Somogyi Néplap, 1965. április (22. évfolyam, 77-101. szám)

1965-04-11 / 86. szám

»DOOOC<XXXXXXXXXXXXXXXX)OOOOOCOCOOOCOOOOOOOOOO< Garai Gábor EQY SZÜLETÉSNAPRÓL KZ ülönös és megható, hogy •“■ még cs sík hatvanéves volna. Pedig már hús on y juc ; esztendeje elment közülünk. A költő képes arra, hogy sze­mélyes közelségünkbe hozza mindazt, amit megélt, ami kö­rülvette őt: tért és időt, em­bereket, társadalmat, nemze­tet, az »az adott világ vará­zsait«. Milyen ismerőssé vált az a ferencvárosi ház is, amelyben »a kártyás munkás­nak fiúként« és Pöcze Borbá­la életébe »fejkendőbe költö­zött gondnak« világra jött. Talán Kiskőrösön vagy Ér- mindszenten, Debrecenben vagy Rácegrespusztán lehetne az ember még ennyire ottho­nos. Versekben megőrzött szü­lőházak és dajkáló tájak val­lanak ma is a küzdelmes múltról, amelyben a történe­lem szükségszerűségével ké­szült a mi jelenünk. De ki volt közülük olyan rajta kí­vül, aki annyi joggal leírhat­ta volna még: »Énbennem öleli meg hősét az újnak ké­szülő világ«? S annyi igaz­sággal? Akkor, az első április li­án, 1905-ben még sokan »ha­zátlan bitang«-nak titulálták mindazokat, akikben készült az új világ. Werbőczy volt a tekintély, és ismételten éb- resztgetni kellett Dózsát. A munkásokat jószerivel még a nemzetbe sem fogadták be. Adynak kellett jönni, hogy az orosz 1905-ről érkező kósza hírekben felismerje: »A pro- letárság visszaadta a népet a népnek.« Hogy a nép ismét forradalmas, mert új osztály szerveződött erővé benne, s hogy a Hadak Ütján már nem a legenda, nem »Csaba népe«, de a »fölkelt Nép« hoz úju- lást a nemzetnek. Ilyen mó­don készült történelem és irodalom, hogy útiária b'dn- sa az új költőt, aki érzésben, gondolatban már a szocializ­mus világába nőtt. Ott, a ferencvárosi bérházban nem­csak egv »csodálatos keu. s- ségű« férfi, nemcsak egy nagy költő indult el nehéz embe­ri sorsra. Az a nap egy újfaj­ta költészet születésnapja is volt. V/' an abban valami mély ’ és csodálatos, hogy József Attila születésnapja »ünnep« lett, hogy ezt a sokáig szürke napot a költészet nap­jává avattuk. Talán azért is, mert alig van költő, atoi any- nyira nem »ünnepi« és ünne­pélyes, mint ő. József Attilának nem lehet a régi magyar társadalomban szokásos-hagyományos módon ünnepelni. Költői beszédében nincsenek szólamok, közhe­lyek, retorikus fordulatok. Igaz, számtalan jelmondat, szinte tételes gondolat idéz­hető a verseiből, de mindezek — a szó magasabb értelmé­ben — közmondások, aforiz­mák, megkapó képekbe for­mált emberi igazságok, öt csak szocialista módon lehet ünnepelni: szavait átélni, megérteni — cselekvésre ír'-- - tani kell. Minden másféle közvetítés méltatlan hozzá: mellébeszélés vagy üres lel- kendezés. A mából, e kettős ünnep távlatából visszanézve mind­azt látnunk és felfognunk kell, amit költészetében pél­daként, gondolati, emberi és lírai örökségként ránk ha­gyott. Nemcsak próbáló küz­delmeit, nehéz gyötrődéseit és nemcsak költészete csúcsait, magasba röppenő, egyetemes­séget hordozó költeményeit. De azt is, hogy hosszú tíz esztendő érlelő keresése után teljesedett be életművében mindaz, amire már első ösz­tönös kísérleteiben is vállal­kozott, amire élmény és vi­lágnézet késztette-formálta: egyéniségében a szocialista költői magatartás és költe­ményeiben a szocialista rea­lizmus. S hogy e -vállalko­zás« folyamán átértékel, ■ - n- den kialakult hagyományt. Valóságot és történelmet, fi­lozófiát és költészetet, eszté­tikát és képalkotást. Nincs a mi irodalmunkban hozzá ha­sonló költő, aki olyan mélyen átélte volna s a világ és a maga költő -világa« végső rendező elvének fogadta vol­na el a történelmi szükségsze­rűség gondolatát. Szemléletének társadalmi dialektikájából érthető az az új költészet, amit hozott, és amit hagyományként, utána induló költőknek -kezdő se­bességként« hátrahagyott. A meglévőt, a valóság részleteit apró moccanásaiban is ponto­san ismerte, és kérlelhetetle­nül kifejezte: nyomorról, gyengeségről, öntudatlanság­ról, az -adott világ« borzal­mairól szinte természettudo­mányosán aprólékos »látlele­tet« sűrített képeibe, versei­be. De sehol sem ragadt bele a valóság töredékeibe, a meg­állított pillanatba, az egysze­ribe, a jelenségek halmazá­ba. Még a mozdulatlanságban is benne látta a mozgás ké­pességét, mint a Külvárosi éj »kopár rétjein« elhagyott pa­pírban: »Hogy’ mászna! Mo­corog s indulni erőtlen...« S mennyire elevenen érzékel­te, hogy az elesettek serege, akiknek székH-wrri »éh'n- o. fegyver, vakhit és kolera dúlt« | — ugyanakkor -új nép, más­fajta raj« is, amelyben meg­van a képesség, hogy helyt­álljon -az emberiségért az örök talajon«. Tárgyak és dolgok, emberek és osztályok az ő verseiben nemcsak je­lenvaló átmenetiségükben vil­lannak fel, de távlataikban is: amit lát és láttat, abban min­dig benne mozdul a jövő. Nincs abban semmi csodála­tos, hogy József Attila a fa­sizmus szorításában is így tudott álmodozni: »A szabad­ság sétára megy, kit könny és vér teremtett./ Kezénél fogva vezeti/ szép gyermekét, a ren­det.« Ez a pontosság és táv­latosság, ez a -dialektikús« -álmodozás« éppen az új köl­tészet lényege. IKK őst, hogv egyszerre ün- nepeljük a magyar szo­cialista líra első klasszikusát és egyre gazdagodó, élő köl­tészetünket, jó és időszerű a József Attila-i tanulságokra emlékeztetni, ö, akit egyéni és társadalmi létében a tö­mény -pesszimizmus« légkö­rébe szorítottak, csodálatos emberi erőfeszítéssel terem­tette meg a »történelmi opti­mizmus« költői életművét. Az élet számára már nem ad­hatta meg a tisztultabb jö­vőt, de törhetetlen bizalma a történelem logikájában, a nép­ben, a tömegekben bizonyos­sá tette, hogy majd rövidesen eljön a kor, .amikor »meguilá- gosul gyönyörű képességünk. a rend«. Mert a költészetet g József Attila nem az érdek nélküli tetszés megvalósulásé- ^ nak ítélte: érdek és költői- “j ség, társadalmi haszon és lí-Q rai cselekvés nála nincs el-^ lentmondásban egymással. O Nem -örök« szépség és »al-3 kalmi« időszerűség szembeo állításáról, hanem mély filo-g zófiai egységéből fakadt azo ars poeticája: »Ehess, ihass,Ö ölelhess, alhass!/ A minden-Q séggel mérd magad.« Csak aD nagy előd nyomába szegődő 3 mai lírikusok kezdik érteni r igazán, hogy ez a mélyen ma-? terialista vallomás mennyire? eleven költői program. Tömöri két sorban együtt a leghét-J köznapibb -érdek« és az j egyetemes emberi -távlat«. 9 Ezért olyan otthonos ne-g künk József Attila költői vi-p lága. A kor, amelyben versei 3 tökéletes formákban ötvöződ­tek, már elmúlt, tovatűnt, de? a tájak, a dolgok, az emberek,C a gondok és távlatok mégis i ismerősek. Foétikussá vará-r zsolta a külvárosokat és a? transzformátorokat, ezt a? proletárharcokkal telített XX.? századot és magát a világűrt? is, amit akkor még csak kép-? zeletben járhatott az ember.? Otthonossá, poétikussá, mert? emberivé, nekünk valóvá tet-g te. A ki vele él, aki tanul tő-? le, annak ezt az ottho-? nos varázst kell a mi vilá-r gunkban is átvennie, újjáfor-? málnia egyetemes örökségé-? bői. Így lesz teljessé ez az? évenként ismétlődő születés-? nap. Emléke igazán csak köl-? tői kezdeményezésekben él-? hét. Mert József Attila a vi­lág költői meghódításában^ mindig előrement. Egyetemes £ gondja volt, egyetlen vezérlő? gondolata: -az emberi /öl-? szabadulás«. Koczkás Sándor' Kossuth-díjas költő, műfor­dító. 1929-ben született Buda­pesten. Volt pénzügyi előadó és csoportvezető, felelős szer­kesztő. 1964 nyaráig az Élet és Irodalom szerkesztőjeként dolgozott. Azóta az írószövet­ség titkára. Első versei 1948- ban láttak napvilágot. Egyik költeménye volt címadója a Tűztánc (1958) versantológiá­jának. Az utóbbi években megjelent verseskötetei: Ének gyógyulásért (1958), Emberi szertartás (1960), Mediterrán ősz (1962, 2. kiadás: 1963), amelyért 1963-ban József Atti- la-díjban részesítették és Ar­tisták (1964). Széles körű mű­fordítói munkásságot, valamint kritikai tevékenységet is foly­tat. Szocialista eszmeiségű, in­tellektuális érettségü költemé­nyei nagyon népszerűek. Ápri­lis elején tüntették ki Kos- suth-díjjal. Április 11.: A költészet napja MAJAKOVSZKIJHOZ Ki hirdetted, hogy »nem merni: halál«, lazíts fel, légy velem, ha szívem — dolga bár robbanások időzítése volna — mint a metronóm mutatója kocog türelmesen, s nincs vágya, dühe sem, csak méricskél jót-rosszat, jobbra-balra biccentve, s vissza — Indulat Radarja, ádáz költő, vezéreld szent haragra lent-szálló énekem! Ne dekázzam igazát a hazugnak, ki magának kapar csak, s másra tol bűnt, színlelést; ki erkölcsről papol, és veszteget, s előnyért élre rugtat, ki parancsra hisz, árul, öl, ha épp kell, de önként csak csörgő haszonra kémlel, mit semlegesen besöpörhet; ki meghurcolhat igaz szeretőket, mert gyönyört kéz alatt ad, vesz, cserél; ki számlát nyújt be mindenért, s oly gőgösre és pohosra dagad, hogy láttán a hétköznapi halandók, e gyarlók s türelmesek szelíd ajkai közt a jófalat is megkeseredik! De legyek lángja a hűségeseknek, a holnapért fölbátorult seregnek, mely, bár tegnap gáncsokba botol ma, csalókon s csüggedőkön átnyomulva itt árad, itt sokasodik, és embermód eszmélni ihlet: fél-boldogsággal már nem alkuszik meg, a Mindenség szüretjét fölvirrasztó nyarat hoz, hát nem tapad kicsiny bálvány-javakhoz — testet így ád a hitnek, s tisztulni kényszerít, mint lúg a vásznat, hogy ne vallják, vállaljak soha mást, csak egy-élü szót, emberséges fegyelmet s szigorú munkát: örömet a szemnek, szív vigaszát, ha szenved, — és csak halált feledtető szerelmet és csak tömegből felnövő hatalmat, s békességet csak milljomod-magamnak! Ö, költők bátra, add, hogy tenni merjem a jót, s győzzem a rosszat, —■ lásd, konok bú, keserű mámor s kacér gyilok kísért — szenvedélyed váltson meg engem! Vagy essem el — ha élni nem tudok — egy álmaimhoz méltó ütközetben. o O Sosem volt annyira nép­szerű hazánkban a költé­szet, mint napjainkban. A szó, a képszerű beszéd, a gondolat segítségével tud befolyást gyakorolni minden­re. Az új költészet korunk igényes versolvasóját is ki tudja elégíteni, hiszen új tárgyi világot, friss lelki je­lenségeket tár fel. A költő, a vers a társa­dalmi közösség érdeklődé­se cs segítsége nélkül nem kapja meg értékét. Vajon BAQ Ó BERTALAN: MUNKÁBA MENET Vörösmarty első versesköte­te, a Zalán futása — amely­ből egy esztendő alatt Ko­lozsváron hét, Pesten öt példány fogyott el — msgtet- te-e hatását az olvasóra; vagy Ady Endre, akit a ka­posvári irodalmi esten mindössze negyvenegy em­ber hallgatott meg, mikor legszebb verseit mondta el? Ahhoz, hogy irodalom jöj­jön létre, nem elég maga a költő és a megalkotott iro­dalmi mű. A harmadik leg­fontosabb tényező, az olvasó teszi elevenné, létezővé a könyvet. A nem olvasott költészet nem rendelkezhet befolyásoló, alakító erővel. A mai versolvasók szere- tetében nincs hiány, egyre fokozódik az érdeklődés az új magyar líra iránt. A kö­tetek két-három ezer pél­dányban fogynak el, az or­szág minden részében van­nak tagjai a Versbarátok Körének. Az irodalmi estek, író-olvasó találkozók is szép közönséget vonzanak. A költészet napját ünne­peljük ma, József Attila születésnapján. A Helikon Kiadó a költő összes verseit asj újabb irodalomtörténeti kutatásokat figyelembe vé­ve rendezte sajtó alá. Négy lírai antológia ke­rül ezen a napon az olvasók kezébe. Tavasz Magyaror­szágon címmel az elmúlt kei évtized lírai termése Il­lés Lajos válogatásában je­lenik meg. A Mai magyar költőkantc'ógiája és a Tisz­ta szigorúság a mai magyar költészet legjavát vonultatja föl. A történelem futószdá- gán címmel antifasiszta lí­rai antológia jelenik meg. önálló kötettel jelentke­zik Kassák Lajos (A tölgyfa levelei), Áprily Lajos (Ábel füstje), Fodor József (Szer­telen ünnep), Vas István (Összegyűjtött versei), Hi­das Antal (Megtalálnak), Tá­lcát« Gyula (Évek, madarak), Zelk Zoltán (Zúzmara a ró­zsafán), Bóka László (Harag nélkül), Benjámin László (Világ fijstje), Földeák Já­nos (Feledned kell!), Kis Ferenc (Munka után), Haj­nal Anna (Szertelen nyár), Somlyó György (Tó fölött, ég alatt), Csorba Győző (Sé­ta és meditáció), Juhász Ferenc (Virágzó világfa), Hajnal Gábor (Az idő felé­ben), Váci Mihály (Szegé­nyek hatalma), Csanádi Im­re (ördögszekér), Garai Gábor (Nyárvég), Simon István (Gyümölcsoltó), La­dányi Mihály (Utánad kó­szálok) és Pákolitz István (Évgyűrűk). A Versbarátok Körének ajándékkötete Szép versek 1964, címmel jelenik meg. • • • Huszonnyolc kötet ünnep­li a költészet napját. A szép utáni vágy, a magunk jobb megismerésének igénye a költészet reneszánszát kezdi megteremteni Magyarorszá­gon. S hogy a mai magyar költészet népszerűsége to­vább növekszik-e a falvak­ban és városokban, ez is­mét a versolvasók legjobb- jain, az új előadóművészet emelkedő színvonalán áll. A költészethez férfias bá­torság, erkölcsi erő. bizo­nyosság és következetesség kell. Költőink rendelkeznek ezzel... 3 Takáts Gyula: MINTHA A NÉMA * Megjött a zöld és vele elillant hó helyett kinyílt a hóvirág feje. Míg nézem, ép fölöttem ezüst pamacsokkal csattog a fűzfa már zölden. Nyílik a rügyek torka s mintha minden barka csattogó madárka volna. Mintha a néma növény nyelvet kapott volna lírádtól lágy tavaszi fény. Nyelvet s most dalol neked, legyőzve az örök- szabályú ős természetet Dalol s e bátor óra édes zengést lobbant e völgyi kis bozótra, amelyben én e fényre, mint faun lesek már a líra fény-istenére, ki a némának nyelvet és ajkára íme ép zöld sípokat emelget, és zeng a rügyek torka, mintha minden barka éneklő madárka volna. • A költészet napjára megjelent Evek, madarak cimO kötetből. Papp Árpád: !j VÁROSOK AKVÁRIUMAIBAN Presszók kirakatüvegén át Díszhalakként tátogatnak, Hínárló donányfüstsűrűben. Néha, ajtónyitáskor, oxigén Buborékol be: nevetés, utcazaj, Az újságos kínál szenzációt — Robbantottak... Megölték... g Összeültek... Poharanként isszák az éjszakát. Q Megdobogtatja bágyatag szívük. Ó o xxxxxxxx>ooooooooooooooocooooooooooooooooooooc cccca

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom