Somogyi Néplap, 1965. június (22. évfolyam, 127-152. szám)

1965-06-06 / 132. szám

SOMOGYI NÉPLAP

8

Yasämap, 1965. jtfnfos C.

Várkonyi Mihály:

műhelyben még nem történt semmi sem. Annyira új minden: a falak savanyú mész- szagot gőzölnek, s az ablakokat sem fogta be a vas kékesszürke lehelete. Az emberek is alig ismerik egymást. Csak ennyit tudnak: ez Sztre- ez Lajló elvtárs, a

mester, és az ott hátul a Borzas, aki mindig dzsesszdalo- kat énekel. S van olyan is, akinek még a neve sem ragadt meg az alatt az egy hónap alatt a többiek fejében — azt csak úgy emlegetik: »Az a szőke ott a falnál.-«

Délidőben rendesen a foci a téma: »Azért amit a Szusza csinált...« Ezzel töltik ki azt az időt, ami megmarad a fél órából, mire visszaérnek a szemközti gyár ebédlőjéből. Napközben úgyis csak a mun: káról esik szó. A mesteren meg a bizalmin kívül, akik bejárnak a központi telepre, nem is igen tudják egymásról még azt sem, ki nős, kinek van lánya, kinek fia. Bartos már gondolta is néha: hej, de nehéz társaság. Ha még egy hónapig így marad, elfüstölög innen, csak a nyomát szagolhatják. Mert akármilyen rossz a munka, nem számít, ha emberek közöt, i jóízű fél- szavakkal szalad a nap. S Bartos ezt szerette: ezért is jött át, amikor megszerveződött ez az új műhely. A régiben sehogy sem találta magát, s néha már arra gondolt, talán az ő hibája: bár nem tudta, miért.

Hanem itt sem melegszik meg nagyon — vélekedett délelőtt, míg a tízóraiját szedte elő. Mert reggel is mi történt? \

Sztrega hét óra egy perckor érkezett. A mester nem szólt rá semmit, csak éppen kinézett a kalickája ablakán; hanem Ritók, a bizalmi talán úgy érezte, hogy ezt már nem lehet ennyiben hagyni. Hiszen harmadszor vagy negyedszer történt. Odament Sztregához, s minha csak éppen beszélgetni jött _ volna kedve, szidta kicsit a közlekedést.

— Itt nem értik egymást: engem se. — Mert neki ugyancsak volt mindenféle baja és rigolyája, mint ahogy az em- bernék lenni szokott,

Délben olyan erősen gondolkozott ezen, hogy egyedül kellett maradnia. A gyárkapuból visszafordult az ebédlő felé, mintha ehetne még. Aztán kiment, amikor a többiek már átmentek a műhelybe, és lesétált a kis térre. Majdnem negyedórája volt a munkakezdésig: ma paradicsomos

krumplit adtak olyan kicsi hússal, hogy két falásra majdnem a tányért is megették.

A tér szélén megállt, nézelődött. Nem akadt sok látnivaló: két gyerek kergetődzött túloldalt a satnya fák között, s arrébb egy kutya loholt meg- megállva a cement padlábak- nál. De most nagyon jól esett Bartosnak ez a csöndes egyedüllét: megnyugtatta, s úgy

érezte, mintha testetlenül lebegne a ritkás kaviccsal beszórt sétány szélén. Valahol majd csak megtalálja, amit keres: az embereket, akik között otthon lehet.

A

kkor látta meg a vakot. A tér közepe felé jött, a w keskeny kis ferde úton; botjával mintha simogatta volna a virágágyakat elkerítő csavart vaslemez-szalagot. Látásból ismerte már: tudta, hogy át kell mennie ezen a forgalmas utcán, melynek a sarkán ő állt, hogy a gyárba jusson, ahol délutánonként a telefont kezeli. Gondolta, megvárja majd, és elkíséri.

A vak már csak tíz lépésre

lehetettt tőle, amikor — talán azért, mert ott erősebben lejtett az út — megtévedt, és irányt változtatott: mielőtt még Bartos szólhatott volna neki, sípcsontjával az egyik acélszalagot tartó karónak ütközött.

Nagyobb baj nem történt, Bartos azonnal ott termett. S mielőtt a gyárkapunál elbúcsúzott tőle, megkérdezte:

— Nem fáj a lába?

— Köszönöm, nem — mosolygott irányába a vak. — Néha sokkal jobban beütöm.

Amíg Bartos átment a műhelybe, azon gondolkozott: tíz lépésen múlott csak, hogy ne legyen rossz az egész napja annak a szerencsétlennek. Azon a tíz lépésen, amíg ő a fának támaszkodva állt, s oly jól érezte magát a napon.

Aztán bement a műhélvbe. Épnen a kezdés percében. nyitotta ki az ajtót: már mindenki a helyén állt, feléje néztek hirtelen, s úgy látta, hogy kíváncsiak is, merre járt: csak nem akarják megkérdezni. Talán mert olyan messzire állt tőlük, az ajtóban.

Alikor jó hangosan mondta:

— Kértem a szakácsnőtől még egy húst, és akkorát adott, hogy a felét ki kellett tennem az ablakba, meg ne romoljon: egészen sötét lett az ebédlőben.

Ezen sokat nevettek,- és mindenféle bolondságokat mondtak rá. Sztrega például azt:

— Hát nagyobbat már nem tudna mondani! — Es nevetett ő is.

Délután pedig a Borzas egy lányfejet rajzolt a padja fölé, a falra, szénnel. Nagyon helyes kis rajz volt: egy picit bandzsított a lány, de éppen iól állt neki. Olyan édes kis arca lett tőle. Bartos rá- mosolygott, és azt mondta:

— Épp ilyet láttam Párizsban. A Mikelangeló csinálta.

Ezen megint nevettek, és Sztrega tíz perc múlva úgy szólt neki:

— Hé, Nagyotmondó, dobja ide azt a cirklit!

Bartos is nevetett, és a hibás szemű lányt nézte a falon. Arra gondolt, hogy ha egy év múlva valaki megkérdezi, mi ez a rajz, majd megint odakiáltanak neki: »Hé, Nagyotmondó, magyarázd csak el: hogy volt, mikor idejött a Pikasszó rajzolni?«

És még arra is gondolt, hogy a látóknak sem egyformán jó a szemük. S ez megint erről a falra rajzolt, édes tekintetű kislányról jutott az eszébe.

(BadaeiőMijl t/if

Nagy Lajos (Kaposvár) oklevelet nyert fölvétele.

(A HL Barátság Hídja fotókiállítás anyagából.)

Elvek és utak

Komlós János:

SZÖGBEVERÉS

VILÁGSZINTEN

(Taunlmány gyűjtemény.)

A felszabadulás huszadik évfordulójára megjelentetett tanulmánygyűjtemény összeállítói arra törekedtek, hogy a kötet a marxista irodalomszemlélet minden aktuális problémáját tartalmazza. A

közreadott fejtegetések —

többek között — a szocialista magyar irodalom útjának történeti és elvi kérdéseiről, a legújabb magyar irodalom világirodalmi kapcsolatairól, a modernizmusról, az egzisztencialista irodalomról, a népies konzervativizmus és a »nemr zeti jelleg« kérdéseiről, az

irodalom szerepéről és folytonosságáról, a líra realizmusának problémáiról, a műfordításról, a kultúra szocialista tartalmának és nemzeti formájának kérdéseiről szólnak.

Az olvasó talál ebben a kötetben irodalomtörténeti és

esztétikai, kritikai és publicisztikai jellegű írásokat, de olyan tanulmányokat is, amelyek egy-egy irodalmi műfaj speciális problémáit boncolják.

A közölt írásoknak egy másik csoportja a közelmúlt irodalmi vitáiban született A

modernizmus körül zajló polémiáktól a nemzeti jellegről folytatott eszmecseréig, a realizmusvitától az irodalom társadalmi funkciójáról kialakult véleménycseréig — irodalmiszellemi életünk számos hullámveréséről igyekszik képet nyújtani. (Magvető Könyvkiadó.)

Üjabb hetek teltek el, de ügyemben döntés nem született. Annyit azonban sikerült elérni, hogy Anna elvitt magával egy üzembe. Mégpedig az ország egyik legkorszerűbb üzemébe, amely kitűnő automata gépsorokkal működött, és amelyet különlegesen képzett szakemberek vezettek. Távvezérlésű mandzsettagombokat gyártottak itt, olyan gombokat, amelyek önműködően összecsukódtak, ha meghallották, hogy telefonon színházjegyet rendel az ember.

Látogatásunk idején azonban egy kis probléma vetődött fel. Egy szöget kellett volna a falba beverni, ami miatt néhány hete állt a termelés, és a vezetőség sorozatosan ülésezett.

A szögbeverési kongresz- szus odaérkezésünkkor kezdődött az iparági vezetők, a szakma legtekintélyesebb dolgozói, valamint a külföldi országokból meghívott szakemberek részvételével. Három referátum hangzott el a szögbeverés technológiájáról, biokémiai vonatkozásairól és termodinamikai koofficiensé- nek meghatározhatóságáról. Ezeket tíz korreferátum és számos hozzászólás követte. Pillanatonként kitűnt, milyen magas elméleti képzettséggel, olvasottsággal és lenyűgöző előadókészséggel rendelkeznek az Okosok műszakijai. Kaviár, konyak, kávé a szünetben, díszebéd délben, pompás nap volt. Este a főigazgató zárszava következett. Vázolta a ragyogó perspektívát, amikor a szögbeverés teljesen gépesítve lesz, és megfogalmazta a kongresszus jelszavát: »Szögbeverés t*L

lágszinten!«

Javasolta, hogy alakítsanak albizottságokat a kérdés további vizsgálatára külön fizetéssel, és küldjenek ki ösztöndíjas műszakiakat külföldre a korszerű szögbeverés tanulmányozása végett. Addig a termelés szüneteljen.

— Miért nem verik be ka— A busz is, mint a csiga ... Tíz perccel előbb kell elindulni, hogy biztosra beérjen az ember ... Ilyesmiket mondott, s azzal ment is volna: egy percért nem érdemes nagy kravált csinálni. Hanem Sztrega ráacsarko- dott:

— Maga talán igazgató akar

lenni a közlekedésnél? — S még semmi. Vagy egy óra múlva keresni kezdte a domborító kalapácsát. Csapkodott összevissza: szétdobálta az

egész fiókját, nem találta, végül a fejébe vette, hogy csak a Borzas tehette el. mivel kettejük munkája volt a domborítás az egész műhelyben. Odament hozzá, s nagyon csúnyán azt mondta: — Nézze már meg, nem repült-e az a kalapács a maga ládájába. Véletlenül!

S ezt a »véletlenül"-t úgy nyomta meg, hogy az becsületsértésnek is megfelelt volna kényesebb emberek között. Aztán előkerült az a kalapács: kint volt az udvaron,

ahol tegnap dolgozott vele, de eszébe sem jutott, hogy most oda kellene menni a Borzashoz: »Szakikám, nohát, úgy látszik, az emberrel együtt az ész is öregszik.«

Ez volt ebben a műhelyben is a legnagyobb baj, nem a veszekedés. Hiszen némi ösz- szekoccanás mindenütt akad: nem ügy az. A hegyek lejtői is csupán távolról látszanak simának: aki közel megy, hamar gödörbe botolhat. S ugyan ki tudna éveken keresztül minden szavára úgy vigyázni, hogy másvalakit meg ne bánt son vele? Ám valamiképpen méeis el lehetne venni az élét ennek — gondolta Bartos. Csak azt nem tudta, hogyan, s ez elkeserítette. Mire vigyázzon az ember?

Talán továbbmegyek innét — sóhajtotta. Pedig jó bolt a munka, s a műhely szép, ha egyelőre még tágasnak tetszett is a nagy fehérség miatt

KISJANI JÁNOS faluról

jött a városba. Vagonrakó volt az erdészetnél, később segédmunkás, és raktárba került. Itt az olajszagú alkatrészek, égig érő polcok között csapta először homlokon a bürokrácia szele. Ezt a szelet a különféle bizonylatok, a ki-, be- és visz- szavételezési jegyek, konszignációk, elszámolások kavarták, midőn kézről kézre vándorolva hátukra vették a cikkszámokat adatokat, pecséteket és aláírásokat. János kezdetben napirendre tért egy-egy ilyen irományköteg láttán azzal, hogy megvakarta izzadt tarkóját. Csodálat volt ebben a gesztusában és lenézés, de félelem is: mi történik, ha egyszer neki is nemcsak megfogni, vállra emelni kell a súlyos alkatrészeket, hanem azokra a rovatokra jegyezni jeleket, számokat, krikszkrakszokat? És amikor az az idő elkövetkezett, János belátta: tanulnia kell, ha nem akar elmaradni.

