Somogyi Néplap, 1965. március (22. évfolyam, 51-76. szám)
1965-03-14 / 62. szám
Szinetár György: ISA. J V ! atild kisasszonnyal ^ egyek voltunk a szenvedésben. Sorsunkat a sötétség, a művészet és a mások öröme kötötte ösz- sze — akkor úgy látszott — elválaszthatatlan uL Én egy mozi gépházának ketrecébe zárva az egész világot átható sikerekről álmodoztam, Matild kisasszony pedig a vetítővászon alatt álló elnyűtt zongora mellett, maga is kopott lélekkel nyugalomra vágyott. A hely, ahonnan e különböző óhajok felröppentek a »KIS PISZKOS« néven becézett aprócska mozi volt, ahol én a vetítőgépet kezeltem, Matild kisasszony pedig a zongorát nyúzta. E kétféle, látszólag különböző munkakör a nagyérdemű közönség gyönyörködtetésének szolgálatában egyesült A gépház szolgáltatta a mulatsághoz a sötétséget és a világvárosi műsort, Matild kisasszony pedig a 'kialakult hangulatot támogatta zongorajátékával. Délután háromtól éjfélig zúgott fülembe a vetítőgép egyhangú berregése, jótékonyan elkeveredve Matild kisasszony művészi színvonalával. Tom Mix, a kiváló vadnyugati tehenész naponta négyszer mentette meg szemem láttára a seriff gyönyörű lányát, átlag százszor sütötte el pisztolyát — és mindig talált —, és legalább tízszer ugrott át lóháton vagy gyalog olyan szakadékokon, melyek fölött minden becsületes ember kitörte volna a nyakát. Vasár- és ünnepnapokon öt előadásban. Ezeknek a lélekrágó filmeknek hátborzongató izgalmát igykezett fokozni Matild kisasszony tiszteletreméltó vakbuzgalommal. Nagy felkészültségére jellemző, hogy sötétben éppen olyan pontosan ütött mellé, mint villanyfénynél. Ezt a füsértő zenei hamisítást a moziban mindenki hallotta, csak ő nem. Ö ugyanis süket volt, ami egy ilyen, tizedrangú mozi zongoristájánál valóságos áldás. Egészséges füllel ugyanis aligha bírta volna végighallgatni naponta négyszer saját repertoárját és melléütéseit. A műsor pontosan hat műből állott. Nem tudom, milyen művészi meggondolás alapján állította össze Matild kisasszony ezt a hatágú gyűjteményt, de tény, hogy Liszt II. rapszódiáján, Offenbach Barkaroláján, Strauss Duna- keringőjén, Mozart Szökőkút- variációján, egy ropogós magyar nótán és Ismeretlen szerző Ismeretlen ábrándján kívül soha más művet nem hal- iottam kibújni görcsös ujjai alól. A mozi zongorája mellett eltöltött húsz esztendő valószínűleg szétrágta, felmorzsolta Matild kisasszony szívében azokat a gyönyörű dallamokat, amelyek akkor gyűltek föl benne, amikor még nem hangulatkovácsnak, hanem előkelő hangversenytermek pódiumára készült. Már az is csoda, hogy ezt a nevetséges kis gyűjteményt meg tudta őrizni valahogy, ha itt- ott torzultan is, a mindig egyformán ismétlődő aláfestés PAPP ÁRPÁD: Kalászok őrzik majd a sírodat Szívem körül védelmező hit. Hiszek tebenned, S így látlak mindörökké — amíg nem válók én is újra röggé: Nyakadban abrosz. Vetsz. Marékszám Szórod szét drága kincsed. Végére ér a nappal: Dűlőhossznyira nő meg árnyad. A dombra érsz. Kilépsz a végtelenbe; S teremtő ősi mozdulattal Csillagokkal behinted Az cg közös mezőit... művészetet sorvasztó éveiben. Ezt a hat művet játszotta, ha a film vihart ábrázolt, gyöngéd szerelmet mutatott, vagy kalandos leányszöktetést ígért- Ezt játszotta, ha tűz pusztított, ha árvíz bömbölt, ha hó esett, vagy fényesen sütött a nap. Ez a hat mű szólalt meg, ha kalandorfilm, ha társadalmi dráma vagy Chaplin remeke volt műsoron. tűzdelt szoba. A képeket én adtam Matild kisasszonynak. Hálából évente egyszer meghívott magához, megkínált egy pohárka savanyú likőrrel, és eljátszotta nekem, csak nekem a Liszt-rapszódiát. Persze hamisan. Barátságunknak a hangosfilm vetett véget A technika kiszorította Matild kisasszonyt lőtte, és ő elrekedt hangon mesél nekik.. — A művészet erősebb a halálnál, kicsikéim, mert az alkotók elmennek ugyan, de a mű, amit teremtettek, további századokon át is gyönyörködtet A gyerekek tágra nyitott szemmel hallgatták Matild kisasszonyt. Mögéje kerültem. Belestem a bibliájába. Képes Géza: ÉVEK, GYÜMÖLCSÖK Húsz éve, hogy a kedvest megtaláltam — hogyan mondjak hálát ezért s kinek? — Húsz év telt el egyetlen lobogásban — A hegy látszatra nyugodt, de belseje: lázban s kiönti a megolvadt kőzetet. Omlott a vers. A szavak mint a láva őrzik életünk megkövült nyomát — De hol van szó, amely magába zárja csókod ízét s amely napfényre tárja szemed színét és aj kad mosolyát? Tavasz van újra. Hosszú és kemény tél gyötört meg. Egy fo ltját se látod itt... Ne mondd, hogy nem kaptad meg, mit reméltél: fáink virágban állnak és merész szél tépázza álmunk ért gyümölcseit. Polner Zoltán: DERKOVITS Vásznaidba temetkeztél példás halottnak. Sírköved csendjét hiába verte kegyetlen széL Átélted halálod. Voltál színek proletárja, s magasfeszültségű kezed nyomán kiolvadt a napból a sárga, a kék mint magányod. Tüntető nyomorgás voltál, éhező kilakoltatott s hazád torkából vérrel buggyanó nyál, amit felköhögtek képeid szürke egére a sztrájkoló külvárosok. Hatalmas a múlt: vékony arcod éle. Egy színnel is győzted. Gyurkovics Tibor: ARC Tom Mix vágtatva közeledett a rablótanya felé: felhangzott a Liszt-rapszódia. A világítótorony őre távoli családjára gondol, s messze néz a tenberen, persze éjszaka: felsír a Barkarola. Ugyanaz nappal: Mozart Szökökút-variációja vízcsobogással és a többi. A szerelmében csalódott leány a tóparton hamleti töprengésben bolyong: Barkarola. Ha a halál mellett dönt, máris dübörög a Liszt-rapszódia. Ha az életet választja, felcsap vidáman a Duna-ke- ringő. Sustorgó erdő, csöndes táj, alvó hegyvidék, magányos lovas a fák között} leányka a mezőn: Ismeretlen szerző ismeretlen ábrándja!... és így tovább végtelen keveredésben és mégis örök egyhangúsággal ismételte Matild kisasszony naponta nyolc keserves órán át a vérszegény műsort. Néha aludt is közben egy kicsit, volt, hogy valami édesbús regényt olvasott, míg ujjai alatt kopogtak a billentyűk, de legszívesebben sötétben játszott, s talán álmodozott. Ki tudja? Egy művésziélek titkai kifürkészhetetlenek. Olykor kinéztem a gépház kis figyelőablakán. Matild kisasszony sárgára festett frizurája úgy virított a homályban, mint egy óriási citrom, amelyet elfelejtettek leszakítani. Matild kisasszony szerette a szerelmet, és ha tehette, szerelmes is volt valamelyik daliás filmszínészbe. Negyvenhat esztendős fáradt leányszíve élénkebben vert, mikor a cukormosolyú Harry Liedtke nézett le a vászonról. Ez a hevesebb szívdobogás ujjain át rezdült ki a világba. Ilyenkor ugyanis még a szokottnál is hamisabban játszott. Ezekből a soron kívüli melléütésekből következtethettem nagy érzelmi változásaira. Szobáját sűrűn változó, reménytelen szerelmeinek fényképeivel tapétázta. Egy ki nem bontott szív, egy megáporodott lélek soha meg nem valósulható álmainak panoptikuma volt ez a fényképekkel telea moziból. A mikrofon elgurította görcsös ujjai alól a zongorát. Néhány évvel később a kültelken találkoztam vele- Gyúrta a zenét a mulatók talpa alá. — Hívtak egy moziba pénztárosnak — mesélte életútját Matild kisasszony. — Mehettem volna ruhatárba is, de nem mentem. Maga tudja legjobban, mennyire összenőttem a zenével. Hiába, a művészet ... a muzsika... — Még folytatta volna a meghitt vallomást, de a tömeg közepéből berikoltott egy hang: — Gyorscsárdást! — És Ma-, tild kisasszony leült a zongorához, s egy pillanattal később felharsant gépiesen a Lisztrapszódia. A zene úgy csapódott utánam, mint egy tragikomikus üzenet életemnek abból a korszakából, amelyben csókolódzó filmszínészeket ábrázoló plakátok hátára írtam verseimet. Akkor azt hittem: azért olyan gyönyörűek azok, mert a Liszt-rapszódia, a Barkarola, a Szökőkút-variáció és az ismeretlen ábránd hangulata kergette világra őket, holott olyan gyötrő és gyatra volt valamennyi, mint Matild kisasz- szony rettenetes rapszódia vagy szökőkút torzója. Azé a Matild kisasszonyé, aki nem tud élni muzsika nélkül, és arra a legbüszkébb, hogy nyomorúság, nélkülözés és nehéz lemondások sodrában is erős tudott lenni, és hű maradt a zenéhez. ' f /// toljára a gettó egyik ' t/L- sötét odújában láttam Matild kisasz- szonyt. öreg volt és töpörödött. Citromsárga haja megőszült. Hasadt üvegű, drótkeretes pápaszem ült ráncos orra nyergén, és remegő kezében óriási könyvet tartott. Olybá tűnt ott a pince sarkában, egy alig pislákoló gyertya fényudvarában, nagy könyve fölött görnyedezve, mintha a biblikus idők homályából csalogatták volna elő misztikus erők. Amikor a közelébe értem, észrevettem, hogy sovány és sápadt gyerekek ülnek körü(Stotz Mihály rajza) Nem hittem a szememnek. A könyv, amit kezében tartott a dúlás dühe elől, a pusztítás romjaiból, a világégés lángjai közül kimentett legféltettebb kincse, a Liiszt-rapszódia par- i titúrája volt. | Meghatottan néztem ezt a különös kis sovány emberkét, megcsodáltam áhítatos rajongását, és azt hiszem, abban a pillanatban megértettem: lehet, hogy Matild kisasszony sohasem jutott el a művészetig, de érzelmi világa tiszta volt és nemes. És nehéz eldönteni, hogy a kettő közül melyik emeli föl jobban az embert. Bejön egy arc és nem megy többet eL Egészen behajol a képbe. Tapogatózó ujjunk alatt ver a homlok érverése. Nem gondoltok, bogy ez lesz az az arc. Nem néztük jól meg az ablakkeretben. De tarkójára tűz a nap, és értjük őt már egyre fényesebben. Nem gondoltuk, hogy ez lesz az az arc. Szabálytalan az orra, szája, de közelebb jön, s pontosan kirajzolódik mindegyik vonása. Mert hátulról kap megvilágítást, hogy fölragyognak könnyű ujjai. Bejön, leül, levetke ziH. Es nem tudjuk már elbocsátani. Kerék Imre: MÁRCIUSI SZÉL <b Láthatatlan bolond kisértet Dirr-durr! — az ajtókat bevágja.; cigánykerekez át az utcán. Csirkét bajszol az udvaron. Maroknyi port szemem közé vet,Fölmászik a nyurga póznákra, í leüti fejemről a sapkám. s hintáz a villanyhuzalon. Fák zöld lorabhaját megcibalja, Csitrik fülébe kuncogásra nyikorgó zsalukat gyötör, ingerlő titkokat rebeg. megnyergeli a háztetőket, Ki ez a szemtelen, garázda, virágcserepet összetör. rettegett kis fenegyerek? Ki ez a garabonciás, ki soha senkitől se fél, ez a pajkos tréfacsináló? Öcsém, a márciusi szél! Reflektorfényben LADOMERSZKY MARGIT Szerepelt a rádióban és a televízió képernyőjén is a hatvanandik születésnapját, művészi pályájának negyvenedik évfordulóját ünneplő La- domerszky Margit. A Nemzeti Színház kiváló színésznője — akinek a felszabadulás előtt és után is játszott Warrenné- je a legújabbkori magyar színjáték egyik legkitűnőbb alakítása — sok mindent elmondott gyermekkoráról, a régi Vígszínházról, ahol majdnem két évtizedig játszott és a mai Nemzeti Színházról, amelynek megbecsült tagja. De kevés szó esett pécsi, szegedi, kaposvári és székesfehérvári szerepléseiről, pedig — ha csak húsztól huszonnégy esztendős koráig játszott is ezekben a vidéki városokban — ez a sűrű és gazdag négy év fontos része pályájának. — Szívesen emlékezem Pécsre és pályám kezdetének egyébb állomásaira — mondja a jubiláns színésznő. — Akkoriban egyik héten a Nórát, másik héten az öreg Aasét, a harmadikon meg esetleg operettszerepeket alakítottam. Nem tréfálok, az időben hetenként változtak a darabok a vidéki színházak műsorain. Egy régi szegedi színházi újságíró. Jenő István volt olyan kedves, és a Délmagyarország- ban felsorolta azokat a darabokat, amelyekben »benne voltam«. Magam is elcsodálkoztam jóleső kommentárokkal kísért adatait olvasva. Mennyi darab, mennyi szerep egy kezdő színésznő számára! — Természetesen — folytatja a fehér hajával is fiatalnak ható színésznő — a darabok egy részét csak elnagyoltan Ladomerszki Margit Warrcnné szerepében. próbálhattuk: szó sem lehetett arról az elmélyülten értelmező felkészülésről, ami a mai vidéki színházakat jellemzi. De azért mégis jó iskola volt a színháznak ez az éjjelt és nappalt betöltő üzeme és üteme. Mert az igazán szép darabokra abban a hajszában is odafigyeltünk, s volt néhány kolléga — Székesfehérváron például Jávor Pál is —, akik sokat segítettek az emberekben és a művészetben való hite mellé önbizalmat is adni a kezdőnek. Ladomerszky Margit — aki ezekben a napokban — különben egy fanyarul vidám De Sica-komédia főszerepét szinkronizálja — úgy látja: negyven év alatt rendkívül kiszélesedett a magyar vidék színházszerető, művészetet igénylő közönsége. A régi nagy sztrájkok harcos részvevőjének, az 1919-es Tanácsköztársaságban aktív részt vállalt munkásapának leánya megelégedéssel látja a tudat forradalmának eredményeit. De — amint mondja — nem feledkezhetünk meg arról, hogy a két világháború közötti vidéki színjátszásnak is voltak szép eredményei. S nemcsak Szegednek, Kaposvárnak és Pécsnek! Horváth Árpád debreceni színháza meg egyenesen mintaszínház volt, a művészet és a haladás — üldöztetésekkel dacoló — fóruma. — A »vidék iskolája« — mondja búcsúzóul — a mai fiatalok számára többet jelent, mint az én ifjúságomban. Kevesebb hajszát. De sosem feledkezhetek meg arról, hogy milyen emberséges, tisztaszí- vű mesterekre és társakra is találtam. Kaposváron, Szegeden, Pécsen, és ahol a néhai jó Faragó Sándor igazgatása alatt a legelső lépéseket tettem, Álba Regiában, Székesfehérváron ... A. G.
