Somogyi Néplap, 1965. április (22. évfolyam, 77-101. szám)

1965-04-04 / 80. szám

SOMOGYI NÉPLA4 10 Vasárnap, 1965. április 4. H. Barta Lajos: Brigádnapló Kacsintott. Ahogy mi szók-OOOOOOOOOOOOCOOOOO<XXXX)OOOOOOCOOOOCXXXX)OOOOOC tűk. És azt mondta: 1964. augusztus 3. Reggel, amikor a fiókból előszedtem a szerszámokat, úgy terveztem, hogy először Sulekról írok: hadd ugráljon egy kicsit a papíron is. Aztán minden megváltozott. Különös dolog történt... Tíz óra lehetett, odajött hozzám Karsai Pista, a műve­zető, és azt mondta: — Na, bikfic, látom, lesza­kad a pejslitek, olyan sok a meló, adok segítséget. — Jól van — mondtam —, éppen ideje. De ne valami »selejtes« valakit küldjél, mert az nálunk annyi, mint a niksz! Gere mellettünk állt, bele­szólt ő is: — Legyen két méter magas, a muszklija kemény, mint a vídia, és úgy hajlítsa a vasat, mint a kiflit a pék. — Ka­csintott. — Na, látod, milyen kicsi az igény. Nemsokára megjött a pa­sas. Bemutatkozott. Hámos József a neve. Harmincéves­nek gondolom. Hosszúkás az arca, és az orra rettenetesen vörös. — No — mondtam neki —, aztán hol dolgozott eddig? — A darugyárban — felelte halkan. — Tíz forint volt az órabérem. — Tíz forintért dolgozni is kell ám — mondtam egy ki­csit mérgesen, mert mindjárt a pénzzel hozakodott elő. — Itt nincsen fogjuk meg, aztán más viszi! Fújta a füstöt, dühös volt. —> Azt hiszi, hogy játszani jöttem? — »De nagyra vagy! — gondoltam: — Lássuk mit tudszj« A legnehezebb munkát ad­tam neki: hajlítson vasakat az állványhoz. Izzadt, mint a ló, de a normát százhúsz szá­zalékra teljesítette. A nagyka­lapácsot úgy forgatta a kezé­ben, mintha zsonglőr volna. Amikor hazafelé mentünk, a villamoson azt mondta Ge­re: — Ügyes ez a fickó, csak kuka, mint a hal. Azt sem mondta egész nap, hogy befel­legzett. Az öreg Kovalik vállat vont: — Na és! Nem lehet min­denki olyan dumás, mint te! — Nekem a piros orra nem tetszik — mondtam. — Olyan, mintha paprika volna ... Azt hiszem, ma éjjel vele fogok álmodni. 1964, augusztus 4. Jól kezdődött a nap. Az ir­tózatos forróság után meg­eredt az eső. Zuhogott, mintha dézsából öntenék. — Hűvös lesz — mondta a pasas. — Délig megcsináljuk a normát. A többiek egymásra néztek és Kacsintottak. Láttam, a sze­mük azt mondja: »Ez igen!« Amikor kongattak, Sulek odament hozzá. — Ide figyeljen — mondta. — Én is tíz éve gyűröm az ipart, fogadjunk, hogy meg­hajlítok annyi vasat, mint ma­ga. — Nem kell hőzöngeni, Su­lek — léptem közéjük. — Mindenki annyit csinál, amennyit tud. Itt nincsen ló­gás. Félrebillentette a fejét, vé­gigfutott rajtunk a tekinteté­vel, aztán belecsapott Sulek tenyerébe. — Rendbe van. Egész délelőtt ordítás töl­tötte meg a műhelyt. Hol az egyik, hol a másik kiabált. — Huszadik! — Huszadik! — Huszonegy! — Huszonegy! Délfelé aztán hirtelen Gere kiabált. — Emberek!... Emberek, elájult... Elájult! A satupad előtt feküdt. Mel­lén a kalapács. Alig vert a szíve. Rohantunk az orvosért. Az öreg Kovalik mesterséges lég­zést adott. Tehetetlenül álltam Sulek mellett, és csak azt hajtogat­tam: — A fenének kell hőzönge­ni... Mi a fenének... Az orvos megvizsgálta, in­jekciót adott, és azt mondta: — Ha magához tér, adjanak neki enni. Legalább két nap­ja nem evett. Kivittük a levegőre. Az öreg Kovalik vele ma­radt. Hárman folytattuk a mun­kát. Egy órakor bejött az öreg, és azt mondta: — Megetettem. Szinte za­báit. Adtam neki kétszáz fo­rintot kölcsön, vegyen, ami kell, és hazaküldtem — rám nézett — pihenni. Mind a hárman bólintot­tunk. Sehogy sem megy a fejem­be, hogy máért nem evett két napig! 