsot iogadjanak a városból vagy máshonnan a környékről. Ettől fogva az emberek nem törődtek a felhúzott falakkal, amelyekben vakon ásitoztak az ablakok és az ajtók nyílásai. Ott járt ei a falu raponla — a mezőre menet meg a munkából jövet — a leendő iskola előtt, de mindenki csak bosszúsággal tudott ránézni a félbemaradt alkotmányra. Jött a tél, és a tanító ócska deszkákkal fedte be a falak tetejét, nehogy kárt tegyen bennük a fagy, az eső, a hó. S valaki ekkortájt azt mondta róla a kocsmában, hogy kezd megbolondulni. Az iskola miatt... 1944-ben, a nyár elején elkezdődtek e bombázások, és a járási főszolgabíró elrendelte, hogy minden ház udvarán légoltalmi bunkert kell ásni ennyi és ennyi centi mélyre és ilyen meg ilyen vastag földréteggel a tetején. Az emberek megásták a bunkerokat, de továbbra is az udvaron állva bámulták, hogy szállnak nagy kötelékekben észak felé az ezüstfehér repülőgépek százai, kondenzcsíkot húzva maguk után. Később — ekkor már a Kárpátokban folytak a harcok — katonaság is került a faluba, messziről való katonák, s köztük egy akinek civilben ács volt a mestersége. A tanító kapva kapott ezen az alkalmon. Ma már senki sem emlékszik rá, hogyan ütötték nyélbe az üzletet, annyi mindenesetre tény, hogy egyik nap az ács fél tucat másik katonával nekiesett a kopasz faiak mentén felhalmozott épületfának. A szekercék gerendákat faragtak a fatörzsekből, a gerendákat erős kezek emelték a magasba, s alig mustéi hónap múltán készen volt a tetőszerkezet. Már hozzáfogtak ahhoz is, hogy fölszereljék a léceket, amelyekre majd a cserepeket rakják, de ekkor egyik napról a másikra elvezényelték a faluból a katonákat... Télre a tanító összekunye- rált tucatnyi ponyvát a gazdáktól, s ezekkel takarta be a tetőszerkezetet, nehogy megrongálja a gerendákat, léceket a téli csapadék. Elkeseredett, hogy most már talán sohasem készül el az épület. De aztán reménykedett. Hiszen csak mihamarabb lenne vége a háborúnak! Hazajönnének a legények, a falubeli férfiak... Egyszerre meglódult, a front, s nem telt el több idő két hétnél, már a szomszéd falut verette a tüzérség. A visszavonuló fasiszták a tanító fe- lujában akarták megvetni a lábukat. De ehhez már nem volt erejük. Három maradék páncéltörő ágyújukat egy vörös csillagos repülőgép lőtte ki még a határban, s ők kézifegyverekkel szorultak be a falu házai közé. A tanító prepa kora óta nem beszélt németül, s ekkor is annyit értett meg a vezénylő fasiszta hadnagy ordításából, hogy valamit föl kell gyújtani. Utána látta, hogy a szürkészöld egyenruhás katonák ágakra csavart kévecsutakokat mártanak meg egy hordóban, meggyújtják a csóvát, és odatartják a legközelebbi ház eresze alá. Az egyik fasiszta az iskola felé futott, s kezében füstölve lángolt a gyújtó csóva ... A tanító eddig a feleségével együtt a bunkerban volt. De most... A felesége sikított, ő azonban nem törődött vele. És nem törődött azzal sem, hogy néhány száz méterrel odébb már közelharc folyik a fasiszták és az előrenyomuló szovjet zászlóalj között, s a falu házai előtt puskagolyók és géppisztolylövedékek röpködnek ijesztő sivítással. ö csak annyit látott, hogy a fasiszta a föl sem épült iskola felé fut, odaér, s a csontvázként sárguló tetőszerkezet sarkához tartja a csóvát. A gerenda száraz maradt a télen, s amikor elérte a láng, egyszerre végigfutott rajta a tűz, s belekapott a cserepező- lécekbe is. A fasiszta már továbbrohant. Valahol az utca közepén érte egy golyó. Elejtette a csóvát, és maga is rábukott. De ezt csak mások látták, a tanító nem. ő ekkor nem gondolkozott, csak az izmai dolgoztak. Fölemelte a létrát, amely az öreg iskolaház padlására vezetett, és odacipelte az új épülethez. Felkapaszkodott a létra fokain, s más eszköz híján puszta kézzel pofozta, verte a lángokat. Még följebb lépett, s mintha a kétségbeesés megsokszorozta volna erejét, egyetlen rántással letépett három égő lécet a gerendáról, lehajította a földre, s még magasabbra kapaszkodott. A gerenda! Ha a gerendán nem bírja eloltani a tüzet, pár perc múlva mór fecskendővel is hiába ostromolják a lángokat.. . De mivel, mivel oltsa?! Se egy fejsze, se egy lapát ide- fönt! A falu utcáján már tankok robogtak, távolabb gépfegyverek kelepeltek, s néhány verejtékes szovjet katona pillanatnyi csodálkozással nézett föl az emberre, aki a magasban az égő gerendával győzködött. Aztán továbbfutottak a katonák, mert nekik rohamozniuk kellett, így szólt a parancsuk ... Neki a tüzet kellett lebírnia bármi áron. Mert. ha nem... esztendőket öltek bele ebbe a föl se cserepezett iskolába! S ekkor egy kétségbeesett lendülettel Táboruk az égő gerendára. Átölelte, rászorította magát... Érezte, hogy a lángok belekapnak ruhájába, s iszonyatos fajdalom perzselte arcát, nyakát, karját, beborította a füst, de a láng elfulladt a teste alatt. Másfél óra múlva szabad volt a falu, s még aznap délután egy viharvert teherautó robogott az eszméletlen tanítóval a legközelebbi szovjet hadikórház felé. A z iskola áll. Tetején már megsötétedett az egykor piros cserép, amit a gerendákon húzódó lécekre raktak tizenöt esztendővel ezelőtt. Délben indult vissza a vonatom. Tizenegy óra után pár perccel értem az iskola elé. A tavaszi levegő utat kért magának: nyitva volt az iskola minden ablaka, s az egyik tanteremből vékony gyerekhangok énekeltek ki. Lopva benéztem az ablakon. Az igazgató ott állt a katedrán, és éppen feleltetett. Csak félszemmel figyeltem a gyerekeket, mert arcának jobb felét az ablak felé fordította azzal a megszokott tartással, amit már a vonaton fölfedeztem nála. Pedig — ezt a falu embereitől tudom — sem ők, sem a gyerekek nem látják, hogy forradások torzítják el az igazgató fél arcát. Polner Zoltán: A HAJNAL MÁMORA Süppedő meleg sár csapódik szét a fákra, a kakasok rikoltó kukorékolása elönti a kerteket. Tócsákba gyűlik hangjuk patakzó aranya, s az árkokban megreked. Hömpölygő zöld mezők sodródnak el a szélben, Legendájuk a kelő nap túl a nádon, éren fehér tülköket zenget. A csonttollú virradat nagy madárcsapata szemelgeti a csendet, az egekbőt zuhogó fények lángbúzáját. A kutak lebemyegét újra megbámulják, s feszengő kövek és a nyár torkából kicsattan a folyókra a gyöngyöző kék nevetés. Járja az utakat az öröm és bezörget. Megmozdul a táj, fölkerekednek a földek. A nyárfák sora villan. Felejthetetlen hajnalok gyülekeznek már izgatott napjaimban. Ténagy Sándor: TÁJx EMBERREL, FÁKKAL ÉS GYÁRKÉMÉNMYEL Alapszín: vízszintes könnyűzöld. A vásznat uralja szinte. Park. Piros bordájú padok. Eles csík: a zöld fölött keskeny, fényszínű ég. Három nehézbarna fatörzs a kép aljáig szalad. Középen nyugdíjas ül, mozdulatlan mint a táj. Kezében bot, alig látható függőleges vonal. De mintha e botból nőtt volna ki: égre szúr a háttér karcsú díszlete, az embert növesztve nagyra. A fáradtság szobra ül, csak ül, a gyárkéményt emelve magasba. Gyurkovics Tibor: EGY ÖRÖK NYÁR A nyárnak nincsen vége a nyár talán kemény, s én is lehetek egyszer falusi vőlegény. Kezem eres lesz, árkos, s nem lesz nosztalgia, ha elhagyom a várost, talán nem lesz hiba. Máté György: • m • m mm . mmmmmc >•••«• • • • ••••• arm m ■ * KALVfl RiA Beburkol jó nyarával mindig a hosszú út, s nem álmodom a szérűn majd olyan iszonyút, kezem között a nyár talán nem olvad el, tartja magát esetleg arany kezeivel. "\ Görög Győző beleszeretett a platinaszőke, eztisthangú, aranykedélyű, kék szemű gömbölyű vállú, karcsú derekú, szende, tizennyolc éves Pintye Angélába, ami nem Is csoda. Elbűvölő leányka. Egy hibája tan csak, hogy merev. Joggal kerdezhíiné valaki — kérdezte is —, hogyan lehet egy ilyen adottságokkal rendelkező szűz életének rózsaszínű hajnalán merev. He ne menjünk bele ennek vizsgálatába, annyi bizonyos, hogy a szűk látókörű szemlélet volt az egész Pintye ''salad rákfenéje. Már ki is tűzték az esküvő időpontját, amikor Gattyán Rózsa, Görög Győző egykori kedvese följelentette a vőlegényt négy példányban. »■Ez az ember, akibe önök bizalmukat helyezték, közönséges tolvaj. Ellopta, és sajátjaként áruba bocsátotta az új típusú szövődéi önbefűzös ve- télők szabadalmát. Ezenkívül otthonában botrányosan viselkedik, üti-veri-éhezteti szegény, beteg özvegy édesanyját.