Somogyi Néplap, 1965. június (22. évfolyam, 153-179. szám)

1965-07-25 / 174. szám

Vasárnap. 1965. július 25.

8

SOMOGYI NÉPLAP

l Ari

A

sszonyoktól hallottam ezt a történetet, úgy írtam le, ahogy elmondták. Hogy mégse ismerjék föl hősét, megváltoztattam néhány adatot. Példázatnak is nevezhetném ezt az írást, mégpedig arról, milyen igazságtalan olykor az emberek ítélete. Rámondják valakire, hogy ilyen vagy olyan, anélkül, hogy mérlegre tennék a körülményeket, az okokat, a múltat.

Hányatott sorsú asszony a történet főszereplője, kétszer jutott özvegységre. A második férjét a lakók is ismerték, halálának körülményét ugyancsak. Badacsonyba indult a szőlőbe tíz évvel ezelőtt egy szombat délután. Kiment az állomásra, föllépett a vonat lépcsőjére, majd holtan hanyatlott a sínek közé. Szívroham. Az orvos ezt írta be a halál okának. Singemé azóta egyedül él, átíratta férje iparát a nevére, ő vezeti a kis szabóműhelyt. A varrógép mellől ritkán jut ki az udvarra, nincs ideje trécselmi az asszonyokkal. Jönnek a kuncsaftok, ruhát rendelnek, próbálnak, sürgetik a kosztümöt, a zakót. Aztán meg ott van a háztartás.

öten laknak az udvarban, hátul még egy raktár is működik három alkalmazottal. A gyerekek féltek Singemétől, mert olyan furcsán nézett rájuk, amikor néha behívta őket, reszketett a l^eze, amikor megsimogatta buksi fejüket. Elvették az ajándékba kapott cukorkát, gyümölcsöt, aztan uccu, futottak ki a szabadba.

Az asszonyok bevásárlás után a vízcsapnál tereferéltek. Olykor Singernét pletykálták.

— Magánakvaló — legyintett a sokgyermekes vasutas^ né

— Jól mondod — helyeselt

a cukorgyári lakatos felesége. — Fütyül ez a világra...

— Se kutyája, se macskája, mi gondja lehet. Ember_nincs a háznál, gyereke sincs ... Eli, nem tudja ez, mi az anyai szeretet. Biztosan az alakját íél- ■ tette, azért nem vállalkozott a szülésre — vitte á prímet a vásutasnéi

— Tudjátok, mit mesél az én aranyos kislányom? — vette át a szót a maszek rádiószerelő felesége. »Édes anyuci, Singer néni miért felejti el a nevemet? Mindig azt mondja, hogy Klárika, pedig en- gemet Marikának hívnak.« Hát még a gyerek is észreveszi, milyen kelletlen hozzájuk!

— Sajnálja azt a kis cukrot meg gyümölcsöt a leikecskéimtől. A zsugoriságtól reszket a keze — dühösködött a vasú tasné.

— Csak azért barátkozik a gyerekekkel, nenogy megszóljuk ... Ismerem én az ilyen víg özvegyeke: — legyintett a lakatos felesége.

— Fején találta a szöget, szomszédasszony, nekem is ez a véleményem' — helyeselt a rádiószerelő neje.

A telepen dolgozó két beiró- nő is csatlakozott néha a beszélgetőkhöz, s ők is hasonlóan nyilatkoztak Sin géméről Nemrégen szülési szabadságra ment a fiatalabbik beirónő. Amikor megszületett a kislánya, gyorsan elterjedt a híre a házban* Teltek-múitak a hetek, egy délelőtt Kovácsne elhoz La Editkét a telepre, hadd cézzék meg a kollégák. A többi asszony is odacsődült a kocsihoz, mindenki áradozott.

— Jaj, de aranyos!

— Kiköpött anyja .

— Szopik rendesen?

A lakatosné pattintgatott az ujiával, s azt hajtogatta: Ütyürümütyürü, te kis kék szemű.«

— Te leszel az első magyar űrhajósnő — simogatta meg a gyereket a telepvezető.-p.eszélgetés közben odar\ megy a kocsihoz Sin- -L~' gerné. Mindenki meglepődött, nem volt szokása, hogy ilyenkor fölkel a varrógép mellől. A lakatosné meg a vasutas felesége összekacsintott a háta mögött, hát ezt meg mi szél hozta ide.