1964. augusztus 5. Reggel nem jött be a pa­sas. Nehezen ment a munka. Hiányzott. 1964. augusztus 6. Még mindig semmi hír ró­la. 1964. augusztus 7. Ma váratlan dolog történt. Ültünk a pádon. Még nem volt hét óra. Kicsapódott a műhelyajtó. Karsai Pista, a művezető dühösen jött. Kia­bált: — Megjött a jómadár!:.. Elitta a pénzeteket! Elitta! Egymásra néztünk. Gere felállt, a művezetőhöz lépett. — Ide figyelj, Pista! — mondta. — Igazat beszélsz? Karsai idegesen megszívta a bagót. — Azt hiszed, hogy áprilist csinálok, mi?! Menj föl az öl­tözőbe ... Ivott, mulatott, fe­nekére vert két darab százas­nak. Az öreg Kovalik ingatta a fejét: — Nem értem, nem értem.. Karsai kiköpte a csikket. — Mat nem értesz, a jó is­ten áldjon meg?! — dühön­gött. — Azt nem érted, hogy részeges? Azt nem érted, hogy őzért tették ki a másik gyár- VT is!.,. — Kár érte — mondta a kis Sulek. — Kevés ilyen lakatos szaladgál az országban ... Kilenc órakor összehívták a fegyelmi bizottságot. El akarták bocsátani. A brigád bement az ügyész­hez. Gere azt mondta: — Ügyész elvtárs, ha ezt az embert elküldik, akkor az én munkakönyvemet is csúsztas­sák ide. Az öreg Kovalik igy szólt: — Fiatal még, segíthetnénk rajta... A kis Sulek hőzöngött. — Maguk könnyen kimond­ják: mehet! De nem úgy van ám! Én csak annyit mondtam: — Mi lesz vele, ha minden gyárból kiteszik? .:. Szóbeli megrovást kapott. Tíz óra volt. Leültünk a padra uzsonáznl. A pasas a satunál támaszkodott, és a lá­ba elé bámult. — Gyere — mondta Sulek. — Egyél valamit... Sonkám van, ha megfelel. Mozdulatlan maradt. Nem nézett a szemünkbe. A földet nézte. Munka után a brigád hatá­rozatot hozott: Gerével men­jünk fel a személyzeti osz­tályra, kérjük el a címét, és holnap menjünk a lakására. Beszéljünk a feleségével, néz­zük meg, hogyan élnek. Az utcanév és a házszám most itt van a kezemben egy kis cédulán. Beteszem a nap­lóba. Holnap talán többet tu­dunk. 1964. augusztus 8. miért Gere megkérdezte: — És mit gondol, iszik? ... — A felesége összeállt egy férfival — felelte. Amikor elbúcsúztunk, azt mondta az öregasszony: — Tudják, az a baj, hogy nagyon egyedül van. Jó vol­na, ha beszélnének a szülei­vel, hogy hívják vissza... Itt laknak a Wesselényi utcá­ban ... Jóska már mondta, hogy szívesen haza menne, de nem akar kéréssel beállíta­ni... Ha hívnák, jobb len­ne... Megnéztünk a fekhelyét: sodronyos vaságy, régimódi díszpárna, lópokrcc. 1964. augusztus 11. Közösen kosztoljuk. Holnap Sulek a soros. Azt mondta, rántottét hoz és kolbászt. Délben röpgyűlést tartot­tak. Megdicsérték a brigádot. Kihúztuk az üzemrészt a csá­vából. Ebben a hónapban már nyolcvanhét állványt csinál­tunk. Láttam, Gere meglökte, és halkan azt mondta: — Ha nem piálsz, akkor már a kilencvennél tartunk.. Az öreg Kovalikot és Gerét ma megbíztuk: menjen el a szüleihez. Nyolc óra. Talán éppen most kopognak náluk. 1964. augusztus 12. Délben telefonhoz hívták. Amikor visszajött, fütyült. — No — mondtam az öreg Kovaliknak —, biztosan az apja kereste. Kovalik bólin­tott, és fütyült ő is. Ma nagyon ment a munka. Sulek egész nap rohant, mint­ha lószérumot kapott volna. A pasas meg egyszerűen be­gőzölt! — Nyomjuk meg! Nyomjuk meg! — kiabálta állandóan. Gere heccelődve oda is mondta Suleknak: r— Nézd, ez megkergült a kajádtól! Telezabáltattad rán­tottéval, most nem bír a vé­rével ... Esküszöm, hogy nem bír! Sulek munka után krétával felírta a vasajtóra: »Világre­kord! Eredmény: húsz vasáll­vány. Győztesek: Vass, Kova­lik, Gere, Sulek, Hámos.« A pasas sokáig nézte a ne­vét. Amikor elindultunk a fürdőbe, még mindig vissza­nézett. 1964. augusztus 13. Ma hazahoztam az ennivaló felét: a Hámos adagját. Visszautasította; Délben, amikor leültünk a padra, a táskából sonkát, uborkát és kenyeret vett elő, Azt ette. — Hát neked ki csomagolt? — kérdezte Gere. — Az anyám.' Este a feleségem simítja af paplant az ágyon: rózsaszín £ és selymes. Rá gondolok. A lópkróc helyett már neki 5^ is paplana van. 1964. augusztus 17. Bárányi Ferenc: 1945 Ma ünnepnap volt: fizetés.' Szépen kerestünk. Kétezer-k négyet. Ö Sulek mondta is: — Ha ez így megy tovább,1- jövőre kocsit veszek... De az is Tehet, hogy várok né-£: hány évet, amíg kijön a mo-o dernebb típus. Q Három órakor, mielőtt fel-C Én akkor csupán annyit láttam, hogy öten alszanak egy ágyban, folyton-foly vast pin cébe mentünk, s naponta egyszer babot ettünk. Én nem értettem Fullér bácsit, hogy mindig csak bújócskát játszil a padláson lelt menedéket ha a pincébe jött a német. Ha bomba robbant, ágyú dörgött, azt gondoltam, hogy jön az ördög, s — jó fiú — a babot megettem, nehogy a pokolra cipeljen. S jött egy napon két kucsmás ember, puskával, mosolygó szemekkel. .. Tavassz volt, friss rügyek nevettek, S Fullér bácsi n> újtózott egyet. vettük ä fizetést, elküldtem akOOOOOOOOOOOODOOOCTO000.OCOOOOOOOOOOOOOOCOCXXXj raktarba. Szerszámért. Az öreg Kovalikot, Gerét és Su- leket meg magamhoz hívtam. Tanácskoztunk, és határoza tot hoztunk. Amikor visszajött, Gere eléje tett egy cédulát. írd alá a nevedet! — mond­ta. — No, rajta, komám! A papíron ez állt: »Megha­talmazás. Alulírott Hámos József beleegyezésemet adom, hogy munkabéremet minden­kor a brigádvezető, Vass Im­re vegye kézhez«. Ellenkezett, idegesen kia­bált. Gere kiköpte a szájából a cigarettát, eléje lépett, és megmarkolta a kabátját. — Ide figyelj, te... mond­ta. — Amikor enni adtunk, akkor nem hőzöngtél!... Ak­kor nem hőzöngtél, mi?! Munka után együtt men­tünk a közeli postahivatalba. Az előlegből, amit kapott, az öreg Kovaliknak megadta a kétszáz forintot. Á többit, ötszázat — feladtuk az anyja címére. Fáj, amit tettünk. Talán ke­gyetlenség volt. De meg kel­lett tennünk! 1964. október 16. Már több mint két hónapja együtt dolgozunk. Rendes. Nem hiányzik. Egyszer éreztem rajta, hogy piált. Mérges voltam. Azóta minden reggel valami gumi ba kell fújnia az orvosnál. Délelőtt odajött hozzánk, és azt mondta: — Engedjétek, hogy én vi­gyem haza a pénzt... Hadd lássák, hogy más lettem. Mind a négyen bólintottunk. Maga vette föl a fizetését, és örömmel indult haza. De nem egyedül. Titkon mind a négyen követtük. Lestük: áll- ja-e a szavát? És állta. 1964. október 17. Ma panaszt hallottam Su- lekra. Azt mesélik a szomszéd műhelyben, hogy kikezdett valamiféle asszonnyal. Nem fér a bőrébe! Ügy tervezem, hogy nap Sulekról írok.j. hol­Vészi Endre: r/(f j Le, fiam! B endula Géza huszonkét éves volt, a Dunántú­lon szökött meg alakulatától, amikor nyugatra irányították, s most már, hogy szabaddá vált az út, Budapestre tar­tott, hazafelé. De még nem fogta fel, hogy véget ért a há­ború. A napsütés magasba emelte, áttetsző fényével szinte kira­katba helyezte a romba dőlt várost. Az utcákon, a bombák hasította telkeken szörnyű se­beket mutatott. A hepehupás, bombaverte utcákon a Ferencváros felé haladt. Ez itt az Üllői út. Em­lékezetében kilombosodtak a Népliget fái, bokrái, látta a vurstli bódéit, a festéktől fehér kikiáltót. Ahhoz a házhoz ért, ahol Nusival, a