-« Az iskola, amelyben Görög Győző történelmet tanított, sokat adott a hírnévre. A párttitkár még a levél megérkezésének napján behívta a megvádoltál. — Sajnos, Görög elvtárs — mondotta —, egy bejelentés érkezett ellened, amely különféle anyagi és erkölcsi eltévelyedésekkel vádol. Meg lehetsz győződve róla, hogy pontról pontra gondosan meg fogunk mindent vizsgálni. Remélem, a vizsgálat tisztázni fogja a kérdéseket, és bebizonyosodik ártatlanságod. A történelemtanár este elmondta az esetet Angélának. A lány egy lépéssel hátrált: — Ne most, Győző — szórt ezüstösen csilingelő hangján —, talán fölösleges^ hangsúlyoznom, hogy én hiszek benned. Te nem követhetted el azokat a dolgokat, amelyekkel vádolnak. De meg kell értened, egy Pintye lány nem járhat együtt addig egy férfival, amíg vizsgálat folyik ellene. Várjuk meg békén a vizsgálat végét, ne találkozzunk addig. Utána ásókapa sem választhat el bennünket egymástól. A vizsgálat során megállapították, hogy Görög Győző nem tudja, mi a különbség szövés és fonás között, a veté- lőről pedig az eljárás lefolytatásának kezdetéig azt hitte, hogy az nőorvosi szerszám, így az újítással kapcsolatos vád elesett. Édesanyjáról — egy kissé megilletődve — elmondotta, hogy az az ő születésekor gyermekágyi lázban elhunyt. A vádat természetesen elejtették. Görög felhívta Angélát, akinek elégedett kacaja úgy csengett a telefonba, mint mennyei csengettyűk, ha ugyan vannak ilyenek az égben. De Görög elmondta azt is, hogy értesítette őt a tanács: vizsgálatot indít ellene egy bejelentéssel kapcsolatban. Egy másolatot ugyanis a tanácsnak elküldött a megcsalt leányzó. Angéla erre szomorúan mondta: — Győző, szívem, értsél meg engem. Én soha nem lehetek olyané, akire a népi képviseletnél gyanú árnyéka esik. Ne nyúlj hozzám. Tisztázd magad, hívjál fel azután. Persze a vizsgálat ismét fényesen tisztázta a történelem- tanárt. — Meg tudsz nekem bocsátani? — kérdezte aznap este Pintye Angéla, és halványkék szemét rút könnyek homályo- sították el. — Nem kételkedem én benned, de megfogadtam, hogy csak egészen feddhetetlen emberé leszek vagy senkié . . . A néni ellenőrzés ugyanakkor kezdte vizsgálni az ellopott vetélő és a megkínzott édesanya dolgát. — Ne haragudj, el keM addig válnunk — mondta ekkor határozottan a leány —, neked is biztosabb érzés lesz, ha úgy lépsz elém, hogy a népi ellenőrök jól megnéztek. A történelemtanár hivatkozott a korábbi vizsgálatokra, majd mikor ez határtalan maradt, sürgette az ellenőröket. Azok meg is állapították a bejelentésről, hogy. koholmány. Angéla zokogott: — Megvetsz merevségem miatt? — kérdezte. — Nem, de elszomorít — felelte a tanár. — Mert most a változatosság kedvéért az ügyészség indított ellenem vizsgálatot. — Várjuk meg annak a végét így hf^lgett a leány —, a kedveme t ... És addig, ügye — ne Is találkozzunk . . . Az ügyészség minden körültekintés ellenére sem tudta feltámasztani a tanár elhunyt édesanyját, sem a szövődéi önbefűzős .vetélőről nem kapott új információkat, már azért sem, mert azt több üzemben már hosszú idő óta használják. — Most már eljöhetsz, ha akarsz, te kis mohó! — így kiáltott a telefonba Pintye Angéla, amikor a tanár ezt közölte vele. — Ne késlekedjék Délután csöngettek. A lány boldogan futott választottja elé. A küszöbön ott állt Görög Győző. Kis, göndör fiúcskát vezetett kézen fogva. — A fiam — szólt a férfi egyszerűen. — Hogyan? — így sikoltott a lány. — Eluntam, hogy te minden gyanú miatt elutasítasz. Múltak az évek — és én megházasodtam. — Anyuci is ébej asszony ám — tette hozzá Elekke —, csat nem ennyije.
