Somogyi Néplap, 1965. augusztus (22. évfolyam, 180-204. szám)
1965-08-01 / 180. szám
SOMOGYI NfiPLAP 8 Vasárnap, 1965. eegoezta* & Várkonyi Mihály: Strega megint bal lábbal kelt föl. Cifruss nem is szólt volna semmit, ha' nem az egész műhely füle hallatára harsog. — Csupa okos van itt! Es maga a legfőbb nagyokos! Szálljon le rólam, jó? tinóm a csuda nagy eszét! — Nana — krákogott Cifruss. Már mindenki őket figyelte: Bodnár még a padját is leállította, hogy ne csikorogjon az áttétel. — Nana! Mit kiabál maga itt? Ez nem a Rozsda utcai "kóceráj! — Köpök az egészre, tudja? Engem ne utasítgasson: vagyok olyan szakember, mint maga! Cifruss az idegességtől úgy érezte: meglódul, s mindjárt leesik a feje a nyakáról. Tovább nem is vitatkozott: sarkon fordult, és csak úgy a válla fölött szólt vissza. — Állítsa össze azt a tengelykapcsolót, mert a délutá- nosok be akarják szerelni. — Micsoda zűr lesz itt délután! Még nem fordult elő, hogy Strega, ha magára hagyták, valamit is megcsinált volna rendesen. A munka végét mindig csak összecsapja. De hát az 6 baja, gondolta dühösen Cifruss. Én nem tartom a hátam érte. Még akkor is mérges volt, amikor egy fél óra múlva a mérnök felhívatta. — Én is normában vagyok — háborgott. — Ha folyton az irodába kell rohangálnom, itt maradhatok estig, hogy valamit csináljak. — Űristen, de nehéz magukkal — nyögött a mérnök, és úgy vágta magát a székre, hogy az majd összetört De aztán csak legyintett — Másról van most szó. Valakit le kell adni a Tüzér utcai telepre: én arra a Stregára gondoltam. Beleegyezik? A szája is nagy, meg... — Hát jó — sóhajtott Clf- «yt russ; pedig legszívesebben megcsókolta volna a mérnököt. A legjobb megoldás. De erről nem szólt semmit A műhelyben is hallgatott: egy óra múlva mégis mindenki tudta az újságot —- Hallom, elsején túladsz rajta — hunyorgott a tízórai szünetben Bodnár Strega irányába — Igazad van: mit járatja annyit a száját? Cifruss csak a vállát rángatta; de amikor már a harmadik ember jött ugyanezzel, kényelmetlennek érezte a dolgot — Nem adtam én túl senkin — magyarázkodott. — A mérnök jelölte ki, még tegnap: csak ma szólt miatta. Tudja, hogy nem nagy lumen ez a Strega. Tudjátok ti is. — Na persze — bólogattak; de Cifruss úgy látta, nem nagyon hiszik, amit mond. Mi ütött ezekbe? — gondolta. Tudhatnák, hogy én nem vagyok olyan. Elintézem én magam, ha valakivel bajom van. S ha olyan lennék, hogyan csinálnám? Nincs nekem rokonom a minisztériumban. Meg is mondta. — Világos: ki beszél másról? —' hagyta helyben mindenki készségesen, de Cifruss rossz érzése még sem múlt el. Pedig megpróbálta túltenni magát az egész ügyön: dolgozott, mintha háromszorosára emelték volna a normáját. De a munka sem ment úgy, mint kellett volna; s valahányszor látta, hogy ketten-hárman összedugják a fejüket, mindig azt hitte, ezt az ügyet tárgyalják. Még a Kossuthnak is rosz- szabb íze volt, mint máskor: pedig egymás után hárommal próbálkozott. Idegesítette, hogy nem akar vége szakadni a kettes-hármas csoportba verődés- nek. Pedig tudta, hogy máskor is így van ez. Vagy mégsem Végül is bedobta a szerszámait a fiókba. Járok egyet, attól megnyugszom, gondolta. Átment a hegesxtőműhelybe Tarjánhoz. Amikor belépett, az éppen a salakot verte le a varratról: persze, a védőszemüveg nem volt rajta. — Hányszor mondtam, hogy ne salakolj így — sóhajtott fel idegesen Cifruss. — Megint belepattan a szemedbe, aztán nekem nyúzzák a fejem. — Igenis, cégvezető úr! — tréfálkozott Tarjám, mint rendesen. — Alázatosan kérem, csak most az egyszer ne mél- tóztassék megharagudni! — Megőrültél? — ordított rá Cifruss, pedig tegnap még nevetett ugyanezen. De most a lába is remegett az idegességtől. Sarkon fordult, visszament a műhelybe: úgy állt a padja mellé, hogy minél kevesebbet lássa a többieket. Ma sokkal nagyobb volt a zaj, többet viháncoltak különösen a fiatalabbak: mintha megérezték volna, hogy úgysem szól miatta. Inkább az öreg Kerte- sit bámulta az ablakon keresztül, a tavaly nyugdíjba ment gyári kőművest, aki most az udvaron, egy gödörben dolgozott Aztán végre háromnegyed kettő lett: átvette s a raktár polcára tette az elkészült munkákat Strega tengelykapcsolójához oda sem kellett tenni a sublert; szemmel látható volt, hogy az éket hullámosra reszelte. Ezt sem fogják beszerelni délután — gondolta Cifruss. Egy pillanatig tűnődött, szóljon-e, de aztán úgy döntött, hogy hallgat Majd beírják a délutánosok a naplóba: ő nem veszkődik ezzel a... Elég volt ez a délelőtt: még most is remegett a gyomra, ha rágondolt Mikor végzett odajött hozzá Bodnár. — Még van egy kis dolgom az irodán: megvársz? Megiszunk egy pohár sört Leke- nyerezlek egy pohárral — nevetett Cifruss csak! nézte. Egyfelé laktak, máskor is előfordult hogy meghívták egymást: de nem így. Vagy csak nem figyelte? Lehet hogy olyannak tartják őt aki egy pohár sörrel kell... Legszívesebben ordítani szeretett volna dühében. Hát igazán azt hiszik, hogy ő adott túl Stregán? Kern volt kedve a többiek után menni az öltözőbe, kieszébe: ha nem vész össze ma reggel Stregával... akkor is olyan könnyen beleegyezik, hogy elvigyék? Nem tudta eldönteni, s ez nyugtalanította. Elköszönt Kertesitől, visszament a műhelybe, még egyszer megnézte azt a tengelyment az udvarra, megállt az kapcsolót. Az ék ross? volt, öreg Kertesi előtt, és nézte, mit az jgaz- (je az egész úgy küí- csinál- Maga miért nem megy széPet mutatott, haza, Kertesi bácsi? — kér- — Maga még itt van? — jött dezte aztán, hogy egy kicsit le a mérnök az irodából. lecsillapodott — Kétszer is lejárt már a munkaideje. Az öreg a vízóra aknáját falazta; hogy hallgatósága akadt, kiegyenesedett a gödörben s magyarázni kezdte nagy körülményesen. — Hát tudod, már egyszer felfalaztam, és akkor nézem, hát hasa van alul a falnak. Le kellett az egészet bontani. — Nem kellett -volna — mondta Cifrus. — Beton jön arra, hiszen tudja ... — Mondom: görbe volt — hökkent meg az öreg. — Ha nem is látja senki, én tudom. Márpedig az a fontos ... Az öreg magyarázott, Cif- russnak pedig az jutott az (Szekeres Emil rajza) — Hát ha egyszer félnapokat kell ülnöm az irodán — morgott Cifruss. — Igaz is ... elviszi azt a Stregát? — Reggel már beleegyezett — szuszogott a mérnök Idegesen. — A papírokat -is kiállíttattam ... Egyszerre ilyen jóba lettek? Hallom, ma majd megették egymást. — Mi sem csókolózunk, mégis megvagyunk egymással — nézett Cifruss a mérnökre. — Elég nehéz is magukkal — sóhajtott a mérnök. — Na, majd meglátjuk. De mi van magával? — Mi lenne? Semmi különös — mondta Cifruss, de már nem is figyelt oda. Azt az éket méregette; talán még ki lehet reszelni... Egy kis nyelvművelés Hogyan lesznek női nevekből családnevek? Beszélgetés a „Keopsz“ kávéházban Felvéghi Viktor, az ifjú író ahhoz a típushoz tartozik, amelynek képviselői hosz- szan figyelik, ha egy vak embert senki sem akar átvezetni az utca másik oldalára, és utána méltatlankodva fejtik ki véleményüket az emberi közömbösségről. Arról, hogy a szegény, várakozó vakot maguk vezessék át, szó sem lehet, hiszen a Felvéghi- típus túlságosan elmélyült, túlságosan gondolatgazdag ahhoz, hogy leereszkedjék a köznapi (bárki által gyakorolható) cselekedetek lapályára. Ennyi jellemzés után természetes, hogy barátunk egész nap a Keopsz-piramis- röl elnevezett irodalmi kis- kávéházban tanyázik, és saját (egyszerre mélyenszántó és fennen szárnyaló) gondolataival néz farkasszemet. Csak alpári lelkek követelhetik meg, hogy azért az ösz- töndíiért, melyet eav környékbeli gyár kollektívája futtat neki. időnként ki is látogasson a gnárba. Egv igazi író — vallja legalábbis Felvéghi — írni is csak módjával ír, leaföbb életeleme a gondolkodás. De mert az elmét is meg kell termékenní- teni. mint a földet. Felvéghi mütrácviánok a f következő eszközöket használja: I. Feketekávé. (Naponla négy dupla, időnként egy kis rummal hígítva.) 2. Kötetlen beszélgetések a kiskávéházban éppen betévedő egyedekkel. Egy ilyen egyeddel — nagy darab, kopaszodó, szemüveges férfi volt az illető — láttam tegnap az ösztöndíjas írót, és amikor a férfi (enyhe borpárát hagyva maga mögött) eltávozott, megkérdeztem, ki ez: — Telitalálat! — újjongott Felvéghi. — Megfogtam az isten lábát! Ilyen novellát írok ebből a beszélgetésből. — Talán valaki a gyárból? — kérdeztem bátortalanul. — Gyárból??! — Felvéghi hangjában lenézés csikordult. — Te Jcis sematikus! Ez egy hullaboncnok volt, más néven halottkém. Remek dolgokat mondott az egy hétig vízben foszladozó tetemek sajátosságairól. Reménytelenül naiv vagyok, tehát megkérdeztem: — Mi ebben az olyan remek a te számodra? — Na. hallod? Penész című, most készülő elbeszélésemben olyan élethűen írok majd a halálról, hogii Pemé- tei meg foa nenészedni. Es akkor majd írok egy újabb novellát a megpenészedett Peméteiről... Lendületesen kifejtette, hogy nem modern. író az, aki nem hullákról szól műveiben. Büszkén jelentette ki: — Engem nem lehet te- temrehívni, nálam minden tetem az életből van ellesve. Csak a Kivicseyt irigylem. — Kivicsey Karcsit? Azt a kis ványadt, vérszegény fiát? — liehet, hogy a külseje nem tarzanos, de milyen izmosán ir a lép fenéről! A múltkor öt teljes oldalon szólt a rákos daganatokról! Ez egy költő! Irigylem!... Felvéghi Viktor elhallgatott, nyilván olyan nagyszerű gondolatai születtek, amelyeknek kifejezésére már nem alkalmas a nyelvünk. Én is hallgattam a magam kis nyápic gondolataival bíbelődve. Egyszer csak hallom, hogy író barátom maga elé suttogja: — Le kellene vágni valakinek a fülét! Szükségem van erre az emócióra!... És a te füled olyan csábitó! Már nyúlt a kés után (amellyel különben még nemrég csabai kolbászt szeletelt). Én felálltam, és fizetés nélkül elrohantam. Megijedtem a Penész című, készülő novella alkotójának «■modernista■» ösztöneitől. Negyvenkét éve viselem a fülemet, s most már meg akarom tartani. őket ANTAL GÁBOR Régi és általános szenvedély az. etimológia: honnan ered ez meg ez a szó, milyen régen keletkezett, milyen rokonságba tartozik stb. A szókincsen belül még külön érdeklődésre tarthatnak számot a tulajdonnevek: a falvak, városok stb. nevei, s főként az, amihez a legtöbb közünk van, a magunk neve. Az ember — jogosan yagy jogtalanul — úgy érd. hogy neve múltjának föllebbentésével egy kissé saját énjének ősi ködbe vesző titkaiba pillanthat bele. Nem csoda hát, ha szinte hét- ről-hétre kapunk egy-egy levelet, amelyben azt kéri a levélíró, fejtsük meg nevének egykori jelentését, származását. Egy ilyen kérdést veszünk most itt is elő; nyilván nemcsak a levélírót érdekli a válasz. Márta Mihály azt kérte (már elég régen), magyarázzuk meg családnevének eredetét A kérdés látszólag egyszerű, mert azt is felelhetnénk, hogy a Márta családnév a Márta keresztnévből lett. Ezt azonban nyilván mindenki tudja, tehát nem is kíváncsi rá sem Márta Mihály, sem más. Nyilván az a bökkenő, hogy válhat egyáltalán női keresztnév vagy utónév családnévvé. Azzal kell kezdenünk, hogy a keresztyénség fölvétele előtt még nem volt két nevük a magyar embereknek, hanem általában csak egy. De a bibliai nevek divatba jötte után is sokáig megmaradt az ogy- nevűség, azaz kinek-kinek csak egyetlen állandó neve volt: Péter vagy Jáno6, Mária vagy Éva stb. A sok Pétert, Jánost, Máriát, Évát persze alkalmilag néha meg kellett különböztetni egymástól, mert hiszen egy faluban, közösségben sok volt az azonos nevű, de még egyetlen családban Is kérdésessé válhatott néha, hogy kiről Is beszélnek, az apa Pétéről vagy a fia Péterről, az idősebb vagy a fiatalabb Máriáról. A megkülönböztetésnek legegyszerűbb módja az volt, hogy valamilyen alkalmas, az illető személyhez jól illő jelzőt ragasztottak a neve elé, ahogy ma is tesszük, ha valakinek ra- gadvány nevet adunk. Ez a jelző kifejezhette a szóban forgó egyén testi vagy lelki tulajdonságát: kis, pagy, fekete, vörös, sánta, füles, víg, szomorú stb., jelölhette foglalkozását: kovács, halász, pap; vonatkozhatott azután családi kapcsolataira is, például a Péter nevű ember János fiát így különböztették meg a többi Jánostól: Péterfia János, Pé- terfi János, Péteri János, Péter János stb. Ezek a névpótlékok, megkülönböztető jelzők eleinte csak alkalmiak voltak, nem öröklődtek ügy, mint a mostani családnevek, sőt, az egyén életében is többször változtak. Idővel aztán megszilárdultak, állandósultak, alkalmi megjelölésből öröklődő névvé váltak. Mai neveink azt mutatják, hogy nemcsak az apa nevéből keletkezhetett öröklődő családnév, hanem az anyáéból is. Gyakoribb, régibb női keresztneveink legtöbbjét megtaláltuk családneveink között is. Van Anna, Annus. Annák, Panni, Éva, Ila, Ilkó, Kati, Kató, Katkó, Kiskati, Mária, Márt, Mari, Mariska nevű csalód, hogy a Márta családnévről ne is beszéljünk. Az újabban divatba jött neveket, mint Ilma, Tünde, Ildikó, természetesen hiába keressük családneveink között, minthogy családneveink már ezek elterjedése előtt kialakultak. 'Mai szemmel nézve persze nem olyan nyilvánvaló, milyen módon válhatott az anya neve családnévvé, hiszen ma a családnév, a vezetéknév általában férfiágon öröklődik. Sokan arra gondolnak, hogy a női keresztnévből lett családnevek talán valami ősi, a maitól gyökeresen különböző családszervezetre, társadalmi formára vezethetők vissza, ' a matriarchátusra, azaz árrá ' a korra, amelyben a nőknek a társadalmi -- életben vezető szerepük volt. Az ilyen következtetések' azonban túlságosan messze mennek, bár bizonyos mértékig az igazsághoz is közel állnak. Egyrészt ugyanis semmi sém támogatja azt a feltevést, hogy ezek a nevek az anya jogú társadalommal volnának kapcsolatban, másrészt viszont igen sók esetben mégis csak az anyák, a nők elsőbbségét, fontosságát bizonyítják. Talán induljunk ki mai, pontosabban szólva újabb kori példákból. Ha egy családban az asszony Igen Ismert, jelentős személy, a férj pedig teljesen szürke, csöndes, jelentéktelen ember, az asszonyt sokáig a lánykori nevén nevezik, emlegetik, s a gyerekekről is igen gyakran beszélnek úgy, hogy: ez a Julcsa fiá, a Kis Juli lánya stb. Ha egy vidéki szegényebb legény benősült régen egy vagyonos, tekintélyes családba, ilyenkor is sok esetben az asszony nevéről nevezték az új családot (persze nem hivatalosan), sőt sokszor a férj is fölvette (ragadványnévként, házinévként) az asszony nevét. Hogy egy konkrét példát is említsek: diák koromban Pápán sokat hallottam emlegetni egy bizonyos Lidi bácsi nevét. Ez a Lidi bácsi (az igazi nevét nem is hallottam soha) egy igen kiváló, közismert és súlyban jóval száz kilón felült kofaasszony férje volt, s a nevezetes Lidi néni halála után 6 vette át az árusító bódé vezetését. Nos, régen is lehettek, sőt bizonyosan voltak olyan nők, akik szépségükkel, eszükkel, vagyonukkal, más jó vagy kevésbé jó tulajdonságukkal ld- emeíkeeMék környezetükből, a családból Őket Ismerte, tartotta száinon leginkább a közösség, s a gyerekeik pontosabb megkülönböztetésére iá jobban megfelelt az anyjuk neve, mint az apjuké. A női keresztneveket viselő családok tehát igen sok esetben valami kiváló (esetleg hírhedt), ősanyával dicsekedhetnek. Persze sok .minden oka lehetett még annak, hogy egy nőd név családnévvé vált Előfordulhatott a? , is, hogy egy. férfit gúnyoltak valamilyen okból női névvel, például katuskának nevezték, mert a főzésbe is beleavatkozott, s ez a név öröklődött az utódaira is. Arról is tudunk, hogy voltak régen olyan gondos, előrelátó szülők is, akik fiúkat lánynéven íratták be, hogy a nem kívánt katonáskodástól megmentsék. Az ilyen lánynevű férfiak keresztneve is öröklődhetett gúnynévként, de vezetéknévvé is válhatott. Utólag persze igen nehéz megállapítani, hogy s mint keletkezett egy-egy ilyen név, s a sok találgatás!, magyarázás között nyilván ugyanannyi a költészet, mint a valóság. Az egyik Baranya megyei falu, Szabadszentkirály családjai közül igen soknak a neve Kata meg Éva. A monda szerint (ezt Ruffy Péter egyik riportjából tudom) Zsigmond királyt itt egy Kata meg egy Éva nevű mosóasszany rejtette el a teknő alá az üldözők elől. Jutalmul az egész falu nemes lett, nem fizetett többé adót, s a bátor asszonyok nevét generációk egész sora őrzi mind a mai napig. Dr. Lőrlncze Lajos kandidátus, az Akadémia Nyelvtudományi Itt» tézetének tudományos esztályvezetöj*