Azóta végzi az esti iskolát Kisjani János. Döcögve, botladozva lépeget előre a tudomány ösvényein, bár természetes esze, gazdag élettapasztalata segíti a bonyolult kérdések megoldásában. Az iskola gondjait munkahelyére is elviszi; ifjabb munkatársai szívesen kikérdezik, s ha János nyelvére nem jön egy-egy szabály szabatos meghatározásának szava, a probléma körülírására mindig kész, mindig akad egy-egy találó története, azzal magyaráz, akárcsak Svejk, a derék katona.

Egyszer azt kérik Jánostól, magyarázná meg, mi a hangsúly.

— A hangsúly — tolta fel sapkáját János a feje búbjára —, a hangsúly azt jelenti, hogy mást mondunk, ámbár ugyanazokkal a szavakkal... Vagyis ugyanazt mondjuk, mégis másképp értjük, azt is

A HANQSÚLY

mondjuk meg nem is... Mint annak idején a jegyző is meg a patikus is egyformán szólt, mégis egészen mást jelentett, amit a jegyző mondott, megint mást, amit a patikus, merthogy máshova tette a hangsúlyt az egyik, máshova a másik.

KISPOMPOSON — falunkban — úgy hagyta ránk az örökséget a reakciós világ, hogy a jegyzői lakás kertje vége oda rúgott a patikusék udvarához. A jegyzőnek nagy gondja volt abban az időben, mert akkor éltük a fordulat évét. Érezte, hogy neki már alighanem befellegzett. A jegyző jól érezte magát Kis- pomposon, ott akart maradni, hát belépett a Kisgazda Pártba, esténként meg eljárt a kocsmába ultizni. Nem ám a tökfilkó csapkodása voty fontos a jegyzőnek, a fenét!... Azért járt el minden este, hogy a helyettes bíró partijába tolakodjék, aki ugyancsak ott volt minden este kommunista létére, és mindenki tudta róla (tán még ő is), hogy a tanácsok megalakítása után ű lesz a tanácselnök. Na, a jegyző a tanácstitkárságot szerette volna megnyerni azon a kártyán. Szóval — hogy hosszúra ne nyújtsam — ment a jegyző minden nap a Kulcsár-kocsmába, asszonya meg maradt otthon magában. A feleségnek akkorra már csak az a dolga akadt, hogy bezárta a baromfiakat, megnézte a két hízónövendék vályúját, megették-e az esti porciót, lefektette egy szem gyerekét, aztán ölbe tett kézzel nézte a petróleumlámpa sárga lángját (hol volt akkor még a faluvillamositási program!). Csoda-e, ha a szerencsétlennek megfájdult a feje?

Tűrte a jegyzőné a fejgörcsöket egy napig, két napig, egy darabig, de csak megsokallta. Miért is kínlódott volna szegény feje, hisz ott volt a patika a kertjük végében. Sietett is sebesen, ahogy eszébe jutott Csak úgy pongyolásán, a kerten át, arra rövidebb az út, nem látják, ámbár kinek mi köze hozzá, ha majd szétreped a feje.

A PATIKUS legényember, szíves ember, segít a szenvedőkön, azért tartják. Felvidul a jegyzőné is egykettőre. Szeme a mennyei boldogság érzetétől fényes. Nem látja ezt fáradtan hazatérő ura, aki a sötétben szórja le ruháit, és zsákként hull a hitvesi ágy ikertestvérére.

A jegyzőné már akkor is megy orvosságért, amikor nem fáj a feje. Kavari pedig, a gyógyszerész, mindenkor nyitva tartja patikáját (ha a hátsó bejáratot is. de nyitva), a patikusnak segítenie kell a szenvedőkön.

Egyik este a jegyző összerúgta a patkót a helyettes bíróval. Ebből is látszik, mindenki bolond, aki kártyán akar nyer- pi tanácstitkárságot. Mert aki tanácstitkár akar lenni, ne mondjon piros bettlit, mert a helyettes bíró benyúl piros negyvenszáz ultira. De a jegyzőn eluralkodott a kártyaszenvedély, és visszavette piros terítettre. Igen ám, a helyettes bíró sejtette ezt, és talonba tette a piros negyvenet. A jegyző elvörösödik dühében, hogy ezt nem lehet. Ha negyvenszázat mond, nem teheti le a királyt #s a felsőt. A helyettes bíró röhög, azt tesz, amit akar. De így, de úgy, végre a

jegyző földhöz vágja a paklit

és elrohan.

Otthon sötétben vetkőzik, sötétben fekszik le. mint szokta. Álom nem jön a szemére. Megforgatja fejében nagy mérgét, s hogy még ezek után sem alszik el, az asszony felé nyúl a sötétben.

Üres a felesége ágya.

Vár egy kicsit, tán kiment.

Csak nem jön.

Magára kapkodja ruháját, s jól sejti, merre kell indulnia. A kert végében megáll, megbújik egy körtefa vastag törzse mögött. Vár.

Mire gondolt, mire se, én nem tudom.

A patikus kikísérte a jegy- zőnét. Szolgálatkész legény a méregkeverő, gyengéden átöleli az asszony vállát, így kíséri az udvaron át Előzékenyen húzza el a kerítés* lécét, s mielőtt vendége átbújna, egy csók cuppan még, s míg tenyere végigszalad a lehajtó asszony gömbölyű csípőjén, féltő hangon mondja:

— Vigyázz, Ilikém, el ne ess!...

Az asszony elindul a susogó kukoricalevelek között. Nincs hatodik érzéke, gyanútlanul ér a körtefához. Nem kiált, amikor látja az árnyékot elmozdulni a fa mögül, csak megtorpan.

Így jó a holdvilágtalan éjben, mert a tenyér biztosabban célhoz ér. Csattan az asz- szonyi arc előbb balról, aztán jobbról. Estében sem sikít, mert fölismeri a hangot, ami ugyanúgy száll utána elhalku- lóan, mint a lekapcsolt rádió szava:

— Vigyázz, Ilikém, el ne

ess!...

... EZ HÁT A HANQSC/LY

— vonta le a tanulságot Kisjani János. — Szemre, fülre ugyanaz, mégis mást jelent az egyik, mást a másik.

Kordován Gyula

lapáccsal? — szaladt ki « számon hirtelen.

— Megőrült? — sziszegte Anna, és számra tapasztotta tenyerét, de sajnos elkésett.

— Vannak még visszahúzó erők! — kiáltotta a főigazgató, és rám mutatott.

Felbolydült a terem. »Megfúrja a bulit!« »Le vele!«

»Szögbeverés világszinten!« — kiáltoztak a műszakiak, és fenyegetve közeledtek.

— Fussunk! — sikoltott Anna, és kirohant velem.

A kórházban közölték, hogy már több felbőszült műszaki keresett, Anna telefonált a fölöttes Szervének, ahol tudtak a botrányról, mélységesen elítélték, és közölték, hogy ilyen körülmények között nem vállalhatják értem a felelősséget.

— Éjszakára elbújtatom — sóhajtott Anna —, aztán

majd meglátjuk, mi lesz.

A szögbeverés ügyében egyébként ama tíz hónap alatt, amit az Okosoknál töltöttem, a következő fejlemények történtek: kiment külföldre tíz műszaki, és hazahozott harminc pár cipőt, kétszáz pár harisnyát, huszonöt karórát, négy személyautót. Ezután kiment egy magasabb szintű bizottság, amelynek egyik tagja éhen halt kint, mert hűtőszekrényre gyűjtött, és megvonta magától az eleséget, a többiek viszont sok esőköpenyt hoztak magukkal.

• Részlet a szerző Csak az első száz év nehéz című, az ünnepi könyvhétre megjelent kötetéből. (Szépirodalmi Könyvkiadás

r