— Mennyi idős? — kérdezte Singerné.

— Kéthónapos.

— Mekkora haja van ... Ilyen volt az én Klárikám is.

Olyan csönd lett egyszerre, hogy tisztán hallatszott, mint

szisszent föl a rádiószerelő felesége a Klárika szóra. Ha valaki bejelenti, hogy marslakók érkeztek a városba, éppen most értek a kapu elé, azon sem lepődtek volna meg úgy, mint Singemé bejelentésén. Hát ezt senki sem gondolta volna.

— Magának volt gyereke?! — meredtek rá kíváncsian.

— Volt, de meghalt — mondta, s azzal bement a műhelybe.

Két napig erről beszéltek az asszonyok, találgatták, mi baja eshetett.

— Lehet, hogy autó elé szaladt — vélekedett a telepvezető.

— Lehet — hagyták rá az asszonyok.

pzombaton munka után \ bekopogott Singernéhez a telepen dolgozó beírónő.

— Tessék, fáradjon beljebb ... Hogy is hívják, kedves?

— Kovácsné.

— Üljön ide a fotelba, ez kényelmesebb.

Percekig hallgattak. Singerné egy szoknyát férceit, Kovácsné a ruháját igazgatta. Végre elszánta magát, s megkérdezte, hogy maradt-e fénykép a kislányról.

— Néhány igen ...

— Megmutatná?

— Ha kíváncsi rá.

Arany szalaggal átkötött dobozt vett elő a szekrényből, kioldotta a szalagot, kinyitotta a dobozt, s három fényképet tett az asztalra.

— Klárika .. Itt négyéves... Ezeken öt.

Fitos orrú, mosolygós arcú, pufók kislány volt Klárika. Öriási babát szorongatott a kezében az egyik képen. Matrózruhában örökítette meg a következő. A harmadikon volt a legaranyosabb, hatalmas masni meredezett a hajában.

— Nagyon szép gyerek.

— Az volt — sírta el magát Singemé. Zsebkendőt keresett a köténye zsebében, sokáig szárítgatta a könnyeit.

— Mi történt vele? — kérdezte Kovácsné.

— Megölték!

— Megölték?!

— Meg . ..

A beírónő összeharapta az alsó ajkát, nem mert szólni.

— A családjából deportáltak valakit? — nézett Singerné szigorúan az idegen asszonyra.

— Sajnos... a nagybátyám Dachauban halt meg. Nagyapám Mauthausenben.

— Akkor megérti, ugye, ha

azt kérem, ne mondja el a

többi asszonynak.

— ígérem, nem szólok,

^ingemé előrehajolt, s

\ monoton hangon, a

padlóra szögezve tekintetét beszélni kezdett:

— Amikor az első férjemet e'vitték Auschwitzba, egy ismerős család felajánlotta, hogy

magához veszi Klárikát. Nem

adtam ... Maga anya, megérti, miért ragaszkodtam hozzá. Féltettem, nem bíztam senkiben sem. Sokáig bujkáltunk, aztán egy razzia alkalmával elkaptak bennünket. Bekerültünk negyvennégy őszén egy szállítmányba. Amikor betereltek a németek a vagonba, Klárika zokogva kérdezgette: »Anyucikám, hova megyünk?" Mit felelhettem neki, azt mondtam, hogy apukához, öt napig tartott az út, s megérkeztünk Auschwitzba. Felrántották a marhavagon ajtaját, a rakodón SS-ek álltak sorban farkaskutyával. »Alle heraus, schnell" üvöltötték. Sírás, jajveszékelés, kiabálás. Mindenki kereste a szeretteit. Éreztem, hogy remeg a kislányom, görcsösen szorította a kezemet. Egy tiszt elé tereltek bennünket. Mindenkire rábökött, s mutatta, jobbra menjen- e vagy balra. Akit balra küldött, azt azonnal útnak indították a gázkamrába. Akkor persze ezt nem tudtuk, később derült ki. Sodort a tömeg, lök- döstek. Egyszer csak sikoltást hallok, érzem, hogy kiszakítják a kezemből Klárikát. Utánakaptam, de hiába, futnék, egy náci katona azonban oldalba lök a géppisztolyával. Csak annyit láttam még, hogy nagy csoport gyerek állt távolabb, s az én kislányomat is hozzájuk küldik. »Klárika ... Gyermekem!" — üvöltöttem, a hangom azonban elveszett a bábeli zűrzavarban, a nagy zsivajban. Engem balra küldött az SS-tiszt. Számot tetováltak a karomra, facipőbe, rabruhába bujtattak, lenyírták a hajamat, sárga háromszöget varrattak a ruhámra. Ütöttek-vertek a kápók, elgyötörtén sorakoztam appelre, megúsztam több szelekciót, s élve kerültem ki a haláltáborból. Klárikát még aznap meggyilkolták a többi gyerekkel együtt... Megátkoztam őket ezerszer, s magamat is, hogy nem adtam oda a kislányt annak a családnak ... Gyűlölöm a gyilkosait... Esténként, amikor megpihenek, mindig előttem van a képe, a riadt kis arcocskája. Ha élne, huszonhat éves volna, biztosan asszony, s unokát dajkálhatnék ... Marcangol a lelkiismeret, hogy nem harcoltam foggal-körömmel Klárikáért...

Singerné leborult az asztalra, rázta a zokogás, kezében ott szorongatta Klárika matrózruhás fényképét.

Kovácsné nem mondta el a házban senkinek sem ezt a látogatást, attól kezdve azonban mindig megvédte Singernét. Mostanában már nem pletykálják az asszonyok. Talán mégis megtudtak valamit abból a beszélgetésből.

Lajos Géza

Bertha Bulcsu:

QllUíLSlÍ DOJtU'MIfi

Princ János pontosan harmincéves volt. Életének utolsó öt esztendejét egy toronydaru üvegfülkéjében töltötte, így aztán alaposan lebarnult, és egy kicsit tönkrementek az idegei. Néha úgy érezte, hogy kellemes élete van, s az emberek többségével egyáltalán nem cserélne.‘"Máskor viszont elkedvetlenedett, és belátta, hogy az élete olyan, mint a legtöbb emberé... Amit nagyon szeretett volna, az nem sikerült, más dolgok viszont, amelyekre nem is gondolt, elég jól sikerültek. A tavaszi túlórázások idején néha eltűnődött, s úgy érezte, hogy nem a saját életét éli. .. Aztán ez äz érzés is elmosódott, és minden egy kicsit általános lett.. . Voltaképpen szerencsés ember volt, mert kitartóan tudott dolgozni, és ezért az egész építkezésen tisztelték.

Július első vasárnapján ivott egy bögre kakaót az egyik bisztróban, aztán beült a kocsijába, és a Balaton felé hajtott. A kocsit használtan vette, így állandóan javítgatni kellett. Ebben az időpontban éppen az egyik dugattyút gyűrűztette, s hatvannál gyorsabban nem lehetett menni a kocsival. Princ Jánost ez nem zavarta. Egykedvűen bámulta az utat, és eszébe jutott egy lány, aki a szomszédságában la- „ kott, s a jelekből ítélve nagyon szeretett volna férjhez menni. Aztán eszébe jutott másik húsz lány. akikkel a bisztróban találkozott. A lányok lángost rágcsáltak, és a szájuk körül fénylett a zsír. A lányok szomszédságában három strandpapucsos trapéznadrágos legény ogyelgett, azok is ettek. Koszosak voltak. Princ János jól emlékezett, hogy mind a három koszos volt. A lányok azért vidáman rágcsáltak körülöttük, és időnként odanevettek .,. Eszébe jutott a sovány építésvezető, egy falu, egy strand, aztán az egész elmerült, mert a műszerfalra pillantott, és látta, hogy a víz... Egy kicsit visszavette a gázt, s hagyta, hogy más autók kürtölve elrohanjanak mellette. Cigarettára gyújtott, és a füstöt kifújva ásított egyet. Amikor becsukta a száját, az út két oldalán trapéznadrágos legények bukkantak fel. A padkán ácsorogtak, és intettek, hogy álljon mee. Princ János nem állt meg. Egykedvűen nyomta a gázt, és elsuhant a trapéznadrágos ok mellett. Áthajtott néhány falun, aztán újra találkozott velük. Álltak a padkán, és magasra tartották a kezüket. Princ János egy kicsit meghökkent, de aztán rájött, hogy ezek nem ugyanazok, akiket korábban már elkerült. Egykedvűen hajtott, nem intett nekik, nem dudált, nem húzta el a száját. Éppen csak nem állt meg. Több csoportot elkerült. Egy

kisebb város szélén egy magányos trapéznadrágost pillantott meg. Ez is a padkán állt, és magasra tartotta a kezét. Princ hirtelen fékezett, és kinyitotta a kocsi ajtaját.

— Kössz! — mondta a trapéznadrágos, és beugrott az autóba.

Princ János elindította a kocsit, aztán futólag oldalról megnézte a trapéznadrágost. Szürke volt, verébszerű.

— Hová megy? — szólalt meg a trapéznadrágos.

— A Balatonhoz.

— Jó. Az megfelel.

Princ Jánosnak egy kicsit megrándult az arca.

— Mi a neve magának? — fordult a trapéznadrágoshoz.

■— Na, kezdődik a faggatózás ... Mi maga: rendőr vagy úrvezető?

— Ha egyszer fölvettem, azért talán bemutatkozhatna . .

— Nem mutatkozom be.

— Az apja él?

— ÉL

— Mi a foglalkozása.

— Állampolgár ... De nem hajtana egy kicsit gyorsabban?

— Nem lehet, most gyűrűz- tettem.

— Akkor álljon meg. Kiszállok.

Princ János megállította a kocsit.

— Kösz — mondta a trapéznadrágos, és kilépett a kocsiból.

Princ Jánost tíz perc múlva elkerülte egy bordó Mercedes. A porfelhőn át látta a trapéznadrágos fejét.

Meggyújtott egy újabb cigarettát. A huzat vékonyra, madzagszerűre nyújtotta a füstöt. Amikor beért a következő faluba, újra találkozott a bordó Mercedessel. A kocsi mellett egy fehér kabátos rendőr és egy antantszíjas munkásőr állt.

»Gyors'hajtás lakott területen.- Az annyi mint. .. Száz-százötven forint-« — rögzítette Princ János a tényeket, és elégedetten mosolygott.

Elhúzott a Mercedes mellett, dudált egy libafalkának, és maga mögött hagyta a falut.

Bogláron, a kikötő közelében parkolta a kocsit, aztán elment fürödni. Tisztességes vasárnap volt. A nap sütött, a víz langyosan körülfolyta az első nyaralókat. Princ késő délutánig fürdőzöít, aztán beült egy vendéglőbe, és alaposan megvacsorázott. Amikor befejezte, már sötét volt. Fütyörészve elindult a kikötő felé, és megkereste a kocsiját.

Princ János nem értette az embereket. . . Amíg vacsorázott, autójáról letörték a tükröt, és kiszúrták mind a négy gumiját.

Szinetár György:

A CIPŐ MEG A HÁLA

A ha laér sí m olyan emberi tulajdonság, amelyről megszámlálhatatlan sok paradoxont faragtak már szellmes vígjátékszerzők, komor drámaírók és érzelgő poéták az emberemlékezet kezdete óta, és nyilván jönnek még sokan, akik szép és okos szavakkal fogják dicsőíteni a finom és érzékeny lelkületű embert, aki tudja, mi a hála.

Magam is sokszor gondoltam már nehéz pillanatokban, hogy milyen hálás tudnék lenni egy jó szóért vagy biztató tekintetért — hogy csak a nagy dolgokat említsem —, és amikor megkaptam a jó szót vagy a biztató pillantást, legtöbbször nemcsak meghálálni, de még megköszönni is elfelejtettem azt. Az évek múlásával lassanként bennem is megérlelődött egy paradoxon: »Az emberekben határtalanul nagy a hála akarata, de rendkívül kevés a hála cselekedete!" Hogy ez mennyire így van, ezt akkor ismertem föl teljes tragikomikumában, mikor meghallgattam egy barátom nyári kalandját

— Két héttel eme lőtt történt — mesélte barátom— , Siófokról hajón átrán- dultam Tihanyba. Egy házaspár ült mellettem, s velük »napsugaruk", »szemefényük", »csillagocskájuk", egyszóval mindenük, az a hatéves kislányuk, foglalkozására nézve gyakorló ördögfióka. A papa nem túlzottan beszédes ember. Igaz, nerrj is volt sok ideje a beszélgetésre, mert egész úton nevelési problémák foglalkoztatták.

»Pimpike, ne taposd le a bácsi cipőjét!... Ne dugd a katicabogarat a kisbaba fülébe!... Ne töröld a vajas kezedet a kisasszony szoknyájába!.. Ne hajolj ki a korláton!... Pimpike!!! ..."

Mást sem hallottam egész úton, csak Pimpike így!... úgy! De szegény kopasz apuka hiába könyörgött, Pimpike akkor is így, és azért is úgy. Az volt a meggyőződése: a papa azért találta ki a hajót, hogy ő kedvére letaposhassa a bácsi cipőjét, és bedughassa a bogarat az alvó baba füléibe.

Pimpike tehát betöltötte a hajót bájos hat esztendejével.

Én már előbb is sejtettem, nogy egy Pimpikének ez nem lehet elég. ő a Balatont is be akarta tölteni. Ennek tulajdonítom, hogy két intő atyai szótag között egyszerre... zsupsz ... átesett a korláton, és elmerült a vízben. A kopasz apának torkán akadt az intő szózat, a mártír mama pedig utánozhatatlan egyszerűséggel elájult. A következő pillanatban felülkerekedett bennem a jó érzés, és mielőtt kitörhetett volna a pánik, ahogy voltam, ruhástul a vízbe vetettem magam.

Megmentettem. Az egészet megúsztam néhány karcolással és a bal cipőm elvesztésével. Pimpike a kalandot megúszta pofon nélkül. A mártír mama utánozhatatlan egyszerűséggel egy pillanat alatt magához tért, és folytatta út-* ját a büfé és Pimpike megújuló vágyai között, a papa pedig a nyakamat szorongatta, és kezemet csókolgatta, miközben apai könnyek között mély, örök és határtalan háláról beszélt, és a nevemet kérdezte, címemet tudakolta bizonyára hálaügyben, Pimpike

fütyült rám. ö legalább őszinte volt.

Tegnap egy kit belvárosi utcában egy cipőműhely ajtajából valaki rám kiáltott. Pimpike kopasz és határtalanul hálás papája. Megragadta a karom, berángatott a műhelyébe, és közben bugyborékoló hálával lihegte:

— Jöjjön, uram ... nem engedem el... jöjjön ... biztosan szüksége van egy pár szép cipőre, hiszen el is vesztette az eíwfket... jöjjön ... válassza ki a legszebbet... a legfinomabbat ... ne szégyenítsen meg egy hálás szívű apát...

Mit tehettem? Bementem. Egy perc múlva csodálatos cipőhalom hevert lábam előtt. Arra kényszerített, hogy sorba próbáljam valamennyit. Végre az egyiknél megállapodott.

— Igen ... ez az ... — mondta rajongva —, ez való önnek

Egy kissé zavarban voltam. Nem tudtam, mit tegyek, majd

merő formaságból megkérdeztem: mi az ára ennek a cipőnek?

— Mama! — harsogta a hálás férfiú —, mit írtunk erre a cipőre? — De választ sem várva, már mondta is. — Hat- száz forint! De ilyen cipő nincs több Európában. Még Nyugaton sem!

— Hm ... izé ... ez nekem nagyon sok... Én kész cipőt szoktam — hebegtem — kétszázért ... kétszázhúszért...

Nevetett. Gőgösen és megvetően ...

— Kétszáz egy ilyen példátlan cipőért... Ne tegye magát nevetségessé... De lássa., én hálás akarok lenni... legyen háromszáz!

Szabadulni akartam ettől a hálós szívű embertől.

— Sajnálom! Kétszázhúsz forint az egész vagyonom e pillanatban — jelentettem ki határozottan.

— Kétszázhúsz forint? — sziszegte gyűlölettel. — Mit képzel, hiszen nekem magamnak kétszáznegyvenben van!

Vem vettem meg a cipőt, természetesen. Mikor elmentem, nem köszönt vissza. Ilyen vevőnek nem is szoktak visszaköszönni, még akkor sem, ha mély, örök és határtalan hálát érzünk iránta.

Egy ilyen vevőnek, aki még a belvárosban is alkuszik?

Az ilyen vevő olyan hálátlan, hogy még hálát sem érdemel ...