Somogyi Néplap, 1965. június (22. évfolyam, 153-179. szám)

1965-07-18 / 168. szám

/2K fád unify indf(Met E1 l'Lső polgáriba akarták be- J íratni, amikor a baleset érte. Bessurant Cunigó úr, az olasz kordélyos telepére. Ott az istállóban fejbe rúgta a Csi­nos, a vasderes kanca. Homlo­kát érte a patkó vasa. Még ki­áltani sem volt ideje. Elájult rögtön. Vince bácsi, az első kocsis találta meg Kétségbeesetten rohant a főnökhöz. — Cunigó úr! Telefonáljon azonnal a mentőkert. A Vor- gics kölyök megint az istálló­ban csellengett Megrúgta a ló! A mentők megérkeztek gyor­san. Hordágyra emelték az ájult, vérző fejű gyermeket. Az István Kórházba vitték. T7 orgicsek szorongva, izga­’ tottan lesték a műtő üvegajtaját Végre egy gyöngyöző homlo- kú orvos lépett ki a folyosóra. Vorgicsné két kézzel szorítot­ta meg a karját. — Mi van a kisfiámmal? — Életben marad — vála­szolt kurtán az orvos. A gyerek valóban életben maradt De agya nem műkö­dött többé tisztán. Szülei egyik professzortól a másikhoz vit­ték. Minden pénzüket arra ál­dozták, hogy a fiú tudata is­mét megvilágosodjék. A drága kezelés sem segített. Bele kel­lett nyugodni a megváltoztat- hatatlanba. Vorgicsék azzal vigasztalták magukat, hogy a beteg gyere­ket úgy járatták és tartották, mint egy úri csemetét. Ugyan­akkor az apja éveken át egyet­len ócska cajgruhában járt. Az anyján pedig nem lehetett mást látni, csak egy kopott, fekete szövetszoknyát és egy agyonmosott kartoniblúzt. Szomszédjuk, Kollárné meg is szólta ezért őket. De a nagy bérház többi lakói leintették. — Hagyja békén Vorgicsé- kat Elég bajuk van. Ahhoz képest nagyon kicsi az az öröm, amit a gyerek ajnározásával szereznek ma­guknak. A fiatal Vargics jó termé­szetű bolond volt. Órákon át csöndben üldögélt .az udvaron az ecetfa alatt S ha ezt meg­unta, kényeskedő gólyaléptek­kel végigsétált az utcán. De csak a két sarokig. A Gubacsi vagy a Soroksári útra soha­sem merészkedett ki. Néha azonban beszélt is, ha meg­szólította valaki. Ilyenkor egy­két meglepően értelmes mon­dat hagyta el erősen duzzadt ajkát, majd hirtelen zagyva, összefüggéstelen félszavakat kezdett hadarni. A gyerekek sokszor megpróbálták felbosz- szantani. Ö azonban csak bam­bán, szótlanul vigyorgott. Ki­zárólag azzal tudták kizökken­teni egyhangú állapotából, amikor a keresztnevén, Pali­nak szólították. Ha valaki így szólt hozzá, homlokán azonnal kivörösödött a patkó vágta széles és mély sebhely. Makogni kezdett, majd habzó szájjal ordította: — Ki ... kikérem magam­nak! Én Vorgics úr vagyok! Apuka meg anyuka megmond­ta nekem, hogy én úriember vagyok! Pillér öcsi, az utcabeli sze­nes fia meg is járta vele. Vorgics úr Herceg Gizikét, a házmester lányát nézte, amint krumplit pucolt az udvaron. Pillér öcsi fát hozott az egyik lakónak. Amikor elvégezte munkái át, rákiáltott a bolond­ra: — Szevasz, Palkó! Vorgics úr kikapta Giziké kezéből a kést. Heccelője után vágta. Az éles penge majdnem markolatig szaladt Pillér öcsi combjába. Az öreg Pillér rettenetesen föl volt háborodva. Kártérítést követelt. Följelentéssel, perrel fenyegetődzött. A fűszeres Bandi fia, aki jogásznak ta­nult, azonban felvilágosította. — A bolondot nem lehet megbüntetni — mondta ne­ki —, s különben jól tudta a Tímár Ede: VORGICS ír maga fia is, hogy Vorgics urat nem szabad Palkónak szólíta­ni. Magára vessen. Mi az ör­dögnek bosszantotta? Vargics úrba ezután nem kö­tött bele senki. Békében hagy­ták, és urazta mindenki ren­dületlenül. A háború első évében ostoba szórakozás kapott lábra a környék suhanoai között. Lyukas végű kulcsot zsinórral összekötöttek egy szöggel. A piros gyufa fejét letörték, a gyufafejeket a lyukas végű kulcs üregébe helyezték, s a szöget a kulcsba szorították. A furcsa szerkezetet aztán, az összekötő zsinórt szorítva, a falhoz csapták. Ekkor az na­gyot durrant. Hogy Vorgics úr ködös agyá­ban mi mozdult meg, nem le­het tudni, de nagyon megtet­szett neki ez a durrogatás. Az egyik nap Bolla Józsitól, a házbeli gyerekek vezérétől el- kunyerálta a durrantó szer­számot. Meglepeőn gyorsan és ügyesen megtanulta a kezelé­sét. S bár eddig semmi iránt nem érdeklődött, ettől kezdve mindig a durrantó szerszám­mal foglalkozott Apja meg­örült hogy végre valami szó­rakoztatja a szerencsétlent. Beszerzett neki minden szük­séges kelléket a durrantó szerszámhoz. Vorgics úrnak valósággal szenvedélyévé vált ez a dur- rogtatás. Eleinte csak öncélú­an használta szerszámait Öva- tosan, ravaszul a kiszemelt ál­dozata háta mögé settenkedett. Aztán a mit sem sejtő ember fülfe mellett működésbe hozta a szerszámát. Minél nagyobb volt az ijedelem, annál foko­zottabb Vorgics úr öröme. Egy-egy sikeres merénylet után percekig hahotázott Szórakozása azonban hamaro­san elviselhetetlenné vált Né- hányan megkísérelték elvenni tőle a durrantó szerszámot Vorgics úr fogvicsarítva a próbálkozókra támadt. Most már nem tartották jó termé­szetű bolondnaik. Féltek tőle. Herceg bácsitól, a házmes­tertől követelték, hogy vessen véget Vorgics úr kíméletlen szórakozásának. — Mit tehetek én, kérem? — tárta szét a kezét Herceg bé­csi. — Nem lehet ezzel a hü­lyével csinálni semmit — De igenis lehet — fakadt ki egyszer a nagyszájú Kollár­né. Elment a kerületi tisztior­voshoz. Bepanaszolta néki Vargics urat A tisztiorvos vizsgálatot indított. Először arra az álláspontra helyezke­dett, hogy Vorgics úr nem közveszélyes, továbbra is a szülei felügyelete mellett ma­radhat. Ámde a többi lakó is kezdett a nyakára járni. Vé­gül kénytelen volt meghajolni a követelések előtt. Derűs, májusi napon jöttek az angyalföldi elmegyógyinté­zet ápolói Vorgics úrért. Az érdekesnek ígérkező látvá­nyosságra mindenki kicsődült az udvarba és a függőfolyo­sókra. Néhányan szánakoztak, de a többség örült, hogy meg­szabadulnak végre a ház ré­métől. Vorgics úr apjának és any­jának könnyeiből megsejtette, hogy valami rossz változás kö­vetkezik most be. Ellenszegült az ápolóknak. A gyakorlott kezű férfiak azonban hamar elbántak vele. Kényszerzub­bonyt húztak rá, és úgy vitték ki a mentőautóhoz. Vorgics úr, amikor meglát­ta az udvaron és a folyosókon bámészkodó embereket, üvöl- teni kezdett: — Robbantok! Fel durran­tam az egész házat! Dögölje­tek meg! A ház lakóinak arcáról el­tűnt a látványosság iránti ér­deklődés fénye orgies urat 1944 áprilisá­’ nak első napjaiban en­gedték ki az elmegyógyintézet­ből. Lefogyott, szögletesen me­revvé vált Tekintetét konokul a földre szegezte. Egyetlen szót sem tudtak kicsaini be­lőle Másnap délelőtt felüvöltöt- tek a szirénák. Először azt hitték, csak gyakorlat. De amikor Erzsébet felől dörre­nések hallatszottak, ijedten összevissza szaladgálni kezdett az asszony- és gyerekáradat, férfi csak három volt a ház­ban. Herceg bácsi, az idős Jo- ós József, akit vitézi címe után a házbeliek nemzetes ’ úrnak szólítottak, és Szerecsen Csi­csa, a fiatal henteslegény, ö éjszakás volt a vágóhídon, és az ágyból ugrasztottá ki a sziréna üvöltése Csdcsa ragadta magához a dolgok irányítását. Erélyesen terelte az asszonyokat a pin­cébe Utolsónak ő ment le, és gondosan bezárta a dupla acélajtót. Otláhnénak jutott eszébe: — Te szent isten! Az a sze­gény hülye egyedül van, és fent maradt a lakásban. — Kiről beszél? — kérdez­te Csicsa. — Hát Vorgics úrrőL — Itthon van? — yjen. Az este hozták ha­za. — Fölmegyek érte — hatá­rozott Csicsa. Vargics úr a konyhában, az asztal mellett ült Mereven bámult maga elé. Föl sem pil­lantott a berontó Csdcsára. De amikor az megfogta a karját, és szólt neki, hogy jöjjön ve­le, engedelmesen követte. A légópincében az asszonyok ké­nyelmes helyet csináltak Vor­gics úrnak. Leültették. Szóltak hozzá, de ő nem válaszolt. Továbbra is csak mereven maga elé nézett Rengett a fold. A robbaná­sok zaja tompán szűrődött a légópince vastag falai közé. A templomjáró, madárcson- tú Fehér néni térdre vetette magát a meszelt falra akasz­tott feszület előtt Sokat kop­tatott rózsafüzérét görcsösen markolva imára kulcsolta a kezét. Idegesítő, magas fej­hangon imádkozni kezdett: — Uram, teremtőm, kö­nyörülj rajtunk, bűnös földi férgeken! Mentsd meg lelkein­ket! A légópince falai erőtelje­sen megrázkódtak. Hullott a vakolat. Kialudt a villany. Fentről recsegés, ropogás hal­latszott. Hirtelen süket csönd telepedett a pincére. Pár pil­lanat múlva üvöltés harsant. Vorgics úr ordított: — Felrobbantottalak benne­teket! Én ... én durrantottam fel a házat! Megdögöltök! Mindenki megdöglik! Kitört a pánik. Csak Csicsa esze maradt a helyén. Zseb­lámpát gyújtott. Berohant a jajveszékelö, kiabáló asszo­nyok közé. Vorgics úrhoz íér- kőzött. Egyetlen ökölcsapással leterítette az őrjöngőt. — Csend! — kiáltotta. — Ne ordítsanak! Maradjon min­denki a helyén! Meg kell néz­ni, mi történt. Csicsa az ajtóhoz ment. Megpróbálta kinyitni. A zár engedett, de az ajtó nem nyí­lott. Törmelék torlasztotta e! a kijáratot. Visszatért a pincé­be. A hátsó falhoz, a vészkijá­rathoz igyeíkezett. Azt sem le­hetett használni. — Nincs semmi baj — mondta azonban az asszonyok­nak megnyugtatóan. Csak a villanyvezeték romlott eL Vorgics úr magához tért. Kacarázott és motyogott: — He.. he .. he... sike­rült .. felrobbantottam őket.. K ora délután mentőosztag szabadította ki a légó­pincében rekedteket. A szom­széd ház telitalálatot kapott A hatalmas épület kártyavár­ként omlott össze. Egy kisebb bomba ezt a házat is érte. Ép­pen a pincébe vezető lépcső- házra esett. A lépcsőház rom­jai torlaszolták el a pince be­járatát. Az asszonyok és gyerekek sápadtan, hunyorgó szemmel, rémülten léptek ki a tavaszi napfényre. A legtöbb férfi már hazarohant a munkahe­lyéről. Egymást lökdösve, ki­áltozva keresték övéiket. Az utca vigasztalan látványt nyújtott. Romok mindenfelé. Az előkerült, roncsolt hullá­kat a mentőosztagosok az ut­ca kövezetének egy szabadon maradt részére egymás mellé fektették. Negyven merev, viaszsárga, vértől és téglapor­tól szennyezett férfi, nő és gyermek holtteste hevert ott. Némelyik mellett már hozzá­tartozója zokogott. A Shell- gyár felől égő olaj bűzét so­dorta ide a szél. A légópinoét utoljára Csi­csa és Vorgics úr hagyta el. Csicsát fiatal felesége sírva várta. Vorgics úrral nem tö­rődött senki. Vorgics úr a romok között az utcára botorkált. Az össze­verődött tömeg között oda­sodródott a kockaköveken he­verő hullákhoz. Nézte, sokáig nézte őket. Aztán egyszerre csak a fejéhez kapott, térdre omlott, majd hasra vetette ma­gát Szájából habos nyál fröccsent Teste görcsösen rángatódzott Siránkozva nyö­szörögni kezdett. Értelmes szavak buggyantak ki belőle. — Mit tettem? Én... én.:, robbantottant fel őket... Nem akartam.... Minek robbantot­tam? Nem .:. nem szabad robbantani... Soha... soha... Az emberek döbbenten fi­gyelték vergődését. Fehér né­ni keresztet vetett magára, és a koromfelhőktől tarkított ég­re vetette szemét. — Csodát tettél, Uram! Az őrült magára veszi a gyilko­sok bűneit!... Vorgics úr felpattant a földről. Tépni, szaggatni kezd­te a ruháit. Zokogott, üvöltött Körmeivel véresre marcangol­ta az arcát Csicsa és még két férfi hoz- záugrott, és lefogták. — Adjanak valami erős madzagot! össze kell kötözni, mert még kárt tesz magában a nyomorult — kiáltotta Csi­csa. Vorgics úr karját aztán a törzséhez kötötték, s összekö­tözték lábát is. Óvatosan le­fektették a hullák mellé a földre. Egy asszony a kendő­jét tette párnának a feje alá. Itt dobálta magát, és nyö- szörgött szegény, amíg a men­tők “érte nem jöttek. Amikor az autóba tették, apját és anyját hívta, de nem találták őket sehol. Csak később de­rült ki, hogy anyja elpusztult a Fésűsfonót ért bombatáma­dásnál, apja meg ott rekedt a romos, égő Lampartban. TV éhány napja hallottam a x ’ hírét, hogy Vorgics úr nemrégen meghalt az egyik vidéki elmegyógyintézetben. Azt mondják, sok gondot oko­zott az orvosoknak és az ápo­lóknak. Alig múlt el hónap, hogy ne próbálkozott volna meg öngyilkosságai. Most az­tán mégiscsak sikerült önkeze által elmenekülnie a világból, amelyben bűnösnek és gyil­kosnak hitte magát... Kertész Sándor: BÉKE ««fejnaiGiL._ ar-X/T ' ; ; V rí ■ /rífci ' 1 1. % f^' H ’’v ( $ ■ f '..'M Bihari Sándor: KENYÉR Kenyér az asztalomon. Fél kiló. Már ismerem ízeit, akkor is, ha a boltból való, s ki tudja, honnan a liszt, — otthoni szerint szeretem, akként, ahogy anyám, nagyanyám szitálta és dagasztotta még a lisztjét, s fűtött alá, sütötte a kemencében; s akként, ahogy apám, nagyapám elvetette s learatta még á búzát, s Lator alá, a vízmalomba vitte őrleni; — akként szeretem, eszem, ahogy a futkosás rétjei éhséget adtak nekem; pedig anyám, nagyanyám, hol van a dagasztó kéz? Föld alatt. És apám, nagyapám, hol van a kaszáló kéz? Föld alatt. De a fiatok itt maradt. Eszi most a bolti kenyeret, mit hat napon át meg rímei révén maga keresett; s miről csak egy címke mondhatja meet hogy ki — melyik névtelen üzem és brigád sütötte meg mindennapi kenyerem, s hogy ki vetette el, aratta le s őrölte meg, — név szerint, személy szerint nem tudom sose, — egy tudott ország kering köröttem földjével, gépeivel s karjaival, hogy ide, mint kit családtagnak fogad el, a kenyerem letegye, s én vágyamig érzem is őt, kenyér íze, ereje teremt országot bennem s föld tenyerén egy emiberi végtelent Végh Miklós: EGY DARAB NYÁR. Rebbenő fecskék ülték a sürgönydrótokat, s Te rájuk mutattál a nyaralók felett karcsú ujjal, kolduló mosollyal: »Kottázd le nékem toll-hang jegy sorukat S én szaladtam feléd a megszületett dallal, de Te eltűntél a hullámverésben, vagy tán a nádborzoló szélben; csak mosolyod maradt, amint kivillan szemedbe hulló hajad fekete tömbje alól... .. . meg a vörös naptánc a vizen.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom