Somogyi Néplap, 1965. június (22. évfolyam, 153-179. szám)

1965-07-25 / 174. szám

Vasárnap, 1965. július 25. 5 SOMOGYI NÉPLAP ARATÁS,1965 z érett kalászok bókolva köszön­tik a napot. Már hetekben mérhe­tő^ mióta a dűlőn először düibörgótt végig a kom­bájn, először húzta ki a gép a rendrevágót, és először vet­ték vállukra a kaszát az ara­tók ... Azóta a szemet szállító járművek kavarta portól meg­szürkültek az útmenti akácok- levelei, a tarlók fölött a levá­gott szalma kesernyés illata terjeng. Aratunk ... Hasonló és mégis, más ez az aratás, mint a tavalyi. Viharok kor­bácsolták, sokfelé jég verte a sárguló vagy már érett kalá­szokat. A parasztember csüg­gedt, és ismét reménykedett... Határról határra jársz, és magával ragad az a feszült, „A duzzadt tábla jó, acélos fajta, s hajnalban jönnek barna emberek a válluk széles, nagy kasza van rajta, ... Szellő fuvall, a tábla megremeg.“ (József Attila) Acélos, kövér kalászok bó­kolnak... izgalommal teli munkaritmus, ami az idei aratást jellemzi. Nincs sablon. Szinte táblán­ként ' változik a letakarítás módja. A kenyérért szívós ki­tartással fáradozó emberek homlokráncolva töprengenek: — Hogyan is csináljuk, hogy megmentsük, amit megtermel­tünk ... Aratunk ... Perzsel a nap, csorog a verejték. Az árpával elkészültünk, az erőt most már a búza, a kenyérnekvaló léta- karítása emészti. Ennek a ne­héz munkának minden gondja, minden formája jelen van Ba- latonszabadiban. Acélos, kövér kalászok bó- kolnak. Fordul a rendrevágó. Sebestyén Imre traktoros és segítőtársa, Krisztin Sándor fe­szülten figyel. Aztán pattan a fa — törik a motolla. Szerelnek, javítanak, kala­pálnak, s indulnak tovább. Vi­har szántotta a búzát, kínló­dik, nyög a gép. — Négy éve állok a rendre- vágón, de ilyen nehéz aratá­sunk még nem volt. Dőltek a gabonák ... Poros arcán fekete léként folyik a veríték. Másik kalá­szért nyúl; mozdulatában, te­kintetében ott a kérdés: meny­nyi lesz ebből? »... s hajnalban jönnek bar­na emberek, válluk széles, nagy kasza van rajta ...« Lá­bukon gumicsizma. Derékig mezítelen testük csillogó. A tábla egy része nem bírta el a gépet. Egy helyen valóságos kis tó keletkezett. Az egyik félreteszi a kaszát, lehajol, és a gabonatáblában mosdik... Furcsa, szokatlan kép. Össze­szorul az ember szíve. — Gyűrjük. Le kell vágni rendre. De valamit ki kell ta­lálni, hogy mi legyen vele, mert itt a vízben nem marad­hat. Elrohad... Valter Imre elnök töpreng. — Valamit ki kell találni... Ez az év arra kényszeríti az lemibert, hogy újítson ... — Olyan rádió kellene most, ami egy jó darabig nem mond esőt. ■ Feszülnek az izmok, sajog a kar, a csizma alatt mint szi­vacs nyomódik össze a felázott föld. Pedig most fullasztó a hőség. Mégis estére kelve csak a fele készül el annak, amit ilyen erővel, de más körülmé­nyek között learathattak vol­na. Pedig nemigen állnak meg, nemigen pihennek. Délben az úton fogat döcög végig A táblát szegélyező fák ágaira kerülnek a kaszák, meg­érkezik az ebéd. Főtt étel az aratóknak... — Menjünk, emberek, foly­tassuk ... A földön fekszik a búza, ösz- szekuszáltan, csapzottan. — Elszédül az ember estig annyit kell forogni... Egyszer egy parasztember azt mondta nekem, hogy a? aratásban legkínzóbb a szom­júság De sokat inni nem sza­bad, mert annál rosszabb... Munkában a bálázó. Az egyik kanyarban felbuk­kan a maszatos vízhordó gye­rek, Szabados Pisti. Tizenhá­rom éves. — Meg is sértődnék, ha nem fogyasztanának, most hoztam a kútról... Megremeg a föld a négy kombájn alatt. Farkas Ferenc. Együtt a több mint százholdas táblában ... — Nem könnyű az idén ne­künk. Mert azt tartjuk, hogy — Ügy lát­szik, ennél a masinánál is számít a gya­korlat. Sokkal szebb bálákat csinál az idén, mint tavaly. De ez kell nekünk, igaz? Sági Lajos keveset szól. Ül a gép végénél, figyeli, rendjén megy-e a bála- kötés. Vékony, szikár fiatal­ember. Jó len­ne belelátni a gondolataiba. Egy éve jött vissza a faluba. Ez az első ara­tás, amit itt vé­gez. S méghoz­zá nehéz ara­tás... Ebéd a mezön. sehol sincs az ember, ha csak a tervét teljesíti... — Az az igazság, hogy job­ban szeretjük, ha izzadunk, mintha fúj a szél. — Harminc-harmincöt fokos meleg, az kéne! Akkor a leg­könnyebb. Itt van az ember már reggel fél hatkor. Aztán szinte úgy lesi ki, melyik az a pillanat, amikor felszárad a harmat, és indulhat... — Tulajdonképpen minden rendben lenne. Arra gondol­tam az előbb, hogy nem kelle­ne semmi más, csak még egy napkorong oda az égboltra emellé ... Akkor aztán keve­sebbet fájna a fejünk! Még egy napkorong... Tik­kasztó a hőség, s aki az ara­táshoz nem szokott, kapkodva szedi a levegőt. Pedig tágas a határ, s ameddig a szem ellát, sárga, lágyan ringó kalászok ... A bálázógép bólogató karja messziről szembeötlők. Mind hátrább csúszik, aztán a föld­re pottyan az összeszorított szalmabála. A nagy táblában csak két ember, Molnár János traktoros és Sági Lajos segéd- vezető. — Ha valami kocsit szerel­nének utána, akkor a gép mindjárt arra rakná a bálá­kat ... Hull, hull, a gabona... Szabados Pisti, a vízhordó fiú. De ki gondol ilyenkor a zsib­badó karra, a csorduló veríték­re? Zizzenve hull, hull a gabo­na, ürít a kombájn. Már nem reménység, már beteljesült va­lóság az, amiért annyi ember oly sokat fáradozott, ami miatt néha a féltő aggodalom nem hagyott nyugodni sokakat... Hull a gabona ... Vontató vontató után fordul. A major­ban lobogó fejkendős, bőbe­szédű asszonyok várják a pót­kocsikat. Most nem kell mar­kot szedni. Talán később arra is sor kerül. Most ide szólítja őket a kötelesség: a kicsépelt szem mostani utolsó állomás­helyén szorgoskodnak. Gurdon Andrásné, Somogyi Imréné, Szalai Lászióné, Berkes Bélá- nj fürgén ugrik a vontatóra, aztán lapátolják a terményt... Zúg a gabonafúvó, alig érte­ni szavukat. Szép tiszta! Csak sok legyen belőle... — Ilyenkor nem érdekes a munka, minél több van, annál jobb... Holnap az új gabonából ha­Krisztin Sándor fölemel egy kalászt, a markában meg­nyomja. — S ami eldőlt, az nem hí­zott meg olyan kövérre, mint ami lábon áll. Nem tudott úgy fejlődni, kisebb maradt a szem. — Ezt a munkát ilyen koszt nélkül nem lehetne csinálni... Szótlanul esznek. Egy kicsit mohón, sietve. A falevelek kö­zött meglapul a szellő, remeg­ni látszik a levegő. Aztán az egyik feláll: — Jó, hát! Friss!! A kom- bájnosoknak viszem... Mint a nyúl, eliramodik. Eleven fürgeség, egy kis mo­solyt fakasztó színfolt... Min­denütt ott van, mindenbe be- lekotnyeleskedik. A felnőttek, izmos vállú, napégette férfiak derűs hunyorgással néznek utána. — A mi gyerekünk ... A kombájnosoknak hordja a vizet. A négy hatalmas testű gép egy táblában dolgozik. En­nek az utolját vágják. Látványnak is szép . . . Meg- állsz a tarlón. Figyeled, ahogy egymás mögött haladnak — mintha remegne a föld a lá­bad alatt. Nézed, hogy a szal­makocsiban miként gyűlik össze a termésétől megfosztott szalma, aztán kinyílik a kerí­tésre emlékeztető rekesz, és a földre hull a csomó. Védőszemüvegüket a hom­lokukra tolták, arcuk olajosán csillogó, fekete. Potó István, Gulyás Imre, Molnár Károly Suhannak az éles kaszák. Zúg a gabonafúvó. talmas kemencékben új kenyér sül. De ma még aratunk... A táblák fölött a frissen levágott szalma kesernyés illata ter­jeng. Remeg a kombájnok alatt a föld, csillannak, és suhannak az érett gabonában a kaszák. Mindenfelé lázas, türelmetlen igyekezet, sietség. Viharok kor­bácsolták, sokfelé jég verte a sárguló vagy már megérett ka­lászokat. A parasztember csüg­gedt, és isimét reménykedett. S most itt van a beteljesülés... Reggel még érett kalászok kö­szöntik a napot, s estére már 1< tarló jelzi: az ember ma ismét sokat fáradt... »... Szellő fuvall, a tábla megremeg.« Aratunk... Vörös Márta

Next

/
Oldalképek
Tartalom