Somogyi Néplap, 1965. május (22. évfolyam, 102-126. szám)
1965-05-16 / 114. szám
SOMOGYI NÉPLAP 8 Vasárnap, 1965. májas IC. Gyurkó László: AMYU ét nappal a költözés T/7" előtt hallotta, hogy l\ Márti azt mondja a vendégeinek: — Nem is hiszitek, milyen fiatal mamám van! Igazán nem látszik többnek harmincévesnél, — János is mondott valamit, de azt már nem hallotta. Az ajtóbeugrót teletömték újságpapírral, s szőnyeget is akasztottak rá, hogy Jánost ne zavarja, ha rádióznak. De most nyitva volt az ajtó. A bútorokat is félretolták, hogy legyen hely kivinni Mártiók holmiját Reggel óta csak azon fohászkodik, hogy ne essen az eső. A bútorok még csak hagy- ján, Írisz alig van bútoruk, de János könyvei, a sok drága könyv. Milyen üres a fal, amint leszedték a könyveket. — Nem tudod, hová tettük a kötözőspárgát? — kérdezi Márti. De tudja. Kint van a szatyorban, a konyhában. Érdekes, sose szeretett csomagolni, most mégis mindent 6 csinált. A gyerekek csak nézték. — Anyuska úgy csomagol, mintha ő költözne — mondta János mosolyogva Mártinak. Márta az egyik láda tetején ült, és zsíros kenyeret evett. Nem is főztek, csalt estére, Jenőnek. Akkor kellett, Jenő megkívánta. — Emlékszel, anyu, mennyi sós kenyeret ettünk, mielőtt férjhez mentél Jenőhöz? — kérdezte Márti. — Pfuj, milyen édes volt a kukoricakenyér. — Ha egymás közt voltak, mindig csak Jenőnek hívta a mostohaapját János is. Szemtől szembe azonban magázták, és bácsinak szólították. — Anyu! — viharzik be Márti. — Nem jön még a kocsi? Hű — mondja, s leül az egyik könyvcsomagra, de azonnal fel is pattan, mert látja János szemrehányó pillantását —, már most olyan fáradt vagyok. Te nem, anyu? Nem fáradt Csak egy kicsit levert. — Jon a kocsi — mondja János. Tényleg, már meg is állt a ház előtt Elég kicsi. Igiaz, nekik még ennyi holmijuk se volt, . mikor Jenőhöz költöztek. Mindenüket elvitte a bomba. A nagymamától kaptak egy ágyat azon aludtak Mártival. Pedig akkor már tizenkét éves volt Összegörrjbö- lyödve aludt térdét felhúzta a hasához, alig maradt mellette valami hely. Akkor Jenő irányította a költözést előre tervrajzot készített, mit hová állítsanak a kocsiban. Az emberek morogtak, mindent másképp akartak csinálni, de Jenő nem engedett Igaz, el is fért minden. — Látod, nekem volt igazam — mondogatta Jenő még hetek múlva is. — Igazán nem akarjátok elvinni a vitrint? — kérdezte Mártit. — Nem illik a többi bútorhoz — rázta a fejét Márti. — Persze, persze — mondta —, hisz értem. Elég régi már, ócska is. Csak azért mondom, mert két szobátok lesz, oda mégiscsak kell bútor. — Jaj, anyu — borult a nyakába Márti, és megcsókolta —, két szobánk lesz! — Aztán kiszaladt, hogy megnézze, mit csinálnak az emberek. Nem szólhat semmit, igazán nagyon szép a lakásuk. Elvitték megnézni, mindjárt, ahogy megvették. Épp akkor szerelték a villanyt, még minden csupa piszok volt, de nagyon szép. Igaz, rengeteg pénzbe került, és a részleteket is fizethetik majd vagy húsz évig, de megérte, mert tényleg nagyon szép. . bútorokat már ldvit- /I ték, csak a könyvek / I maradtak. János idegesen toporgott. A Könyvespolcokat is lebontották már, a tiplik helyén nagy lyuk maradt a falban. Mit szól majd Jenő, ha hazajön? Még szerencse, hogy nem maradt otthon. Ki akart venni egy nap szabadságot, hogy majd irányítja a költözést, de a gyerekek hallani se akartak róla. — Mondd meg neki, anyu — könyörgött Márti —, én nem is tudom, mit mondj, de intézd el, nehogy itthon maradjon, mert azt nem bírnám ki. — Nem tudott ő se mit mondani Jenőnek, hisz akkor van elemében, ha rendelkezhet. Erre nem sajnálja az Időt. Hát mit mondjon? Nem tudta. Végül kénytelen volt megmondani az Igazat. — Hagyd őket — kérte —, az ő holmijuk, hadd csomagolják úgy, ahogy akarják. — Jenő nagyon megsértődött. — Bezzeg mikor benneteket költöztettelek, jó voltam! — És igaza Is volt. De mit tehetett, ha Márti azt mondta, kiküldi a szobából, ha mégis otthon marad? — Amikor az én pénzepülanaéra megdermedt, egészen hideg lett a keze. De aztán már mosolygott magán. Persze, nem úgy értette. Hisz kell nekik a két szoba, János sokat dolgozik otthon. És ha majd gyerek lesz, akkor különösen. — Nem, menjetek csak — mondta. — Előbb rendibe rakom kicsit a lakást, nehogy Jenő morogjon. Aztán majd átmegyek. Márti megcsókolta. — Anyu, édes — mondta szipogva. — Na, menj csak — szorította meg a vállát. — A kocsi pénzbe kerül. — János integetett. ejkendőt kötött, s mindenekelőtt helyretolta a rekamiét. De akkor egyszerre elhagyta az ereje. Le ____ F ü lnie. cukor. Mikor először vitte el hozzá Mártit, csupa maszat lett a gyerek keze az aranyló méztől. Mégis elő kellene venni Imre fényképét. Évek óta nem volt már a kezében. De minek? Imre nem segíthet. Bizony egészen elfelejtette már. Tizennégy éve halt meg. Mikor hozzáment Jenőhöz, még csak két éve temették el. Nehéz volt befeküdni Jenő ágyába. — Milyen szép vagy — duruzsolta Jenő. Talán akkor még tényleg szép volt Pedig előtte kiment a fürdőszobába sírni. Kár gondolkodni, hozzá kellett mennie Jenőhöz. Egy autó dudált kint az utcán. Menni kell, várják a gyerekek. Nem esett az eső. Nem ázE. M. Delafield:*) BÉKÜLÉS men tanult a kisasszony, akkor nem volt ellenem kifogása! — mondta Jenő másnap. Egyre jobban belelovalta magát — Egyetlen, hálóinggel jött ide, megvan a lista a költözésről, megmutathatom! — kiabálta. — Most ez a hála? Hogy kitiltanak a saját lakásomból? Mit mondhatott volna? Mártinak tényleg csak egy hálóinge volt Azt is a régi függönyükből varrta. És Jenő pénzén járt az egyetemre. Mert őt nem engedte dolgozni, miután elvette. — Én megszoktam, hogy otthonom legyen — mondta, mikor először beszéltek a házasságról. — Az én feleségem ne járjon dolgozni. — Akkor halt meg a házvezetőnője; Mártival még két év múlva is azt a lekvárt ették, melyet az öregasszony eltelt És a sok bafői' i-ödönbsn állít a zsír a kamrában, kis zsákban a liszt. Ok meg annyira éheztek, hogy nem is ettek, faltak. Két éve nem ettek már rendesen. A zsírt tízdekánként vették. Márti mindiárt az első héten úgy elrontotta a gyomrát, hogy napokig feküdt betegen. — Befogadtam őket a lakásomba, és most Így bánnak velem! — tajtékzott Jenő. Ez is igaz volt. Nem is értette, se akkor, se most, miként egyezhetett szó nélkül bele. — Márti férjhez megy — jelentette be neki egy átvirrasztott éjszaka után. — Mi? — kérdezte Jenő, s letette a csavarhúzót. Mindig javított valamit, hol a villanyt, hol a vízcsapokat. Minden működött rendesen, de azért csak szétszedte. — Ha az ember nem tartja rendben a lakását, minden tönkremegy — mondogatta. — Mi? —kérdezte még egyszer, de fél szeme még a szétszedett kapcsolón volt. — És Ide jönnek lakni. — Tessék? — kérdezte Jenő egy kicsit szórakozottan. — Nincs hová menniük. A fiú vidéki, albérletben lakik. — Jenő ránézett, hosszan, keményen. Állta a tekintetét. Ügy érezte, ha csak egy szóval is ellenkezik, elmennek Mártival, nem bánja, történjék akármi, majd 5 dolgozik, kerít lakást a gyerekeknek. Talán megérezte az elszántságát? Csak később mondta: — Úgyis lefoglalta magának a szobát a jg'sasszony. — Nézd, anyu, készen vagyunk! — szaladt be Márti. A szeme csillogott az izgalomtól. János már fent ült a kocsin a rakodókkal. — Nem jössz velünk? — kérdezte Márti. Egy Milyen üres Mártiék szobája. Az egész lakás. Sóhajtott. Most miár mindig így lesz. Mikoc Imre meghalt, valahogy más volt Megöregedett azóta? Fel akart kelni, hogy elővegye Imre fényképét. Mikor ideköltöztek. felakasztotta a falra, iíerr. az ő szobájukban, Mártiéban. De Jenő leszedte:— Én igazán megértem, hogy szeretted — — mondta. — Sőt, nemcsak megértem, helyeslem is. Hisz minden rendes asszony szerei az urát. De most már én vagyok a férjed. — Nem ellenkezett Levette a képet Mégse állt fel. Nagyon fáradt volt Mikor Imre meghalt, még itt maradt Márti. Most már üres a lakás. Rendet kell csinálni. Jenő semmit sem gyűlöl úgy, mint a rendetlenséget összeszedte magát. Letörölte a port, helyére tette a szőnyeget. Imre halála után, amikor magához tért az első hetek ködös fájdalmából, tudta, életének egy szakasza lezárult De ott volt Márti. Most mintha az egész életének vége lenne. Hozzá kellett mennie Jenőhöz. Ezen kár töprengenie. Mártinak gyenge volt a tüdeje, sokat éheztek az inflációban, olykor belázasodott estére. Jenőnek még méze is volt a kamrában, egy egész dunsztos- üveggel. És legalább öt kiló Stotz Mihály rajza nak meg a könyvek. Még az a szerencse, hogy Mártinak ilyen jó férj jutott. Egyszerre megállt. Mégse mehet üres kézzel. Megnézte mennyi pénz van nála. Harminc forint. Mindegy, most már nem megy vissza, biztosan várják. Harminc forintért is vehet valamit. Bement az edényboltba. Sokan voltak, várnia kellett, mig sorra került. Közben kiválasztott egy serpenyőt. Jenő ugyan pontosan elszámoltatja, de harminc forintot nem olyan nehéz eltitkolni. Nem először teszi. Ha Mártinak kellett valami, amit nem akartak megmondani Jenőnek, máshonnan nem szerezhetett pénzt. Bár az is lehet, hogy most megmondja. Igaz is. Mért ne mondhatná meg? M ost Igazán sietnie kell. Érdekes, már nem is fáradt. Csöpörög az eső, de hadd essen. Mártiék házában az oszlopok zöld mozaikkockával vannak kirakva. Igazán nagyon szép lakás. Szebb, mint Jenőé. Milyen boldogok voltak a gyerekek, mikor megvették! Már messziről hallotta az autóbusz búgását. Szaladni kezdett, épp hogy elérte. Lihegve ült le. — Átszállót kérek — mondta a kalauznak, s megkönnyebbülten lélegzett föl. örült, hogy elérte a buszt. — Csak azért szólok, mert ez az egész dolog ostobaság. — Szerintem is. Én mindig annak tartottam. Még feleannyira sem, mint én. De komolyan mondom, ha az ember belegondol .,, hogy annyi év után ilyesmin veszekedj ünk! — Tudom. És állítom, ha te nem szólsz, akkor én mentem volna hozzád. Az biztos, mindent szívesebben tűrök, semhogy ez így menjen tovább. Hiszen nagy ostobaság az egész. — Pontosan erről van szó. Tehát akkor minden rendben van? —Részemről tökéletesen. Én sosem duzzogtam sokáig. Nem tartozom ehhez a fajtához. —- Ami azt Illeti, én sem. — Tudom, drágám. De meg kell mondanom, te nem úgy értetted, ahogy én mondtam. Nem mintha most sokat számítana. — Nem, hiszen már túl vagyunk rajta, de hogy őszinte legyek, meg kell mondanom, el sem tudom képzelni, hogyan lehetett volna másképp érteni. Komolyan, nem tudom elképzelni. — Nos, te azt mondtad, én azt állítom, hogy mindenki azt mondja, hogy te elrontod a gyereket, márpedig amit én állítottam, az nem ez volt. — Nos, drágám, ezúttal így mondod, de akkor pontosan azt mondtad, amit én áll! toltam,.. — Hát nincs sok értelme, hogy újra kezdjük. Nem igaz? De ha akkor odajössz hoz zám, az egész dolog sokkal egyszerűbb lett volna. Persze, most már nőm számít, túl vagyunk rajta, és többé nem beszélünk róla, de én most Is úgy vélem, akkor minden egyszerűbb lett volna. — Ugyan, drágám, hiszen most is tökéletesen egyszerű így, ahogy van. Nem? Ha te úgy gondolod, hogy én elrontom a gyereket, rendben van. Mindenkinek joga van úgy vélekedni, ahogy akar. Természetesen. Én mindösz- sze annyit szóltam: kár azt mondani, hogy mások úgy gondolják, amikor csupán te gondoltad azt. És meg kell mondanom: rendkívül szórakoztató, bár azt mondják, mindig a kibicek élvezik legjobban a játékot — de mindegy, engem akkor is szórakoztat. Ennyi az egész. — Jól van, drágám, ha mindenáron meg akarsz sértődni, akkor sértődj meg, nincs más hátra. Ahogy akkor Is mondtam és vallom, senki sem szeretheti jobban a gyereket, mint én, de hagyni, hogy törjön, zúzzon, ez helytelen. Akárki akármit mond. Egyszerűen helytelen. — Ahogy gondolod, drágám. Eszem ágában sincs* hogy ellentmondj ak neked. Tulajdonképpen épp a minap jegyezte meg valaki, milyen rendkívül jól nevelt az a »»verek, de hát ennek semmi köze a dologhoz. — Nos, én nem mondhatok mást, ez így helytelen. — Mindenesetre egy valamire nincs bennem hajlandóság, ez pedig a sértődés. Nem fogok megsértődni se most* se később. — Mindegy, de ha már a témánál tartunk, nem értem a kék gyapjú ügyét, és sohasem fogom megérteni. — Azt hiszem, már legalább húszszor tárgyaltuk, de lehet* hogy huszonegyszer. — Erre mondhatnék valamit, de azt hiszem, jobb, ha nem teszem. — Ha már arról van szó* nekem sincs erről sok mondanivalóm. Nem is az én stílusom, de az már hazugság lenne, ha azt állítanám, hogy nem emlékszem, micsoda hűhót csaptál a könyvtári könyvek miatt. — Már akkor is megmondtam, és fenntartom, a könyvtári história vihar volt egy kanál vízben. — Jól van, drágám, senki sem utálja jobban a veszekedést, mint én. — Én mindig azt mond- dom, hogy a veszekedéshez kettő kell. És egyébként is ostobaság. — De hiszen épp ezt magyaráztam az előbb. Miért legyen az ember annyira ostoba, hogy veszekedjék? Ami elmúlt, elmúlt. A könyveket elintéztük, s most mér minden rendben. — Ez is olyan ügy. mint a kék gyapjú. Ha egy dolog elintéződött, azt ne bolygassuk, én mindig ezt hangoztatom. Többé ne beszéljünk róla se másról. Az egyetlen dolog, amit mégis meg kell mondanom: amikor te azt mondtad, hogy én azt állítom* hogy mindenki azt mondja* hogy te elrontod a gyereket* az egyszerűen nem úgy volt Ez minden. És többé egy szót sem akarók szólni róla. — De hiszen ez természetes. Most már csak egyetlen dolog van, amit meg kell mondanom, és ez ... Fordította: Zilahi Judit •Elisabeth Monica Delafield 188*ben született Londonban, valódi neve Elisabeth Monica de la Pasture. Az első világháború végén vette föl a Delafield álnevet, ugyanis azóta jelentek meg folyamatosan, — körülbelül egy-két éves időközzel — általában női témájú regényei. Irt novellákat, humoros történeteket is. Humoreszkje a Modem Humor című gyűjteményes kötetből való. E. M. Delafield 1943-ban halt meg. Döntöttem. Átdolgozom Petőfi János vitéz című költeményét, mert úgy érzem, indokolatlan, sőt helytelen, hogy mindent megújító és átalakító századunkban Kukorica Jánost egy gazdag gazda kényére-kedvére kiszolgáltatott szegénylegényként ismerje meg felnövő ifjúsá- ; gunk. | Elgondolásom szerint Jan♦ esi egy kitűnően megszerve- | zett termelőszövetkezet ju- t hászbrigádjának vezetője ♦ lesz, akinek egyetlen hibája az, hogy szerelmes. Ez a szerelem viszont a munkafegyelem meglazítására vezet Jancsinál. A tsz elnöke ugyanis több alkalommal, nemegyszer a leghevesebb munkaidőben is tűinkózáson éri, ahelyett, hogy a gondjára bízott nyájat terelgetné. Ezért a lazaságért az elnök többször megbírálta, ekkor kiderült, hogy Jancsi nemcsak szerelmes, hanem a kritikát sem bírja, és javuló szándékának kinyilatkoztatása helyett kilát « tsz-bői, t mint maszek «Társszerzőn*“ Petőfi vándorlegény elindul világgá. De előbb még elbúcsúzik szerelmétől, Juliskától, a tsz-ben működő gépesített mosoda és vegytisztító üzem dolgozójától. Juliska a búcsúzáskor megígéri Jancsinak, hogy megvárja őt, még ha éve.kig kellene is várnia rá. Juliska alakjában tehát korunk nemes leánytípusát szeretném megmintázni. Ez lenne az első fejezet vázlata. Bízom abban, hogy ilyen módon az egész művet közel tudom hozni napjainkhoz. Tervem, hogy nem állok meg, és tovább fejlesztem áldásos átdolgozó tevékenységem, és ugyanúgy átíron majd a Toldit, a Zalán futását és talán Buda halálát is. Bevallom, az átdolgozór ötlete nem tőlem származik hanem az úgynevezett köny- nyű zene művelőitől. Ponto sabban: a slágerszerzőktöl kölcsönöztem azt. Észrevettem ugyanis, hogy mostanában mind gyakrabban jelentkeznek a rádión és a különböző tánczenekarok előadásában a 25—30 évvel ezelőtti népszerű slágerek, és új feldolgozásban válnak dalolni vágyó tömegeink közkincsévé. Az új feldolgozás által a mű olyan átalakuláson megy át, melyet röviden így jellemezhetünk: “A daliam, ugyanaz, csak egészen más/« Vagyis: ahol az eredetiben léldául egy »negyed« hang úsongott, az átdolgozásban igyanaz a hang most »nyol- adokra« vagy »tizenhato- okra« bontva kurjongat, és mi az eredetiben — teszem. - hegedűre íratott, azt az ú, Ifogásban gitár pengeti vagy harsona harsogja, és valószínűleg ettől lesz az eredeti mű még eredetibb. Szakértők szerint ezek • változások az eredeti szerzőtől függetlenül az átdolgozó ihletéből fakadnak, és így igen tiszteletreméltó nagylelkűség az, mellyel az új feldolgozó szerény társszerzőül fogadja x-művéhez« annak tényleges alkotóját. Sajnos, nem vagyok zene- értő, és így nem vállaikozhatom arra, hogy új feldolgozásban adjam például a Liszt Szerelmi álmok című művéből készült tvisztátiratot vagy a Grál-legendából kikerekített medisont, esetleg egy Mozart csa-csa-csátj tehát meg kell elégednem a jelzett irodalmi felújításokkal. Arra mindenesetre vigyázok majd. hogy csak a jogdíj- '•ötelezettség határán túljutott szerzők művéhez nyúljak, mert ha hajlandó vagyok is megosztani az erkölcsi sikert Petőfivel, Arannyal. Vörös- martyval, ennél tovább nem mehetek. Elvégre örüljenek, hogy műveiket — a feledés homályából kiásva — népszerűsítem. Szinetár György