feleségével lakott. Pontosan hat hónapig tartott ez a boldogság. Ez a ház most már nem létezik, és Nusi sincs többé. A kapubejáró mennyezete leroskadt, de az omladékokon át ember taposta ösvény ve­zetett az udvarra. Mint a víz alatti csönd, úgy fogta körül ez a jelen. Valaki megszólítot­ta. Á hang hideg volt és bi­zalmatlan. — Mit akar itt? Mit keres? Kofabundába öltözött, úü hödt emberke kérdezte ezt. A lábán posztóbetétes csizma. — Ne keressen itt semmit, jóember, ez romház. Még lakni is tilos benne, nemhogy keresgélni. Menjen szépen, uram, nincs itt semmi keres­nivalója. Ami volt, elvitték a régi lakók, már aki életben maradt. A pincében pedig nyolcvan hulla. Hacsak azo­kat nem kérési? — Hát igen, éppen azokat keresem. — Akkor menjen le a pin­cébe, és beszélgessen velük. Talán magának válaszolnak. Szó nélkül ment tovább. Most már szüleit kereste. A gyerekkori tájhoz ért. Mi­lyen is volt ez? Két-három emeletes házak, amelyek itt­Gerével elmentünk. . Egy kö- -ér öregasszony nyitott ajtót. Dlvan volt, mint a hordó. Szívesen fogadott. Elmond­ta, hogy a lakó különél a fe­leségétől, nála albérletben la­kik. LÓRÁNT JÁNOS: SOMOQYI TÁJ (RÉZKARC) ott közrefognak egy-egy ósdi földszintes épületet. Mi ma­radt ebből is? De az utca, ahol nevelkedett, alig változott. A háború buzogánya, amely szét­zúzta a környéket; ezt az öreg utcát szinte épségben hagyta. Bendula kétszer is körül­járta a szülőházat. /görcsös mozdulattal le- nyomta a kilincset, a rettegés elgyengítette. Az utcára nyíló ablaknál ott ült az öreg: idősebb Bendulai Géza. Töppedt volt, megasza- lódott. Ott ült a sápadt fény­ben, és erős, vastag, rozsda­vörös bajusza ellepte zsugoro­dott kicsi arcát. Az arca majdhogy elfogyott, de a ba­jusz megmaradt. Mikor meg­pillantotta belépő fiát, kétel­kedő mosoly ült a szája köré. Mint aki azt mondja a láto­másnak, ne bolondozz! Fony- nyadt volt, sovány, de a hang­ja megőrizte régi meleg szí­neit. — Most már elhiszem, hogy vége a háborúnak. Ülj le, kis­fiam! Édesanyja csak estére ke­rült haza. Valami előkelő vendéglőt rendeztek be a bel­városban, oda járt takarítani. Magas volt, termetes, szoká­sához híven most is egyenes derékkal járt. Bendulában ismét gyűlt a keserűség. — Hát maga takarítani jár, anya? Azért dőlt össze a régi, hogy maga megint csak taka­rítson? Az asszony vállat vont. »Nem rendeződik el minden egy csapásra.« — Magadra maradtál, fiam — mondta az öreg, de többet nem beszéltek NusiróL VI ésnap elindult végtelen út- ján. A régi üzemiben mun­kának nyoma sem volt. Bará­tait szétfújta, szétdobálta a háború. Márpedig akárhogy van, nem akart üres kézzel hazamenni. Érezzék az öregek, hogy hazaérkezett a fiuk. Egy kifőzde kirakatánál megtorpant. Állt, állt, és bá­multa a tüneményt, egy egész 'sült libát. Nem volt pénze, de belépett a hűvös, hosszú bolt­ba: Hegyes állú asszony fo­gadta. — A sült libát szeretném — dadogta, s maga sem tudta, mi lesz ebből. — Pénzért nem adom. ' — Pénzem nincs is. — Hát akkor? — az asszony már tuszkolta volna kifelé, de megakadt a szeme Bendula bakancsán. Jó, hibátlan bakancs volt az. — Ezért megkaphatja. — Ezért? Bendula elvörösödött a ha­ragtól. — Tudja, hogy mi maga? Hullarabló. Az asszony nem sértődött meg; vállat vont. Végül Bendula lekuporodott a földre, kifűzte a bakancsát, és elindult hazafelé a sült li­bával. Mikor belépett a szobá­ba, az öregek csak a sült libát látták a kezében, és nem vet­ték észre, hogy nincs a lábán cipő.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom